P. Szabó Mária

Az olasz szerető

– Ne lökdösődjön, kérem! Várja ki a sorát! – kiáltot­tam a mö­göt­tem szu­szogó, kövér, ko­pasz fér­fira. Hosszú sor volt, iz­zadt, tü­rel­met­len em­be­rek sora az ame­ri­kai nagy­kö­vet­ség előtt, pár nap­pal a me­rény­let után. Igye­kez­tem, minél előbb sze­re­tet­tem volna ta­ka­rí­tani egy ame­ri­kai csa­lád­nál. Éppen most kel­lett ezek­nek a gé­pek­nek be­csa­pód­nia a tor­nyokba – gon­dol­tam –, le­he­tet­len hely­zet.

Semmi nem jött össze az utóbbi idő­ben, bár min­dent meg­pró­bál­tam, még ez is, mint utolsó re­mény­ség, meg­sem­mi­sülni lát­szott. Pietro el­tű­nése óta össze­dőlt a vi­lá­gom, úgy érez­tem, be­csap­tak, ki­fosz­tot­tak.

Olasz üzletember, fiatalabb, mint én, nem is ér­tet­tem, mit akar tőlem, pedig vi­lá­go­san meg­fo­gal­mazta.

–  Édesem, olyan vagy nekem, mint egy meleg pihe-puha ta­karó, ezek a pihék itt a lábad kö­zött ször­nyen iz­ga­tóak.

Így mondta: „szörnyen”. Jól beszélt ma­gya­rul, de az ár­nya­la­to­kat nem ér­zé­kelte. Annyi­szor sze­ret­tem volna hely­re­tenni, de min­dig olyan pil­la­nat­ban hasz­nálta, ami­kor már csak só­haj­tozni és le­ve­gőt kap­kodni tud­tam, így azután min­den együtt­lét­nél ben­nem re­kedt, mint egy mér­gező gon­do­lat. Addig sze­ret­kez­tünk min­den le­het­sé­ges és le­he­tet­len he­lyen, hogy egy­szer csak sze­rel­mes let­tem.

–  Valami elérhetőbb pasit nem ta­lál­tál? – mor­go­ló­dott velem a ba­rát­nőm.

–  Miért? Miért nem jó ez szerinted?

–  Ott igazgató, ahol te takarítónő vagy! Sze­rin­ted ennek mi a re­a­li­tása?

–  Szeret ő is, mondja, de érzem is.

–  És voltatok már közösen valahol? Fel­vál­lalna, vagy csak mun­ka­idő után az iro­dá­ban dug veled?

–  Ne légy közönséges! Szeretkezünk!

–  Bocsáss meg!

Ági megvonta a vállát, neki végül is mind­egy. Való­jában Pietro min­dent meg­tett, amit le­he­tett, csak meg­vol­tak a maga kor­látai, ott­hon várta a fe­le­ség és három gye­rek. Mégis vál­lal­tam, és olyan csí­nyekbe be­le­men­tem vele, ami­lye­nek eddig csak ál­mom­ban for­dul­tak elő. Egy derűs áp­ri­lisi napon lát­tam meg, egy­ál­ta­lán nem olasz­nak tűnt, ahogy az író­asz­tal mö­götti fo­tel­ban ült és te­le­fo­nált. Nagy­da­rab szőke, mo­soly­gós szem­mel. A ke­zeit jól meg­néz­tem, nekem min­dig fon­tos volt a férfi keze, le­gyen erős, nagy, és a ter­mete is, olyan, aki­nek az ölé­ben lehet rej­tőz­ködni.

–  Bocsánat, visszajövök később!

–  Maradjon csak! – intett.

Így azután nekiláttam a szo­ká­sos moz­du­la­tok­nak. A sze­mét­ko­sár ki­ürí­té­sé­vel kezd­tem, ez ott volt a lá­bá­nál. Erő­tel­jes iz­zad­ság­szaga volt, enyhe par­füm­ke­ve­rék­kel. Sosem sze­ret­tem a szap­pan­sza­got, min­den olyan il­la­tot el­nyom, ami­től nő a nő, a férfi pedig férfi. Köz­ben vége lett a te­le­fo­ná­lás­nak, érez­tem, csend­ben fi­gyel.

–  Pietro vagyok, megkérdezhetem az ön nevét is?

–  Vera, Mészárosné.

–  Zavarom a munkájában? – mo­soly­gott.

–  Nem.

–  Magára hagyom, dolgozzon csak nyu­god­tan.

Másnap, amikor megérkeztem, ismét ott ült. Vál­tottunk pár szót. Za­var­tan dol­goz­tam, ke­zeim, lá­baim szinte össze­akad­tak, ő pedig mo­so­lyogva fi­gyelt. Kis idő múlva fel­állt.

–  Jó munkát! – vidáman indult to­vább.

Vajon ki várja otthon?

Nem maradt sokáig titokban a dolog, más­nap meg­tud­tam, olasz, itt ke­res­ke­delmi igaz­ga­tó­ként dol­go­zik, fe­le­sége, három gye­reke van. Har­mad­nap újra ott ült, ami­kor oda­ha­jol­tam, el­kapta a ke­ze­met. Nem tud­tam meg­szó­lalni, be­le­szé­dül­tem az ölébe.

–  Szörnyen jó veled! – suttogta a fü­lembe.

Ekkor mondta először, hogy szörnyen, és azután min­den egyes al­ka­lom­mal el­hang­zott ez a kel­le­met­len ki­fe­je­zés, ki­csinyke éb­resztő az álom­ból. Hó­na­pok tel­tek el, szinte min­den dél­után ta­lál­koz­tunk, sze­ret­kez­tünk min­de­nütt, ahol le­he­tett. Lift­ben, vécé te­te­jén, lép­cső­kön, pad­lón, író­asz­ta­lon, egy­szer még a fér­fi­vé­cét is ki­pró­bál­tuk, csak az ágy ma­radt ki a re­per­to­ár­ból, de nem szá­mí­tott, épp ez volt a dolog va­rá­zsa. Már csak vele ál­mod­tam, lé­le­gez­tem, lát­tam a napot, mel­lette csip­ke­dett a szél. El­telt két év, sze­rel­mem olyan mély volt, mint még soha, meg­szé­pül­tem, fi­a­ta­labb let­tem. Kör­nye­ze­tem is ész­re­vette a vál­to­zást, én pedig büsz­kén mond­tam, sze­rel­mes va­gyok.

–  Vera! Nem félsz attól, egyszer fel kell éb­red­ned? – ag­go­dal­mas­ko­dott a ba­rát­nőm.

–  Nem gondolok rá.

–  De mégis, akkor mi lesz?

–  Belehalok.

Így is gondoltam. A szerelem úgy fonta be egész tes­te­met, gon­do­la­tai­mat, mint egy óri­ási anakonda, nem me­ne­kül­het­tem a ha­lá­los szo­rí­tás­ból. De nem hit­tem, hogy Pietro itt tudna hagyni, hisz annyi­szor el­mondta, „ször­nyen sze­ret­lek, száz nő közül egy ilyen, mint te, büszke va­gyok, hogy nekem ju­tot­tál, a tes­tem nem tudna az öle­lé­sed nél­kül lé­tezni”. „Az enyém sem a tied nél­kül – gon­dol­tam ma­gam­ban –, be­lő­led eszem, iszom, lé­te­zem.”

Egy őszi napon nem találtam senkit az iro­dá­ban. Meg­ijed­tem: mi tör­tén­he­tett? Már ütöt­tem is a szá­mo­kat a te­le­fonba, össze­szo­rult gyo­mor­ral hall­gat­tam:, „ezen a szá­mon elő­fi­zető nem sze­re­pel”. Ekkor kez­dő­dött szá­momra a rém­álom, amely hó­na­po­kig tar­tott. Más­nap meg­tud­tam, a ke­res­ke­delmi igaz­gató ha­za­u­ta­zott. Egy da­ra­big nem hit­tem, hetek, hó­na­pok tel­tek, még min­dig vár­tam, hogy je­lent­ke­zik. Las­san fogyni kezd­tem, éve­ket öre­ged­tem, egyre azt haj­to­gat­tam, csak álom, és vissza­jön, nem lehet olyan, hogy aki így sze­re­tett, aki ezer­szer el is mondta, szó nél­kül itt hagy.

–  Szia, Vera! – lépett be egyik nap a ba­rát­nőm.

–  Hát te?

–  Semmi hát te, most szépen felöl­tö­zöl és el­me­gyünk az or­vos­hoz.

–  Nem kell, semmi bajom nincs.

–  Dehogynincs! Nézz csak a tü­körbe, rossz rád nézni! Ha nem áll­nál egye­dül a vi­lág­ban, nem is ér­de­kelne a dolog, majd rád néz va­laki. De sen­kid nincs, én pedig el­uta­zom, ilyen ál­la­pot­ban nem tud­lak itt hagyni.

–  Elutazol? Hová?

–  Na látod, csak nem vagy rendben, több­ször el­mond­tam, me­gyek Ame­ri­kába egy csa­lád­hoz, három hét múlva uta­zom. Addig sze­ret­ném, ha va­la­mennyire talpra áll­nál.

Szétnéztem a sötét szobában, re­megni kezd­tem, hetek óta nem húz­tam fel a re­dőnyt, nem nyi­tot­tam ki az ab­la­kot, úgy ju­tot­tam túl a ka­rá­cso­nyon, hogy szinte észre sem vet­tem. És ez a rideg, hideg ja­nuár, a hó nél­küli szür­ke­sé­gé­vel, mint egy ko­pott, le­la­kott gyár, úgy ter­pesz­ke­dett az agyam­ban. A tes­pedt­ség ráült min­denre.

Végül elmentem Ágival az orvoshoz.

–  Ne bánkódj, majd keresek neked is he­lyet. Aka­rod?

–  Keresnél?

–  Persze! – ígérte komolyan.

Párhetes gyógyszeres kezelés annyit je­len­tett, hogy már vi­dá­mab­ban néz­tem szét magam körül. Saj­nál­tam, hogy ba­rát­nő­met el­ve­szí­tem, de ha­za­felé a re­pü­lő­tér­ről már ész­re­vet­tem, itt a ta­vasz, éppen már­cius eleje. A jár­dára tü­rel­met­len autók ver­ték fel a sarat, gát­lá­sok nél­kül re­pült té­li­ka­bátra, tás­kára a sö­tét­szürke massza. Azu­tán ká­rom­ko­dá­sok, de me­le­get su­gár­zott a nap, szinte el­len­ke­zett a rossz­kedvű, anyázó em­be­rek­kel. Már mo­so­lyog­tam, nyu­godt­nak érez­tem ma­ga­mat, de­rű­sen kezd­tem te­kin­teni a jö­vőre, ki­me­gyek, meg­is­mer­ke­dem egy új vi­lág­gal.

Három hónap telt el, amikor megjött Ági le­vele, van egy csa­lád, ahová me­het­nék, kö­zép­korú há­zas­pár, két ka­masz gye­rek, ren­de­zett élet, meg­bíz­ható ház­ve­ze­tő­nőt ke­res­nek, nem baj, ha ke­ve­set be­széli a nyel­vet. Már in­téz­tem a pa­pí­ro­kat, akkor ütött be a ménkű.

–  Jesszusom! Komolyan mondod? Har­minc­ezer ember meg­halt? – ször­nyül­kö­dött a fod­rász­üz­let­ben a szom­széd szé­ken ülő nő.

–  Hallották, mi történt? A fiam hí­vott. Bom­báz­tak Ame­ri­ká­ban! Rob­ban­tot­tak! Har­minc­ezer ember meg­halt. A tévé meg­sza­kítja adá­sait, hogy fo­lya­ma­to­san be­szá­mol­jon az ese­mé­nyek­ről – a sza­lon­ban min­denki meg­der­medt egy pil­la­natra. Ami­kor ma­gunk­hoz tér­tünk, el­in­dult a ta­lál­ga­tás, nem akár­mi­ről van szó, hanem a világ leg­na­gyobb, leg­erő­sebb or­szá­gá­ról. Em­lé­kez­tem, ilyen fur­csa der­medt­sé­get akkor érez­tem utol­jára, ami­kor Brezsnyev meg­halt. Olyan érzés ke­rí­tett ha­tal­mába, még ki­csiny gye­rek­ként, hogy itt a vi­lág­vége, mi kö­vet­kez­het ez­után?

Sejtettem, nem lesz könnyű papír­jai­mat ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött el­in­tézni, de végül el­jött a nagy nap.

Amikor megérkeztem az Atlantic City re­pü­lő­térre, óri­ási iz­ga­lom­mal és ha­lá­lo­san fá­rad­tan ká­szá­lód­tam le a gép­ről.

Átöleltük egymást, sírtunk egy ke­ve­set, talán il­lett is, meg jól is esett.

–  Van egy rossz hírem és van egy jó. Me­lyik­kel kezd­jem?

–  Mindegy, csak mondd már! – türel­met­len­ked­tem.

–  A család, ahová jöttél, már ta­lált ma­gá­nak mást. De ne iz­gulj, van egy másik, aki szí­ve­sen fogad.

Egy óra múlva ott álltunk leendő mun­ka­he­lyem be­já­ra­tá­nál. Csen­ge­tésre hamar ki­nyílt az ajtó, már vár­tak. A férfi az aj­tó­ban egy pil­la­natra meg­me­re­ve­dett, az én lábam alól is egy vil­la­násra ki­fo­gyott a talaj.

– Pietro Rossi vagyok.