Bácsi István

A költő temetése

Hosszú, termékeny élet után meghalt a nem­zet köl­tője. Gyors halál zárta le a ha­tal­mas élet­mű­vet, amely immár gi­gan­ti­kus hegy­ként ma­ga­so­dott a gyá­szoló köl­tő­tár­sa­da­lom feje fölé. S most, a gyász ide­jén, mint sza­pora kő­om­lá­sok, zu­hog­tak alá az életmű-hegy­ről az el­hunyt ver­sei. Újság, rádió, tévé most csak tőle ho­zott ver­set, no meg a mél­ta­tók mű­veit le­he­tett még ol­vasni, hal­lani. Mintha min­denki most akarná pó­tolni a mu­lasz­tást, amit a sok év­ti­zed­nyi agyon­hall­ga­tás­sal el­kö­vet­tek.

A temetés napján sötét felhőkbe ta­ka­ró­zott az ég. A sok ra­jon­gón és néhai ta­nít­vá­nyon kívül el­jöt­tek a pá­lya­tár­sak is. Akik sze­ret­ték, a költő iránti tisz­te­let­ből so­ra­koz­tak fel, és egy­mást vi­gasz­tal­ták. Ke­vésbé si­ke­res, irigy­ség­től meg­sár­gult köl­tő­tár­sai a saját sze­mük­kel kí­ván­tak meg­győ­ződni arról, hogy az el­hunyt ezen­túl már nem elő­lük veszi el a fényt. El­len­sé­gei pedig vö­rösre dör­zsölt szem­mel igye­kez­tek el­ta­karni kár­ör­vendő meg­könnyeb­bü­lé­sü­ket.

A ravatalon álló nyitott koporsó­ban békés arc­cal pi­hent a ha­lott, s az egy­más után el­hangzó gyász­be­szé­de­ket hall­gatta. Az őszinte, szív­ből jövő ha­lotti be­szé­dekre a tömeg zo­kogva könnye­zett, a kö­te­les­ség­ből el­mon­dott bú­csúz­ta­tók hal­la­tán szi­pogva, orrot fújva nyom­kod­ták a sze­mü­ket az em­be­rek. Köz­ben szél tá­madt, csap­kodni kez­dett az eső, s vil­lám ha­sí­totta ketté a ho­ri­zon­tot. Az utolsó szó­nok kur­tára fogta a mon­dan­dó­ját, mert a menny­dör­gés be­lé­foj­totta a szót. A vers­mon­dásra fel­fo­ga­dott szí­nészt pedig el­küld­ték a sza­kadó eső miatt. A ki­tört zűr­za­var­ban senki nem vette észre, hogy a költő ki­szállt a ko­por­só­ból, és tá­vo­zott. A gyász­hu­szárok si­etve le­zár­ták az üres ko­por­sót, majd a ha­lott­szál­lító au­tóra tet­ték. Az autó sza­po­rán meg­in­dult a sír­hely felé, a tömeg fu­tó­lé­pés­ben kö­vette.

A sírnál a gyászolók fejüket le­szegve áll­tak az íté­let­idő­ben, mi­köz­ben a te­met­ke­zési szak­em­be­rek kap­kodva igye­kez­tek mi­előbb túl­lenni a te­en­dő­kön. Éppen le­en­ged­ték a sírba a ko­por­sót, ami­kor ő elő­lé­pett a buk­szu­sok közül. A gyász­hu­szárok meg­áll­tak, s min­denki erő­sen fü­lelni kez­dett a szél­ci­bálta hang­fosz­lány­okra. A költő a leg­utolsó, még ki­adat­lan kö­te­té­ből kez­dett ver­se­ket mon­dani. Amíg tom­bolt a zi­va­tar, az égi­há­bo­rút túl­ki­a­bálva sza­valt, majd a zi­mankó csil­la­pul­tá­val az elő­adás­módja is sze­lí­dült. Ami­kor vég­zett, kö­rül­né­zett a le­sü­tött te­kin­tet­tel álló, Csip­ke­ró­zsika-álomba szen­de­rült je­len­lé­vő­kön, csa­ló­dot­tan fel­mar­kolt egy marék sáros föl­det, s a sírba dobta. Majd ugyan­arra tá­vo­zott, amer­ről jött. A gyá­szo­lók meg­ele­ve­ned­tek, le­rak­ták a sír­hoz a vi­rá­go­kat, s egy-egy marék sarat dob­tak a ko­por­sóra. A költő meg­állt a buk­szu­sok kö­zött, hall­gatta a tompa puf­fa­ná­so­kat, s arra gon­dolt, alig egy hét telt el a ha­lála óta, és már senki nem is­meri meg. Harag ön­tötte el, s úgy ha­tá­ro­zott, nem marad ezek kö­zött a há­lát­lan dögök kö­zött, in­kább vissza­fek­szik a ko­por­sóba.