Bácsi István

Siker

Egész életében erre vágyott. Most el­érte. Könnyes szem­mel ült egy ablak mel­letti asz­tal­nál, és be­szívta a gő­zölgő kávé finom il­la­tát. A ká­vé­ház­zal szem­ben a köny­ves­bolt. A köny­ve­sek ki­te­le­pül­tek az ut­cára egy hosszú asz­tal­lal, mert az üz­let­ben már nem győz­ték ki­szol­gálni a to­longó so­ka­sá­got. A hosszú asz­tal ros­ka­do­zott a köny­vek alatt. Főleg az ő köny­vé­nek pél­dá­nyai bo­rí­tot­ták. Meg­ha­tot­tan nézte a gyö­nyörű lát­ványt. Innen már hová akarna to­vább­lépni? A csú­cson érezte magát. Pedig ugyan­csak soká ké­rette magát a céda siker, ami most olyan meg­adóan te­rült a lábai elé. Vissza­gon­dolt mun­kás éle­tére, if­jú­sá­gára, s még előbbre. Min­dig úgy érezte, hogy ha akar, egé­szen a fo­gan­ta­tá­sáig vissza tud em­lé­kezni a múlt­jára. És az a kü­lö­nös, hogy min­dig kí­vül­ről látta az éle­tét. Mintha egy ka­me­rán ke­resz­tül nézné.

Egész családja nagy reményekkel várta a vi­lágra­jöttét. Kör­nye­ze­té­ben min­denki meg volt róla győ­ződve, hogy rend­kí­vüli pálya vár a vér­től ma­sza­tos új­szü­löttre. Azon a rend­kí­vüli szep­tem­beri napon – míg anyja va­jú­dott – hó esett, és a szín­ház be­mu­tatta apja da­rab­ját. A hó rög­tön el­ol­vadt, a darab egy hétig ment. A fi­úcska gyor­san nőtt, az ér­telme még gyor­sab­ban. Az is­kola első osz­tá­lyá­ban ta­lá­lós fel­ad­vá­nyok­kal és koc­ka­do­bás­sal nyerte el a gaz­dag ügy­véd­gye­rek té­li­sza­lá­mis szend­vi­cseit. Már akkor tudta, hogy a sze­ren­csét nem elég ölbe tett kéz­zel várni. A fel­ad­vá­nyok­nak nem volt meg­ol­dása, és az ő koc­ká­ján csak ha­to­sok vol­tak. A szü­lei és a csa­lád ba­rá­tai el vol­tak ra­gad­tatva e kre­a­tív élet­re­va­ló­ság lát­tán. A kö­zép­is­ko­lá­ban foly­ta­tó­dott a si­ker­so­ro­zat. A ma­te­ma­tika szak­kör­ben min­den­kit le­nyű­gö­zött egyedi el­kép­ze­lé­sei­vel. Itt ta­lálta ki zse­niá­lis kép­le­tét, ami ki­sebb föld­ren­gést in­dí­tott el. Alfa plusz ómega osztva théta mí­nusz pí per ómega egyenlő kappa. Ezt maga sem ér­tette, de kü­lön­le­ges­nek, for­ra­dal­mi­nak gon­dolta. Az ered­ményt fel is vette mű­vész­név­nek. Hívei azóta is újra és újra hossza­dal­mas szá­mí­tá­sokba te­met­kez­nek, és za­va­ruk­kal egye­nes arány­ban nő a cso­dá­la­tuk.

Az egyetem után színházi ember lett. Ez ma­gá­tól ér­te­tő­dött, mert a ba­rá­tai és apja ba­rá­tai is mind szín­házi em­be­rek vol­tak. Ele­inte bol­do­gan nyüzs­gött, és min­dent vál­lalt. Még a bü­fébe is el­ment szend­vi­csért a szí­né­szek­nek. Ám hamar rá­jött, hogy nem jó a te­het­sé­get ap­ró­pénzre vál­tani. A szí­né­szek­kel ki­mér­ten kez­dett vi­sel­kedni, és csak szük­ség ese­tén és fog­hegy­ről be­szélt az egy­szerű szín­házi dol­go­zók­kal. Már csak a szín­igaz­ga­tók­kal és si­ke­res szer­zők­kel érezte jól magát egy tár­sa­ság­ban.

A színház azonban kemény világ. Egy­előre be kel­lett érnie olyan ki­sebb fel­ada­tok­kal, mint egyes mű­so­rok fel­kon­fe­rá­lása, pár­ban egy si­ke­re­sebb kol­lé­gá­val vagy egy csi­nos hölggyel. Kappa ennél sok­kal többre vá­gyott. De szí­ni­kri­ti­káit nem mél­tat­ták ele­gendő fi­gye­lemre, és csak rit­kán kö­zölt egyet-egyet tőle va­la­me­lyik ki­sebb lap. Szín­da­rab­jait pedig még ren­dező ba­rá­tai sem akar­ták mű­sorra tűzni. El­ke­se­re­dett. Meg is örö­kí­tette ezt a tűr­he­tet­len hely­ze­tet né­hány glosszá­ban, de a glosszá­kat sem mél­tatta fi­gye­lemre senki. Csa­ló­dott­sá­gá­ban és dü­hé­ben ko­mo­lyan fon­to­lóra vette, hogy va­lami egy­szerű pol­gári fog­lal­ko­zást vá­laszt, és el­te­met­ke­zik a név­te­len­ség­ben. Akkor aztán meg­érez­nék pó­tol­ha­tat­lan szel­le­mé­nek fájó hiá­nyát ezek a fa­jan­kók! De ez a meg­ol­dás neki ma­gá­nak sem volt ínyére.

Évekig sínylődött így. Majd lassan kez­dett ki­raj­zo­lódni a rá váró si­ker­hez ve­zető út. Nap­nál vi­lá­go­sab­ban ra­gyo­gott fel, mit kell ten­nie. Rög­vest fel­ke­reste mé­dia­sze­replő ba­rá­tait. Azok meg­ha­tot­tan fo­gad­ták, mert eszükbe ju­tott a saját if­jú­ko­ruk, és az a lázas iz­ga­lom, ami­vel va­laha ők ke­res­ték fel se­gítő ba­rá­tai­kat. – A jövő héten már adás­ban le­szel – ve­re­gette meg vál­lát az öreg Si­kam­lós Sün, aki Kappa apját is tá­mo­gatta annak ide­jén. Úgy is lett. Az első meg­je­le­nése a kép­er­nyőn egy be­szél­ge­tős műsor volt, ahol okos em­be­rek mond­tak még oko­sab­ba­kat napi ak­tu­a­li­tá­sok­ról. Kappa jól sze­re­pelt, ke­ve­set, de oko­san szó­lott, min­denki elé­ge­dett volt vele. Innen már ma­gá­tól ér­te­tődő, nyíl­egye­nes út ve­ze­tett az is­mert­ség felé. Kappa előbb he­tente, aztán már na­ponta fel­buk­kant a kü­lön­böző té­vé­csa­tor­nák adá­sai­ban, és min­den­hez hoz­zá­ér­tően, a téma ala­pos is­me­re­tét su­gallva tu­dott hoz­zá­szólni. Meg­hív­ták a leg­né­zet­tebb mű­so­rokba is. A min­den­napi reg­geli or­szág­éb­resztő ke­rek­asz­tal-be­szél­ge­tés­nek ha­ma­ro­san ő lett az egyik osz­lopa. Ha­son­lóan nagy meg­be­csü­lést ho­zott neki a he­tente össze­ülő ki­váló tár­sa­ság­ban való sze­rep­lés, ahol bri­li­áns hu­mor­ral mu­tat­tak rá a köz­élet visszás­sá­gaira. Kappa bol­dog­ság­ban úszva für­dött a si­ker­ben.

De a világ nem tagadta meg ön­ma­gát. Hívei nö­vekvő szá­má­val egye­nes arány­ban sza­po­rod­tak el­len­sé­gei is. Nyil­ván­va­lóan a rossz­in­du­lat és az irigy­ség szülte a pus­mo­gá­so­kat holmi hát­szél­ről meg ér­dem­te­len­ség­ről. Bi­zo­nyo­san alap­ta­lan rá­ga­lom volt iri­gyei ré­szé­ről a po­li­ti­kai el­kö­te­le­zett­ség fel­té­te­le­zése is. Min­den olyan mű­sor­ban, ahol akár csak nyo­mok­ban is fel­buk­kan­hat­tak po­li­ti­kai uta­lá­sok, ő ki­zá­ró­lag párt­semlege­sen, a kris­tály­tiszta lo­gika sze­rint fog­lalt ál­lást. Így hát a le­hető leg­ocs­má­nyabb int­rika ad­hatta csak el­len­sé­gei szá­jába azo­kat a szó­la­mo­kat, me­lyek a heti, ki­váló hu­morú, ja­vító cél­zatú mű­sort a ha­ta­lom talp­nya­ló­inak go­nosz­sá­gába tö­pö­rö­dött tör­pék tár­sa­sá­gá­nak mi­nő­sí­tet­ték. A mél­tány­ta­lan­ság csú­csa volt a meg­ér­tés­nek az a tel­jes hiá­nya, amellyel egye­sek Kappának a reg­geli mű­sor­ban elő­a­dott lo­gi­kus ér­ve­lé­sét fo­gad­ták, mely­ben ki­fej­tette, hogy a haj­lék­ta­la­nok­nak job­ban mér­legre kel­lene ten­niük vá­lasz­tott lét­for­má­juk egész­ség­ügyi koc­ká­za­tait. – Is­te­nem, hát ilye­nek az em­be­rek – só­haj­tott Kappa, mikor ezekre az el­len­sé­ges meg­nyil­vá­nu­lá­sokra gon­dolt.

A támadások nem szegték Kappa ked­vét, in­kább el­tö­kélt­sé­gét erő­sí­tet­ték. Jó úton jár, ebben biz­tos volt. Vál­tig ott mo­cor­gott benne az az el­hagy­ha­tat­lan gon­do­lat, hogy csak jót tenne a vi­lág­nak, ha még töb­bet adna ma­gá­ból. Így szü­le­tett meg a könyv terve. So­káig me­len­gette, ér­lel­gette lel­ké­ben a meg­írandó művet. Fe­jé­ben már tel­je­sen össze­rakta, fe­je­zet­ről fe­je­zetre. De okulva szín­mű­vei és glosszái ku­dar­cá­ból, nem állt neki ő maga az írás­nak. Fel­fo­ga­dott egy jó re­fe­ren­ci­ák­kal ren­del­kező bér­írót, aki egy hónap alatt meg is írta az egé­szet. Kappának csak a ki­sebb ja­ví­tá­so­kat kel­lett el­vé­gez­nie. Ki­adót ta­lálni gye­rek­já­ték volt, hi­szen ver­seng­tek az is­mert mé­dia­sztár kéz­ira­tá­ért. A leg­jobb­kor je­lent meg a kö­tete, ka­rá­csony előtt egy hó­nap­pal. Igaz, az egy kissé za­varó volt, hogy a ba­ba­ügyek és kis­ma­ma­kér­dé­sek is­mert nagy­asszo­nya is éppen akkor je­len­tette meg ki­ad­vá­nyát, ame­lyet szin­tén ér­dek­lő­dés fo­ga­dott. De a ket­tőt nem is le­he­tett egy lapon em­lí­teni. Míg a nagy­asszony könyve csak ré­teg­ér­dek­lő­désre szá­mít­ha­tott, addig az ő műve nemre és korra való te­kin­tet nél­kül min­den­ki­nek az ér­té­kes gon­do­la­tok tár­háza volt.

Nézte a kígyózó sort. Telje­sen el­me­rült a bol­do­gító lát­vány­ban, és át­szel­le­mül­ten mo­soly­gott is. Egy magas, ér­te­lem­től su­gárzó arcú fér­fira lett fi­gyel­mes, aki­nek ápo­lat­lan sza­kálla és el­ha­nya­golt ru­há­zata éles el­len­tét­ben állt nemes vo­ná­sai­val. A férfi for­gatta egy ideig Kappa köny­vét, majd vissza­tette és vá­sár­lás nél­kül tá­vo­zott. – Biz­to­san el­len­zéki, és be­vette a masz­la­got – gon­dolta Kappa szá­na­kozva. De a több­ség, sorra ke­rülve, ha­bo­zás nél­kül vá­sá­rolt. Kappa elé­ge­det­ten látta, hogy az ő kö­tete kell a ve­vők­nek, a ba­ba­szak­értő köny­vét csak jóval ke­ve­seb­ben ve­szik. Így úszott az elé­ge­dett­ség­ben, és észre sem vette, hogy egy tár­sa­ság te­le­pe­dett az osz­lo­pok ta­ka­rá­sá­ban lévő törzs­asz­ta­lá­hoz, amely­nél ő is ülni szo­kott más­kor. Most csak azért ült ide az ablak mellé, mert a meg­szo­kott he­lyé­ről nem lát­hatta a köny­ves­bol­tot a már­vány­bur­ko­latú, szé­les osz­lo­pok miatt. Ap­rán­ként kúsz­tak be tu­da­tába a tár­sa­ság be­szél­ge­té­sé­nek hang­fosz­lá­nyai. Át­szel­le­mült mo­so­lya fo­ko­za­to­san folyt el a sem­mibe, arca kér­gesre ke­mé­nye­dett és a szeme ki­szá­radt. Sorra fel­is­merte a han­gok gaz­dáit, akik az ő tévés és szín­házi ba­rá­tai vol­tak egy­től egyig, azok, akik­kel ő is ott szo­kott ülni. Arról be­szél­get­tek, hogy a siker és a va­lódi te­het­ség mennyire füg­get­len egy­más­tól. – Itt van pél­dául ez a tö­ket­len Kappa – mondta egyi­kük. – Még az ő zagy­va­sá­gai is el­kel­nek ek­kora pél­dány­szám­ban, csak azért, mert mé­dia­té­nyező. – Ilyen és ehhez ha­sonló mon­dat­kor­bá­csok csap­tak le sü­vítve Kappára. Köz­ben a mon­da­to­kat han­gos rö­hö­gé­sek sza­kí­tot­ták meg. A leg­han­go­sabb maga Si­kam­lós Sün volt.

Kappa szúró mellkassal, bénultan ült. Sze­re­tett volna el­ro­hanni, de moc­canni sem bírt. Az utca túl­ol­da­lán az a sok, sor­ban álló ember mintha mind az ő mell­ka­sán ta­po­sott volna. Lé­leg­ze­tét vissza­fojtva za­ka­tolt az agya, képek hány­ko­lód­tak a fe­jé­ben össze­vissza. Látta magát mint fel­tar­tóz­tat­ha­tat­lan bosszú­ál­lót, aki egyen­ként tépi ki a kép­mu­tató kí­gyók nyel­vét. Mág­lyá­kat lá­tott köny­vek­ből rakva, égő té­vé­stú­dió­kat és szín­há­za­kat. Ezer­nyi alak­ban ir­totta a ha­mis­sá­got és az áru­lást. Ami­kor már min­de­nütt rend volt, csak akkor vett újra le­ve­gőt. Szem­ben a sor eköz­ben mind hosszabbra nőtt, és a za­jongó tár­sa­ság tá­vo­zott. A köny­vért sor­ban állók lát­vá­nya egyre el­vi­sel­he­tet­le­nebb lett Kappa szá­mára. Gé­pie­sen fel­állt és átült a törzs­asz­ta­lá­hoz. A szék még meleg volt. Ma­gá­hoz ké­rette a fő­pin­cért, és egész évre le­fog­lalta az asz­talt. Ren­delt nyolc ko­nya­kot, és mind maga elé tette.

Lassan, kimért mozdulatokkal haj­totta fel egy­más után az ita­lo­kat.