P. Szabó Mária

Dráma a Nemzeti Színházban

1.

– Édeseim! Befejeznétek a ri­csa­jo­zást? Vagy nem akar­tok dol­gozni? – Zaj­kovics Endre szín­ház­di­rek­tor hangja egyre tü­rel­met­le­nebb. Uj­jai­val han­go­san do­bolt az asz­ta­lon, ami annak a jele, mind­járt rob­ban. Ha­lán­té­kán az erek már da­gadtra hízva lük­tet­tek.

–  Edukám, ne légy ideges! Tudod, a höl­gyek­nek mu­száj ud­va­rolni egy ki­csit.

Pálinkó Aladár nevezetes volt arról, hogy gyö­nyörű ba­ri­tonja van, más­részt, hogy ál­lan­dóan teszi a szé­pet. Akár azt is le­hetne hinni, az ápolt, ele­gáns szí­nész nő­bo­lond. Ezzel szem­ben a magas, jó­képű öt­ve­nes fér­fit még sosem lát­ták nővel. Ezen a téren na­gyon ti­tok­za­tos ember hí­ré­ben állt. A szí­nész­nők csak ne­vet­tek rajta, tel­je­sen ár­tal­mat­lan­nak tar­tot­ták. Lehet, nincs is fü­tyije, mon­do­gat­ták egy­más kö­zött.

–  Alika csak udvarol nekünk egy ki­csit, ne saj­náld tő­lünk! – ne­ve­tett Kata, a fe­kete hajú, kék szemű szép­ség, Edu sze­re­tője. Az egyik, mert azt re­bes­get­ték, a di­ri­nek van még a fe­le­sé­gén és Katán kívül va­la­kije.

–  Drágáim, én eltűnök a francba mind­járt. Itt szen­ve­dek, hogy ki le­gyen a ki­rály. Még nem is mond­tam, kit sze­ret­nék, ti már annyit dön­gi­csél­tek, hogy tel­je­sen be­le­fá­ra­dok.

„Mi lesz, ha megtudjátok?” – gon­dolta. Ezen akart már túl lenni, mert tudta, ha be­je­lenti, jön a ve­sze­ke­dés, sér­tő­dött­ség, vita. Is­merte már a for­ga­tó­köny­vet, de ehhez most nem volt tü­relme. Szo­bája a gyö­nyörű, új szín­ház­ban egy nagy, te­le­füs­tölt, össze­vissza fo­te­le­ket, ka­na­pé­kat és egy ha­tal­mas, fa­ra­gott író­asz­talt rejtő te­kin­té­lyes he­lyi­ség volt. Bordó, sö­tét­barna ár­nya­la­tok­kal. Mint egy szín­padi dísz­let. Most itt pró­bálta meg­be­szélni a hozzá leg­kö­ze­lebb álló szí­né­szek­kel a „III. Ri­chárd” új sze­rep­osz­tá­sát. Már éj­szaka ti­zen­egy óra körül volt, de nekik ez ter­mé­sze­tes nap­sza­kát je­len­tette az éb­ren­lét­nek, így most sem volt senki álmos vagy fá­radt. Pö­rög­nek mind­annyian, a diri ki­vé­te­lé­vel, aki na­gyon fe­szült­nek tűnt. De ez nem za­varta a hat ri­csa­jozó, ne­vet­gélő em­bert. Meg­szok­ták, hogy Endre hek­ti­kus. Olyan sze­szé­lyes, ha­ra­pós is tud lenni, mint egy menst­ru­áló nő. A hat ember, aki a szín­ház­ban a diri benn­fen­te­sé­nek szá­mí­tott, ahány, annyi­féle. Pálinkó Ala­dár, min­denki Ali­kája, Mari, a kis ko­mika, Ve­ro­nika, a pók­há­lós vén­lány, Dobai Kata, a gyö­nyörű fi­a­tal szí­nésznő, Ber­ta­lan, a mo­gorva ren­dező és Kazári Mik­lós, a fi­a­tal macsó. Egyet­len dolog kö­tötte össze őket, ne­ve­ze­te­sen az, hogy mind­annyian a diri belső kö­ré­hez tar­toz­tak.

–  Csend legyen már, a kurva életbe, ked­ves­kéim! – or­dí­totta el magát végül.

–  Jól van, naa! Miért vagy ilyen ide­ges? Ja, vagy úgy! Hi­ány­ér­ze­ted van? Kata, drá­gám! Vesd be magad, csil­la­pítsd le az orosz­lánt! – hu­mo­ri­zált Ala­dár.

Szavai vidáman csengtek, hisz szí­nész volt, de a szeme gyil­kolt. Azt nem szok­ták látni a né­ző­tér­ről. Most sem vette észre senki. Mari, a szőke, ala­csony, kö­vér­kés ko­mika azon­ban hir­te­len kezdte rosszul érezni magát, meg­bor­zon­gott, mintha fázna. De nem, a szo­bá­ban meleg volt. Arra gon­dolt, hátha inf­lu­en­zás lesz. Ettől a pil­la­nat­tól nem ne­ve­tett a töb­bi­ek­kel. Kata pedig ösz­tö­nö­sen kö­ze­lebb hú­zó­dott Mik­lós­hoz, mint­egy je­lezve, a di­rek­tor már ki­esett a pik­szis­ből. Ez a kö­ze­le­dés két em­bert za­vart iga­zán. Mik­lóst, aki te­her­nek érezte a nő kö­ze­lítő gesz­tu­sát, és End­rét, akit hir­te­len meg­érin­tett a fél­té­keny­ség ör­döge. Egy utá­la­tos te­le­fon­csen­ge­tés törte meg a vi­hán­co­lást. Edu fel­kapta a mo­bil­ját.

–  Halló! Zajkovics. Szervusz, ba­rátka, szer­vusz! Kész lett? Na, ne mondd! És mit je­lent ez nekem? Aha! – ne­ve­tett han­go­san. – Szó­val mu­tas­sam be? Nem kérsz te, ked­ves­kém, túl sokat? Na, egye kánya, hol­nap dél­előtt tíz óra. Mi az, hogy hol? Hát itt az iro­dám­ban! Csók, csók!

A többiek kíváncsian próbálták ki­ta­lálni, ki hív­hatja ilyen­kor a dirit.

–  Na, folyt. köv. Akkor, ha nem vagy­tok kí­ván­csiak, mon­dom. És az éj­sza­kai alvás he­lyett eméssze­tek!

–  Ne légy ilyen szigorú! Ha így kez­ded, annak nem lehet jó vége.

Miklós hetedik érzéke azt súgta, neki ez az egész csak jót je­lent­het. Ka­tácska moz­gásba len­dült, gon­dolta, most hir­te­len mo­so­lyogva né­zett a szí­nész­nőre. Mik­lós a tár­su­lat leg­fi­a­ta­labb tagja volt, senki nem tudta, ho­gyan ke­rül­he­tett a di­ri­hez ilyen közel, ennyire gyor­san.

–  Miklós, Ali, Pál. Ebben a sor­rend­ben.

A többiek döbbenten hallgatták. A sor­rend vá­rat­lan volt. Em­beri szá­mí­tá­sok sze­rint Pálin­kónak kel­lett volna kez­deni a sort, ezzel szem­ben Mik­lós, az if­jonc kapja a fő­sze­re­pet. Hir­te­len min­denki Ala­dárra né­zett, hogy re­a­gál, de nem lát­szott rajta semmi meg­le­pő­dés.

–  Na jó, bogárkáim, akkor holnap foly­tat­juk!

A zsongás, vidámkodás abbamaradt. Meg­rö­kö­nyödve in­dul­tak haza. Endre in­tett Ka­tá­nak, így a fi­a­tal szí­nésznő ma­radt. A fo­tel­ben ücsö­rögve gon­do­la­tai az el­kö­vet­kező kel­le­met­len per­cek körül ci­káz­tak. Sze­rette volna minél bé­ké­seb­ben meg­úszni a sza­kí­tást, de is­merve a diri im­pul­zív ter­mé­sze­tét, erre nem sok esélyt lá­tott.

–  Na, mit szólsz, édeske? Viszony­lag könnyen le­nyel­ték a békát! – mi­köz­ben be­szélt, a nő fölé ha­jolva, két combja kö­zött ma­ta­tott. Most azon­ban ujjai nem tud­tak olyan aka­dály­men­te­sen elő­rébb ha­ladni, ahogy azt eddig meg­szokta.

–  Mi bajod? Olyan vagy, mint egy fa­da­rab. La­zíts már, édeske!

–  Edu! Maradj már! Komolyan kell be­szél­nem veled!

–  Mi a csirke! Mi történt?

–  Tudod, sokat jelentettél nekem, de vége. Min­den­féle ér­te­lem­ben! Ne szá­míts rám to­vább!

–  Miiii? Meg vagy húzatva, édeske? Minek lenne vége?

–  A mi kapcsolatunknak, Eduka! Ré­szem­ről vége! Ma­gya­rul, nem dugok töb­bet veled.

Zajkovics Endre csak kapkodta a le­ve­gőt. Hülye ez a nő? Ennyire ko­moly a dolog Mik­lós­sal?

–  Mi a fene van veled? – há­po­gott.

–  Eduka! Nincs velem semmi. Haza­me­gyek, mert ha­lá­lo­san fá­radt va­gyok.

–  Édeske! Azt gondolod, ilyen könnyen megy ez? – a férfi már ma­gá­hoz tért, és or­dí­tott.

–  Na pá, drága! Mentem – igyekezett ki­felé Kata.

–  Hülye ribanc! Ezért fizetni fogsz, nem is ke­ve­set!

A nő már a kocsijánál járt, ami­kor lé­pé­se­ket hal­lott köz­vet­le­nül a háta mö­gött. Va­laki dur­ván el­kapta a kar­ját, és a fü­lébe szi­sze­gett:

–  Na, kedveske, most én jövök!

Kata érezte, nem kap levegőt, va­lami zsi­neg­féle szo­rítja nya­kát. Pró­bálta kezét a ma­dzag alá búj­tatni, de ez csak egy pil­la­nat le­he­tett. Le­vegő nél­kül ver­gő­dött egy da­ra­big, majd teste el­er­nyedt. Csupa mo­csok lett kö­rü­lötte min­den attól a vég­ter­mék­től, ame­lyet er­nyedt izmai már nem tud­tak vissza­tar­tani.

2.

Bálint elégedetten tette le a te­le­font. A Nem­zeti Szín­ház igaz­ga­tója, aki szeg­ről-vég­ről is­me­rőse, más­nap dél­előtt fo­gadja, meg­nézi élete első szín­da­rab­ját. Már­mint hogy el­ol­vassa. Wanda, a ba­rát­nője, il­letve párja, már ahogy be szokta mu­tatni, egy für­dő­le­pe­dő­ben, csö­pögő haj­jal jött ki a zu­hany alól.

–  El fogja olvasni a darabo­dat? – de a kér­dés nem volt ko­moly, mert a tö­rül­kö­ző­jét szét­nyi­totta.

Bálint a látványtól már leve­gőt is alig ka­pott, nem­hogy vá­la­szolni tu­dott volna. Ma­gá­hoz húzta a csö­pögő lányt, gyen­gé­den tö­röl­getni kezdte. Mit szá­mí­tott már az öröm, amely re­mél­he­tő­leg a hol­napi napon vár rá. Mert abban biz­tos volt, az írása olyan jó, hogy tuti be­mu­tat­ják.

–  Szóval? Megtöröltelek rendesen min­de­nütt?

–  Folytatnád még egy kicsit? – de erre már nem volt vá­lasz, csak si­mo­ga­tá­sok, csó­kok je­len­tet­ték az igent. Sze­ret­ke­zés után a nyo­mo­zó­ban fel­me­rült a kér­dés, mi lenne, ha a lány ter­hes lenne. El­mo­so­lyo­dott a gon­do­latra.

–  Édesem! Mi lenne, ha gyerekünk lenne?

–  Mi lenne? Akkor a papája egy szín­mű­író lenne!

Boldogan ölelték át egymást.

Másnap Bálint igyekezett időben el­in­dulni. Óri­ási meg­tisz­tel­te­tés volt szá­mára, hogy a nagy Zaj­kovics fo­gadja, nem sze­re­tett volna el­késni. A jó­vá­gású, bohém fi­a­tal­em­ber­ről senki nem gon­dolta volna, hogy az or­szág egyik leg­jobb zsa­ruja. A di­rek­tor tudta ugyan, a férfi, aki szín­da­rab­já­nak egy pél­dá­nyá­val meg­je­le­nik nála, nyo­mozó – de hogy a leg­job­bak egyike, arról fo­galma sem volt.

3.

Másnap reggel a kávéillatú bü­fé­ben már ki­lenc óra­kor ott ült majd­nem az egész esti tár­sa­ság. Ket­ten hiá­nyoz­tak csak, a diri és Kata. Most is hu­mo­ri­zál­tak, ug­rat­ták egy­mást, de egy ki­csit vissza­fo­got­tab­ban. Ti­tok­ban Ala­dárt fi­gyel­ték, mikor veszi le vidám ál­ar­cát, mikor tör ki az igaz­ság­ta­lan sze­rep­osz­tás miatt. De a szí­nész ele­mé­ben volt.

–  Ni csak! Ki nincs itt? Rómeó és az ő Jú­li­ája. Az éj­sza­ká­juk biz­to­san nem al­vás­sal telt, most egy ki­csit be­le­húz­nak. Habár Ka­tács­ká­nak próba van dél­előtt, ha jól tudom.

–  Jaj, Alika, csak nem vagy félté­keny? – fűzte to­vább a vic­ce­lő­dést Ve­ro­nika, a szürke, kö­zép­korú szí­nésznő.

Azt beszélték róla, elég régóta re­mény­te­le­nül sze­rel­mes Pálin­kóba. Most azon­ban ra­gyo­gott a bol­dog­ság­tól, szinte szo­kat­lan módon ál­lan­dóan mo­soly­gott. A töb­biek per­sze nem tud­hat­ták, mi­lyen szép éj­sza­kája volt a szá­raz, vén­lá­nyos szí­nész­nő­nek. Ala­dár hívta fel te­le­fo­non, mert ál­lí­tó­lag meg­nyug­tató női hangra volt szük­sége. So­káig be­szél­get­tek, a nő most úgy gon­dolta, meg­tört a jég. Még az is lehet, nem hiába ál­mo­do­zott a fér­fi­ról évek óta. Mik­lós csen­de­sen fi­gyelte a töb­bie­ket, talán egy pil­la­natra arra gon­dolt, mivel tölt­hette az éj­sza­kát Kata a di­ri­vel. Nem volt per­sze ez több egy gon­do­lat­fosz­lány­nál, mert nem az a tí­pusú férfi volt, aki epe­ke­dik egy nő után. A szí­nésznő ugyan sze­rel­mes belé, ennek kö­szön­hető a titok, ami­ért olyan hir­te­len közel ke­rült a di­ri­hez, ennek kö­szön­hető a fő­sze­rep is. A ki­ta­po­sott útnak. Úgy gon­dolta, min­den üzlet, min­den­nek ára van. Ennek a gyors ha­la­dás­nak is. Most le­köt­heti magát egy da­ra­big a nő mel­lett. Így azután neki csak annyi­ban hi­ány­zott, hogy pró­bá­juk lenne. Igazi am­bi­ció­zus fi­a­tal szí­nész volt, aki­nek első a munka, s csak messze ez után kö­vet­ke­zik bár­mi­lyen nő. Azt könnyebb ta­lálni, mint jó sze­re­pet. Most ag­gódva for­dult oda a ren­de­ző­höz, aki csen­de­sen szem­lé­lő­dött. A hangja min­dig csak próba köz­ben jött meg, s érte el az or­dí­to­zás szint­jét.

–  Bercikém! Mi lesz a próbá­val?

–  Mi lenne? Tíz órakor kezdünk, hátha ad­digra a kis­asszony is meg­ér­ke­zik – hang­já­ban enyhe gúny csen­gett.

A szürke kefehajú férfi közel har­minc éve élt ki­egyen­sú­lyo­zott, jó há­zas­ság­ban, ezért a szín­ház­ban zajló sze­relmi ügye­ket kí­vül­ál­ló­ként, ki­csit le­né­zően szem­lélte. Fe­le­sége nem volt szép nő, de igazi há­zi­asszony, csa­lád­anya, aki­nek első az ott­hon. Az ott­hon és a három ka­masz gye­rek. Fér­jét is­te­ní­tette, Ber­ta­lan pedig mind­ezt úgy vette tu­do­má­sul, ez neki jár. Cse­ré­ben szá­mára sem lé­te­zett más. Sze­ren­csés pár, gon­dol­ták róluk az is­me­rő­seik.

–  Hajjaj, a szerelem nagy úr, és Eduka sokat tud. Igazi le­pe­dő­ak­ro­bata. Az is lehet, Kata estig sem tudja a lábát össze­rakni, annyira bejön neki a ter­pesz – hu­mo­ri­zált Mari, aki maga is túl­esett már a dirin, mint egy ra­gá­lyos gyer­mek­be­teg­sé­gen.

–  Na, gyerekek, én akkor lenyelek még egy ko­nya­kot, azután akár kezd­he­tünk is. Ki tart velem?

Miután nem volt más vállalkozó, így Ala­dár kért egy ko­nya­kot, és gyor­san le­gu­rí­totta.

–  Óh, Veronka drágám, adja a kar­ját, hadd ve­zes­sem ke­resz­tül az éjen a pár­nák felé!

Vera megdicsőülten felállt, a töb­biek pedig ma­guk­ban mu­lat­tak. Talán csak nem Vera lesz a mai nap ki­sze­meltje? Ala­dár vé­gig­ud­va­rolja a napot, de min­dig a fi­a­ta­labb kor­osz­tályt cé­lozza meg. Már éppen in­dulni ké­szül­tek, ami­kor egy fi­a­tal­em­ber jött be.

Bálint, ahogy közelített a szín­ház felé, arra gon­dolt, mi­csoda cir­kusz volt az épí­tése körül. Hol le­gyen, ki ter­vezze? Végül a So­rok­sári útra si­ke­rült fel­épí­teni. Ezzel ez a le­he­tet­len út és a ko­pott ki­len­ce­dik ke­rü­let sokat lé­pett előre. Az épü­let ter­ve­zése azután megint meg­osz­totta a szak­em­be­re­ket. Is­merte mind­két ter­ve­zőt, akik az első vál­to­zat sze­rint kö­zö­sen kap­ták volna meg a fel­ada­tot. Ezt a va­riá­ciót jó öt­let­nek tar­totta, mert tudta, az egyik épí­tész jó funk­ci­o­ná­lis ter­vező, a má­sik­nak pedig rend­kí­vüli for­ma­vi­lága van. Meg­győ­ző­dése sze­rint a közös terv egy sok­kal jobb és kül­ső­sé­gei­ben is esz­té­ti­ku­sabb épü­let meg­va­ló­sí­tá­sát tette volna le­he­tővé. De hát az élet már csak ilyen! Ha­lad­nak a dol­gok a maguk útján, azután van, aki csat­la­ko­zik, van, aki ki­ma­rad.

–  Jó napot! A direktor urat ke­re­sem. Tud­nak nekem se­gí­teni? – né­zett a szí­né­szekre.

–  Mi is keresnénk, ha nem próbál­nunk kel­lene – Ala­dár lát­ha­tóan át­vette az irá­nyí­tást.

–  Tegnap beszéltem meg vele a tíz órát. Még nincs annyi, várok egy ki­csit. Egy szín­da­ra­bot hoz­tam. Jenei Bá­lint va­gyok. Néz­het­ném addig a pró­bát?

A sármos, fiatal férfi mindenkinek szim­pa­ti­kus­nak tűnt.

–  Szóval egy színműíróhoz van sze­ren­csénk? Akkor igye­kez­zünk jóban lenni a szerző úrral, gye­re­kek! – for­dult a töb­bi­ek­hez az ele­mé­ben lévő Pálinkó. – Jöj­jön csak, ked­ves­kém, gyö­nyör­köd­jön ben­nünk egy ki­csit! Ga­ran­tál­tan nagy él­mény!

Elkezdődött a próba. Hamlet, a dán ki­rályfi, ki­a­bált a szín­pa­don Pálinkó Ala­dár bő­rébe bújva. Ekkor már a ren­dező is ki­en­gedte a hang­ját.

–  Aladár! Mindenáron diliházba akarsz jut­tatni? Még egy kurva szót sem tudsz kí­vül­ről a sze­re­ped­ből? – or­dí­totta. – Sze­rin­ted egy ilyen mo­no­ló­got el lehet mon­dani ki­zá­ró­lag a sú­góra ha­gyat­kozva? Ab­ba­ha­gyom! Ke­res­se­tek másik hü­lyét, de velem ezt nem lehet! Nem, nem és nem! – har­sogta.

A többiek azt gondolták, ezért jó a há­zas­sága, mert itt ki­ve­szek­szi magát. A leg­na­gyobb ki­a­bá­lás kö­ze­pén esett be az ajtón ha­lál­sá­pad­tan Ka­rola, az igaz­gató fe­le­sége.

–  Szervusztok! Merre van Endre?

Egy pillanatra mindenkiben bent re­kedt a szó.

–  Merre van, Karola drágám? – Pálinkó tért leg­elő­ször ma­gá­hoz.

Tehát nem otthon aludt. Most bizo­nyossá vált az, amit eddig is sej­tet­tek. Ka­rola ész­lelte a ki nem mon­dott gon­do­la­to­kat.

–  Soha nem töltött még házon kívül egyet­len­egy éj­sza­kát sem. Hív­tam Kata csa­lád­ját is. Ő sem aludt ott­hon. Senki nem tud róla sem.

Meglepetten hallgattak mindannyian. Eddig azt hit­ték, sima ügy, vé­gig­ke­fél­ték az éj­sza­kát, és most ki­pi­he­nik ma­gu­kat. De Ka­rola ide­ges­sége ra­ga­dós volt, mint az enyv. Döb­ben­ten gon­dol­kod­tak, tény­leg, hol a fe­né­ben le­het­nek? Az igaz­ga­tói iro­dá­ban volt ka­napé, akár itt is ma­rad­hat­tak volna. Tör­tén­he­tett velük va­lami, vagy csak be­búj­tak egy szál­lo­dába?

–  Karola, ne idegeskedj! Biztosan pi­hen­nek va­la­hol! – pró­bálta a nőt meg­nyug­tatni Mari.

–  Mari drága! Harmincöt éve vagyunk há­za­sok, min­dig is vol­tak sze­re­tői, én ezt tud­tam. Ilyen nem for­dult elő soha! Az éj­sza­káit min­dig ott­hon töl­tötte. Fel­hí­vom a men­tő­ket és a rend­őr­sé­get.

–  A rendőrséget majd felhívom én, asszo­nyom! – ajánl­ko­zott Bá­lint. „Ez az én sze­ren­csém – gon­dolta –, lőt­tek a szín­da­ra­bom­nak!”

–  Halló, itt Jenei Bálint! Száza­dos úr! Ér­dek­lő­döm, tör­tént-e va­lami ér­dem­le­ges az éj­szaka?

–  Egy gyilkosság, Bálint. Hajnal­ban jött egy be­je­len­tés, hogy a cse­peli Duna-par­ton egy fel­is­mer­he­tet­len­sé­gig össze­vert női hul­lát ta­lált egy férfi. Haj­nal­ban arra fu­tott, és hasra esett benne.

–  Tudtok róla valami közelebbit?

–  Még nem! A helyszínelők még ebben a pil­la­nat­ban is dol­goz­nak.

–  Köszönöm! Megkérlek, hogy hívja­tok, ha lesz infótok!

–  Jó, de te nem éppen pihenni ké­szülsz?

–  Igen, de akkor is, várom a te­le­font!

–  Rendben! – ahogy letette a te­le­font, a töb­biek felé for­dult.

–  A rendőrségre semmi olyan be­je­len­tés nem ér­ke­zett, ami End­ré­vel vagy a mű­vész­nő­vel kap­cso­lat­ban le­hetne.

Már amikor kimondta, akkor is érezte, ez nem igaz. Hir­te­len zsib­badni kez­dett, mint ami­kor tudta, haj­tani kell a dol­go­kat, mert ha sza­lad, még el­csíp­heti a meg­ol­dást. Most mégis, el­hes­se­gette a gon­do­la­tot. Pi­henni akart Wan­dával, úgy dön­tött, semmi nem bo­rít­hatja fel a ter­vét.

4.

Amikor a rendőrök kiértek a tett hely­szí­nére, még ott ta­lál­ták a te­le­fo­náló fi­a­tal­em­bert. Egy ki­csit odébb éppen har­mad­jára pró­bálta ki­okádni a reg­geli ká­véját és az esti va­cso­rá­ját. Nem cso­dál­koz­tak rajta. Amit ott lát­tak, még az ő edzett gyom­ruk­nak is sok volt. A ha­lott arca tel­je­sen péppé volt verve. Az orvos sze­rint már nem élt, ami­kor az arcát ha­tal­mas üté­sek­kel tel­je­sen szét­ron­csol­ták. A hús­massza bor­zal­mas lát­vány volt.

–  Ezt a nőt előbb megfojtot­ták, úgy hoz­ták ide. Az arcát itt ver­ték szét.

A helyszínelők dél körül végeztek.

A reggeli órákban bejelentés érke­zett egy fi­a­tal nő el­tű­né­sé­ről. Dobai Ka­ta­lin, har­minc­négy éves szí­nész­nőt ke­reste csa­ládja, és ke­res­ték Zaj­kovics Endre szín­ház­igaz­ga­tót is. Egy­szerre tűn­tek el. A nyo­mo­zók akár azt is gon­dol­hat­ták volna, csak a sze­rel­mes légy­ott lett meg­hosszab­bítva, ha a női holt­tes­ten nem olyan ruhát ta­lál­tak volna, ame­lyet nagy va­ló­szí­nű­ség­gel a szí­nésznő vi­selt. Így azután nem le­he­tett a dol­gon túl­lépni, vagy várni még egy-két napot. Kal­már szá­za­dos, ahogy meg­ígérte Jenei Bá­lint­nak, tá­jé­koz­tatta őt az ed­digi tör­té­né­sek­ről.

–  Wanda! – amint a telefont le­tette Bá­lint, tudta, hogy most az éppen cso­ma­goló lány­nak meg kell mon­da­nia, nem men­nek se­hová.

–  Igen, szívem?

–  Nem fogsz örülni annak, amit mon­dani fogok, de kér­lek, leg­alább értsd meg!

–  Hallgatlak! – a lány rosszat sejtve ab­ba­hagyta a cso­ma­go­lást.

–  Nem tudunk elutazni, kedves! Be kell men­nem dol­gozni.

–  Hmmm… akkor nincs mit tenni, be kell men­ned – mo­soly­gott a lány.

–  Nem haragszol?

Szokatlan volt neki ez a hoz­zá­ál­lás Wanda ré­szé­ről. Hisz eddig min­den kap­cso­lata a ki­szá­mít­ha­tat­lan­ság miatt ment tönkre , amely a mun­ká­ját jel­le­mezte. Pedig ő is vá­gyott egy nyu­godt kap­cso­latra, a ki­egyen­sú­lyo­zott, kis­pol­gári életre. Arra, hogy csak ír­has­son, reg­gel idő­ben kel­jen, és este idő­ben fe­küd­jön. Le­gyen hét­vé­géje, és le­gye­nek ün­nep­nap­jai. Ám ami­kor jön egy te­le­fon, meg­kö­tözni sem le­hetne.

–  Nem haragszom! – mondta, s máris ne­ki­lá­tott a ki­cso­ma­go­lás­nak.

–  Imádlak, most rohannom kell!

Bálint már rohant is.

–  Én is imádlak! – hallotta a csu­kott ajtó mögül.

Ahogy beérkezett a BRFK-ra, leg­elő­ször a szá­za­dos­sal be­szélt.

–  A nőt előbb megfojtották, majd ko­csi­val vit­ték ki a hely­színre. Itt ron­csol­ták szét a fel­is­mer­he­tet­len­sé­gig az arcát va­la­mi­lyen tompa tárggyal. Ha a gyil­kos azt akarta volna, ne is­mer­jék fel a ha­lot­tat, akkor le­vet­kőz­tette volna. De rajta hagyta a ru­há­ját, tele szék­let- és vi­ze­let­nyo­mok­kal.

„Talán bosszú lehetett” – gondolta Bá­lint.

–  És Zajkovicsról nem tudtok sem­mit?

–  Nem került elő, de nagyon való­színű, ő a gyil­kos. A két ember min­den­esetre szo­ros kap­cso­lat­ban állt egy­más­sal.

–  Köszönöm a segítségedet, át­ve­szem a nyo­mo­zást. A lány szü­leit ér­te­sí­tet­té­tek?

A százados arcából látta, hogy nem, tehát rá vár ez a há­lát­lan fel­adat.

–  Na jó, akkor munkába lendülök!

Visszament az irodájába, két nyo­mo­zó­tár­sá­val át­be­szél­ték a leg­sür­gő­sebb te­en­dő­ket. A fi­ú­kat el­küldte a szín­házba, ő pedig el­in­dult a szí­nésznő csa­lád­já­hoz. A nő egy pesti pe­rem­ke­rü­let­ben la­kott a szü­lei­vel. Ren­de­zett kör­nyék, jó­mó­dú­nak tűnő csa­ládi házak. A Paj­tás utca 3. szám alatti ház ud­va­rán ha­tal­mas német ju­hász kutya je­lezte, ven­dég ér­ke­zett. Csen­gőre nincs is szük­ség.

–  Jó napot kívánok! A rendőr­ség­től ke­re­sem önö­ket, Jenei Bá­lint va­gyok.

Az idősebb férfi remegő kézzel nyitja ki a kaput.

–  Tud valamit a lányomról? – a férfi ide­ges­sé­gé­ben nem is kö­szönt, hangja is szinte sí­ró­san csen­gett.

–  Igen.

–  Fáradjon be, kérem! A fele­sé­gem.

–  Kezét csókolom!

–  Jó napot! – a nő érzékelhe­tően ne­he­zen szedte a le­ve­gőt.

„Istenem, miért kell nekem ilyet csi­nálni!” – át­kozta el magát sokad­jára. Mi­lyen nyo­mozó az, aki nem bírja a vér sza­gát, a rossz hír köz­lé­sét… és so­rolni le­hetne azt a ren­ge­teg in­do­kot, ami­ért rosszul vá­lasz­tott pá­lyát. Mégis, mikor ki­emel­ten ke­zelt bűn­ügyek­ben kell nyo­mozni, min­dig őt ke­re­sik meg leg­elő­ször. A szi­mata miatt. Tör­té­ne­tek ke­rin­ge­nek hi­he­tet­len meg­ér­zé­sei­ről, arról, hogy sosem nyúl mellé.

–  Kérem, üljenek le, szomorú hírt kell önök­kel kö­zöl­nöm. A lá­nyu­kat ma reg­gel meg­ta­lál­ták a cse­peli Duna-part mel­lett, hol­tan.

Nem tudta szebben, de ezt nem is le­he­tett szé­pen kö­zölni. Az asszony el­ájult. Bá­lint men­tőt hí­vott, rájuk hagyta a két, pil­la­na­tok alatt év­ti­ze­de­ket öre­ge­dett em­bert.

5.

A hírekben már bemondták az igaz­gató és a szí­nésznő el­tű­né­sét, hisz mind­ket­ten or­szá­go­san is­mer­tek vol­tak. A szín­há­zat meg­ro­ha­mozta a média. A bul­vár­la­pok kép­vi­se­lői egy­től egyig ott to­long­tak az elő­csar­nok­ban. Min­den­kire igye­kez­tek le­csapni, aki arra járt. De a szí­nész­be­já­ró­nál és a bü­fé­ben is hem­zseg­tek az új­ság­írók. Még tar­tott az elő­adás, ami­kor a nyo­mozó és kol­lé­gái el­fog­lal­ták az igaz­ga­tói szo­bát. Úgy ter­vez­ték, itt be­szél­nek a szí­né­szek­kel. Fu­tó­tűz­ként ter­jedt, itt van­nak a rend­őrök, ki­hall­gat­nak min­den­kit. Még nem tud­ták, hogy Katát meg­gyil­kol­ták, ezért a zson­gás csak a kí­ván­csi­sá­got je­len­tette. Majd jön a dráma és a csend. A nyo­mozó úgy gon­dolta, szí­né­sze­ket ki­hall­gatni kü­lön­le­ges dolog. Itt szá­mí­tani kel­lett a szak­mai kép­zett­sé­gükre, az ő ese­tük­ben nem sokat je­len­tett a test­be­széd, sőt ki­ej­tett sza­vaik sem. Sok­kal mé­lyebb fi­gyel­met és em­ber­is­me­re­tet kö­ve­telt egy ilyen ki­hall­ga­tás, mint egyéb­ként. Mari kí­ván­csian, mo­so­lyogva ro­bo­gott be a diri szo­bá­jába.

–  Végre! Megtudunk valami szaftos kis plety­kát, re­mé­lem!

A színésznő az újságokban megjelent képek el­le­nére most csap­zott és ren­de­zet­len volt. Ala­csony, kö­vér­kés, zsí­ros szőke haj­jal, savós kék szem­mel. És még ennek a nőnek van húsz évvel fi­a­ta­labb élet­társa, ju­tott eszébe Bá­lint­nak a múlt heti plety­ka­lap, ahol rész­le­te­sen vi­lággá kür­töl­ték eget ren­gető sze­rel­mü­ket.

–  Kérem, hölgyem, sajnos szaftos plety­ká­val nem szol­gál­ha­tok. Mi már is­mer­jük egy­mást. Be­mu­ta­tom önnek két mun­ka­tár­sa­mat.

–  Jó, jó, csak vicceltem – csende­se­dett le a szí­nésznő.

–  Elkezdtük a nyomozást a két el­tűnt kol­lé­gája ügyé­ben. Róluk sze­ret­nénk kér­dezni. Kü­lö­nö­sen a kap­cso­la­tuk­kal össze­függő in­for­má­ci­ókra lenne szük­ség.

–  Hát jó! – a színésznő beszélni kez­dett.

Ahogy haladtak előre, úgy szépült meg. Min­den por­ci­kája vib­rált, külön életre kelt. Már nem lát­szott a zsí­ros haj, a slam­pos­ság, egy igazi kí­vá­na­tos nő lett be­lőle. Las­san ért­hető lett a sok­kal fi­a­ta­labb élet­társ is. Ez az asszony bár­kit le­vesz a lá­bá­ról, gon­dol­ták a zsa­ruk.

–  Eduka minden nővel kikezdett, sorra végig is ment raj­tuk, ha értik, mire gon­do­lok.

A nyomozóknak nem volt idejük vá­la­szolni, mert rög­tön hoz­zá­tette:

–  Mindenkit megdugott, minimum egy­szer. Én sem ma­rad­tam ki a szó­rás­ból. Be­val­lom, szép em­lé­keim van­nak róla – ne­ve­tett. – Ka­tá­val azon­ban egy ki­csit mintha más lenne a kap­cso­lata, mint az összes töb­bi­vel. Elő­ször is to­vább tart. Már má­so­dik éve, hogy a sze­re­tője. És vé­le­mé­nyem sze­rint, de ezt csak ma­guk­nak mon­dom, sze­rin­tem Ka­tácska ki is hasz­nálja kel­lő­kép­pen. Irá­nyítja ezt az ön­tör­vé­nyű em­bert. Min­dent ki­hajt ma­gá­nak, min­den iga­zán jó női sze­re­pet meg­ka­pott.

Bálint figyelte a nőt, megle­pet­ten fe­dezte fel a gyű­lö­le­tet, ame­lyet nem tu­dott pa­lás­tolni, mikor Ka­tá­ról kez­dett be­szélni. Tudta, iga­zat mond, semmi mel­lé­be­szé­lés nincs a sza­vai­ban, még a gyű­lö­let is mély­ről, őszin­tén tört fel be­lőle. A nyo­mo­zó­ban egyre in­kább erő­sö­dött az érzés, Dobai Ka­ta­lint nem sze­ret­ték a szí­nész­tár­sai.

–  A színésznőnek más kapcso­lata nem volt?

Mari gondolkodott egy kicsit, vá­la­sza is meg­fon­tol­tan hang­zott.

–  Szerintem nem. Észrevettük volna. Ez egy nagy csa­lád, itt nin­cse­nek tit­kok.

–  És az igazgató úrnak?

–  Nem gondolom, bár vele kapcsolat­ban sosem lehet tudni.

–  Köszönjük, művésznő! Egyelőre ennyi!

Éppen vége lett az előadásnak.

Bálint úgy gondolta, Pálinkó Ala­dár lesz a kö­vet­kező. Azt ér­zé­kelte, a férfi va­la­mi­lyen han­gadó sze­re­pet tölt be. Ala­dár még jel­mez­ben, nagy hang­gal, ma­ga­biz­to­san jött be, éppen csak a smin­ket mosta le az ar­cá­ról.

–  Óh! A szerző úr! Micsoda sze­ren­cse, hogy ismét ta­lál­ko­zunk. Mondja a kol­lé­ga­nőm, mi já­rat­ban van­nak. Na, én aztán nem szí­ve­sen plety­ká­lok, de ez most nem is pletyka, ha jól be­le­gon­do­lok. Most kö­te­lező is be­szél­nem, ugye? – úgy tűnt, a szí­nész nem is akarja ab­ba­hagyni a mo­no­lóg­ját.

„Magas termet, nagy hang, magabiz­tos­ság, talán túl­zot­tan is” – gon­dolta a nyo­mozó.

–  Igen, művész úr! Ha lenne kedves se­gí­teni ne­künk! – ér­zé­kel­tette azt is, hogy per­sze kö­te­lező. – A di­rek­tor úrról és a mű­vész­nő­ről sze­ret­nénk egy ki­csit töb­bet meg­tudni.

–  Edu nagy kujon, abban biztosak le­het­nek – mo­soly­gott a szí­nész. – És Ka­tácska gyö­nyörű nő. Nem is tudom, mi az, ami Endre mel­lett tartja. Az biz­tos, már jó ideje tart ez a kap­cso­lat. Mond­hat­nám, ebben az eset­ben Edu szo­kat­la­nul ki­tartó. Vé­gig­ke­féli a házat, ezt min­denki tudja róla, de a ki­tar­tás nem az ő stí­lusa. Il­letve csak Ka­rola mel­lett tart ki több mint har­minc éve. Per­sze min­den­nek ára van. Ka­rola el­nézi eze­ket a ki­len­gé­se­ket, cse­rébe egy híres ember fe­le­sége lehet – mind­ezt egy szuszra adta elő a szí­nész, szinte le­ve­gőt sem vett.

Éjfél körül járt az idő, így a nyo­mo­zók úgy dön­töt­tek, mára ab­ba­hagy­ják a be­szél­ge­té­se­ket. A szí­né­szek ugyan pö­rög­tek, de talán éppen ezért ki­csit több sze­repe volt náluk a kép­ze­let­nek. Va­la­hogy ilyesmi ér­ző­dött Pálin­kón is. Majd hol­nap dél­előtt, ha nem lesz ez a si­ke­res elő­adás utáni euforikus ál­la­pot.

6.

Bálint nagyon feszülten kezdte a napot. Tudta, foly­tatni kell a be­szél­ge­tést a szí­né­szek­kel, mert érezte, szinte sem­mit sem tu­dott meg eddig a két em­ber­ről. Olyan in­for­má­ciót, amelybe va­la­mi­lyen módon bele le­hetne ka­pasz­kodni, még nem hal­lott. Újra az igaz­ga­tói szoba! Büdös az ápo­ro­dott ba­gó­szag­tól, mintha sosem lenne ta­ka­rítva. Na mind­egy, nem ez a lé­nyeg. A lé­nyeg az, hogy Dobai Ka­ta­lint meg­gyil­kol­ták, Zaj­kovics Endre pedig el­tűnt. Senki nem tud róla sem­mit. Kér­dé­sek sor­jáz­tak a fe­jé­ben, de érezte, a vá­lasz na­gyon egy­szerű. És a kér­dé­sek rosszak! Meg­ölte őt is va­laki? Ő a gyil­kos, ezért el­buj­do­sott, ön­gyil­kos lett? Ezek a le­het­sé­ges és lo­gi­kus va­riá­ciók, de a zsaru tudta, nem lo­gi­ku­san kell most gon­dol­kodni, mert ebben a tör­té­net­ben, a va­ló­ság­ban nincs semmi lo­gika.

–  Jó napot kívánok! – Veronika csen­de­sen jött be a szo­bába.

„Szürke, mint a veréb, a hangja is olyan se­színű, sem­mi­lyen” – gon­dolta a nyo­mozó.

–  Csókolom! Köszönöm, hogy bejött, mű­vésznő!

Vera szinte nem létező pillái rep­des­tek. Ez a nő ide­ges, de na­gyon, a vak is látja. Dobai Ka­ta­lin ha­lá­lát még si­ke­rült ti­tok­ban tar­tani, leg­alábbis úgy gon­dol­ták a nyo­mo­zók, akkor mi az, ami­től ez a csú­nya asszony ennyire ki­ké­szült? Vagy talán már ki­szi­vár­gott va­lami?

–  Mondana nekünk egy pár szót a két el­tűnt kol­lé­gá­ról?

–  Szívesen, de sajnos nem tudok sokat. Soha nem ve­szek észre sem­mit. A töb­biek rég tud­nak min­dent, már régen véget is ért a dolog, mire én meg­tu­dom. Nincs ér­zé­kem a meg­fi­gye­lés­hez. Azt is, hogy End­ré­nek nem csak Kata volt a sze­re­tője, vé­let­le­nül hal­lot­tam meg.

Nocsak, végre valami újdonság, csil­lant fel a nyo­mo­zók szeme.

–  És ez hogy történt?

–  Jó, de ne szóljanak meg érte!

–  Megígérjük.

–  Véletlenül meghallottam egy te­le­fon­be­szél­ge­tést.

„Szóval magyarul hallgatózott” – szö­gezte le ma­gá­ban Bá­lint.

–  Igen?

–  Endre telefonált valakinek, a sza­vai­ból úgy tűnt, a sze­re­tő­jé­nek, de az nem Kata le­he­tett, mert ő éppen fent a szín­pa­don pró­bált.

–  És mit hallott pontosan?

–  Hát elég furcsa, kicsit közönsé­ges dol­got.

–  Éspedig?

–  Az igazgató úr azt mondta a te­le­fonba: „dönt­sük el, előbb te dugsz meg engem, vagy én téged!” Nem is ér­tet­tem, mit akar ez je­len­teni. És akkor még hoz­zá­tette: „imá­dom a he­ves­sé­ge­det”.

Ez már igen! Ez végre információ! Ugyan nem illik a képbe, de érezte, na­gyon fon­tos mon­da­tot hal­lot­tak most ettől a sem­mi­lyen nőtől.

–  Köszönjük, művésznő!

A nő kioldalgott a szobából. A zsaru ta­pasz­ta­lat­ból tudta, sok­szor a leg­szür­kébb em­be­rek a leg­ér­té­ke­seb­bek, de el­búj­nak a világ elől. Néha azért meg­csil­lan­nak mint va­lami drá­gakő, ha fény éri.

Kopogtak. A rendező lépett be az ajtón. Kiegyen­sú­lyozott, ha­tá­ro­zott ember be­nyo­má­sát kel­tette. Nem kel­lett kö­rí­teni, rög­tön ne­ki­sze­gez­ték a kér­dést:

–  Beszéljen, kérem, a két kol­lé­gá­ról! Mit tud róluk?

Kis Bertalan, mint egy karmester, aki a ze­ne­ka­rá­nak min­den rez­dü­lé­sét meg­érzi, úgy is­merte szí­né­szeit is. Min­dent tu­dott róluk, ez lát­ható volt, ahogy be­szélt. Gyor­san, pon­to­san, sza­ba­to­san, jól kö­rül­ha­tá­rolva írta le a je­len­sé­ge­ket. Egyet­len dolog ki­vé­te­lé­vel azon­ban ő is csak arról tu­dott be­szá­molni, mint a töb­biek. De ez az egyet­len kü­lönb­ség fon­tossá tette a be­szá­mo­ló­ját.

–  Hát igen, nyomozó urak! Zajkovics Endre egy kéj­só­vár, nő­csá­bász pali, és hogy a tel­jes igaz­ság­nál ma­rad­jak, a fér­fi­a­kat is sze­reti. Könnyen lehet, job­ban, mint a nőket. Sőt! Biz­tos va­gyok abban, már egy ideje sze­rel­mes is egy fér­fiba.

Bálint érezte, itt a zár, már csak a kul­csot kell meg­ta­lálni, akkor egye­nes­ben lesz. Csat­tan­hat a bi­lincs egy el­ve­te­mült gyil­kos kezén.

–  Ki lehetett ez a szerető? Tud erről va­la­mit?

–  Nem tudom, de egyben biztos va­gyok. Na­gyon erős egyé­ni­ség lehet, és abban is, hogy Eduka a nő a kap­cso­lat­ban. Meg­győ­ző­dé­sem, Kata csak alibi volt már jó ideje.

–  Tudhatják ezt a többiek is?

–  Nem tartom valószínűnek.

–  És ön honnan tudja?

–  Milyen rendező lennék, ha nem is­mer­ném az em­be­re­ket?

–  Köszönöm, Kis úr!

Hmm… van itt azért még hiányzó lánc­szem, de a leg­fon­to­sabb, úgy tűnik, elő­ke­rült.

Miklós volt a legutolsó, aki­vel be­szél­tek. Az ő in­for­má­ciói is újak vol­tak a nyo­mo­zók szá­mára. A szí­nész a hú­szas évei vége felé járó, jó­képű, sármos, fi­a­tal férfi. Olyan, aki a nők ked­vence kor­osz­tá­lyi kor­lát nél­kül. Bá­lint érezte, ennek a fér­fi­nak a nők csak va­la­mi­féle hasz­ná­lati cik­ket je­len­te­nek, ed­digi éle­té­ben leg­alábbis.

–  Igen! Túl sokat ugyan nem tudok mon­dani, de azt a ke­ve­set mind el­mon­dom. Kata egy ideje sze­rel­mes belém, be­val­lom, nekem hí­ze­leg ez a dolog. Igaz, Endre ba­rát­nője, de sza­kí­tani akar vele. Azt mondta, nem tudja ezt a ket­tős já­té­kot foly­tatni. Igaz­ság sze­rint nekem mind­egy, én nem va­gyok belé sze­rel­mes – vonta meg a vál­lát.

–  Tudtak itt mások is a kap­cso­la­tuk­ról?

–  Szerintem nem.

–  Köszönjük, művész úr, a se­gít­sé­gét!

Ebből ennyi elég volt a nyo­mo­zók­nak egy­előre. Ideje a hal­lot­ta­kat az iro­dá­ban át­be­szélni, hisz mára el­ké­szült az orvos­szak­értői vé­le­mény is. Vissza­men­tek a BRFK II. eme­leti, nap­fé­nyes és füst­men­tes iro­dá­jába. Köz­ben Bá­lint­nak Ka­rola ju­tott eszébe, Zaj­kovics fe­le­sége. Va­la­hogy rossz elő­ér­zete tá­madt, de nem tudta meg­ma­gya­rázni, miért. Min­den­nap be­szél­tek te­le­fo­non, a nő eléggé ki volt bo­rulva, de egy­előre saj­nos nem tu­dott neki semmi biz­ta­tót mon­dani. A gyil­kos­ság­ról még ő sem tu­dott sem­mit. Úgy dön­tött, dél­után össze­ge­zik a dol­go­kat, este fel­ke­resi az asszonyt.

–  Jó estét! – nézett a nő a zsa­rura kér­dőn.

–  Szeretnék egy pár kérdést feltenni önnek.

–  Fáradjon be! Foglaljon helyet!

A nappaliban csak egy gyenge kis lámpa vi­lá­gí­tott, de így is lát­szott, a ha­tal­mas szoba igé­nye­sen be­ren­de­zett. Lát­ha­tóan, akik itt éltek, igye­kez­tek igazi ott­hont va­rá­zsolni a la­kás­ból.

–  A színésznő előkerült.

–  Nahát, ennek örülök! Akkor majd­nem min­den rend­ben van.

–  Nem egészen, asszonyom! Élette­le­nül ta­lál­ták meg. Meg­gyil­kol­ták.

–  Azt a gyönyörű, fiatal nőt? Is­te­nem! – az asszony lát­ha­tóan tel­je­sen meg­ren­dült.

–  Beszéljen a férje és a szí­nésznő kap­cso­la­tá­ról, kérem!

–  A férjemnek mindig voltak nő­ügyei. Ez is egy ilyen volt, min­den je­len­tő­ség nél­küli.

Bálint érezte, hazudik a nő. Lát­ha­tóan tel­je­sen ki­ké­szült.

–  Mit gondol, kinek állhatott ér­de­ké­ben ez a gyil­kos­ság? – hülye kér­dés, már ami­kor fel­tette is tudta, de már kint volt.

–  Honnan tudhatnám én? Nem ismer­tem annyira Katát. Ne ha­ra­gud­jon, de nem is tudok mit mon­dani. Il­letve, nem is értem, azt sem, ami­ről be­szé­lünk. Nem tudok mit mon­dani. Kérem… hagy­ja­nak… ha lehet! – da­dogva ej­tette ki az utolsó sza­va­kat.

–  Mit csinált ön tegnapelőtt éjjel ti­zen­egy és két óra kö­zött?

–  Mi az, hogy mit csináltam, most vic­cel?

–  Nem viccelek, asszonyom! Akkor ölték meg a szí­nész­nőt, meg kel­lett kér­dez­nem.

–  Itthon voltam, sokáig olvastam, vár­tam a fér­je­met. Haj­nal felé el­alud­tam.

Késő éjszaka volt már, amikor Ka­rola tel­je­sen ki­bo­rulva, be­nyug­ta­tózva le­fe­küdt a nap­pa­li­ban. A gyö­nyörű la­kást most a sö­tét­ség ba­rát­ság­ta­lanná tette. A vi­rá­gok sem vol­tak már egy hete meg­lo­csolva, a ta­ka­rí­tó­nőt is, aki­nek ma volt a napja, le­mondta. Nem tu­dott maga körül el­kép­zelni sen­kit. Ami­kor éppen nem aludt, el­fu­se­rált éle­tén rá­gó­dott. Pedig olyan szé­pen kez­dő­dött. Jó csa­lád­ból való, egye­te­met vég­zett, gyö­nyörű, hu­szon­nyolc éves lány volt, ami­kor meg­is­merte a fi­a­tal ren­de­ző­je­löl­tet. Sze­re­lem volt, de ez a sze­re­lem sem tudta fel­éb­resz­teni benne az igazi nőt. Endre kez­det­ben azt gon­dolta, talán majd szép las­san. De ami­kor már har­ma­dik éve min­dig egy fa­da­rab­bal bújt ágyba, ke­re­sett ma­gá­nak va­la­kit. Ő még örült is, mert azt gon­dolta, neki a sze­ret­ke­zés ge­ne­ti­kai­lag nem jön össze. A közös ágy­ban úgy fe­küd­tek egy­más mel­lett, mint két barát. Idő­vel meg­szok­ták. Így azután el­vi­selte éle­tét úgy, ahogy van. Úgy, hogy a férje évek óta nem sze­ret­ke­zett vele. Nem is hi­ány­zott, meg­aláz­ta­tás­nak is csak ak­kor­tól érezte, ami­kor Endre egy­szer be­val­lotta, férfi a sze­re­tője. Ez már kín volt a ja­vá­ból. Mégis, miu­tán erről a meg­aláz­ta­tás­ról senki nem tu­dott, el­vi­selte. Mert Endre min­dig úgy tett, mintha ő lenne a leg­fon­to­sabb. Em­be­ri­leg leg­alábbis. Most ez a hite ke­rült ve­szélybe, e nél­kül pedig már vég­képp semmi nem kö­tötte a fér­fi­hoz. Ami­kor idáig ért gon­do­lat­ban, min­dig el­kez­dett sírni. Mert akkor eszébe ju­tott az a ke­mény tény, hogy soha nem dol­go­zott, és most mit is kez­dene egye­dül. Va­ló­já­ban a ké­nye­lem volt, ami iga­zán hoz­zá­kö­tötte. És most ez a gyil­kos­ság is. Tudta, baj lesz előbb-utóbb, és íme, be­kö­vet­ke­zett. A férfi, akit a férje sze­re­tett, neki is tet­szett, és nem tudta el­kép­zelni, hogy igaz. Főleg azután, ami­kor egy­szer ket­tes­ben ma­rad­tak, és sze­ret­ke­zett vele. Éle­té­ben elő­ször mintha jó lett volna. És akkor el­kez­dett vá­gya­kozni. Hívta, és időn­ként nála is el­töl­tött egy-két órát. Most is kö­rü­lötte fo­rog­tak a gon­do­la­tai.

Éjfél körül járt az idő, amikor csön­get­tek. Úgy dön­tött, nem nyit ajtót, nem kí­ván­csi sen­kire, de a csengő nem hagyta abba. Így végül még­is­csak ki­ment, meg­nézni, ki lehet. Elő­ször arra gon­dolt, hogy rosszul lát. Hu­nyor­gott egy ki­csit, de nem té­ve­dett, a férfi állt az aj­tó­ban.

–  Mit keresel te itt?

A másik már nyomta is be a la­kásba.

–  Téged, kedveske – és az előkapott va­sa­ló­zsi­nór már szo­rult is a nő nya­kán.

–  Miér… – de a kérdést már nem tudta be­fe­jezni.

Az előszoba kövezete csupa mocsok lett.

–  Fúj! Büdös ringyó voltál, kedveske! – sut­togta a férfi.

7.

Hajnal volt már, amikor kulcs for­dult a zár­ban. Zaj­kovics Endre ér­ke­zett haza csap­zot­tan, ha­lá­lo­san fá­rad­tan. Észre sem vette, hogy az elő­szoba kövén majd­nem el­csú­szott a szék­let­ben, vi­ze­let­ben. Be­bújt a für­dő­kádba, majd az ágyba. Azt ugyan még ér­zé­kelte, Ka­rola nincs ott­hon, de ennyi. Rög­tön álomba me­rült. Három óra alvás után erő­tel­je­sen to­la­kodó csen­gő­hang éb­resz­tette fel.

–  Jenei Bálint! Hát te mit keresel itt haj­na­lok haj­na­lán? Csak nem a da­ra­bo­dat vol­tál képes ide­ci­pelni?

–  Nem! Endre, most hivatalos minő­ség­ben va­gyok itt mint nyo­mozó.

–  Nyomozó? Mi a csirke! Tör­tént va­lami talán?

–  Szeretnék neked és a fele­sé­ged­nek egy pár kér­dést fel­tenni!

–  Na jó, gyere! Szólok Karolának, főz­zön egy kávét.

Endrének most tűnt fel, az előszo­bá­ban va­lami nincs rend­ben.

–  Mi az isten van itt? – nézte a követ cso­dál­kozva. – Na, mind­egy – meg­vonta a vál­lát. – Ka­rola, egy kávé ren­del! – semmi vá­lasz, úgy­hogy be­né­zett a szo­bába. – Nem értem, hova tűnt ilyen kora reg­gel! Min­dig együtt szok­tunk ká­vézni.

Bálint rossz előérzete megerősödött, de nem szólt sem­mit.

–  Próbáljuk meg kávé nélkül, ha lehet!

–  Jó, kérdezz, én közben kávét főzök, anél­kül nem va­gyok ma­gam­nál.

–  Merre jártál? Mindenki aggódott mi­at­tad!

–  Hmm… végig kellett az életemet gon­dolni.

–  Tudtommal te rendezett életet élsz. Leg­alábbis a fe­le­sé­ged el­vi­seli, amit el kell, tartja itt­hon a fron­tot. És hol tör­tént ez a gon­dol­ko­dás?

–  A Pilis lábánál, Únyban van egy kis fa­há­zunk. Ott vol­tam. Tel­jes csend, nyu­ga­lom. Se áram, se víz. Fel­vit­tem ma­gam­mal egy rakás piát, és ittam két napon ke­resz­tül.

–  Találkoztál valakivel?

–  Nem, szerencsére senkivel. Nem is akar­tam.

–  Tudsz a barátnődről?

–  Mit kellene tudnom?

–  Meghalt. Meggyilkolták.

Bálint figyelte a férfi reak­ció­ját, de érezte, tel­je­sen fe­les­le­ges. End­ré­nek semmi köze hozzá. Bár most nem volt tel­je­sen bi­zo­nyos a meg­ér­zé­sé­ben, mert egy­előre senki nem volt, akire gya­na­ko­dott volna. Zaj­kovicsot vil­lám­csa­pás­ként érte a hír.

–  Istenem! De miért? Miért? – tört ki a sírás a fér­fi­ból. Bá­lint várt egy da­ra­big, hogy meg­nyu­god­jon egy ki­csit, majd foly­tatta a kér­de­zést.

–  Milyen volt a kapcsolatotok?

–  A szeretőm volt már több mint egy éve. Az utóbbi idő­ben lany­hult a kap­cso­la­tunk. Teg­nap­előtt este sza­kí­tott velem.

–  Ezért kellett átgondolnod az éle­te­det?

–  Mondhatnám, igen. Az egyik ok ez volt. Úgy érez­tem, ideje hely­re­ten­nem ma­ga­mat. Vagy meg­te­szem, vagy el­pusz­tu­lok.

–  Mikor váltatok el?

–  Éjfél talán már elmúlt, amikor el­ro­hant. Na­gyon saj­nál­tam.

–  És te mit csináltál utána?

–  Gondolkodtam egy darabig, majd úgy dön­töt­tem, fel­me­gyek a Pi­lisbe. Fel­sze­rel­tem ma­ga­mat ital­lal, attól a perc­től, ahogy fel­ér­tem, csak ittam-ittam. Nem tudom el­hinni! – zo­ko­gott a férfi.

–  Volt más is az életedben? Mármint a fe­le­sé­ge­den és Katán kívül.

–  Nem, nem volt senkim – vágta rá gyor­san Endre. A zsaru érezte, hogy ha­zu­dik. Ekkor meg­szó­lalt a te­le­fonja.

–  Halló, itt Kalmár!

–  Hallgatlak! – Bálint rossz sej­té­sei fel­éb­red­tek, tudta, amit hal­lani fog, ke­gyet­len lesz.

–  Ma délelőtt egy szerelmespár egy holt­tes­tet ta­lált ugyan­azon a he­lyen. Egy kö­zép­korú nő, az arca a fel­is­mer­he­tet­len­sé­gig szét­verve. Kint van­nak a helyszí­nelők.

–  Köszönöm! Indulok én is.

–  Mennem kell, Endre! Szeretném, ha tud­nád, nagy baj­ban vagy. Te vagy az egye­düli gya­nú­sí­tott, és nincs ali­bid sem. A be­szél­ge­tést foly­tat­juk, de jól gon­dold át a tör­té­né­se­ket, azt is, mit mon­dasz, mit nem! Ja­vas­lom a tel­jes őszin­te­sé­get! – ezzel ott­hagyta a szinte kővé der­medt fér­fit.

8.

A Duna-parton ott feküdt Karola. Ugyanaz a ruha volt rajta, mint teg­nap este, ugyanaz a gyűrű, óra. Így aztán a nyo­mozó úgy gon­dolta, csakis ő lehet. Mert arca az nem volt. Va­lami vö­rö­ses hús­massza csil­lo­gott csak a he­lyén. Ezt a lát­ványt nem szo­kom meg soha – gon­dolta. Gyor­san el­for­dult. Ilyen­kor nem tu­dott húst enni he­te­kig. Semmi, de semmi lo­gika! Mi­lyen ember lehet, aki így gyil­kol? Aki még a ha­lot­tat is pépé veri? Hát akkor jöhet a má­so­dik kör. És azután? Vajon jöhet-e még va­lami? Igen! Ha­tá­ro­zot­tan érezte, ha nem siet, itt nincs a sor­nak vége. A szín­ház­ban már tud­tak mind­két gyil­kos­ságról, mire beért. Néma csend­ben ültek a bü­fé­ben. Szinte min­denki kővé der­med­ten mé­lyedt gon­do­la­ta­iba.

–  Jó napot!

Alig hallotta a válaszokat. Nem volt itt már vi­hán­co­lás, hu­mo­ri­zá­lás. Tompa bé­nult­ság vál­totta fel a he­lyét.

Bálint érezte, versenyt kell fut­nia az idő­vel, mert még nincs vége. Elő­ször ismét Mari lé­pett a szo­bába. A nő tel­je­sen meg­za­va­rodva várta a kér­dé­se­ket.

–  Tud arról, hogy Zajkovicsnak volt másik sze­re­tője is?

–  Nem – válaszolt a színésznő meg­döb­ben­ten.

–  De bizony, és ráadásul férfi volt az il­lető.

–  Lehetetlen! Nem lehet! Most vic­cel, ugye?

–  Művésznő! Két embert meggyilkol­tak, gon­dolja, vic­ce­lek?

–  Őrület!

–  Mégis így van. Vajon ki lehetett? Ha nem is tudja, mert nem hal­lotta, nem látta, de ki az, aki jel­le­mé­ből adó­dóan le­he­tett?

Mari gondolkodott egy darabig, majd las­san ejtve ki a sza­va­kat még­is­csak meg­ne­ve­zett va­la­kit.

–  Miért éppen rá tippelt?

–  Talán mert róla nem tudunk sem­mit.

–  Köszönöm, művésznő!

Majd Pálinkó lépett be az ajtón. Ko­mo­lyan. Most nyoma sem volt a nagy hang­já­nak. Neki is fel­tet­ték a kér­dést. A férfi szin­tén döb­ben­ten hall­ga­tott, majd kis idő múlva ki­je­len­tette, el­mondja, mit gon­dol erről, de nem szí­ve­sen, mert csak sej­tése van.

–  Ha így van, csakis Miklós lehet. Most már értem, miért nem én kap­tam meg a fő­sze­re­pet. A di­rek­tor úr a sze­re­tő­jé­nek adta – hang­já­ban enyhe gyű­löl­kö­dés ér­ző­dött, de ezt a nyo­mo­zón kívül bi­zo­nyára senki nem vette volna észre.

–  Két időpontról szeretném megtudni, hol töl­tötte. Teg­nap­előtt éj­szaka ti­zen­egy és két óra kö­zött hol volt?

–  Tizenegy órakor indultam haza, és kö­rül­be­lül ne­gyed ti­zen­ket­tő­kor már ott­hon vol­tam. Nem messze lakom a szín­ház­hoz.

–  Tudja ezt tanúsítani valaki?

–  Talán Veronika. Nagyon magányos­nak érez­tem ma­ga­mat, nem sok­kal azután, ahogy ha­za­ér­tem, fel­hív­tam, so­káig be­szél­get­tünk.

–  És tegnap tíz óra és éjfél között?

–  Szintén otthon voltam.

–  Erről tud valaki?

–  Nem hiszem. Amikor hazaértem, na­gyon fájt a fejem, azon­nal le­fe­küd­tem.

–  Köszönjük a segítségét!

Bálintot egyre erőteljesebb rossz érzés ke­rí­tette ha­tal­mába. Va­laki még ve­szély­ben van! Ve­ro­nika hal­kan, meg­il­le­tődve lé­pett be az igaz­ga­tói szo­bába. Az entrée olyan volt, mint az egész lénye, most azon­ban a tör­tén­tek ha­tá­sára fo­ko­zot­tab­ban. Bá­lint azon­ban tudta, ez a nő az első ki­hall­ga­tá­son is el­árulta, nem is olyan fi­gyel­men kívül ha­gyandó az egyé­ni­sége. Ér­de­mes szá­molni vele.

–  Jó napot, művésznő!

–  Sajnálom, ami történt. Mindenben se­gí­tek önök­nek, amit kér­nek.

–  A tegnapelőtti éjszakájáról kel­lene be­szél­nie. Mit csi­nált teg­nap­előtt éj­szaka?

–  Tizenegy óra után értem haza a szín­ház­ból, le­zu­ha­nyoz­tam, és be­kap­tam pár fa­la­tot. Éppen le­fe­küdni ké­szül­tem, ami­kor Pálinkó mű­vész úr te­le­fo­nált, so­káig be­szél­get­tünk.

–  Hány óra lehetett, amikor tele­fo­nált?

–  Pontosan tudom, mert azt mondta a te­le­fonba, hogy későn zavar, már ne­gyed ti­zen­kettő. Gon­dol­tam, nem annyi van, és rá­néz­tem az órára. Egy óra volt.

–  És meddig beszélgettek?

–  Sajnos, ezt már nem tudom.

–  Pálinkónak van barátnője? Tud erről va­la­mit?

–  Lehet, hogy van, de mi erről nem tu­dunk – ke­mé­nye­dett meg a nő hangja. – Talán a di­rek­tor úr töb­bet tud, ők ba­rá­tok, sokat van­nak együtt.

–  Köszönjük a segítségét!

Bálint már egyre feszültebb volt, be kel­lett fe­jez­nie a be­szél­ge­tést, mert érezte, hogy gyor­san kell lép­niük. Szóra kell bír­niuk az igaz­ga­tót!

–  Balázs! Azonnal indulunk Zajkovics la­ká­sára!

A szolgálati kocsi megkülönböztető jel­zés­sel ro­hant a vá­ro­son ke­resz­tül az igaz­gató ró­zsa­dombi vil­lá­jába. A nyo­mozó út­köz­ben be­szólt a BRFK-ra.

–  Százados úr! Legyetek készenlét­ben! Rövid időn belül jel­zem, hová kell men­ne­tek. Az ér­zé­sem az, hogy rö­vi­de­sen éle­tet kell men­teni.

–  Rendben, Bálint! Várjuk az érte­sí­tést.

Percek alatt ott voltak Zajkovicsnál. Az igaz­gató tel­je­sen ma­gába ros­kad­tan várta őket.

–  Endre! Most mindent elmondasz őszin­tén, mert ha nem így lesz, a lel­ke­den fog szá­radni még egy har­ma­dik gyil­kos­ság is!

–  Hogyhogy harmadik? – kapta fel a fejét ide­ge­sen.

–  A feleségedet megtalálták, ugyan­ott, ahol Dobai Ka­ta­lin te­te­mét is. Va­laki meg­foj­totta, szét­ron­csolta az arcát.

Zajkovics sokkos állapotba került, de erre most nem volt idő.

Érezte, muszáj nagyon erőszakosnak len­nie, mert ez a férfi csak ebből ért. Így azután a hang­ját is fel­emelte egy ki­csit.

–  Szedd össze magadat azonnal!

–  Jó! – nyögte ki, miközben halál­sá­pad­tan va­kar­gatta a fül­tö­vét. – Kér­dezz, min­denre vá­la­szo­lok!

–  Ki volt a szeretőd az utóbbi idő­ben? – kí­ván­csian várta a vá­laszt, bár érezte, még min­dig csak mel­lé­be­szé­lést fog hal­lani.

–  Hát Kata! Tudod nagyon jól, bi­zo­nyára el­me­sél­ték már a szín­ház­ban – va­ka­ró­dzott to­vább.

–  És még? – Bálint érezte, a tü­relme fogy­tán, leg­szí­ve­seb­ben nya­ká­nál fogva rázná ki a má­sik­ból a sza­va­kat.

–  Mit és? Ő volt, és kész!

–  Az istenedet, Endre! Nem érted, mit mond­tam? Ve­szély­ben van még va­laki, a vá­la­sza­id­tól függ, meg tud­juk-e men­teni, vagy el­ké­sünk! A kurva életbe, vedd már észre, most nem rólad van szó! – már ki­a­bált, mert tudta, min­den perc késés kö­ze­lebb visz va­la­kit élete vé­gé­hez. Egyre na­gyobb esé­lye van, hogy a Duna-par­ton kös­sön ki, mint a két nő is, élet­te­le­nül, sza­ro­san, hú­gyo­san.

–  Kérdezem ismét, most várom a vá­la­szo­dat! Ki volt a sze­re­tőd Katán kívül? És ne be­szélj mellé, mert isten látja a lel­ke­met, azon­nal be­vi­tet­lek, elő­ze­tes le­tar­tóz­ta­tásba he­lyez­lek mint a gyil­kos­sá­gok egye­düli gya­nú­sí­tott­ját!

Legszívesebben megrázta volna az ér­tet­len em­bert a gra­ban­cá­nál fogva.

Úgy tűnt, lassan Zajkovics is ma­gá­hoz tért.

–  Hát jó! Igen, volt még egy sze­re­tőm, egy férfi. Il­letve ő volt a sze­re­tőm, mert Kata már jó ideje csak álca volt. Néha ke­fél­tünk ugyan egyet-egyet, de nem volt semmi je­len­tő­sége – nyögte ki.

–  És ki volt ez a férfi?

–  Pálinkó Aladár – válaszolta hal­kan, szinte szé­gyen­kezve.

–  Szerelmes voltál Pálinkóba?

–  Valamikor igen. De ez már rég volt. Már nem ér­de­kelt, csak azért tar­tot­tam ki mel­lette, mert ő na­gyon sze­re­tett. Mond­hat­nám úgy is, jobb híján.

–  Mi az, amit át kellett gondolnod az éle­te­den?

–  Szerelmes vagyok valakibe. Nem tudom, mit te­gyek, mert ő észre sem vesz. A nőket sze­reti. Én pedig csak szen­ve­dek. Nem tud­tam már az utóbbi idő­ben sen­kit el­vi­selni magam körül. Nem is bán­tam, hogy Kata sza­kít velem. Ka­ro­lát könnyen le tud­tam rázni, hisz évek óta nem volt kö­zünk egy­más­hoz. Pálinkó azon­ban erő­sza­kos volt. Tőle nem tud­tam me­ne­külni.

Bálint alig bírta kivárni, hogy a di­rek­tor ki­nyögi sze­rel­mé­nek a nevét.

–  És ki az a… – majdnem kicsúszott a szá­ján, hogy az a sze­ren­csét­len, de még idő­ben si­ke­rült vissza­fog­nia magát – ki az, akibe sze­rel­mes vagy?

–  Kazári Miklós.

–  Hol lakik?

–  Tizenhatodik kerület, Kéktó utca 16.

Bálint azonnal telefonált.

–  Százados! Kazári Miklós, Kéktó utca 16. In­dul­ja­tok azon­nal, ott ta­lál­ko­zunk! Si­es­se­tek! – majd a di­rek­tor­hoz for­dult. – Ha sze­ren­cséd van, Kazárit még élet­ben ta­lál­juk.

Zajkovics Endre kezébe temette az arcát, úgy sírt. Mire fel­né­zett, már egye­dül volt. A nyo­mo­zók szi­ré­názva szá­gul­dot­tak a ti­zen­ha­to­dik ke­rü­letbe.

9.

Kazári Miklós a kertvárosban la­kott, egy régi, le­pusz­tult, de ro­man­ti­kus han­gu­latú ház­ban. Pár hó­napja köl­tö­zött ide, most azért haj­tott, hogy a házat fel­újítsa. Ezért örült kü­lö­nö­sen a fő­sze­rep­nek is, mert ma­ga­sabb gá­zsi­val járt. Na­gyon spó­ro­lós volt egyéb­ként. Az öl­töz­kö­désre nem sokat köl­tött, mert jól menő tur­ká­lók­ban vá­sá­rolt fil­lé­re­kért mi­nő­ségi dol­go­kat. Nőkre sem köl­tött sem­mit. Ér­de­kes módon, így is el­fo­gad­ták és ké­nyez­tet­ték. Most éppen a leg­ke­vésbé ko­pott szo­bá­já­ban ült vá­rat­lan ven­dé­gé­vel, Pálinkó Ala­dár­ral. Ala­dár a dél­utáni szu­nyó­ká­lá­sá­ból verte fel, tel­je­sen vá­rat­la­nul.

–  Szervusz, barátom! Na, gondoltam egyet, az ju­tott eszembe, meg­lá­to­gat­lak. Veled sze­ret­ném elő­ször ezt a sze­ren­csét­len sze­rep­osz­tás­kér­dést meg­be­szélni. Azt azért senki nem gon­dol­hatja ko­mo­lyan, hogy szó nél­kül le­nye­lem a békát!

–  Alikám! Nem mondom, hogy jókor jössz, de, ha már itt vagy, gyere be! – hang­zott a nem túl szí­vé­lyes in­vi­tá­lás.

–  Nem zavarlak sokáig, ígérem! – be­lé­pett a szo­bába, és kö­rül­né­zett. Meg­nézte a ki­lá­tást, meg­nyu­godva ál­la­pí­totta meg, az ablak az ud­varra néz, nem lát be senki.

–  Miklós, egyedül élsz? Nem is gon­dol­tam, hogy egy ilyen fi­a­tal­em­ber nem tart mi­ni­mum egy ba­rát­nőt ház­ve­ze­tő­nő­nek – hu­mo­ri­zált a szí­nész. – Mi­csoda kert! Ba­rá­tom! Cso­dá­la­tos­nak tűnik. Tiszta dzsum­buj!

–  Valóban nincs sok időm kertész­kedni – ne­ve­tett Mik­lós.

–  Nem baj. Nekem éppen ez tetszik. Meg­mu­tat­nád?

–  Nincs mit nézni rajta, de ha aka­rod, szí­ve­sen.

A fiatalember kezdett feloldódni a meg­le­pe­tés okozta sokk­ha­tás alól. Sose járt még nála Pálinkó. Most azon­ban kez­dett örülni, leg­alább plety­kál­hat­nak egy ki­csit az el­múlt idő­szak rej­té­lyei­ről.

–  Akkor irány a kert! Remélem, csak a kí­ván­csi­ság be­szél be­lő­led, nem pedig a szü­le­tett ker­tész! – ne­ve­tett.

–  Biztos lehetsz, a gondozat­lan ker­te­dért nem szól­lak meg, annál in­kább azért, mert el­hap­pol­tad az orrom elől a fő­sze­re­pet. Drága ba­rá­tom, ilyen a mai fi­a­tal­ság. Adj’ uram­is­ten min­dent! Nincs tü­rel­me­tek. De semmi baj, far­kas­tör­vé­nyek ural­kod­nak, vagy al­kal­maz­ko­dunk, vagy el­ve­szünk, igaz? – ha­ho­tá­zott Ala­dár.

–  Hát ezt a kérdést nem jól látod, habár az alap­el­vek­ben, már ami a far­kas­tör­vé­nye­ket il­leti, iga­zad lehet. De spe­ciel ez a sze­rep­osz­tás nekem is meg­le­pe­tés volt. Arra gon­dol­tam, lehet, sze­gény Kata szólt az ér­de­kem­ben.

–  Szegény Katácska? Na, ne viccelj! És ha szólt is volna, Endre fi­gye­lembe se vette volna. Más van itt emö­gött, ba­rá­tocs­kám!

–  Hát akkor fogalmam sincs, mi lehet. Lehet, hogy te töb­bet tudsz?

–  Valamire gondolok, de lehetetlen, hogy te nem vet­ted észre.

–  Mit kellett volna észrevennem?

–  Mit is? Csak azt, hogy néz rád Eduka.

–  Hogy néz rám? Ezt nem értem. Mit akarsz ezzel mon­dani?

–  Hát csak azt, drága barátom, sze­rel­mes sze­mek­kel mé­re­get – mo­soly­gott Ala­dár. Csak a szeme égett gyű­löl­ködő tűz­ben.

–  Eredj már a sóhivatalba, mit hü­lyés­kedsz? – képedt el a fi­a­tal­em­ber.

Pálinkó közben lemaradt egy kicsit, mintha a kert­ben gyö­nyör­ködne, köz­ben a zse­bé­ből elő­ha­lászta a va­sa­ló­zsi­nórt.

–  Na, figyelj, kedveske! Most én jövök, ked­veske!

Miklós gyomra hirtelen görcsbe rán­dult, olyan ért­he­tet­len és fé­lel­me­tes lett hir­te­len a másik hang­hor­do­zása. De már későn esz­mélt, mert a zsi­nór egy pil­la­nat alatt kör­be­re­pülte a nya­kát, hiába pró­bálta le­rán­tani ma­gá­ról, már el­ké­sett. Ekkor erő­tel­jes csön­ge­tés, dö­röm­bö­lés törte meg a fé­lel­me­tes csen­det. Így eny­hült a zsi­nór szo­rí­tása, majd hir­te­len tel­je­sen meg­szűnt.

–  Megijedtél mi, barátocskám? Na, mi­lyen szí­nész is vagy te? Ki ér­demli a fő­sze­re­pet? Te vagy én? – ne­ve­tett Ala­dár.

–  Nem vagy te komplett, ilyen hülye vic­cet! – mondta el­csukló han­gon a fáj­da­lom­tól és a fé­le­lem­től. Na, me­gyek, ki­nyi­tom a kaput, nem tudom, kinek lehet ennyire sür­gős.

–  Na, végre! Nehezen sikerült ezt az ajtót ki­nyitni!

–  Felügyelő úr! Mit keresnek itt? – cso­dál­ko­zott a ka­pu­ban álló rend­őr­ökre.

–  Minden rendben van? Bemehetünk?

–  Miért ne lenne? Jöjjenek csak, ugyan nem va­gyok egye­dül, Pálinkó van itt.

„Óh, istenem, sikerült! Időben jöt­tünk” – gon­dolta Bá­lint.

–  Művész úr, hát ön itt? Remek, akkor rög­tön segít nekem, ugye?

–  Hogyne, nagyon szívesen – kész­sé­ges­ke­dett Ala­dár.

–  Megmondaná pontosan, mikor is be­szél­ge­tett teg­nap­előtt éj­szaka Kapás Ve­ro­nika mű­vész­nő­vel?

–  Természetesen, de már egyszer meg­mond­tam. Olyan ne­gyed ti­zen­ket­tő­kor hív­tam. Hogy med­dig tar­tott a be­szél­ge­tés, azt nem tudom, de so­káig.

–  Rosszul emlékszik, Pálinkó úr. Éjjel egy óra­kor te­le­fo­nált. A mű­vésznő pon­to­san tudta, mert meg­nézte az órát. Mit csi­nált egy óráig?

–  Nem tudom.

–  Megmondhatom én?

–  Ha tudja!

–  Igen, tudom. Megfojtotta Dobai Ka­ta­lint, majd ki­vitte a Duna-partra, és össze­verte az arcát. Nem kell vá­la­szol­nia most, majd bent a ka­pi­tány­sá­gon! Le­tar­tóz­ta­tom gyil­kos­sá­gért! Majd a rend­őr­sé­gen min­dent el­mond szép sor­já­ban!

A színész egy darabig hallgatott, majd ki­tört.

–  Már nem bírtam volna sokáig, így leg­alább vége van. Nem te­he­tek az egész­ről! Sem­mit nem saj­ná­lok, mert nem tud­tam már így élni. Az egye­düli ember, akit sze­ret­tem, akit úgy sze­ret­tem, mint soha sen­kit, el akart hagyni. Nem nyu­god­hat­tam bele. És min­denki őt se­gí­tette, Kata is, Ka­rola is. Nem hagy­hat­tam, hogy el­ve­gyék tőlem. Nem aka­rok to­vább élni! Kérem, lő­je­nek le, úgy ten­nék, mintha me­ne­kül­nék, és akkor le le­hetne… – kö­nyör­gött a nyo­mo­zó­nak, tudta, szá­mára itt a vég. Bí­ró­ság, íté­let, bör­tön. De mindez semmi nem volt ahhoz a szen­ve­dés­hez ké­pest, amit egy ideje már ér­zett. És most, hogy már nem az ő ke­zé­ben volt a kár­tya, nem ő ke­verte, be­le­nyug­vás­sal fo­gadta el, a já­ték­nak vége.

–  Lenne még egy kérdésem. Miért verte szét az ar­cu­kat?

–  Mert megérdemelték. Sokszor ki­ne­vet­tek. Ahány­szor Kata rám né­zett, min­dig lát­tam a sze­mé­ben a gúnyt. Ka­rola pedig rend­sze­re­sen jött hoz­zám. Úgy érezte, én tet­tem nővé, és min­dig az ar­comba rö­hö­gött. „Te nőt csi­nálsz min­den­ki­ből? Ehhez ér­tesz! Ha tud­nád, hogy Endre sem férfi már, hanem egy nyá­vogó nő, egy vinnyogó macska.” És rö­hö­gött. „Tudod, kibe sze­rel­mes a drá­ga­sá­god? Mi­ki­kébe, a fi­a­tal pa­siba! Te már vén vagy neki! Vi­gyázz ba­rá­tocs­kám, te már csak nekem kel­lesz, senki más­nak.” És rö­hö­gött. Még akkor is, ami­kor már nem élt, akkor is csak a rö­högő arcát lát­tam. Nem hagy­hat­tam úgy!

Csattant a bilincs.

10.

„Na, igen! És a színdarab! Ro­man­ti­kus dráma. Bá­lint újra bí­zott benne, be­mu­tat­ják. Ott, ahol ennyi ször­nyű­ség tör­tént, szük­ség van a szép­ségre is. A sze­re­tetre, a vi­szon­zott sze­re­lemre és a bol­dog es­kü­vőre. Majd az öröm­teli gyer­mek­ál­dásra. Arra, hogy két idős ember kéz a kéz­ben sé­tál­jon negy­ven­év­nyi együtt­élés után is. Ja, és ha giccs? Ha hamis szi­rup? Nem igaz! El kell hi­tetni, hogy lé­te­zik ilyen is! Csak tenni kell érte, mert nem adják in­gyen. És hinni kell benne. Akkor még talán nekem is si­ke­rül­het. Lehet, hogy éppen Wan­dával” – gon­dolta mo­so­lyogva.