Ambrus Lajos

Eldorádó

| 13. |

Gyomorbántalmai gyötörték és későig ma­radt az ágy­ban –

                                                                                                      az előző estét Hatvani deákkal és Pa­lo­tás Lazi­val a Mak­kos­ban töl­töt­ték, ahol zsí­ros hal­pap­ri­kást ettek mé­ne­si­vel kí­sérve: ké­sőbb Knissay Zalabér György csat­la­ko­zott a tár­sa­ság­hoz és meg­újult erő­vel lát­tak a pa­lac­kok tar­tal­má­nak pusz­tí­tá­sá­hoz; – Lazin­kat, kit na­pon­ként új és új sze­rel­mek gyö­tör­tek, aznap pró­bára tette szíve höl­gye, ál­lítva, hogy az ifjú szinte na­pon­ként aján­dé­koz­gatja sze­rel­mé­vel a „concur­rentiat", fél­té­keny­sé­gé­ben az esti órán szi­ké­vel át­vágta üte­rét, ám ala­pos, correct nő­faló, hő­sünk némi du­la­ko­dás után fel­tépte a le­ányzó csuk­ló­jára te­kert kö­tést, és lám, csu­dák csu­dája, a gyön­géd ka­csók érin­tet­le­nek vol­tak.

„Hát ilyenek ezek" mondta pohara fö­lött me­rengve Gyulay Káz­mér, „mit is mond­hat­nánk róluk origi­nalisat?" S ha tu­dott volna, akkor se eresz­tett volna mélyphilo­sophiát sem en bloc, sem in concreto a nők­ről, noha az uni­ver­sitas pad­jait ő és com­paniája nem sűrűn kop­tatta, in­kább, jól­esően, az asz­tal és a szok­nyák kö­rüli mun­ká­la­tok­kal fog­lal­ták el ma­gu­kat. Mint a deák-újság redac­tora, sze­re­pét vá­rat­lan fér­fiúi ko­moly­ság­gal el­látva olyan dics­fénnyel övez­te­tett körül, hogy e bi­zo­nyo­san ha­mi­san fénylő nép­sze­rű­ség vá­rat­la­nul si­ke­res con­nec­tiókat ered­mé­nye­zett. Az utóbbi hó­nap­ban, bár nem ve­ze­tett na­ponta írt diáriu­mában szá­mo­zott lis­tá­kat, sok­szor kü­lö­nös hely­zetbe ke­rült; ám Gyulay Káz­mér kéz­le­gyin­tés­sel hessin­tette el ma­gá­tól e kö­zön­sé­ges themát. Ál­landó part­nere, kivel egy kies vár­rom­hoz ve­zető úton esett ta­lál­ko­zása, el­tűnt ugyan az ifjú elől, ame­lyet egy­ál­ta­lán nem bánt, mert a hölgy vi­selt dol­gai­ban a sza­bad­ság nyílt és őszinte meg­val­lá­sát látta – új és új, nagy lelki te­het­ségű höl­gyek lép­tek az ifjú éle­tébe. Bú­csúz­ván a ka­pa­tos tár­sa­ság­tól, a szőke folyó felső sza­ka­sza felé vette az irányt, ahol tisz­ta­arcú barát­néja várta. Pon­to­san tudta, hogy nem fér­fiúi szép­sé­gé­vel, fa­ra­gott alak­já­val, laza, könnyű izom­zatú tes­té­vel és egyéb bá­jai­val nyerte meg a szép Ju­di­tot, mégis – mily tá­ga­sak a honi litera­tura le­he­tő­sé­gei! – meg­nyerte redac­tori sta­tu­sá­val; a csá­bos Judit a szék­vá­ros elösmer­ten deli hölgy­tag­ja­ként ra­jongó sze­rel­mé­vel tisz­telte meg a hal­ha­tat­lan­sá­got baj­noki eré­nyek­kel ost­rom­ló­kat. (A len­hajú szép­ség még egy csu­dá­la­tos ké­pes­ség­gel ren­del­ke­zett, mely­hez fog­ha­tó­ról se az ifjú, se ba­rá­tai elad­dig soha nem hal­lot­tak: a szőke Judit a fer­tel­mes testi sze­re­lem­ben bi­zony akkor ju­tott el az extati­cus orgas­mus euphoricus ál­la­po­tába, ami­kor kedve szottyant; kö­vetve a gyö­nyör él­vez­ge­té­sé­nek fel­sza­ba­dul­tan közös pil­la­na­tát.) De a fel­ső­vá­rosi ház­ban már ez se ér­de­kelte Gyulay Káz­mért, úgy ül­dö­gélt a sza­gos lak­ban, szó­ra­ko­zot­tan fü­työ­rész­getve és el­há­rítva a szép Ju­ditka manoeu­verező moz­du­la­tait, mintha ősi phleg­mával pi­pázna saját bi­tó­fája alatt. A szi­var vége rá­égett kör­mére, tűrte, sőt él­vezte a fáj­dal­mat, és Csep­regi poetára gon­dolt. E nagy­re­mé­nyű román-író rej­tőz­ködő és el-el­tűnő fi­gu­rája a na­pok­ban vá­rat­la­nul föl­buk­kant; ti­tok­za­tos kár­tyát ka­pott tőle. Ezzel a szö­veg­gel:

Gyermek,

a Nagy Beretválások Mestere: Gröber Julius.

A Paris-ban postára lökött lap sze­rint Csep­regi poeta si­ke­re­sen túl­ju­tott a lineán, noha úgy gon­dolta, aty­já­nak oku­lá­ros, lár­va­arcú cim­bo­rá­ját többé sose látja. Olyan meg­ala­po­zat­lan szi­gor­ral gon­dolt az avanti köl­térre, hogy azon me­di­tált, vajon szá­jon vágja-e az el­mé­lyült gon­do­la­tai­ról mit sem sejtő és félig ru­hát­la­nul mes­ter­fo­gá­so­kat ke­reső Ju­dit­kát. Re­mény­te­len le­gyin­tés­sel hagyta ott a házat.

Gyomorbántalmak gyötörték, a ko­po­gást, túl­vi­lág­ról ér­kező effec­tus, fél­álom­ban hal­lotta; Lajos bácsi, a colle­gium kul­csos ka­pusa re­sze­lős han­gon be­szélt: „Fi­a­talúr, a le­ve­lét ide tet­tem az asz­talra" – és ő, ki­mászva a pap­lan alól, üve­ges szem­mel bá­multa a te­rí­tőn he­verő, gon­do­san le­nyá­la­zott, vas­tag epis­tolát.

„Fiam – írta ebben Szűts tanár –, a múlt­kor oly iz­ga­tot­tan hagy­tál el, hogy le­vél­írásra kény­sze­rül­tem. Fö­lö­sen tör­tem agyam, be­mu­tas­sam-é a múlt setét ol­da­lait, de dön­töt­tem, min­dent le­írok. Min­dent, amit tudok.

Elsőbben: atyádat, mint ösmeretes, szí­vem tel­jes oda­adá­sá­val sze­ret­tem. Ha lehet, még in­kább tisz­tel­tem szak­tu­dá­sát és az épí­tés­ben elért ered­mé­nyeit. Akkor lett ő ma­gá­nyos, midőn me­rész ter­ve­ze­tét kellő pra­xis hiá­nyára hi­vat­kozva vissza­uta­sí­tot­ták. Mindez azért érte sors­csa­pás­ként, mert esz­méi­nek sőt gon­dol­ko­dá­sá­nak ide­álja tette ezt. Tra­gi­cus malheur, hogy eléggé el nem ítél­he­tően olyan köz­életi fér­fiú tá­madta meg őt, aki­ért vak­buz­gón lel­ke­se­dett. Manu propria, mind­ket­ten idő­nek előtte hal­tak meg, mind­ket­ten abba a mély melancho­liába zu­hanva, amely az ér­zé­keny és ki­ta­ga­dott genieknek jár. Ducál ez fiam, mint ágy­ra­já­ró­nak a meleg leves. De én értem meg iga­zán a ma­gá­nyos küz­dést, mert ha lehet, még radi­calisabban adtam erre vén fe­je­met. Ám tudom azt is, hogy atyád és nagy­hírű mes­tere közti vitát a sze­ren­csét­len jövő fogja el­dön­teni, nem én. Ter­vezni, ál­mo­dozni me­rő­ben más, mint szak­ügy­le­tek­ről fe­le­lő­sen nyi­lat­kozni.

Másodszorra kikívánkozik belőlem, hogy be­vall­jam éltem nyo­mo­rát. Fe­le­lős­sé­gem az öreg­kor min­den­tu­dása és a testi vén­ség el­le­nére se ment­hető s nem is ma­gya­ráz­ható. Hall­gat­tam, bű­nö­sen ta­kar­gat­tam ér­zel­mei­met s bár sen­ki­nek se akar­tam ked­vébe járni, a tel­jes bű­nös­ség ko­rá­ban hiba volt nem a vi­lág­nak or­dí­tani ész­re­vé­te­lei­met. Ami a te éle­ted­del, szel­lemi irá­nyod­dal össze­függ, me­lyet Fro­nius Karl a saját száj­íze sze­rint ter­ve­zett, tán a leg­sú­lyo­sabb meg­val­lásra kény­sze­rít. Talán még kellő ön­is­me­rés­hez jutsz, mely­ről épp atyád­nak ide­álja szólt pon­to­san: kö­te­les­sé­günk, írta, sem­mit sem el­mu­lasz­tani, mi­sze­rint iva­dé­ka­ink »lelki és testi jobb tu­laj­do­na­ik­kal, azok­nak min­den na­gyobb, sőt leg­ki­sebb csor­bái­val és hiá­nyai­val, mennyire ko­ruk­kal járó gyenge ítélő­tehet­sé­gük csak en­gedi, tö­ké­le­te­sen és min­den ámí­tás nél­kül meg­is­mer­ked­jenek«.

Barátomnak halálát mégsem azok az okok vál­tot­ták ki köz­vet­le­nül, ame­lyekre fen­tebb cé­loz­tam. Azt a döb­be­ne­tes meg­aláz­ta­tást nem volt képes ki­bírni, amely a csa­lá­dot érte. A ha­ta­lom go­nosz lo­gi­kája mel­lett mégis egy Gröber ne­ve­zetű csu­ha­dár­nak kell vi­sel­nie a fe­le­lős­sé­get. Aki ké­sőbb azt ál­lí­totta ma­gá­ról, hogy ő a Nagy Be­ret­vá­lá­sok Mes­tere. Tör­tént pedig, hogy anyá­dat, mint revo­lutio­när lel­kü­letű hon­le­ányt alig­hogy ebbe a hu­za­tos át­já­ró­házba a fe­hér­ka­bá­to­sok be­tet­ték mocs­kos lá­bu­kat, el­hur­col­ták, meg­aláz­ták, bom­lott aggyal ki­ha­jí­tot­ták. A meg­vessző­zés köz­is­mert, arról azon­ban, mi tör­tént a szákuli tám­pon­ton, soha senki nem adott correct vá­laszt. A specu­latiók előtt atyád össze­om­lott, le­ve­let írt és a Kál­vá­rián, ré­misztő a szó, ön­gyil­kos lett. Az ön­gyil­kos­sá­got na­gyon ne­he­zen érzem át, talán nem is lehet meg­ér­teni e sú­lyos ha­tású lelki mér­get. A Kál­vá­rián eset­tek­ről talán Csep­regi poeta és ro­mán­író töb­bet tudna, de ő most Paris-ban szívja a sza­bad le­ve­gőt vagy tán strike-törő egy manufac­turán.

Viszont megtudtam, hogy a Gröbernek ne­ve­zett ha­di­fér­fiú tet­tét sose bánta, ma­gya­rá­zat­tal sose szol­gált, con­nec­tiót még Fro­nius doc­tor­ral se tar­tott. Nem­rég pedig ki­sült, hogy kulazér­ezred-pa­rancs­ár­ként ke­rült nyug­ál­lo­mányba és a szék­vá­rosba köl­tö­zött. A helyi da­lárda és a ka­szinó dísze – vi­selt dol­gait senki se ösmeri. Még azt is mond­ják, incogni­tóban fel­ke­reste sze­ren­csét­len szü­lé­det is, amit sem­mi­képp sem hi­szek.

Fiam, nem tudom tovább. Képtelen va­gyok erről be­szélni. Daj­káló patenst soha többé nem kül­dök. A cse­lek­vés mó­do­za­tai­ról neked kell dön­te­ned.

Ne hagyjon el a szerencse s el ne bukj!

Szűts tanár"

Hirtelen szűnt meg hasogató gyomor­fáj­dalma, iz­zad­tan, re­megve ug­rott ki az ágy­ból; fel­aj­zott agár, kopó, vizsla ro­hant ki al­vó­szo­bá­já­ból, ha min­den törik, sza­kad, őrültté vagy kol­dussá bo­lon­dozza magát; be­fu­tott a Három Macs­kába, ahol Ürményi-Thegla úr, a szék­vá­ros nyá­jas Frici ura bá­mulva szol­gálta ki; – a za­va­ros eszű Gyulay Káz­mér – de genere Kaplony – meg­ivott két pohár ke­serű lét, né­hány pa­lack ve­res­bort, aztán fel­pat­tant és a hök­kent pin­cé­rek sor­fala közt el­por­zott a Vá­rosi Casino irá­nyába.

Szerkesztői mon­da­ni­való, egy­szer­smind vá­lasz az
ér­dek­lő­dők­nek

4                                                                                                                          Józan

észrendű olvasóink között enyhe resig­natiot kel­tett a leg­utóbbi Ostor~Pat­togtatásban ki­kür­tölt eset, amely­nek hőse bi­zo­nyos Gy. K.: ki ősi csa­lád­já­hoz mél­tat­lan mo­dora miatt eddig is több­ször ma­gára irá­nyí­totta éber ha­tó­sá­ga­ink fi­gyel­mét. A dús va­gyonú fi­a­talúr ~ va­la­há­nyan ösmer­jük ren­dít­he­tet­len er­köl­csé­ről híres öreg­ap­ját, aki al­ko­tó­kedve tel­jé­ben ma is egyik dísze a distric­tusnak ~ lám, e fi­a­tal­uracs, fáj­da­lom: hagy­má­zos ál­la­pot­ban az el­ha­gyott kedd dél­után­ján erő­nek ere­jé­vel meg­tá­madta a Vá­rosi Casino épü­le­tét, ahol ál­do­za­tok­kal tel­jes skan­da­lu­mot csa­pott.

Elébb a feltartóztatására in­dult pa­lo­tást kente a fal tö­vébe, majd az eme­leti cul­tur-szo­bák felé vette az irányt. A bi­li­árd­te­rem­ben a köz­tisz­te­let­ben álló Julius C. Gröber nyug­ál­lo­má­nyú őr­nagy úrhoz, Vá­ro­sunk Hő­sé­hez lé­pett, és se szó, se be­széd, négy-öt lökőrúd ütés­sel le­te­rí­tette az ősz ag­gas­tyánt. [Fröhlich doc­tor sze­ren­csére »csak« zú­zó­dást ál­la­pí­tott meg a ki­állt fáj­dal­mak­tól el­tor­zult arcú öreg har­co­son: csont­jai ~ hiába, nin­csen párja a lovas ka­to­ná­nak! ~ ép­ség­ben ma­rad­tak.]

Az elvetemült férfiú, kihasználva a pil­la­nat­nyi za­vart, amit vá­rat­lan fel­lé­pé­sé­vel kel­tett, sür­gő­sen elol­dal­gott a der­mesztő mu­lat­ság szí­né­ről. Más­nap a dél­utáni órák­ban Ürményi-Thegla ven­dég­lős ~ vá­ro­sunk ki­váló Frici ura ~ ál­lam­pol­gári kö­te­les­sé­gét buz­gón tel­je­sítve je­len­tette, hogy Gy. K. az éj­sza­kát a Három Macskában töl­tötte, el­fo­gyasz­tott más­fél liter bo­ró­ka­pá­lin­kát, majd nyolc pa­lack veres bort, és egész éjjel har­sogva du­haj­ko­dott; és Uram bocsá', egyéb öröm­szer­zés híján, a mo­so­ga­tó­lá­nyok­kal is ki­kez­dett.

Szucsányi nyomozó úr persze azon­nal köz­be­lé­pett és rög­vest meg­csípte a pi­pacs­képű rend­bon­tót. La­punk mun­ka­társa a neves mes­ter­től a kö­vet­kező rövid, ám fe­lette bölcs inter­view-t kapta e vadóc ese­mény kap­csán:

„Nos, a bizonyítvány, mondha­tom, kü­lön­le­ges! Ép­pen­ség­gel ezért va­gyok haj­landó a meg­nyi­lat­ko­zásra, noha ezt tör­vé­nyeink hat­ha­tó­san tilt­ják. De hát mi nem va­gyunk sző­rös szí­vűek! … Elébb is le kell szö­gez­nem: leg­szen­tebb kö­te­les­sé­geink egyike, hogy el­len­nyo­más­sal il­les­sük azo­kat, kik ki­hasz­nálva jószán­dékunkat, mint a rend és a dynastia gyenge el­len­fe­lei, a leg­kü­lön­fé­lébb za­va­ros te­vé­keny­sé­get foly­tat­ják. A rend­bon­tást ta­nú­sí­tott da­co­lót pe­dig­len már rég­től fogva ösmer­jük: egy­ne­hány tör­vénybe nem il­lesz­kedő ha­da­ko­zása miatt eddig se sze­rette őt a cul­tur~ember; aki pedig elv­cim­bo­rái­val chinai mód úgy ké­nyez­tette magát, hogy mi fé­lünk tőle és a hozzá ha­son­lók­tól! Szja. Fur­fang­juk­ban odáig ju­tot­tak, hogy ide­gen dip­lo­ma­ták­kal tar­tot­tak sympa­thiát és Gy. K., mint a maga bő­rébe férni nem tudó if­jú­ság dísze, min­den­féle peti­tiót és ké­rel­met íro­ga­tott oly sze­mé­lyek­hez, kik­nek nevét em­lí­teni is óva­kodni kell, mert mű­kö­dé­sük át­el­len­ben áll or­szá­gos ér­dek­kel és a leg­sö­té­tebb anar­chia felé lökik a vi­lá­got. Hah, de ez fe­let­tébb rosszul mű­ködő experiment! Ám itten jog­gal kér­dez­he­tem én aztat: ugyan hon­nét e sok lég­ben nyar­galó phan­tasta? Vagy már a leg­gyer­me­kibb pre­ten­siókkal elő­áll­hat az, kinek kedve csosszan? Én ~ bár nem va­gyok philo­soph ~ annyit azon­ban áhí­ta­to­san tudni vélek, hogy sem­minő libera­lismusra nin­csen szük­ség. Ezt a historia fé­nye­sen bi­zo­nyítja, nem be­szél­vén most a bel­ügy­mi­nis­ter úr cél­irá­nyos senten­tiájáról, ame­lyet nem­ré­gi­ben ol­vas­hat­tunk a la­pok­ban. Ámde jó haj­la­munkra jel­lemző, bár a kör­mös fér­fiú ri­a­dal­mat kel­tett ve­re­kedő ma­ga­tar­tá­sá­val és fel­for­gató actió­jával, rajta bün­te­tési mű­té­telt még­sem al­kal­maz­tunk. Egész Eu­rópa előtt bi­zo­nyít­juk, hogy a mi secu­ritási in­té­ze­tünk a szo­lid meg­győ­zés esz­kö­zé­vel com­bi­nál és csu­pán a nem­zet ki­csa­pon­gásra haj­lan­dóbb ré­szét teszi a hűsre! A polt­ron hírű han­da­ban­dá­zón rá­adá­sul oly tü­ne­tek mu­tat­koz­tak a dis­puta során, ame­lyek kire­kesz­tőleg a lélek csor­bá­ját mu­tat­ják. Ezért aztán, hogy a fi­a­talúr az egész vi­lá­got bo­londdá ne tegye, foly­to­nos doc­tori fel­ügye­letét ja­va­sol­tuk. Emígy zár­hat­juk le ez os­toba csíny­te­vést és ma­ni­pu­lál­ga­tást! A böcsü­le­tes ember fe­jé­ben tö­ké­le­te­sen ki­vi­lág­lik mindaz, hogy az ef­féle ko­lom­po­sok csak a rá­sze­dést és a be­há­ló­zást akar­ják, de szí­vem összere­jével va­gyok meg­győ­ződve arról, hogy Vá­ro­sunk ha­za­fiúi pol­gá­rai mind ki­tűnőleg mel­lénk áll­nak az iga­zért folyó di­csé­re­tes és soha meg nem szűnő harc­ban.„

Részünkről a legnagyobb meg­ér­tésre és be­fo­ga­dásra ta­lál­tak Szu­csányi mes­ter vá­rat­lan for­du­lást je­lentő sza­vai, me­lyek az el­já­rás leg­ben­sőbb tit­kára is fényt de­rí­tet­tek. Úgy lát­szik, ha a poli­tica, az exigentiák tu­do­má­nya el­hall­gat, netán az em­be­rek csal­fa­sá­gai­val egy időre jól­lak­nak ~ a botor el­len­sze­gü­lés pedig mint ki­nyo­mott cit­rom-héj, ga­néjra dobatik ~ az em­beri és tár­sas­élet ki­ál­tóbb szük­ség­le­tei fö­lötti gon­dos­ko­dás lép az elő­térbe; ennek kell el­fog­lalni a te­vé­keny hon­fiak és le­á­nyok ide­jét és ener­giá­ját, erre kell hát anyagi és szel­lemi kin­csein­ket föl­hasz­nálni! Ennek okán épít­sünk fölös erőnk­ből vá­ro­sunk­ban kis­ded~óvót, leány~egyletet, casinót, test­gya­korló in­té­ze­tet, tár­sas­kört, egyéb csá­bító le­he­tő­sé­get a haj­dan erős ma­gyar szá­mára! Higyje el a ke­gyes ol­vasó, hogy min­den ember ki­mond­ha­tat­lan örö­mére szol­gál majd e bölcs in­dí­tás, mely meg fogja te­rem­teni vi­szont­tor­lási gyü­möl­csét, s akkor a jól ki­táp­lált honfi nem lesz többé azon sze­ka­tú­rák­nak ki­téve, mint ez al­kal­ma­sint nya­kon csí­pett fi­a­talúr, a kificam­lott eszű »kuruc po­li­tika« in­fá­mis szer­zője.

Bánsági Localblatt, 1862. janua­rius 28-án.

| 14. |

< < < Tudtam, hogy önök egy szép napon föl­ke­res­nek, mondja Gyulay Káz­mér – de genere Kaplony – és szí­vé­lye­sen kezet ráz ve­lünk. Fo­lyó­parti há­zá­nak köny­vek­kel teli szo­bá­já­ban fogad ben­nün­ket, egy szép fek­vésű kis vá­ros­ban, ahol nem dü­bö­rög­nek vas­úti vo­na­tok és gépi machina­tiók is messze csör­ren­nek.

Olyan ez a fiatalember, mint ahogy az ide­va­lósi népet is­meri a mívelt világ: vad és ba­rát­sá­gos egy­szerre, szűk­szavú és forró he­vü­letű; su­gár­zik lé­nyé­ből va­lami Kelet ti­tok­za­tos le­ve­gő­jé­ből és flegma­ticus; olyan, kiről még az is fel­té­te­lez­hető, hogy nyu­god­tan szívja pi­pá­ját saját akasz­tó­fája tö­vé­ben. Bár magas he­gyek lá­bá­nál va­gyunk, főtől tal­pig ilyen­nek kép­zel­jük a híres ma­gyar, ga­tyás, pusz­tai be­tyá­ro­kat!

Több okból kerestük éppen őt e kü­lön­ben vic­ce­lődő, jó ke­dé­lyű, ki­tű­nően mo­nar­chi­kus nép tag­jai so­rá­ból. Világ végi és félig med­dig ön­kén­tes emigra­tiója a distric­tushoz in­té­zett nyílt mani­festum, va­la­mint egy nagy port ka­vart rend­őr­ségi ügy­let óta tart. Az ál­tal­já­nos em­beri kér­dé­se­ket fel­ha­jító le­ve­let ta­valy no­vem­ber­ben Europa több ne­ve­ze­tes hír­har­so­nája cson­kí­tás nél­kül pub­li­cálta. (DN 23/11 – 1861-ikben). Gy. a szív­nek ger­je­del­mei­vel tá­madó so­rait az itt kö­vet­kező som­más gon­do­lat­tal re­kesz­tette bé: „mert jól mondja végre a nagy Schil­ler: Zum Teufel ist der Spiri­tus, das Phlegma ist geblieben."

A másik ügylet vélhetőleg személyes actió, amely el­vá­lasz­tandó Gy. egyéb mű­kö­dé­sé­től, és va­la­minő ,csa­ládi vér­bosszú' lát­sza­tát kelti, leg­alábbis az it­teni adó­fi­zető pol­gá­rok sze­rint. Gy. K. hu­szon­hét éves, de már te­kin­té­lyes múlt áll mö­götte. Az egye­te­men philo­sophiát ta­nult, ahová nagy­apja, a vicecomes subs­titutus jó­vol­tá­ból ke­rült, szer­kesz­tette a di­ák­ság lap­ját, mely a revo­lutio utáni szél­csend­ben fa­gyo­san lé­leg­zett. Utána csat­la­ko­zott bi­zo­nyos, meg nem ne­vez­hető kö­rök­höz, de alig két év múlva ki­lá­bolt onnan, mint mondja „sze­mé­lyes és prac­ticus okok­ból", amit nem haj­landó bő­veb­ben ki­fej­teni. Annyit tu­dunk még róla, hogy fél­holtra vert egy ka­to­nai sze­mélyt, aki a revo­lutio után sötét kap­cso­lat­ban állt a fa­mí­liá­val, mely azóta csak­nem tel­je­sen ki­pusz­tult.

Nyugodtan, fesztelenül, PRAEri-far­kas­hoz ké­pest ki­tűnő né­met­ség­gel be­szél.

Úgy hiszem, hogy e szakaszban nem az én sze­mé­lyem a fon­tos, mondja, hanem az a gon­do­lat, amely­ben azok fog­tak pon­tiglan kezet, akik nem des­pe­rál­nak, de re­mény­lenek. Tűr­he­tet­len idea, hogy az ál­lami te­kin­tély isten-kép­vi­se­lési kéj­má­mor­ban rin­ga­tózva még évek­kel az el­ta­po­sott revo­lutio után is ma­ni­pu­lál­gat a ki­há­gá­so­kért. A poli­tisch ver­dächtig most is erős, és vég­célja az, hogy egy cul­tur-népet fel­té­tel nél­küli alatt­va­lói ma­ga­tar­tásra kö­te­lez­zen. Cse­kély is­tá­punk, hogy a tü­rel­mes progressió ne­vé­ben til­ta­koz­zunk eme dic­tatura – de min­den­féle dic­tato­ricus kút­fők ellen.

Keet angol collegám és én, csaknem négy órán ke­resz­tül hall­gat­juk Gy. K.-t, aki más­kü­lön­ben va­lami „de nobili genere", ahogy erre mond­ják, s aki­nek há­zá­ban rajta és ház­ve­ze­tő­nő­jén kívül nem lakik senki: ezért lát­szik meg­le­pő­nek, hogy a be­szél­ge­tés során vá­rat­la­nul fel­buk­kan egy ember az ud­va­ron és út­ba­iga­zí­tást kér. A pár­be­széd azon­nal el­né­mul, de kü­lön­ben nem zavar ben­nün­ket senki.

Íme Gy. K. szomorúságos története:

„Három levelet írtam a distrik­tushoz, amely­ből a har­ma­di­kat je­len­tet­ték meg kül­hon­ban. Az elsőt egy éve írtam, miu­tán ta­lál­koz­tam Fro­niusszal, aki con­siliarius regius, admi­nistrator és tagja a congre­gatio gene­ralisnak, aki­vel pedig öt éve szóba sem áll­tam. Hiába a nagy­apám. Át­ad­tam neki a le­ve­let azzal, hogy hi­va­tali kö­te­les­sége sze­rint jut­tassa to­vább. Per­sze semmi sem tör­tént, az avas kedvű leb­zse­lők a ki­tű­zött fehér zász­lók alatt agyon­hall­gat­ták a dol­got. Ekkor hív­tak elő­ször dis­pu­tára, ahol siste­maticus kö­vet­ke­ze­tes­ség­gel nyil­vá­ní­tot­ták ki: »Fi­a­talúr, fe­lejt­sük el az Ön poros szó­vi­rá­gait; in hundert Jahren alles vergessen! Kü­lön­ben is mi tud­juk azt, hogy az ér­tel­mi­ség anar­chi­kus haj­lamú.« És ekkor kezd­tek supe­rálni a spa­nyol eti­kett sze­rinti földi örö­mök: a tit­kos­rend­őr­ség actióba lé­pett, com­promittáló le­ve­le­ket kap­tam kor­rup­ció­ról, arról, hogy én rej­te­ge­tem a ma­gyar ko­ro­nát, hogy homo­sexua­lis va­gyok, hogy ide­gen dip­lo­ma­ták­kal, írók­kal, anar­chis­ták­kal tar­tok con­nec­tiót. Ez után – hja, az ember sze­reti eszét dugva tar­tani – még min­dig nosz­tal­gi­kus il­lú­zió­ban rin­gat­ván magam, hogy t. i. be­lül­ről kell meg­vívni a har­cot a des­po­tis­mussal, már Fro­nius Karl jogi doc­tor és con­siliarius regius ki­re­kesztve, egye­ne­sen Őfel­sége kan­cel­lá­riá­já­hoz cí­mez­tem a má­so­dik be­ad­ványt. Per­sze nem tör­tént semmi ekkor sem; a passiv resis­tentia hívei so­mo­lyog­tak, a ju­ra­tus asse­sorok dü­höng­tek, a pá­lin­ka­fo­gyasz­tók némi fáj­da­lom­mal, szá­na­ko­zón rö­hög­tek, az ál­lam­irá­nyí­tók pedig azzal vá­dol­tak, hogy el­len­sé­ges be­ál­lí­tott­ságú va­gyok – ami még sze­ren­csére messze az ocs­má­nyo­lás­tól. Ekkor ke­rült sor a har­ma­dik levél pub­li­catiójára. Egy hétig újó­lag nem tör­tént semmi, de a maguk te­nye­res-tal­pas földi va­ló­sá­guk­ban meg­sza­po­rod­tak a tit­kos­rend­őrök, majd be­vit­tek a ka­pi­tá­nyi szék­házba, ahol nagy sür­gés-for­gás kö­ze­pette nem ki­sebb ember, mint egy ele­ven bel­ügy­mi­nis­teri ál­lam­tit­kár hall­ga­tott ki: ke­mé­nyen ki­tu­da­kolta, miért küld­tem a le­ve­let kül­földre és ha nem én tet­tem, ki se­géd­ke­zett? Egy­ál­ta­lán, ho­gyan ju­tott a szö­veg ke­resz­tül a ha­tá­ron, midőn azt passeporte nél­kül csak a ma­da­rak lép­he­tik által? Aztán aznap es­té­jén meg­jött a várt ulti­matum, s azok, kik­nek fő mis­si­ója a pa­ran­cso­lás, örökre el­til­tot­tak a nyil­vá­nos köz­sze­rep­lés­től. Más­nap, már e négy fal kö­zött ér­te­sül­tem arról, hogy né­hány rhetor­tár­samat, ivó­cim­bo­rá­mat és lateiner­colle­gámat éret­le­nül zak­lat­ják, meg­lá­to­gat­ják és kö­ve­tik őket, itt-ott még a le­ala­cso­nyító ház­ku­ta­tások is elő­for­dul­tak!"

A guerilla-harcot folytató férfiú – e pom­pás ki­ál­lí­tású medve, mint je­lez­tük, a pusz­tai be­tyár jel­leg­ze­te­sen meg­ható typusa – a to­váb­bi­ak­ban kur­títva mon­dan­dó­ját, arról a ve­re­ke­dés­ről be­szél, amely­nek során va­lami má­mor­tól it­ta­san be­törte egy kulazér­tiszt fejét.

„Ennek tökéletesen nagyobb a füstje, mint a lángja. Az új­sági ebek most eléggé ki­bosszan­kod­hat­ták és ki­sír­hat­ták ma­go­kat, aber­ratiót és el­me­bajt em­le­getve, pedig ezen be­ál­lí­tás és zakota már az első pil­la­nat­ban úgy pat­tan ketté, mint a szap­pan­bu­bo­rék. Szü­léi­men esett ször­nyű­sé­gek, mik lel­ke­met vi­gasz­tal­ha­tat­lanná tet­ték, ezen effec­tussal még min­dig nem ol­dód­tak fel, és soha el nem nyom­hat­ják azt. Mond­ha­tom, a ter­mé­szeti ösz­tön esz­kö­zölte mind­azt a vá­lasz­tást, ami miatt e bajba estem. De ezen opinio nem tar­to­zik or­szágra-vi­lágra, s ha olyan va­gyok, mint a kan­csal ko­vács, ki más­hová néz és más­hová üt, az le­gyen az én bajom. Vé­ge­ze­tül azt mond­ha­tom, hogy – minő tré­fája a sors­nak – acco­mo­dáns ter­mé­szetű va­gyok, s elv­ba­rá­taim jó ré­szé­vel nem nyu­lakra lö­völ­döz­tünk, nem tet­tünk hamis gesz­tust, csu­pán az igaz­mon­dás phrasi­sok nél­küli útját vá­lasz­tot­tuk. Ez min­den."

< < < Torsdagen den 2 mars 1863. Da­gens nyheter

„Våra protester tigs ihjäl"

(Vége)