Kósa Sándor

Mintha

2.

A katona holléte legyen mindig:
egy­ér­telmű!
(elképzelt katonai szabályzat)

„Mindig az őrtoronyban"

Mije van magának? Brékli százados hang­hor­do­zása a te­le­fon­ban nél­kü­lözte a kérdő mon­datra min­dig jel­lemző emel­kedő és lejtő hang­sú­lyo­kat. Talán nem vé­let­le­nül. Kö­ze­gé­ben, a lak­ta­nya vi­lá­gá­ban csakis azt tar­totta cél­ra­ve­ze­tő­nek és ha­té­kony­nak, ami rö­vi­den, le­he­tő­leg tő­mon­dat­ok­ban ki­fe­jez­hető, és fel­tét­le­nül im­pe­ra­tí­vusz­ban. A kér­dés­nek, kér­de­zés­nek e vi­lág­ban nincs helye, mert fö­lös­le­ges ener­giá­kat köt le az­ál­tal, hogy újabb kér­dé­se­ket szül, ami már majd­nem kap­cso­lat­te­rem­tést fel­té­te­lez, de az idő­södő szá­za­dos sem­mi­től sem félt úgy, mint ettől, csak­úgy, mint a va­rázsló, ki ne­vet­sé­gessé válik, ha nyúl he­lyett ga­lam­bok jön­nek elő a ka­lap­já­ból. Élete ek­korra már a vég­le­te­kig le­egy­sze­rű­sö­dött, mint az öreg bor, ami­nek min­den össze­te­vője egy ízzé tö­mö­rö­dik. Le­mon­dott arról, hogy a so­ro­zott ál­lo­mány át­ne­ve­lé­sé­vel el­ér­heti az ő és – ami ez eset­ben ugyanaz – a ka­to­na­ság éthoszát je­lentő alap­nor­mák el­fo­gad­ta­tá­sát, a hie­rar­chia el­len­ve­tés nél­küli el­is­me­ré­sét, a magas fokú ren­de­zett­sé­get, a fel­adat vég­re­haj­tá­sá­nak min­de­nek elé való he­lye­zé­sét. Ez – be­látta – na­gyon messze van a civil lét­for­má­ban rejlő eset­le­ges­sé­gek­től és vé­let­len­sze­rű­sé­gek­től.

Amikor telefonhívásom utolérte ezen a már­cius eleji va­sár­nap estén, ott állt ren­dít­he­tet­le­nül a napos asz­tala mel­lett, hogy sze­mé­lye­sen vegye el az eltávról be­ér­kező ka­to­nák zöld színű kis köny­vecs­kéit. Nem ő vette fel a te­le­font, hanem a napos, aki fe­szé­lyezve érezte magát a szá­za­dos je­len­léte miatt, és örült, hogy va­la­mi­vel el­fog­lal­hatja magát. Az első sza­kasz kö­te­lé­kébe tar­to­zott, Brékli szá­za­dos pedig a har­ma­dik sza­kasz pa­rancs­noka volt, így most ke­rült elő­ször kö­ze­lebbi kap­cso­latba vele. Át­nyúj­totta neki a te­le­font.

Rubeolám van, válaszoltam, és mivel megint újabb hall­ga­tás volt a vá­lasz, csak a le­ve­gő­vé­te­lé­nek aszt­ma­ti­kus zajai hal­lat­szot­tak, gyor­san hoz­zá­tet­tem, hogy ez egy fer­tőző be­teg­ség, ne­hogy har­mad­szor is rá­kér­dez­zen. Ennek is­me­re­té­ben a szá­za­dos pil­la­na­tok alatt dön­tött: meg­til­totta, hogy ilyen ál­la­pot­ban meg­je­len­jek a lak­ta­nyá­ban. Rövid for­ma­sá­gok után le­tette a kagy­lót. Amíg velem be­szélt, egy ki­sebb, kö­ze­pe­sen el­ázott csa­pat ér­ke­zett, a szá­za­dos keze egyet­len in­té­sé­vel meg­ál­lí­totta őket, és kis­elő­adást tar­tott a meg­hök­kent tár­sa­ság­nak, hogy a ki­kép­zési idő­szaknak vége, és meg­kez­dő­dik a ka­rá­cso­nyig tartó má­so­dik etap, a munka ideje, ami tel­jes erő­be­do­bást igé­nyel min­den­ki­től: le fog szállni a tökötök!, tette hozzá végül. Ez a kis in­ci­dens el­fe­lej­tette vele az iménti te­le­fon­hí­vást, írás­beli nyoma nem ma­radt.

A piros foltokat Vera fedezte fel a há­ta­mon, ami­kor le­vet­tem az in­ge­met, hogy át­öl­töz­zek. Ő és a húga még gye­rek­ko­ruk­ban át­es­tek ezen a fer­tő­zé­sen, jól em­lé­ke­zett a tü­ne­tekre. Ott áll­tunk az elő­szo­bá­ban a vá­rat­la­nul ránk sza­kadt sza­bad­ság­gal. Ez leg­alább egy hét, gon­dol­tam, mi­a­latt ő az any­já­nak te­le­fo­nált, hogy hadd alud­has­son a ba­rát­nő­jé­nél ezen az éj­sza­kán. Ké­sőbb le­me­zek kö­zött vá­lo­ga­tott a másik szo­bá­ban, min­den lám­pát el­ol­tot­tunk, csak a te­li­hold fénye vi­lá­gí­tott be az er­kély­aj­tón át. Meg­ta­lálta, amit ke­re­sett, és én kí­ván­csi vol­tam, hogy mit vá­lasz­tott. Hossza­san szösz­mö­tölt a le­ját­szó körül, ki­men­tem az er­kélyre meg­nézni a hol­dat. Ott le­be­gett a város fe­lett. A sö­tét­ség miatt nem vet­tem észre a hátam mögül a he­gye­ken át­bukó fe­kete fel­hők tö­me­gét, csak azt, hogy hir­te­len esni kez­dett a hó, és mi­előtt min­dent be­ta­kart volna, a mel­let­tem álló Ve­rá­val még lát­tuk, ahogy a hold fehér ko­rongja előtt tán­col­nak a hó­pely­hek, mint a sper­mák a mik­ro­szkóp len­cséje alatt. Ekkor a nyi­tott ajtón át ki­hal­lat­szott Jimi Hendrix All along the watchtower című száma, el­ké­pesztő han­gu­lati kont­rasz­tot ké­pezve a lát­vánnyal.

A határozatlansági reláció

A rubeola egy hét alatt, minden ke­ze­lés nél­kül el­múlt, ahogy a dok­tornő és Vera meg­jó­solta. Va­sár­nap este je­lent­kez­tem a lak­ta­nyá­ban. Nagy­feri, az írnok to­vább­kül­dött az . ka­to­ná­hoz, mert nem tu­dott mit kez­deni a re­cept­pa­pírra kör­mölt, ol­vas­ha­tat­lan iga­zo­lás­sal. Le­men­tem a föld­szintre, ahol balra rá­csos ab­la­kok véd­ték az egész­ség­ügyi kör­le­tet, meg­aka­dá­lyo­zandó az il­le­ték­te­len be­ha­to­lást, és egyút­tal meg­védve a bent ta­lál­ható tö­mén­te­len mennyi­ségű de­na­tu­rált szeszt és a pár am­pulla mor­fi­u­mot. A le­genda sze­rint ke­zel­tek itt már lőtt seb­bel is ka­to­ná­kat. Az eü. ka­tona nem örült vá­rat­lan meg­je­le­né­sem­nek, de annyit azért kö­zölt, hogy a Hon­véd Kórházba kel­lett volna men­nem, ez a hi­va­ta­los szol­gá­lati út. Vissza­men­tem az ír­no­kiba. Ad­digra elő­ke­reste a múlt heti je­len­léti köny­vet és ki­de­rült, hogy én sehol nem va­gyok lajst­romba véve, egy hétre el­tűn­tem a ka­to­na­ság nyil­ván­tar­tá­sá­ból. Nagy­feri ilyen eset­tel még nem ta­lál­ko­zott, és fo­galma sem volt, mit kell csi­nálni ilyen­kor, de ezt előt­tem meg­pró­bálta, nem sok si­ker­rel, el­pa­lás­tolni.

A takarodó elrendelése vetett véget ennek a nagy ta­nács­ta­lan­ság­nak, a kér­dést nyitva hagyva. A kör­let­ben sötét volt, csak a fák ágai­nak kí­sér­te­ties ár­nyéka ját­szott a koc­ka­kö­ve­ken. Le­fe­küdni ké­szül­tem, ami­kor Zozo, aki mel­let­tem fe­küdt, fel­kö­nyö­költ, mikor fel­is­mert, és sut­togva kö­zölte, hogy Efgyuri, a har­ma­dik sza­kasz­ból, több­ször ke­re­sett, és mint ke­vésbé fon­tos dol­got, azt is meg­kér­dezte, hogy hol vol­tam egy hétig. Le­esett az álla, ami­kor meg­tudta, mi tör­tént. Hal­lot­tam, hogy so­káig for­go­ló­dik még ál­mat­la­nul. Efgyu­rival együtt vé­gez­tem a bp.-i … Egye­te­men, ha ke­re­sett, va­lami fon­tos dolog tör­tén­he­tett.

Ébresztőkor nagy tülekedés kezdő­dött az ágyak körül, és főleg kint a mos­dó­ban, ezért úgy dön­töt­tem, az utolsó pil­la­na­tig ágy­ban ma­ra­dok, és nem ve­szek tu­do­mást le­he­tő­leg sem­mi­ről. Verán gon­dol­koz­tam, azo­kon a kis dol­go­kon, me­lyek, mint a jól il­lesz­kedő fo­gas­ke­re­kek, egy­más­hoz kap­csol­tak min­ket, és azo­kon a fel­fe­dezni való dol­go­kon még, me­lyek a to­vább­ha­la­dás­hoz szük­sé­ges ener­giát biz­to­sí­tot­ták. Akkor kel­tem fel, ami­kor el­hal­kul­tak az utolsó lép­tek is, és csak tá­voli zaj­ként ha­tol­tak be a ba­kan­csos lábak lép­tei, amint az ebédlő felé si­et­nek. Reg­ge­li­zés köz­ben ju­tott eszembe Efgyuri, de nem lát­tam sehol, mert már lent volt az ud­va­ron, in­du­lásra várva. Zozo ült velem szem­ben, és csak most kez­dett ér­de­kelni, hogy hová me­gyünk, és ott mit csi­ná­lunk majd. De már nem volt időnk erről tár­sa­logni, fu­tot­tunk le a lép­csőn, hogy be­áll­junk a sorba.

Megkezdődött a kivonulás, a kocs­má­val szem­ben, egy üres plac­con állt két Ika­rus busz, az egyikbe szállt be a har­ma­dik sza­kasz, mi a má­so­dik busz­ban fog­lal­tunk he­lyet, de csak a sza­kasz fele, mert az első és má­so­dik raj gya­log in­dult el a kö­zeli kö­tő­te­lep felé, ahogy Zozo el­ma­gya­rázta. A bu­szok a nem­rég át­adott au­tó­pá­lyán ha­lad­tak G. kis­vá­ros felé, amely a múlt szá­zad végén ki­rá­lyi pi­henő- és va­dász­he­lyül szol­gált az ol­dal­sza­kál­las ural­ko­dó­nak és hí­re­sen szép fe­le­sé­gé­nek. G.-t a régi or­szág­úton hagy­tuk el, fel­ka­pasz­kodva egy dombra, hogy onnan le­eresz­kedve meg­ér­kez­zünk a bú­csú­já­rá­sá­ról híres Mb. köz­ség vas­út­ál­lo­más­ára. A völ­gyön hideg szél fújt ke­resz­tül, és a raj­tunk levő, bé­lé­sé­től meg­fosz­tott kabát még csak fo­kozta a hi­deg­ér­ze­tet. Kap­tunk egy la­pá­tot, és az ál­lo­másra be­ve­zető töl­tés ol­da­lá­ban, egy­más­tól egyenlő tá­vol­ság­ban el­he­lyez­kedve, a szak­sze­rűt­len tö­mö­rí­tésű és az idő­já­rás vi­szon­tag­sá­gai­nak ki­tett rézsű meg­roggyant, ki­ha­sa­sodó ré­szét kel­lett ki­egyen­get­nünk, ne­hogy a víz­el­ve­zető árokba su­vad­jon az egész. Az egy­he­tes te­vé­keny­ség nyo­mai lát­szot­tak ugyan, de a munka szi­szi­fu­szi jel­lege azon­nal szem­be­tűnő volt. Mivel elő­ző­leg nem ké­szí­tet­tem fel magam arra, hogy hétfő reg­gel, egy ha­tal­mas völgy­kat­lan erdő fe­lőli ré­szén állok majd a foly­to­no­san fújó szél­ben, a felhő ta­karta ég alatt, mely­ből vé­let­len­sze­rűen eső­csep­pek hul­la­nak, ez olyan kép­te­len hely­zet­nek tűnt, hogy egye­düli re­ak­cióm egy vé­de­kező jel­legű rö­högő­görcs­ben kul­mi­nált. Zozo, aki a mel­let­tem levő he­lyen dol­go­zott, csat­la­ko­zott hoz­zám, és így ket­ten együtt el­nyom­tuk még a fü­tyülő szél zaját is. Sch. ti­ze­des te­he­tet­len­nek bi­zo­nyult, de okos volt, tudta, hogy előbb-utóbb le­ál­lunk, és vissza­ment az ál­lo­más szél­vé­dett fa­lá­hoz, onnan fi­gyelt min­ket.

Már több mint egy órája dolgoztunk, ami­kor egy kö­zép­korú, jól öl­tö­zött férfi tar­tott fe­lénk az ál­lo­más­sal el­len­té­tes irány­ból. Mivel reg­gel óta sen­kit nem lát­tunk az egész völgy­ben, a férfi meg­je­le­nése okot adott egy kis la­zsá­lásra, mint­egy pa­rancs­szóra min­denki le­állt a mun­ká­val. Az il­lető lát­ha­tóan ha­tá­ro­zott cél­lal lép­ke­dett egye­ne­sen – felém. Meg­kér­dezte a ne­ve­met, és ami­kor azt hal­lotta, amire szá­mí­tott, szólt, hogy kö­ves­sem, és el­in­dult előre a régi or­szágút irá­nyába, ahol egy kocsi állt az út­pad­kán, egy va­do­na­túj Fiat száz­hu­szon­he­tes. Mi­előtt be­ül­tem volna, vissza­néz­tem. A nagy tá­vol­ság miatt az ar­co­kat már nem le­he­tett látni, de min­denki moz­du­lat­la­nul állt, és fe­lénk né­zett, mintha egy néma pan­to­mim­já­ték sze­rep­lője lenne. A férfi in­tett, hogy üljek be, de to­vábbra sem mon­dott sem­mit, csak meg­for­dult az úton, G. irá­nyába. A ko­csi­ban meleg volt, a fűtés hal­kan du­ru­zsolt, há­ta­mat az ülés tám­lá­já­nak tá­masz­tot­tam, az iz­maim el­er­nyed­tek, és mint a gye­re­kek me­se­hall­ga­tás köz­ben, min­den át­me­net nél­kül el­alud­tam. Arra éb­red­tem, hogy ál­lunk, és az irány­jelző kat­tog. Egy te­her­autó ka­pasz­ko­dott fel az emel­ke­dőn, hogy el­hagyja a vá­rost, őt en­gedte el az is­me­ret­len férfi, majd be­for­dult balra, át­ment az egye­temre ve­zető hídon és a másik ol­da­lon meg­állt. Csak pár per­cet alud­tam, de tö­ké­le­te­sen ki­pi­hent­nek érez­tem magam.

Nekem még van egy kis dolgom, de ha le­megy a híd mel­lett a sí­nek­hez és Mb. irá­nyába megy öt per­cig, bal ol­da­lon az er­­dő­ben meg­látja az épí­tés­ve­ze­tő­sé­get. A fo­lyo­són balra az utolsó szoba a ma­guké.

Köszönt és elhajtott. Utasításait kö­vetve meg­ta­lál­tam a nagy ba­rakk­szerű épü­le­tet. A fo­lyosó li­nó­le­um­pad­lója több he­lyen fel­kun­ko­ro­dott, azo­kat ke­rül­get­tem. Be­nyi­tot­tam a szo­bába, és Efgyuri jól is­mert, szem­üve­ges arca fo­ga­dott.

Hagyta, hogy körülnézzek a szo­bá­ban. Kö­zé­pen egy ha­tal­mas író­asz­tal állt, a leg­na­gyobb mé­retű terv­rajz is el­fért rajta, az ajtó mel­letti sa­rok­ban egy há­rom­lábú áll­vány tá­masz­ko­dott a fal­nak, a lábak végei, úgy mint a picador lán­dzsái, egyen­ként acél­hegy­ben vég­ződ­tek, hogy a ta­la­jon is fel le­hes­sen állni velük, mel­lette a te­o­do­lit nagy do­boza he­vert, szíj­jal át­kötve. A szoba kül­vi­lág­gal érint­kező ol­da­lait de­rék­tól föl­felé a pla­fo­nig ab­la­kok fed­ték, ki­lá­tás­sal a sűrű fák al­kotta er­dőre, jobbra in­kább csak sej­teni le­he­tett, mint látni a be­vá­gás­ban éppen el­ha­ladó vo­na­tot. Az aj­tó­val szem­ben egy kályha állt, és miu­tán meg­la­po­gat­tuk egy­más, oda­men­tem, hogy egy ki­csit fel­me­le­ged­jek.

Mindenki jól jár ezzel a do­log­gal, kezdte ma­gya­rázni a hely­ze­tet Efgyuri. János, az épí­tés­ve­zető, aki egyéb­ként tíz évvel ez­előtt ugyan­ott vég­zett, ahol mi, vett észre min­ket, ami­kor Brékli szá­za­dos egy hete le­adta a név­sort az itt dol­gozó összes ka­to­ná­ról. Nagy fel­újí­tá­sok in­dul­nak má­jus­tól, ő meg­sza­ba­dul a te­rep­mun­ká­tól, mi pedig a ré­zsű­po­fo­zás­tól és egyéb dol­gok­tól, de ami még ennél is fon­to­sabb, ki­ke­rü­lünk a szá­za­dos, és egy­ál­ta­lán a ka­to­na­ság ha­tó­kö­ré­ből. Meg­iga­zí­totta a szem­üve­gét. Az is nyil­ván­való, foly­tatta, hogy ki fújja itt a passzát­sze­let. A János na­gyobb úr, mint D. ez­re­des, mert az egész dan­dár azért jött létre, az összes tar­to­zé­kai­val együtt, hogy az épí­tő­ipar mun­ka­erő­hiá­nyát be­tömje, és tiszta sor, hogy ő mondja meg, hogy hová mennyi ember kell majd, az ez­re­des csak vég­re­hajtó lehet. Mel­lém gug­golt és ra­kott a kály­hára. Men­jünk el tí­zó­ra­izni, meg­éhez­tem, kö­zölte.

A hídon megálltunk, mert éppen egy vonat ha­ladt el alat­tunk. Efgyuri el­gon­dol­ko­dott, és mu­ta­tó­uj­ját fi­gye­lem­fel­keltő módon fel­felé tar­totta.

Elöljáróink számára mostan­tól olya­nok le­szünk, mint az elekt­ro­nok. Két dol­got nem fog­nak tudni meg­mon­dani ró­lunk, azt, hogy éppen hol va­gyunk, vagy azt, hogy éppen mek­kora se­bes­ség­gel ha­la­dunk.

A felhős égbolt a város felett né­hány he­lyen el­vé­ko­nyo­dott, és az ak­va­rel­le­ken gyak­ran lát­ható vi­lá­gos­kék színű fol­tok ke­let­kez­tek rajta, eze­ken a nap su­ga­rai még bá­tor­ta­la­nul, de át­tör­tek.

Vagy, tettem hozzá, hogy kiegészít­sem, a két meg­fi­gye­lési pont kö­zött, reg­gel hat és dél­után három óra kö­zött, fo­gal­muk sem lesz, hogy mit mű­ve­lünk.

Egy újabb vonat érkezett, de most az el­len­kező irány­ból, és meg­várta, amíg elül a zaj.

Igen, és ezeket a megfigyelési in­ter­val­lu­mo­kat kell majd tá­gí­ta­nunk addig, amed­dig csak le­het­sé­ges.

Aztán már nem történt semmi, és el­in­dul­tunk át a hídon, a régi or­szágút irá­nyába, hogy együnk va­la­mit, ami nem kincs­tári.