Peti Zsombor

Az ég lángja

Valaki felgyújtotta az eget. Azóta ég a lángja,
a kö­zel­ben tűz­ol­tó­csa­pot soha nem fogsz ta­lálni.
Az ember em­be­ri­es­sé­gé­nek ré­misztő si­ko­lya.
Be­he­mót ka­caja. Csak ezt fogod hal­lani.

Elfolynak a csillagok a hőtől, mint egy fest­mény,
mely­nek ki­dol­go­zá­sa­kor a festő sem­mit sem tart be.
Ma­gasra tor­nyo­sul az a sötét. Az az emel­vény,
mely mö­gött az em­be­rek gö­dörbe esnek bele.

Közben lángol az ég, pusztító tüze fel­emészt,
de nem fáj. Csik­lan­doz­nak vö­rö­ses, na­rancs láng­jai.
Át­lép­tünk az ész­ki­já­ra­ton, lift­tel mész,
nya­ka­don csat­tan­nak csalt csó­kok csok­rai.

Különös az ember, mert nem fél, nem fut,
re­pe­de­zik már az uni­ver­zum bol­to­zata.
A szo­ron­gás­nak egy csepp hely sem jut,
las­san száll­do­gál csil­la­gok­nak pora.

Woland világában találod az embert,
de ki volt ki kár­tyát ke­vert?
Be­he­mót csak nevet, ajka kerek.
Üre­sen kon­ga­nak a rep­te­rek.

De, hogy ha egyedül is, de nem me­ne­külsz,
te­rem­tői ha­ta­lom száll reád, s égbe ke­rülsz.
Mert em­be­ri­es­sé­ged­ből fa­kadó hi­báid el­le­nére,
vál­lal­ko­zol a le­he­tet­lenre, az ég vissza­épí­té­sére.

S ugyan, ha a cseh-német-zsidó sze­rint,
a tár­sa­da­lom sza­bá­lyos­sága öli az em­bert,
kezed e mon­datra végül csak lom­hán le­gyint,
mert a rend­hez a ke­gyet­len­ség rég ala­pot ke­vert.

Ha erre rájössz, az még nem nagy dolog, hidd el.
Mon­dok egy ne­he­zeb­bet, élj vele. Vi­seld el. Fi­gyelj.
Ez az élet? Talán, meg nem mon­dom még neked,
de nincs szebb annál, ha kis­gyer­mek nevet.