Bácsi István

Órák

A húsleves forrni kezdett. Kinyi­totta az ab­la­kot, és az el­szí­vót is be­kap­csolta. Mennyire sze­reti a hús­le­vest! – gon­dolta. Képes lenne he­te­kig azt enni. Ez a gon­do­lat egy ki­csit fel­vi­dí­totta. Vajon hány hét után rek­la­málna? Szí­ve­sen ki­pró­bálná, ha ő maga nem kapna sikító­frászt a hús­le­ves­től.

Megint sötét lesz. Undok szürke min­den. Ahogy es­te­le­dik, egyre szür­kébb és szür­kébb. Utálta a szür­két. Fá­rad­tan, egy­ked­vűen rakta ki a mo­so­ga­tót. Sán­dorra gon­dolt. Még most sem érti benne ezt az el­lent­mon­dást. Egyedi gon­dol­ko­dás­mód, szel­le­mes­ség, szí­nes fan­tá­zia. A ked­venc ru­ha­színe meg a szürke. És a fan­tá­zi­ája is csak házon kívül mű­kö­dik. Vele meg olyan, mint egy szám­tani alap­mű­ve­let. Ki­szá­mít­ható. Min­dig, min­dent ugyan­úgy. Most, hogy már nem fi­a­tal, most kezd egy ki­csit szí­ne­seb­ben öl­tözni. Bosszú­ság önti el. Majd ha vén marha lesz, biz­to­san vi­rá­gos csi­csá­ban jár – gon­dolja. Ci­ga­ret­tát vesz elő, ki­megy. Ar­cába csap a nyir­kos, hideg szür­ke­ség. Meg­ráz­kó­dik. Ez lesz fél évig, no­vem­ber. A puszta gon­do­lat­tól be­teg­nek érzi magát. Hosszú téli esték, egye­dül. Mire Sán­dor meg­jön, neki már élni sincs kedve. Au­tó­zú­gást hall, hall­ga­tó­zik. Nem, nem ő. Még nem is jöhet, hétre ígérte. Olyan ki­for­du­lása a vi­lág­nak meg el­kép­zel­he­tet­len, hogy előbb jöj­jön. Ké­sőbb, azt igen! Most sem­mi­kép­pen sem tud előbb jönni, mert ha­tár­idős mun­kája van. Rossz­ked­vűen nyomta el a ci­ga­ret­tát.

Bent illatozott a húsleves. Elé­ge­det­ten szip­pan­totta be. Mint az anyué – gon­dolta. Be­csukta az ab­la­kot és újra meg­nézte az órát. Még vagy más­fél óra. Ad­digra megfő a leves is. Nem volt kedve sem­mi­hez. A mun­ká­ból elég volt mára, nem bír töb­bet a szeme, és a de­reka sem bírja a sok ülést. A tévét már unja. Bár egy ki­csit meg­jön a kedve hozzá, amint eszébe jut a férje vé­le­mé­nye a dél­utáni mű­so­rok­ról. Miért nézed eze­ket az „oko­sító” meg „sze­mé­lyi­ség­fej­lesztő” mű­so­ro­kat? – szokta kér­dezni Sán­dor gú­nyo­lódva. – Hát mit néz­het­nék, szí­vem, ha téged nem néz­het­lek? – dobta vissza ilyen­kor Zsu­zsa.

Elővett egy könyvet, és a kony­ha­asz­tal­hoz ült. De rög­tön fel­állt, ki­kap­csolta az el­szí­vót, mert za­varta. Vissza­ült ol­vasni. Né­hány mon­dat, és már má­sutt járt. A gye­re­kekre gon­dolt. Amíg ki­csik vol­tak, amíg itt­hon lak­tak, nem ért rá nap­pal ol­vasni. Sze­re­tet­tel, mo­so­lyogva idézte fel ma­gá­ban a régi, em­lé­ke­ze­tes per­ce­ket. Újra ol­vasni pró­bált, de most meg Sán­dor ju­tott eszébe. Hát igen, unal­mas, mint egy férj, de jó ember. És min­den unal­mas­sága el­le­nére tud hiá­nyozni. Most meg kü­lö­nö­sen, hogy a gye­re­kek már ki­re­pül­tek. Ér­de­kes, hogy most mi­lyen han­gos az óra – gon­dolta. Eddig nem is vette észre. Meg­szó­lalt a te­le­fon. Sán­dor volt. Bo­csá­nat, nem ér haza hétre, mert el­úszott a mun­ká­val, de siet. Zsu­zsa mon­dott va­la­mit, és fakó arc­cal tette le a te­le­font. Vissza­ült a könyv­höz, de hiába. Üres­nek és ki­fosz­tott­nak érezte magát. Ő itt van neki, min­dig. És Sán­dor el­té­ko­zolja ezt az aján­dé­kot. Nem is ér­demli meg – ho­má­lyo­so­dott el a szeme. Az óra ütött, egyen­le­te­sen és han­go­san, mint egy ro­bot­szív. Igen, ro­bot­szív. Vajon ­miért nem az em­beri szív üte­mére üt az óra? – töp­ren­gett. Mert nincs em­ber­ség a vi­lág­ban, és csak meg­tűrt sze­mé­lyek va­gyunk itt – szőtte to­vább. Meg­le­pő­dött, hogy az óra ke­tye­gése el­tű­nik, ami­kor ki­mondja a gon­do­la­tait. Na szép, már ma­gam­mal be­szél­ge­tek – mo­rogta.

Így morzsolta az időt, közben több­ször is ki­ment rá­gyúj­tani. Az órára né­zett. El­múlt hét. Még utol­jára meg­kós­tolta a hús­le­vest. Elé­ge­dett volt vele. Meg­te­rí­tett egy sze­mélyre, és a le­ve­ses­tá­lat alá­tétre tette az ét­ke­ző­asz­tal kö­ze­pén. Elő­ho­zott egy piros gyer­tyát, meg­gyúj­totta. Le­kap­csolta a vil­lanyt, és leült. Várt. Finom illat ural­ko­dott a kony­há­ban, az óra ütött. Hall­gatta, és a pul­zu­sára fi­gyelt. Meg­le­pődve vette észre, hogy együtt ütnek. Ha ez így foly­ta­tó­dik, meg­áll – szállt egy sötét felhő a szí­vére. Az óra sok­kal, de sok­kal erő­seb­ben ütött, mint a szíve. Ül­lő­nek érezte magát, és sú­lyos ka­la­pá­csok zu­han­tak rá. Fájt a mell­kasa, fájt az agya. Ki­szá­radt száj­jal né­zett újra az órára. És most már mást is hal­lott, egy másik ro­bot­szí­vet. A nap­pa­li­ban lévő fa­li­óra az! Hi­he­tet­len, hogy az is így ide­hal­lat­szik! Eszébe ju­tott az eme­leti elő­tér. Ott is van egy fa­li­óra! És már hal­lotta is. Egyre job­ban égette va­lami mér­he­tet­len fáj­da­lom, ami együtt erő­sö­dött az órák kí­mé­let­len ka­la­pá­lá­sá­val. Harag tá­madt fel benne. Min­den kín­já­nak ő az oko­zója! Most úgy érezte, hogy ő egy ha­tal­mas, ős­dühű ős­asszony, és egy moz­du­lat­tal a le­vesbe fojt­hatná Sán­dort. És már meg is tette. Az órák ütöt­tek, Sán­dor ka­pá­ló­zott a le­ves­ben. De nem lett jobb. Sírni kez­dett. A sírás rázta, mint a föld­ren­gés.

Az emeleten kezdte. Alig látott a könnyei­től, de fel­bo­tor­kált a lép­csőn. Bele is rú­gott a lép­csőbe, de ez már mind­egy volt. Ta­po­gatva akasz­totta le az órát a fal­ról, mert a könny csípte a sze­mét. Aztán a nap­pa­li­ban lévő óra kö­vet­ke­zett, majd a kony­hai. A kony­ha­asz­talra rakta őket. A ka­ró­rá­ját is ide­hozta. Újra fel­ment az eme­letre, össze­szedte a többi órát is. Egész halom gyűlt össze.

Kinn megállt az autó. Sándor kinyi­totta a ga­rázs­aj­tót, és be­állt. Zsu­zsa tom­pán hal­lotta férje lép­teit a lép­csőn. Ki­nyílt az ajtó. Sán­dor für­készve lé­pett Zsu­zsá­hoz. – Drá­gám! – ölelte át, és egy meleg csó­kot nyo­mott az ar­cára. – Mi­lyen finom hús­le­vest főz­tél! – mondta, és kezet mo­sott a für­dő­szo­bá­ban. – Kép­zeld, egé­szen jól jöt­tem. Hét­kor in­dul­tam, és már itt is va­gyok! – mondta elé­ge­det­ten, és a fali­órára né­zett, de nem ta­lálta a he­lyén. Meg­hök­kent, de aztán ha­tá­ro­zot­tan a nap­pa­liba ment, hogy meg­nézze az órát. De azt sem ta­lálta. Hol az ör­dög­ben van­nak az órák? – kér­dezte. De nem várta meg a vá­laszt, hanem a neki te­rí­tett asz­tal­hoz ült. – Nem va­cso­rá­zol velem? – kér­dezte Zsu­zsá­tól, és fél­re­tolta a gyer­tyát. – Tudod, hogy én nem szok­tam va­cso­rázni. Egyél, neked főz­tem – mondta Zsu­zsa csen­de­sen.

Sándor egy-két pillanatig töprengve né­zett a fe­le­sé­gére. – Mi a baj szí­vem, sír­tál? – kér­dezte, majd a tál felé for­dult. Közel tolta a tá­nyér­ját, és a me­rő­ka­na­lat a le­vesbe me­rí­tette. A me­rő­ka­nál kop­pant, de nem me­rült bele. – Vas­kakasból főz­tél hús­le­vest? – tré­fál­ko­zott. Aztán újra me­rí­tett. Most si­ke­rült, és Sán­dor szá­já­ban össze­fu­tott a nyál. De fel­felé meg­állt a keze fél­úton. Döb­ben­ten me­redt a fel­buk­kanó óra mu­ta­tó­ira.