Bácsi István

Tisztázandó kérdés

Feldúltan tette le a könyvet. Hát­ra­dőlt a ka­ros­szék­ben, és be­hunyta a sze­mét. A bru­tá­lis em­beri ke­gyet­len­ség, a föl­fog­ha­tat­lan zsar­nok­ság és ha­zug­ság fi­zi­kai fáj­da­lom­mal töl­tötte el. Kér­dé­sek ka­va­rog­tak benne. Vajon ő is így elál­la­ti­a­sodna? És a másik ol­da­lon ho­gyan bírná? Mennyi fáj­dal­mat vi­selne el? Képes volna-e egy­ál­ta­lán túl­élni?

Egész délután ezek a kérdések za­ka­tol­tak benne, s alig várta, hogy a fe­le­sége ha­za­ér­jen.

–  Felkavaró ez a könyv – mondta neki – neked nem aján­lom, te nem bír­nád ezt a ke­mény­sé­get! Nem tudok sza­ba­dulni a gon­do­lat­tól, hogy én va­gyok az egyik sze­replő. Mond­juk a főhős. Én mennyit bír­nék ki ott? Mit gon­dolsz? Hi­szen szinte bu­rok­ban éltem eddig. A dik­ta­túra is csak tá­voli, má­so­kat sújtó va­ló­ság­nak tűnt, habár benne vol­tam. Engem senki nem akart meg­ölni vagy tönk­re­tenni, még talán jól meg­ru­házni sem. Még csak pofán sem vá­gott soha senki. Hát mit tudok én így a vi­lág­ról, mondd meg? Úgy érzem, hiába ol­vas­tam el azt a sok ezer köny­vet, hiá­ba­va­lóak a dip­lo­máim, a kép­zé­sek. Be­jár­tam a fél vi­lá­got, és nem vett célba egy árva hur­ri­kán, egy la­vina, de még csak egy medve sem akart szét­tépni! Nem va­gyok tel­jes így, és nem tudom elő­hívni az igazi ér­té­kei­met ezzel a hi­ánnyal. Mit te­gyek?

Felesége számos javaslattal állt elő, hogy mit te­gyen. Op­ció­kat is aján­lott a hi­ánnyal kap­cso­lat­ban, de neki egyik ja­vas­lat sem volt eléggé átütő. Már ti­zen­egyre járt az idő, ami­kor le­fe­küd­tek. Fe­le­sége ol­vasni kez­dett, ő ha­nyatt fe­küdt, és gon­dol­ko­dott. Hir­te­len ki­kelt az ágy­ból.

–  Sétálnom kell egyet – mondta. A fe­le­sége cso­dál­kozva né­zett rá.

–  Ilyenkor? – kérdezte. – Nem bánom, szí­vem, sé­tál­junk egyet – mondta, és ő is fel­kelt.

–  Nem, nem, drágám, csak én sétá­lok, te itt­hon ma­radsz – csó­kolta meg a hit­ve­sét, és gyen­gé­den vissza­nyomta az ágyba.

Az utcán arcába csapott az éjsza­kai hű­vös­ség. Kész terv­vel in­dult a tér felé, hogy végre meg­tudja, mit és mennyit bír ki. A téren három haj­lék­ta­lan­forma férfi be­szél­ge­tett egy padon. Do­bogó szív­vel ké­szült fel az ak­ci­óra.

–  Haver, adj egy cigit – lépett oda a leg­szél­sőhöz, a hangja kissé re­me­gett.

Ránézett a megviselt arcú ember, aztán kel­let­le­nül elé­nyúj­totta a ci­ga­ret­tás­do­bo­zát. Ő ki­vett egy szá­lat, és a szá­jába dugta.

–  Tüzet is! – mordult rá a fic­kóra, s maga is meg­le­pő­dött a pa­ran­csoló han­gon, ahogy mondta.

Kissé csalódottan indult tovább a su­gárút felé. A gyors­ét­te­rem előtt egy han­gos tár­sa­ság állt, né­hány fel­tű­nően öl­tö­zött lány és hat-hét fi­a­tal, izmos férfi. Meg­akadt a szeme egy magas, ijesz­tően ki­gyúrt tagon. A bor­zon­gató hűvös el­le­nére csak egy póló fe­szült a ret­tentő vál­lakra és a kocka­hasra, te­libe te­to­vált kar­jain ide­ge­sen tán­col­tak a ha­tal­mas izmok a ki­da­gadó erek alatt. Ő egye­ne­sen a ter­mi­nátor felé tar­tott. Más­fél mé­terre tőle meg­állt.

–  Útban vagy, húsgombóc, húzd félre a beled! – dör­rent rá az óri­ásra a tőle tel­hető leg­ke­mé­nyebb han­gon, s nyelt egyet. A rideg arcon egy ár­nyék fu­tott végig.

–  Nekem pofázol, köcsög? – kérdezte a hús­gom­bóc, és fe­nye­ge­tően felé for­dult. Ő kö­ze­lebb lé­pett egyet.

–  Félre, barom! – kiáltotta. A tár­sa­ság el­né­mult, mind fe­szül­ten fi­gyel­ték a je­le­ne­tet. Az óriás meg­re­me­gett a düh­től.

–  Vazze! Leütlek, köcsög! Beleta­pos­lak a földbe, baz­meg!

Ő egy fél lépéssel még közelebb nyo­mult az izom­em­ber­hez, hom­loka majd­nem sú­rolta a ko­losszus állát­.

–  Beszartál, húsgombóc? Rajta! Mi lesz, nem mersz meg­ütni? – s meg­fe­szí­tett, ki­nyúj­tott három uj­já­val hir­te­len mellbe bökte az óri­ást. Az a meg­le­pe­tés­től hát­ra­tán­to­ro­dott.

–  Ez az állat be van lőve – nézett a töb­bi­ekre, s szét­tárta a kar­jait. – Ez a vén fasz el van szállva!

Csak húsz méterrel távolabb tért ma­gá­hoz, és el­cso­dál­ko­zott a saját vak­me­rő­sé­gén. De még min­dig nem tu­dott meg sem­mit. Ha­ma­ro­san egy disz­kó­klub­hoz ért. A be­já­rat­nál két meg­ter­mett ki­dobó­ember állt. Ő is be­állt a sorba.

–  Mit akar maga itt? – nézett rá cso­dál­kozva a biz­ton­sági ember.

–  Egy pofont kérek – mondta nyugod­tan, s kí­vül­ről hal­lotta a saját hang­ját.

–  Tessék?

–  Nagy legyen, teljes erőből, ne saj­nál­jon.

–  Ez valami vicc? – kérdezte az aj­tón­álló, s né­ze­ge­tett min­den irányba.

–  Ez nem vicc, üssön meg!

–  Nem, nem – nevetett a kidobó­ember, s köz­ben az utca túl­ol­da­lát és a par­koló au­tó­kat für­készte. – Kandi ka­mera? – kér­dezte.

Végigjárta a közeli bárokat, de min­de­nütt így járt, egyik ki­dobó­ember sem volt haj­landó meg­ütni. Még pénzt is kí­nált, hiába. Végül csa­ló­dot­tan el­in­dult haza. Tel­je­sen fel­adta a kér­dés tisz­tá­zá­sát, hogy ő vajon mire lenne képes. Ami­kor be­for­dult az ut­cá­jukba, a meg­le­pe­tés­től meg­tor­pant.

–  Hiszen itt is van egy bár! Hogy eddig ez nem ju­tott eszembe!

Az ajtóban az az idősebb kidobó állt, aki­vel szok­ták egy­mást kö­szön­teni egy bic­cen­tés ere­jéig. Oda­lé­pett hozzá.

–  Mit óhajt? – kérdezte az ajtón­álló.

–  Egy pofont.

–  Kinek lesz? – kérdezte az őr, és kö­rül­né­zett.

–  Nekem.

–  Milyen lesz, kicsi, nagy vagy kö­ze­pes? A kicsi ezer, a nagy tíz­ezer, a kö­ze­pes öt­ezer pénz.

A nagy és a közepes között in­ga­do­zott. Végül a na­gyot vá­lasz­totta.

A pofontól nekiesett a lámpa­osz­lop­nak, s térdre ro­gyott. Ajka fel­re­pedt, orra vé­rezni kez­dett és egy foga is meg­la­zult. Fel­tá­pász­ko­dott, és zseb­ken­dő­vel tö­röl­getve a szá­ját, ha­za­tért.

Felesége felébredt, amikor bement a há­ló­szo­bába.

–  Megtudtál valamit, drágám? – kér­dezte ál­mo­san.

– Igen – válaszolta. – De már nem ér­de­kel a kér­dés – mondta, majd gyor­san be­bújt az ágyba. Oda­for­dult a pár­já­hoz, szo­ro­san át­ölelte, és sajgó arcát az asszony ha­jába fúrta. Ha­ma­ro­san el­aludt.