Csáky Imre

Tündekrónikák

A farkasgyermek

Kissé erős szél fújt aznap Kaliak sík­ján. Feriell, a maga ne­gyed­szá­za­dos geoner ko­rá­val, már bi­zony ő is öreg­nek szá­mí­tott. Ez mint­egy kö­rül­be­lül jó négy-öt­száz évnek mond­ható földi lép­ték sze­rint. Rá­adá­sul még egy be­teg­ség is meg­vonta tőle azt az élet­erőt, amely­nek bir­to­ká­ban el­vi­leg még ma is olyan if­jú­nak tűn­hetne, akár egy ember a har­min­cas évei­nek de­re­kán. A nőt egy átok súj­totta. Egy há­bo­rús „szu­ve­nír” Kherok do­bo­zá­ból. A vén va­rázsló ka­cat­jai kö­zött tur­kálva ijed­té­ben pil­lan­totta meg az enyé­szet kar­co­la­tát. Csak egyet­len ci­rá­dás betű a tük­rön, me­lyen meg­pil­lan­totta azt a vén­asszonyt, akivé ma lett. Ahe­lyett, hogy ri­a­dal­má­nak adott volna han­got, ki­mondta a betűt, és ezzel ma­gára ol­vasta Kherok átkát. Tud­ni­való ugyanis, hogy a tü­körre kar­colt betű ereje az alany ré­mü­le­té­ben nyug­szik, és a ré­mü­let már kény­sze­ríti az il­le­tőt a ha­ta­lom­szó ki­mon­dá­sára.

Immáron minden emberi nyavalya súj­totta sze­gényt. A csont­jai saj­gá­sá­ban érezte az időt, és néha elő­for­dult, hogy a kösz­vény is meg­kí­nozta.

Most ő vigyázott a tűzre, amíg a kis Elexi­nát vi­lágra se­gí­tik. Va­la­mit azért megint ér­zett. Túl azon, hogy már sze­le­sebb idő­ben alig tudta kar­jait hasz­nálni, ujjai csak úgy ha­so­gat­tak, va­la­hogy az al­ko­nyi csil­lag­za­tok is más­képp sej­let­tek fel az égen. A tűz fur­csán lán­golt. Szo­kat­la­nul ra­gyogó, élénk tég­la­vö­rös tán­cot járt a ki­szá­radt aká­con.

Egyszer már álmodott ezzel a nap­pal. Ugyan­itt, ugyan­így fát ra­kott a tűzre, amely ter­mé­szet­el­le­nes fé­nyé­vel lo­bo­gott a hűvös északi szél­ben. A csil­la­gok go­nosz ko­nok­ság­gal ra­gyog­tak fel, ő fá­zott, és nem tudta ma­gá­nak meg­ma­gya­rázni, miért félt. Aztán az a ri­ká­cso­lás, ami a csont­jáig ha­tolt: „Meg­szü­le­tett a far­kas­gyer­mek, a jós­lat be­tel­je­sül, mind­annyian ha­lot­tak lesz­tek!”

Ezúttal sajnos nagyon is ébren volt, és bár­mennyire iszo­nyo­dott az egész­től, nem volt miből fel­éb­redni. Végül az a hát­bor­zon­gató, páni fé­le­lem­től át­ita­tott ká­ro­gás is a leg­tisz­tább va­ló­já­ban ta­lált rá. Még ha nem is tel­je­sen az álom sze­rinti ese­mé­nyek pon­tos his­tó­ri­ája sze­rint.

–  Átkozott korcsok, átkozott kor­csok! Mi­féle fattya­kat hoz­tok ti erre a vi­lágra?! Ez bajt hoz ránk, ezért mind­annyian meg fo­gunk halni – or­dí­totta Lera, a tisz­tes­ség­ben, és már fé­lel­mé­ben is meg­őszült bába. Kinek ember vol­tát rég nem fir­tat­ták. Va­laha egy Knok nevű fa­lu­ban ta­lál­tak rá. Enerett fé­reg­dé­mo­nok fer­tőz­ték meg a te­le­pü­lés ál­lat­ál­lo­má­nyát. Ő volt az egyet­len túl­élő. Hogy meg­úszta a fer­tő­zést, egy köz­napi…, mond­hatni, ba­ná­lis do­log­nak kö­szön­hette. Ne­ve­ze­te­sen annak, hogy utálta a bir­ka­húst.

Akkor már egy hete egy falatot sem mert enni, mivel ál­lan­dóan az volt a szeme előtt, hogy az étel vo­nag­lik az asz­ta­lon. Látta, amint szü­lei az asz­tal lap­ját ka­parva ök­len­dez­nek fel apró csil­lámló pe­té­ket, majd hol­tan for­dul­nak le a szék­ről.

Magányosan, elcsigázottan kóborolt a ki­halt falu ös­vé­nyein. A törzs akkor úgy dön­tött, min­de­nes­től a tűz­nek adja a te­le­pü­lést, egye­bet nem te­het­tek. A ti­zen­két éves kis­lányt ma­guk­hoz vet­ték. Te­het­sé­ges, okos gyer­mek volt, gyor­san ta­nult. Ki­váló ér­zéke volt az élet mű­kö­dé­sé­hez, a test dol­gai­hoz, így lett be­lőle szü­lő­ágyi se­gítő.

Amit azonban akkor látott, annyira meg­ré­mí­tette, hogy kép­te­len volt ural­kodni magán. El­ra­gad­tatta magát, és va­la­mennyi fenn­tar­tása a fel­színre tört saját be­fo­ga­dói­val szem­ben. A kis­ded, akit elő­ször ő maga pil­lant­ha­tott meg, erős arc­szőr­zet­tel szü­le­tett, szá­já­ban éles szem­fo­gak vil­lan­tak, mar­káns és kissé elő­re­nyúló áll­kap­csok­kal vo­nyí­tott fel – ugyanis azt sí­rás­nak aligha ne­vez­het­nénk. A meg­döb­bentő tor­zu­lás okát senki sem tudta. Igaz, Leníla ra­jon­gott a far­ka­so­kért, éve­kig élt kö­zöt­tük, sőt a rossz­nyel­vek sze­rint nem rit­kán hált is velük, ám ebből egy szó sem volt helyt­álló. Annyi vi­szont tény, hogy az ál­la­tok za­bo­lát­lan vad­sága, tiszta, sza­bad lelke hip­no­ti­ku­san von­zotta őt. Gyak­ran szí­ve­seb­ben töl­tötte nap­jait a ha­va­sok­ban far­kas­falkái tár­sa­sá­gá­ban, mint ott­hon. Sokan gú­nyol­ták azzal a név­vel a háta mö­gött, hogy „Leníla, a ve­zér­szuka”.

Az újszülöttet a család két­ség­be­esve mu­tatta meg a törzs bölcs lá­tói­nak és va­rázs­tu­dói­nak. Ők csu­pán annyit kö­zöl­tek a csa­lád­dal, hogy nem kell fél­niük a kis Elexi­nától, to­vábbá, sem­mi­lyen köze nincs a vér­far­ka­sok éj­sza­kai nem­zet­sé­gé­hez, ám jö­vője kulcs­fon­tos­ságú sze­re­pet tölt majd be egy ha­tal­mas há­bo­rú­ban. Kész­sé­ge­sen meg­nyug­tat­ták a szü­lő­ket, hogy tor­zu­lá­sait ki­növi majd, de sok min­den­ben más lesz, mint a többi kis­lány.

Ez valóban így is volt. Elexina hó­nap­ról hó­napra vál­to­zott. Ma­kacs arc­szőr­ze­tét el­hul­laj­totta, áll­kap­csai, vo­ná­sai sze­lí­dül­tek, és mire el­érte a hu­sza­di­kat, csi­nos nővé lett, igéző sze­mek­kel. Mind­ezek el­le­nére tény­leg nehéz eset volt, ahogy azt a böl­csek mond­ták. Éve­kig nem volt haj­landó meg­ta­nulni be­szélni, ma­kacs volt. Anyja azon­ban tudta, hogy le­á­nya csu­pán dac­ból nem haj­landó be­szélni. Ahogy az any­já­nak is, neki is hiá­nyoz­tak a far­ka­sok. Leníla tar­tott a plety­kál­ko­dók­tól, ezért in­kább vissza­fogta ra­jon­gá­sát az ál­la­tok iránt.

Volt oka félni. Elexinának rossz híre lett az em­be­rek kö­ré­ben, és mire be­kö­szön­tött le­á­nyá­nak ti­zen­ha­to­dik tele, a zak­la­tá­sok rend­sze­ressé vál­tak. A fel­bő­szült em­be­rek meg vol­tak győ­ződve arról, hogy Föld­anya Is­ten­gyer­me­kei le­pak­tál­tak a vér­far­ka­sok­kal. A lány sze­mé­lyé­ben pedig egy vér­far­kas­porontyot lát­tak. Ul­ti­má­tu­mot adtak Renoknak, a törzs ve­ze­tő­jé­nek, mi­sze­rint ha nem adják ki nekik Elexi­nát, fegy­ver­rel vi­szik el. Renok ter­mé­sze­te­sen erről hal­lani sem akart. A harc el­ke­rül­he­tet­lenné vált.

Renok döbbenten tapasztalta meg az em­beri had­vi­se­lés új­szerű bor­zal­mait. Az erdők egy­más után bo­rul­tak lángba, so­káig azt sem tud­ták, hol az el­len­ség. Em­beri had­nak nyoma sem volt. Rej­té­lyes, fan­tom­szerű je­le­né­sek ci­káz­tak át a fo­lyó­kon, völ­gye­ken, min­dent fel­gyújtva maguk után. Amint egy fához túl közel men­tek, eset­leg meg­érin­tet­ték, mintha csak vil­lám csa­pott volna át a vé­dő­kön. A drui­dák ta­nács­ta­la­nok vol­tak. Csak egyet ve­het­tek biz­tosra, az em­be­rek­nek hi­he­tet­le­nül nagy ha­talmú szö­vet­sé­ge­seik akad­tak. Nem volt mit tenni, fegy­ver­szü­ne­tet kér­tek. Renok még egy utolsó cselt eszelt ki.

A követekkel közölte, kiadja a lányt, ha sza­bad el­vo­nu­lást biz­to­sí­ta­nak a szá­mukra. Elexi­nát nap­száll­ta­kor a ma­gára ha­gyott fa­lu­ban hagy­ják egye­dül, fegy­ver­te­le­nül, egyet­len test­őr­rel.

Renok ügyelt az időzítésre. A kö­ve­tek haj­nal­ban ér­kez­tek, és amint el­tűn­tek az er­­dő­ben, a va­rázs­tu­dók mun­ká­hoz lát­tak. Min­den követ, fát meg­moz­gatva szer­tar­tá­sos je­le­ket vés­tek min­den­hova egy ti­táni vihar lát­szó­la­gos meg­idé­zé­sé­hez. A va­ló­ság­ban azon­ban csak egy sze­líd zi­va­tar volt… elő­ször. Ez éppen arra volt elég, hogy si­etve tá­voz­za­nak az eső leple alatt. Az em­be­rek és is­me­ret­len se­gí­tőik már hiába vár­ták vissza a kö­ve­te­ket, az erdő mind­örökre el­nyelte őket. A java még csak ez­után kö­vet­ke­zett. A fák, a föld meg­ele­ve­ne­dett. Min­de­nütt ki­sebb-na­gyobb for­gó­sze­lek ci­káz­tak óri­ási ener­giá­val. A ren­ge­teg maga volt a pokol.

Közben Renok és csapatai már a Laon hegy­láncok lan­ká­sabb ol­da­lain me­ne­tel­tek fel­felé csa­lád­ja­ik­kal. Me­ne­kü­lés volt ugyan, de ezzel együtt egy ke­gyet­len vál­lal­ko­zás. A gye­re­kek és a vének alig bír­ták az eről­te­tett me­ne­tet. A hegyi tél iszo­nyú hi­dege so­ka­kat ele­ve­nen fa­gyasz­tott meg. Va­rázst itt már aligha hasz­nál­hat­tak, ha­csak nem akar­ták ma­gukra vonni a fi­gyel­met. Egyéb­iránt a drui­dák ezzel az ügyes „trük­kel” meg­le­he­tő­sen ki­me­rül­tek. Saj­nos így ők az elsők kö­zött vol­tak, akik a lan­ká­kon fagy­ha­lált hal­tak.

Végül Renok mintegy ötvenezres nem­zet­sé­gé­ből csu­pán tíz­ezer fő érte el a laoni fenn­sí­kot, ahol le­te­le­pe­dett.

Elexinát, látva a pusztulást, el­vi­sel­he­tet­len lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás gyö­törte. Any­já­val együtt szám­űze­tésbe vo­nult ön­ként… far­ka­sai­hoz. Nem lát­ták többé. Az a szó­be­széd járta, hogy va­ló­ban vér­far­kassá lett, any­ját pedig meg­ölte egy hold­tölte éj­sza­ká­ján. Nos… igen, a szó­be­széd bi­zo­nyos ér­te­lem­ben igaz­nak te­kint­hető, de van benne túl­zás is. Ám mindez már egy másik tör­té­net…