P. Szabó Mária

Az aberrált

A fiatalember ült a fotelben, rágta a kör­mét mint egy kis­gye­rek, és fe­szül­ten né­zett egy fil­met.

A képernyőn gyönyörű, piros ruhás lány sé­tált, fehér szan­dál­ban, tás­ká­ját ló­bálva. Haja ko­rom­fe­kete, hosszú, a ten­ger­parti szél szá­lan­ként fújta sza­na­szét. Ér­zé­kel­he­tően ro­man­ti­kus film. In­kább női kö­zön­ség­nek való. Ezért is volt fur­csa a fi­a­tal­em­ber, aki­nek a szeme rá­ta­padt a kép­er­nyőre, és ak­kora iz­ga­lom lát­szott rajta, mintha leg­alábbis a nor­man­diai part­ra­szál­lás do­ku­men­tum­film­jét nézte volna úgy, hogy nem is­meri a végét. A fiút De­zső­nek hív­ták. Magas, fe­kete hajú, kék szemű, még alig férfi. A ti­zen­ki­len­ce­dik évé­ben járt, éppen érett­ségi után. Ahogy te­kin­tete rá­sze­ge­ző­dött a kép­er­nyőre, érezte, ne­he­zeb­ben szedi a le­ve­gőt.

–  Hátha mégsem – morfondírozott fél­han­go­san. Talán nem is jól ér­zé­kelte magán az utóbbi pár nap fur­csa­sá­gait. Ahogy a lány hir­te­len el­tűnt, neki is vissza­állt a lég­zés­rit­musa alap­já­ratra. Igen, itt va­lami nem stim­mel, de rög­tön el is hes­se­gette ma­gá­tól a gon­do­la­tot.

Kikapcsolta a lejátszót, át­ment a kony­hába. Az ét­ke­ző­asz­tal a rá­sütő nap­su­ga­rak fé­nyé­től, a rajta el­ter­pesz­kedő hasz­nált tá­nyé­rok­tól, po­ha­rak­tól, az ezer szín­ben ját­szó te­rí­tő­től egy imp­resszi­o­nista fest­ményre em­lé­kez­tette. Ahogy egyre in­kább gyö­nyör­kö­dött az eléje tá­ruló lát­vány­ban, las­san azt vette észre, ismét kap­kodja a le­ve­gőt. Újra érezte, tes­té­ben jól­eső fo­lya­ma­tok in­dul­nak el. De már tudta, mi lesz a vége, ezért egy gyors moz­du­lat­tal le­rán­totta a te­rí­tőt, meg­fosztva saját magát a lát­vány­tól, tes­tét pedig a gyö­nyör kel­tette zsib­ba­dás­tól. A tá­nyé­rok, po­ha­rak, óri­ási hang­za­var után, ezer da­rabra tö­röt­ten, étel­ma­ra­dék­ok­kal ve­gyül­ten, to­tá­lis ká­osz­ban las­san nyu­god­tak meg a konyha pad­ló­ján.

A nagy zajra a fürdőszobából be­sza­ladt öt­éves húga. Me­zít­láb ro­hant végig az üveg­cse­re­pe­ken. Re­beka a fáj­da­lom­tól ájul­tan esett össze, mez­te­len teste telis-tele lett üveg­szi­lánk­ok­kal, se­bei­ből öm­lött a vér. Dezső tudta, gyor­san a men­tő­ket kell hív­nia, de egy röpke pil­la­na­tig szinte der­med­ten fi­gyelte az eléje tá­rul­kozó képet. El­szé­dült attól az ér­ze­lem­től, amely ismét fel­tá­madt, és ro­ham­lép­tek­ben ci­ká­zott fel-le tes­té­ben a láb­uj­já­tól az agyáig. Las­san el­bo­rí­totta a már is­mert gyö­nyö­rű­ség fé­lel­me­tes pokla. Most tel­je­sen vi­lá­gossá vált szá­mára az, amit eddig el­hes­se­getni pró­bált ma­gá­tól. Hir­te­len fel­esz­mélt és tár­csá­zott. A men­tők pár perc alatt meg­ér­kez­tek.

–  Jó napot kívánok! Erre tessék!

Láthatóan ő is rosszul volt, fehér, mint a fal. Az orvos el­látta a gye­re­ket, köz­ben a men­tő­tiszt a fiút fag­gatta.

–  Mi történt itt? – kérdezte, még min­dig döb­ben­ten a lá­tot­tak­tól.

–  Lerántottam a terítőt, húgom a zajra ki­sza­ladt a für­dő­szo­bá­ból – vá­la­szolt szinte da­dogva Dezső.

Miközben beszélt, arcát a ke­zébe te­mette. Még min­dig a szín ül­dözte, attól félt, a szeme el­árulja.

–  Ugye, nem lesz semmi baja? – zo­ko­gott. – Nem gon­dol­tam, nem gon­dol­kod­tam, is­te­nem, mit tet­tem! – nyü­szí­tett, köz­ben erő­tel­je­sen him­bálta fel­ső­tes­tét előre-hátra.

Már nem látott senkit, semmit, csak érezte, olyan te­rü­letre té­vedt, ahon­nan me­ne­kül­nie kell.

Rebekát a közeli kórházba szál­lí­tot­ták. Húsz perc múlva az egész csa­lád ott állt a műtő aj­taja előtt, iz­ga­tot­tan várva, hogy ki­jöj­jön va­laki. Az ősz, kissé meg­ter­mett orvos gond­ter­helt arc­cal lé­pett ki. Mind­annyian fe­szül­ten fi­gyel­ték sza­vait.

–  Sajnos nem tudom önöket megnyug­tatni. A kis­lány nincs élet­ve­szé­lyes ál­la­pot­ban, sze­ren­csére a szeme sem sé­rült, de a vá­gá­sok nyo­mai, főleg az arcán, ma­ra­dandó sé­rü­lé­sek.

A főorvos átérezte a család bá­na­tát, ezért mint­egy meg­nyug­ta­tás­ként hoz­zá­tette:

–  Talán később majd plasztikai mű­tét­tel lehet kor­ri­gálni, de ez még ebben a kor­ban nem jöhet szóba.

Úton hazafelé senki nem szólt sem­mit.

Eltelt három hét, Rebeka már vígan ját­szott a kert­ben. A tör­tén­tek­ről csak pici arcán a seb­he­lyek árul­kod­tak. A fiút, ahány­szor hú­gára né­zett, rossz ér­zé­sek ke­rí­tet­ték ha­tal­mukba.

Dúlt a kánikula, amikor egy nap meg­ér­ke­zett az ér­te­sí­tés, fel­vet­ték az egye­temre. Az egész csa­lád bol­dog volt, csak az ő gyom­rát szo­rí­totta össze jeges fé­le­lem. A szü­lők elé­ge­det­ten ál­mo­doz­tak, mi lesz, ha orvos lesz a csa­lád­ban. Ez igazi kar­rier, hisz édes­apja busz­so­főr volt, édes­anyja pedig is­ko­la­tit­kár a kö­zeli ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ban. Ba­rát­nő­jét, Lizát, szin­tén fel­vet­ték, ő böl­csész­nek ké­szült.

Július közepén a két fiatal nya­ralni in­dult a Ba­la­tonra. Az uta­zás elő­ké­szü­let­ének iz­gal­mas per­cei­ben Dezső is el­hagyta mér­gező gon­do­la­tait. Ám, ami­kor más­nap reg­gel ta­lál­ko­zott Li­zá­val a pá­lya­ud­va­ron, rá­né­zett szí­nes blú­zára, újból el­bo­rí­totta a fé­le­lem. A fé­le­lem saját ma­gá­tól. Igye­ke­zett el­ke­rülni ezt a te­re­pet, ezért fo­lya­ma­to­san a lány sze­mét nézte, aki bol­dog volt, hisz ba­rátja ál­lan­dóan a te­kin­te­tét ke­reste. Még nem volt dél, ami­kor meg­ér­kez­tek Al­má­diba. Ahogy el­in­dul­tak fel­felé a lép­csőn, elöl Liza fehér mi­ni­szok­nyá­ban, mö­götte a fiú, gyö­nyör­ködve a lány fe­ne­ké­ben, egy­szer csak hir­te­len piros fol­tot vett észre a szok­nyán. Most nem volt ­miért el­for­dul­nia, nem volt miért in­te­nie magát, dur­ván el­kapta a lány lábát. Liza örült a moz­du­lat­nak, saját va­rá­zsát érezte mö­götte. Ott sze­ret­kez­tek a lép­csőn, mint két ki­éhe­zett gye­rek. Hogy is gon­dol­ha­tott volna arra, a másik tü­zes­sége nem neki szól, hanem a lábai közül las­san szi­várgó vér­nek. Vége lett a fehér szok­nyá­nak, ám Dezső nem en­gedte ki­dobni. Azzal in­do­kolta, leg­tü­ze­sebb sze­ret­ke­zé­sük erek­lyéje.

Igazi nyár volt, kánikula, nagy hőség, nap­sü­tés, ezért szinte az egész napot a víz mel­lett töl­töt­ték, de es­tén­ként, ami­kor ágyba búj­tak, a srác elő­vette a szok­nyát. Mo­so­lyogva né­zett, hol a ba­rát­nő­jére, hol a véres szok­nyára. Egyre in­kább el­ön­tötte a jó érzés, köz­ben csak a szok­nyát látta, mely egy egé­szen kis­gye­rek­kori em­lé­ket idé­zett fel benne. Édes­anyja éppen csir­két vá­gott, nyi­szálta a nya­kát, fröccsent a vér sza­na­szét, ő pedig fa hin­ta­lo­ván lo­va­golt. Az em­lék­ké­pek ha­tá­sára egyre in­kább el­bo­rí­totta egy zsib­basztó, kel­le­mes hul­láma a jó ér­zés­nek. Így ke­let­ke­zett erek­ció­ját röpke sze­ret­ke­zés kö­vette. Nem volt itt gyen­géd­ség, nem volt az elő­já­ték­nak sem­mi­féle jele. Liza ugyan hiá­nyolt va­la­mit, de hogy mit, ta­pasz­ta­lat­lan­sá­gá­ban nem tudta meg­fo­gal­mazni. A szok­nya sze­re­pé­nek kü­lön­le­ges­sége fel sem me­rült benne, az pedig egyre bü­dö­sebb lett a rá­szá­radt vér­től, így hát egy reg­gel ki­dobta.

Este, amikor Dezső kereste, és szem­be­sült a va­ló­ság­gal, el­vesz­tette ön­ural­mát.

–  Piszok kurva! – kiabálta. – Tönk­re­tet­tél min­dent!

–  De az csak egy szoknya, koszos, büdös volt már – pró­bált csen­de­sen sza­bad­kozni a lány.

–  Hülye kurva! Mit tudod te! – or­dí­tott a fiú. Foj­to­gatni, kar­molni kezdte a lányt.

–  Ne, ne! Mit csinálsz? – a han­gok ne­he­zen, alig hall­ha­tóan pré­se­lőd­tek ki az össze­szo­rí­tott to­rok­ból.

Már alig kapott levegőt, amikor Dezső erek­ci­ója a kar­mo­lás köz­ben ki­ser­kedő vér lát­vá­nyá­tól el­érte te­tő­fo­kát.

–  Nesze, te büdös kurva! Most meg­ka­pod! Ezt vár­tad, mi? – szét­fe­szí­tette a ful­dokló lány comb­ját, de éppen hogy be­dugta hím­vessző­jét, vége is lett az egész­nek. A lány pedig ott fe­küdt össze­törve, ki­fosztva, ma­gára hagyva, még min­dig kap­kodva a le­ve­gőt. Sem­mit nem ér­tett, gon­dol­kodni sem tu­dott most. Még so­káig re­me­gett a fé­le­lem­től, majd ami­kor nagy ne­he­zen meg­nyu­go­dott, pró­bálta át­gon­dolni, össze­rakni a tör­té­né­se­ket. Érezte, va­lami nagy baj van ba­rát­já­val.

Másnap arra hivatkozva, hogy fáj a feje, nem ment ki a strandra. Ami­kor ma­gára ma­radt, az inter­neten pró­bált ma­gya­rá­za­tot ke­resni. Be­ütötte a ke­re­sőbe: szexuá­lis aber­rá­ció. Több ol­dalt do­bott ki a gép. Ami meg­ra­gadt benne, az a kö­vet­kező mon­dat volt: „bár­mi­lyen sze­xu­á­lis aber­rá­ció, amit az egyén hor­doz, meg­gyen­gíti a pszi­ché­jét, és bom­lasztja a tár­sa­dal­mat”. Ez a mon­dat nem sokat je­len­tett, pró­bált volna to­vább ku­ta­kodni, de hal­lotta a fiú lép­teit, így gyor­san ki­kap­csolta a gépet. Aznap be­teg­ségre hi­vat­kozva, szinte nem szólt sem­mit, csak agyá­ban ke­ring­tek a gon­do­la­tok. Két nap­juk volt hátra a nya­ra­lás­ból, de ő ke­reste az in­do­kot, hogy még aznap este utaz­za­nak haza. Félt a sö­tét­től ket­tes­ben a fi­ú­val.

–  Na, jobban vagy már? – kérdezte Dezső jó­ked­vűen.

–  Egy kicsit már igen – „őrület, úgy be­szél, mintha semmi nem tör­tént volna”, gon­dolta meg­döb­benve.

–  És te? Milyen volt lent?

–  Nagyon klassz volt, kár, hogy nem tud­tál jönni. Egész jó tár­sa­ság ve­rő­dött össze. Es­tére meg­be­szél­tük, ló­gunk egyet a par­ton, egy kis éj­sza­kai für­dő­zés­sel kö­rítve. Mit gon­dolsz, rendbe jössz addig? – a fiú ér­zé­kel­he­tően fel­do­bott, vidám han­gu­lat­ban volt.

Most kell megmondanom, hogy haza­me­gyünk, gon­dolta Liza.

–  Dezső, figyelj! Én ma délután haza aka­rok menni!

–  Hogyhogy? – csodálkozott rá a ba­rátja.

–  Nem vagyok jól, orvoshoz kell men­nem!

–  Mi baj van kicsikém? – kérdezte halk han­gon a fiú, és mel­lé­ült, gyen­gé­den si­mo­gatni kezdte. A lány­nak szo­kat­lan volt ez a moz­du­lat, jól esett, érezte, zsib­bad a teste, mégis el­tolta ma­gá­tól a si­mo­gató kezet. Fé­lelme erő­sebb volt a tes­tét las­san el­uraló vágy­nál.

–  Ne, kérlek! Menjünk, nem vagyok jól!

–  Rendben! Akkor csomagoljunk, men­jünk! – a hang hir­te­len rideg, ér­zé­ket­len lett. Liza tudta, jól teszi, ha gyor­san össze­szedi magát és a cso­ma­go­kat, hogy minél előbb ajtón kí­vülre ke­rül­je­nek. Ott már nem fe­nye­get­heti ve­szély. Es­tére ott­hon volt, és meg­szü­le­tett benne a dön­tés, töb­bet nem ta­lál­ko­zik De­zső­vel. Szü­lei ér­dek­lő­dé­sére, miért jöt­tek előbb haza, nem vá­la­szolt, mintha meg sem hal­lotta volna.

Amikor a fiú hazaérkezett, Re­beka ro­hant elé öröm­mel. Ő is bol­do­gan kapta ölbe, de ami­kor a kicsi az össze­ka­sza­bolt arcát nyomta az ő ar­cá­hoz, és érezte lé­leg­ze­tét, gyor­san le­tette. Megint látta a gye­re­ket a konyha kö­ze­pén étel­ma­ra­dékok, üveg­szi­lánkok kö­zött vé­re­sen fet­ren­geni, újra bi­zse­regni kez­dett a teste.

–  Nem! Neeeem! – ordította. A hang ar­ti­ku­lá­lat­la­nul tört utat szinte gát­lás nél­kül, óri­ási erő­vel a tor­ká­ból.

–  Nem lehet! – zokogta, nyögte. A szü­lei nem vol­tak ott­hon, nem volt, aki le­csil­la­pítsa, meg­nyug­tassa, aki­vel meg­be­szélje ször­nyű tit­kát, me­lyet már nevén is ne­ve­zett ma­gá­ban. Sze­xu­á­lis aber­rá­ció. Min­dent el­ol­va­sott ebben a té­má­ban, amit fel­lelt. Tudta, nem gyó­gyít­ható, csak talán féken tart­ható hosszas pszi­chi­át­riai ke­ze­lés után. Úgy gon­dolta, min­dig ve­szé­lyes lesz, soha nem tudja ma­ra­dék­ta­la­nul él­vezni a sze­xet, csak, ha bánt va­la­kit. Csak, ha vért lát, vagy a kis­hú­gát látja vér­ben fet­rengve, vagy azt a pil­la­na­tot, ami­kor anyja el­vágja a csirke nya­kát, ahogy spric­cel a vér.

Tudta azt is, nem mehet orvosi egye­temre, de tud-e így élni? Ezt a kér­dést most tette fel elő­ször ma­gá­nak. Így hát a kér­dés meg­volt, csak a vá­lasz vá­ra­tott ma­gára. Igye­ke­zett nem gon­dolni rá, de már ott mo­cor­gott agyá­ban, és egyre na­gyobb teret kö­ve­telt ma­gá­nak. Las­san kö­ze­le­dett a nyár vége, kez­dő­dik az is­kola. Már be­irat­ko­zott az első év­fo­lyamra, bár nem tudta még, el­kezdi-e a ta­nu­lást, de gyor­san el­te­lik az a pár nap, dön­te­nie kell. Abban bi­zo­nyos volt, nem lehet be­lőle or­vos­tan­hall­gató, de hogy ma­gya­rázza ezt meg ott­hon, a büszke szü­lők­nek úgy, hogy szó nél­kül tu­do­má­sul ve­gyék, és ez ne le­gyen egy vég nél­küli szem­re­há­nyás-la­vina el­in­dí­tója?

Ahogy teltek a napok, egyre fe­szül­tebb lett, teste is ber­zen­ke­dett a szi­gorú éhez­te­tés miatt. Ugyan se­gí­tett magán időn­ként a vé­cé­ben, kü­lön­le­ges képek né­ze­ge­tése köz­ben, de ez csak se­kély má­so­lata volt annak, amire vá­gyott.

Végül egyik este, vacsora közben meg­pró­bálta szü­lei­nek be­ada­golni a dön­té­sét.

–  Biztos dühösek lesztek, de akkor is meg­mon­dom! – kezdte ha­tá­ro­zot­tan.

–  Mitől leszünk dühösek? – kérdezte az apja.

Anyja rosszat sejtve hallgatott. Ő majd ké­sőbb jön, ami­kor a hely­ze­tet men­teni kell, vagy pon­tot kell rakni a vé­gére. Igazi po­li­ti­kus.

–  Szóval úgy döntöttem, nem tanu­lok to­vább! – vett egy nagy le­ve­gőt, várta a rob­ba­nást. Az meg is ér­ke­zett, de fe­szült csend for­má­já­ban.

Kijelentése annyira tarkón vágta szü­leit, hogy nem szól­tak sem­mit. Dezső örült a hall­ga­tás­nak, gyor­san be­fe­jezte a va­cso­rát, fel­ment a szo­bá­jába. Kis idő múlva anyja jött utána, fag­gatni kezdte. Ő pedig be­szélt, be­szélt, be­szélt. Min­dent el­mon­dott, ami a szí­vét, agyát fe­szí­tette. Utolsó mon­da­tai már zo­kogva tör­tek fel. Mind­ket­ten úgy érez­ték, meg­sza­kad a szí­vük, a másik fáj­dalma és saját te­he­tet­len­sé­gük miatt. Ettől a pil­la­nat­tól De­zső­nek már anyja fáj­dal­mas, meg­tört te­kin­te­tét is el kel­lett vi­sel­nie. Ezzel nem szá­molt. Végül ke­res­tek egy pszi­chiá­tert, aki­ről azt hal­lot­ták, na­gyon jó szak­em­ber. He­tente két­szer ment hozzá, al­kal­man­ként öt­ezer fo­rin­tot fi­ze­tett. A pasas jó orvos volt, de miu­tán a ne­gye­dik al­ka­lom után még rosszab­bul érezte magát, úgy dön­tött, csak pénz­ki­do­bás az egész, nem ment töb­bet.

Lizával a nyaralás óta nem ta­lál­ko­zott. Most úgy gon­dolta, el­telt két hónap, hátha csi­tult benne a vele kap­cso­la­tos fé­le­lem, meg­ke­reste.

–  Szia! – a lány hangjában öröm buj­kált, ami­kor vá­la­szolt.

–  Nem hívlak rosszkor?

–  Ááá… Nem! Mi van veled?

–  Nem megyek az egyetemre, munka­he­lyet ke­re­sek, és te?

–  Én tanulok.

–  Lenne kedved egy kávét meginni velem?

–  Szívesen! – szinte teljesen el­fe­lej­tette már a nya­ra­lá­suk rossz em­lé­keit. – Hol ta­lál­koz­zunk?

–  Holnap hat órakor a Pálma presszó­ban? – Dezső ugyan rög­tön­zött, de ebben egy kis ösz­tö­nös­ség is sze­re­pet ját­szott. A Pálma presszó a Nagy­erdő szé­lén volt, úgy gon­dolta, akkor sé­tál­hat­nak is, és hátha újra egy va­ló­sá­gos sze­mély­hez tud hoz­zá­bújni. Biz­tos, ami ­biz­tos, a ké­szü­lő­dés során, mint­egy ön­kí­vü­leti ál­la­pot­ban, be­rakta apja ha­gyo­má­nyos bo­rot­vá­ját za­kója zse­bébe. Semmi tu­da­tos­ság nem volt benne. Ami­kor a lánnyal ta­lál­ko­zott, erről a tény­ről már tel­je­sen meg­fe­led­ke­zett.

Valódi vénasszonyok nyara volt. Hat óra­kor még a le­ha­nyatló nap su­ga­rai­ban le­he­tett gyö­nyör­ködni, és a szom­szé­dos erdő fű­sze­res il­lata töl­tötte be a le­ve­gőt. A Pálma, ahol ta­lál­koz­tak, igazi retró presszó, már a ne­vé­ben is. Presszó. Ma már nin­cse­nek presszók, csak egy-egy ilyen, mint ez is, a sa­já­tos het­ve­nes évek­beli han­gu­la­tot őrizve. Csend, nyu­ga­lom és ze­ne­gép, már ha va­laki be­kap­csolja. A két fi­a­tal szinte bó­dul­tan ült az asz­tal­nál, mintha a múl­tat idéz­nék ők is, azt a ke­ve­set, ame­lyet maguk mö­gött hagy­hat­tak már. De az em­lé­ke­zés fáj­dalma nem kor, nem mennyi­ség kér­dése. Ezért azután fájt, hiába pró­bál­ták eről­tetni a ba­rát­sá­got. Most, hogy ott ültek, szem­ben egy­más­sal, nem ment a fe­le­dés. A Ca­nossa-járás, amely min­den el­mú­lás kel­léke, a fáj­da­lom, amely ne­he­zíti a to­vább­lé­pést, de már nem en­gedi a ma­ra­dást sem, őket sem kí­mélte.

–  Szép vagy! – mosolygott a fiú, és gyö­nyör­ködve nézte Lizát.

–  Jó most itt veled! Olyan békés, nyu­gal­mas! – va­ló­ban így érezte a lány.

A fiú egy kicsit hallgatott, majd bol­do­gan di­csérte to­vább volt ba­rát­nő­jét.

–  Olyan gyönyörű a szemed, olyan jó újra hal­lani a han­go­dat, Liza! – akkor hir­te­len ész­re­vette a lány nya­kán kékes szín­ben ját­szó ér lük­te­té­sét. Pró­bálta el­te­relni a fi­gyel­mét onnan, de már nem ment. Nézte a lány nya­kát, mintha egy csir­ke­nya­kat nézne. Hir­te­len már látta, ömlik be­lőle a vér su­gár­ban, sza­na­szét, érezte a kel­le­me­sen jól­eső bi­zser­gést a lába kö­zött. Eszébe ju­tott a bo­rotva, meg­ta­po­gatta a zse­bét, ott van.

–  Sétálunk egyet? – érezte, hangja fakón cseng, de Liza sze­ren­csére ebből sem­mit nem ér­zé­kelt.

–  Igen, menjünk.

Szeretett volna a fiúhoz bújni, hisz az el­múló idő fé­lel­mét már el­re­pí­tette.

–  Fizetek, és induljunk! – mondta alig hall­ha­tóan, és ismét meg­ta­pin­totta a zse­bét.

Már félórája sétáltak, amikor ma­gá­hoz húzta a lány fejét. Csó­kolta min­de­nütt, szá­ját, arcát, fülét, nya­kát. Nya­kát, a csir­ke­nya­kat. Igen, úgy kell el­vágni, mint ahogy régen a csir­ke­nya­kat. És elő­kapta a bo­rot­vát. Liza sze­mé­ben hir­te­len meg­csil­lant a penge, tor­kát jeges ré­mü­let szo­rí­totta vá­rat­lan erő­vel. Meg­né­mult, nem tu­dott si­kol­tani sem, csak a nya­kát tar­totta félig ön­kí­vü­leti ál­la­pot­ban, szinte oda, a pen­gét tartó kéz elé. Agyá­ban ci­káz­tak a gon­do­la­tok, érezte, a fé­le­lem­től be­pi­sil. Ekkor a fiú hir­te­len el­lökte ma­gá­tól. Hal­lotta erő­tel­jes zi­há­lá­sát, de már tu­dott újra mo­zogni. Ro­hant, ro­hant, lába csak úgy to­cso­gott a pisis ci­pő­ben. Dezső pedig csend­ben, der­med­ten állt egy pil­la­na­tig. Eszébe vil­lant a kér­dés, most tudta a vá­laszt is. Lehet-e így élni? Las­san fel­emelte bal kezét, ki­ta­pin­totta csuk­ló­ján az ütő­eret, be­le­vágta a pen­gét. A vér csak úgy frö­csö­gött, ő pedig ké­je­sen nézte, köz­ben másik ke­zé­vel a hím­vessző­jét si­mo­gatta. Ami­kor rá­ta­lál­tak, már nem élt. Ott fe­küdt az ava­ron, ki­vér­zett test­tel, ki­lógó, fonnyadt hím­vessző­vel, mely­nek he­gyén még az alig meg­szá­radt sperma csil­lo­gott.