Kósa Sándor

Mintha

3.

A katona szerelmi élete
– ha egy­ál­ta­lán – le­gyen:
ki­egyen­sú­lyo­zott!
(elképzelt katonai szabályzat)

Tanulmány egy fér­fi­fej­ről

Valami váratlan dolog történhetett. Hosszú teg­nap késő esti te­le­fon­já­ból ez nem de­rült ki, csak arra kért, ma reg­gel le­gyek bent, bár­mit is ter­vez­tem erre a napra. Nem ter­vez­tem sem­mit, csak egy­sze­rűen ott­hon akar­tam ma­radni, a múlt pén­tek óta tör­tént két ta­lál­ko­zás kö­vet­kez­mé­nyein töp­ren­geni, de ezt már nem tud­tam meg­osz­tani vele, mert le­tette a kagy­lót. A nyi­tott szek­rény­ajtó előtt áll­tam az üres kör­let­ben, a nyári nap ere­jét idéző fény­özön­ben, ame­lyet az eme­le­tes ágyak al­kotta ár­nyék­sá­vok sza­kí­tot­tak meg, és pró­bál­tam ren­det tenni az egy­másra gyűrt ru­ha­da­rabok tö­me­gé­ben. A felső polc­ról – ahová a le­ve­tett civil ru­há­mat akar­tam bepasszin­tani – ke­zembe ke­rült a fran­cia nyelv­tan­könyv, szó­ra­ko­zot­tan be­le­la­poz­tam. Mi­lyen jó lenne, gon­dol­tam, ha a fran­ciá­hoz ha­sonló la­bi­rin­tus­szerű múltidőszer­ke­zet­tel ren­del­kezne az én nyel­vem is, mert akkor sok­kal könnyebb lenne el­iga­zodni a be­fe­je­zett és főleg a fo­lya­ma­tos múlt idő által le­ír­ható ese­mé­nyek­ben, vi­lá­gossá válna azon­nal, hogy mi ért véget és mi nem.

Mielőtt becsuktam volna a szek­rény­aj­tót, még ki­vet­tem a ko­csi­pa­rancs­noki iga­zol­vá­nyo­mat, a felső zse­bembe csúsz­tat­tam, és meg­néz­tem az ajtó belső ol­da­lára fel­ra­gasz­tott nap­tá­ron a pon­tos dá­tu­mot. Csü­tör­tök volt, május ti­zen­ötö­dike, reg­gel hét óra har­minc, más­fél hónap, va­gyis negy­venöt nap a le­sze­re­lé­sig. Mé­láz­tam még pár pil­la­na­tig, aztán el­tet­tem a la­kat­kul­csot, és ki­nyi­tot­tam a szem­ben lévő dupla szár­nyas ab­la­kot. Kint a fa­ra­kások kö­zött épp akkor ment el az éj­je­liőr, pó­rá­zon ve­zetve ha­tal­mas far­kas­ku­tyá­ját. Ha tíz perc­cel ko­ráb­ban jár arra, óha­tat­la­nul össze­ta­lál­ko­zunk. Erre még so­ha­sem ke­rült sor, mert volt köz­tünk egy néma egyez­mény, este sö­té­te­dés után és reg­gel a korai órák­ban már nem jár­őrö­zött. Az egyez­ményt én rúg­tam fel ezzel a szo­kat­lan idő­pont­tal, mert ci­vil­ben nem jö­het­tem a kapun át vissza.

A ferdén besütő napsugár időközben el­érte az ágya­mat, le­he­ve­red­tem, érez­tem, ahogy a sod­ro­nyok meg­fe­szül­nek alat­tam, moz­du­lat­lan ál­la­potba hozva, és egyút­tal fur­csán le­begő ér­zést is keltve ben­nem.

Té péntek esti telefonhívása értel­mé­ben szom­bat reg­gel már Sz-cs.-en vol­tunk, hogy ki­ta­ka­rít­suk a fo­lyó­parti tel­ken álló fa­há­zat, rendbe te­gyük a partra hú­zott csó­na­kot, és össze­szed­jük a kert­ben a késő ősszel le­hul­lott fa­le­ve­le­ket. Es­tére vé­gez­tünk min­den­nel. Más­nap meg­vár­tuk, amíg az erős nap­sü­tés va­la­mennyire fel­me­le­gíti a holt­ágat, aztán be­me­rész­ked­tünk a vízbe, és úgy, mint gye­rek­ko­runk­ban, órá­kig úsz­tunk a hol ki­szé­le­sedő, hol össze­szű­külő fo­lyó­ban, óva­to­san ki­ke­rülve a barna színű víz­ben ne­he­zen ész­re­ve­hető hí­ná­ros sza­ka­szo­kat. Dél­ben ér­tünk vissza, a ki­tisz­tí­tott csó­na­kot vízre bo­csá­tot­tuk, és ki­kö­töt­tük a stég­hez, majd ezzel me­gyünk ebéd után a fo­lyón el­len­kező irányba, hogy fel­fe­dez­zük a régi he­lye­ket, a tit­kos kis öb­lö­ket és a már-már mang­ro­ve­er­dő­höz ha­sonló part­sza­kaszt, ahol annak ide­jén el­tör­tük az egyik eve­ző­la­pá­tot. Té ki­szedte a be­só­zott hal­sze­le­te­ket a fa­gyasz­tó­tás­ká­ból, és rá­he­lyezte a fém­rácsra, ami alatt már ott iz­zott a le­égett fa­ha­sáb pa­ra­zsa. Ebéd köz­ben régi dol­gok­ról be­szél­get­tünk, a ka­to­na­ság­ról egy szót sem.

Az utolsó estéig azt hittük, egye­dül va­gyunk a kör­nyé­ken, ami­kor Té meg­lá­tott egy az ég felé törő füst­csí­kot. Fel­mász­tunk a pad­lásra, onnan jó messzire el le­he­tett látni, és a folyó túl­part­ján, a bo­zó­ton túl egy la­pá­lyos rész kö­ze­pén vet­tük észre a tá­bor­tü­zet, két ember ült mel­lette, és egy ló fu­tott körbe a lát­ha­tat­lan ke­rí­tés mel­lett. Tá­vo­labb egy je­ge­nye­sor tűnt fel, ki­je­lölve a fa­luba ve­zető út nyom­vo­na­lát. Addig néz­tük a tájat, amíg be nem sö­té­te­dett, és a kez­dődő esti hű­vös­ség le nem csalt a tűz­ra­kás mellé.

Kedden, késő délután mindent lezár­tunk, el­ér­tük az utolsó HÉV-et, köz­ben be­sö­té­te­dett, ami­nek na­gyon örül­tem, mert sem­mi­féle papír nem volt nálam, így könnyebb lesz el­tűnni majd a vég­ál­lo­más­ról, a VÁP-osok elől. Már bent jár­tunk a vá­ros­ban, az os­tor­lám­pák fénye hol meg­vi­lá­gí­totta a velem szem­ben ülő Té sö­tétre bar­nult arcát, hol nem, egy ilyen sötét fá­zis­ban be­szélni kez­dett – addig néma csend­ben ül­tünk – fo­lya­ma­to­san –, mint aki már min­den rész­let­tel tisz­tá­ban van, és még­sem ért sem­mit, mert olyan hi­he­tet­len az, ami tör­tént –, és las­san ar­ti­ku­lálva, hogy ne kell­jen majd sem­mit sem el­is­mé­tel­nie, és el­ke­rülje a szá­mára már fe­les­le­ges kér­dé­se­ket, el­mondta, mi tör­tént közte és Grá­cia kö­zött azon az estén. Ami­kor be­fe­jezte, inge bal felső zse­bé­ből ki­vett egy cet­lit.

Erre írtam fel Grácia munkahelyi te­le­fon­szá­mát, az ott­ho­nit nem veszi fel.

Várt egy kicsit, mert a vonat be­ér­ke­zett. Le­száll­tunk és el­in­dul­tunk a híd irá­nyába. Kü­lö­nös érzés volt négy nap után újra fel­venni a város lük­te­té­sét.

Próbálj meg valamit elérni, mondta.

Az ő villamosa már beállt a meg­ál­lóba, át­fu­tott az út­tes­ten, át­len­dí­tette magát a kor­lá­ton és el­tűnt a vil­la­mos­ko­csi bel­se­jé­ben.

Lehetetlennek tűnt a feladat, is­merve Grá­cia ter­mé­sze­tét, le s fel jár­kál­tam a hű­vö­södő es­té­ben az er­ké­lyen, ami­kor meg­hal­lot­tam a te­le­fon csör­gé­sét. Rög­tön Té-re gon­dol­tam, de Anett volt, hang­já­ban némi ne­hez­te­lés­sel. Rá­érsz hol­nap?, kér­dezte.

Menjünk a kevély rácok váro­sába, aján­lot­tam, a folyó von­ze­reje még dol­go­zott ben­nem.

Szerda délelőtt ott álltunk a hídon egye­dül, egy trak­tor pö­fö­gött át mö­göt­tünk nem­rég, és a fo­lyót bá­mul­tuk, meg a kör­nyező tájat. A fel­tá­madó déli szél meg­dön­tötte a ná­dast, mintha szét­húz­nák a szín­ház­ban a füg­gönyt, és mö­götte elő­tűnt egy kis hor­gász­stég. Le­men­tünk a partra, a kes­keny, ki­ta­po­sott utat kö­vet­tük, mely oda­ve­ze­tett min­ket.

Ha majd jön a horgász, arrébb­ál­lunk, mond­tam Anett­nek, és le­te­le­ped­tünk. Rög­tön meg­tet­szett neki a hely, és meg­tette az elő­ké­szü­le­te­ket. Le­ül­tem, balra ki­nyúj­tot­tam mind­két lá­ba­mat, a jobb kö­nyö­kömre tá­masz­kod­tam, és hogy ne le­gyen olyan ké­nyel­met­len, alá­tette a kis kar­di­gán­ját és a ké­zi­tás­ká­ját, a szal­ma­ka­lap­ját pedig a fe­jemre he­lyezte, gon­do­san ügyelve arra, hogy a meg­fe­lelő szög­ben áll­jon.

Én leszek a nagy weimari a Campagnán, mond­tam, ami­kor rá­jöt­tem, hogy mi ké­szül, de nem vá­la­szolt, hanem be­csíp­tette a lapot a táb­lába, és rög­tön mun­ká­hoz lá­tott. Ami­kor vég­zett a kon­tú­rok meg­raj­zo­lá­sá­val, és még mi­előtt ne­ki­kez­dett volna a rész­le­tek ki­dol­go­zá­sá­nak, egy kis szü­ne­tet tar­tott. Meg­kér­dezte, hogy mit csi­nál­tam az utóbbi na­pok­ban (és ez na­gyon szo­kat­lan volt, gon­dol­tam most itt, fekve az ágyon, a sod­ro­nyok fe­szü­lé­sé­ben), semmi kü­lö­nö­set, vá­la­szol­tam, és egy-két rész­le­tet el­me­sél­tem a Sz-cs.-en tör­tén­tek közül.

Ne is emlegesd Té-t, mondta, fel­húzva kissé a szem­öl­dö­két.

Tudsz a dologról?, kérdeztem meg­le­pet­ten.

Csak a szakítás tényét. Hét­főn dél­előtt fel­hív­tam Grá­ciát, de nem volt haj­landó töb­bet mon­dani. Mikor tör­tént?

Legalább két hete.

Töltött az ásványvizes poharakba, az egyi­ket át­nyúj­totta, aztán ar­rébb kel­lett for­dul­nom, hogy az ár­nyék ugyan­úgy ta­kar­jon, ahogy eddig.

Elmesélnéd? kérdezte. Újból felvette a ce­ru­zát, és meg­pró­bált két­felé fi­gyelni.

Ez egy végtelenül banális és egy­ben rend­kí­vül sze­ren­csét­len tör­té­net. Grá­cia egy nap­pal ko­ráb­ban jött haza a ki­kül­de­tés­ből, nem ta­lálta ott­hon Té-t, gon­dolta, meg­lepi, és be­ment a mun­ka­he­lyére, ahol éppen egy szü­le­tés- vagy név­na­pot ün­ne­pel­tek. Kel­lően be­rú­gott min­denki, Té és egy mű­szaki raj­zoló lány fél­re­vo­nult az üres fo­lyós­óra, és egy ab­lak­mé­lye­dés meg egy de­ko­ra­tív, ter­het nem hordó osz­lop be­szö­gel­lé­sé­ben, álló po­zí­ció­ban és a meg­fe­lelő hang­ha­tá­sok­kal kí­sérve, izélt. Grá­cia pont be­lé­jük fu­tott, de ők per­sze nem vet­ték észre.

Anett nem válaszolt, távolságot és ará­nyo­kat mért a ce­ru­zá­já­val, de az arca be­zá­rult egy pil­la­natra (mi a fene van?, gon­dol­tam most itt, az ágyon, a sod­ro­nyok szo­rí­tá­sá­ban), de aztán las­sacs­kán ki­en­ge­dett. Ennyire meg­érin­tet­ték a tör­tén­tek?, vil­lant át raj­tam. Azt tud­tam, hogy na­gyon jóban van­nak Grá­ciá­val, hi­szen végső soron neki kö­szön­het­jük, hogy ta­lál­koz­tunk, ott a ka­ma­ra­er­dei ház­ava­tón. Mert Anett mint a ba­rátnő ba­rát­nője ke­rült oda, nem is érezte jól magát a sok ide­gen kö­zött, amíg meg nem ér­ke­zett Té és Grá­cia. Mind­ket­ten szim­pa­ti­kus­nak ta­lál­ták a má­si­kat, és a rej­tett ka­pil­lá­ri­so­kon át, a köz­le­ke­dő­edé­nyek­hez ha­sonló módon, ki­egyen­lí­tett és oda-vissza mű­ködő vi­szony jött létre, ami na­gyon ritka, me­sélte ké­sőbb Anett, és le­ül­tek az egyet­len ülő­al­kal­ma­tos­ságra, a ha­tal­mas nap­pali kö­ze­pén ter­pesz­kedő gar­ni­tú­rára, és el sem moz­dul­tak onnan egész este. Innen jól szem­mel tart­hat­ták a be­já­ra­tot, mert még nem ké­szült el az a belső tér­el­vá­lasztó elem, amely majd a hi­de­get lesz hi­vatva távol tar­tani. Grá­cia el­mondta, hogy ki ki­csoda, és azt is, hogy még va­laki hi­ány­zik, és aka­rat­la­nul is sok olyan dol­got kez­dett me­sélni rólam, ami fel­csi­gázta Anett ér­dek­lő­dé­sét, és ami­kor elég későn meg­ér­kez­tünk Ve­rá­val, már csak félig vol­tam ide­gen neki. Ve­rára azon­nal le­csa­pott a há­zi­asszony és ma­gá­val hur­colta a kony­hába, mert bir­to­ká­ban volt va­lami bo­nyo­lult édes­ség­re­cept­nek. Arra em­lék­szem (las­san egy éve volt, gon­dol­tam most itt, a sod­ro­nyos ágyon), hogy két na­gyon csi­nos lány ül a nap­pali kö­ze­pén, kö­rü­löt­tük, de messze tőlük, be­szél­gető párok, mint szi­ge­tek az óce­án­ban, és én me­gyek fe­lé­jük, ők fel­áll­nak, Grá­cia be­mu­tatja Anet­tet, aki alig tudja pa­lás­tolni iz­ga­tott­sá­gát, amit Grá­cia már régen ész­re­vett, abban a pil­la­nat­ban, ami­kor be­lép­tem az ajtón, me­sélte jóval ké­sőbb egy te­le­fon­be­szél­ge­tés al­kal­má­val.

Jóval előbb hallottam meg a lé­pé­sek zaját, mint ahogy a tu­da­to­mig el­ju­tott, hogy ez csak Hosszú lehet, már nyílt is az ajtó, aztán egy re­pülő tárgy hú­zott el a két sor ágy kö­zötti fo­lyo­són, és csa­pó­dott neki a szek­rény­sor­nak, majd rög­tön, mint egy seb­zett madár, le­esett a hideg koc­ka­kőre egy ka­to­nai tá­nyér­sapka. Ott he­vert te­he­tet­le­nül, amíg a gaz­dája egy ele­gáns moz­du­lat­tal fel nem vette.

Rizsám!, kiáltotta, hosszan elhúzva az á betűt. Jó­kedvű volt, mert megint egy nap­pal ke­ve­sebb van hátra. Néz­tem, ahogy át­öl­tö­zik gya­kor­lóba, nem volt ked­vem még fel­kelni. Szem­ben velem volt az ágya, leült a sar­kára és be­fűzte a ba­kan­csát.

A párkák!, mondta és mutatta is, jól össze­gu­ban­col­ták éle­ted fo­na­lát. Nem ér­tet­tem, mit akar, de el­fo­gott va­lami kel­le­met­len érzés. Van va­lami, ami­ről nem tudok?

Ne beszélj rébuszokban, mondtam egy ki­csit in­ge­rül­teb­ben a kel­le­té­nél.

Mindent sorjában, válaszolta.

Táskájából elővett egy menetleve­let és fel­mu­tatta.

Hát ezért kellesz! Csak te marad­tál a szá­zad­ban, aki moz­gó­sít­ható volt mint ko­csi­pa­rancs­nok. Csé őr­nagy – a szá­zad­pa­rancs­nok – a ka­to­nai ügyész­sé­gen van, én vit­tem sze­mé­lye­sen hét­főn reg­gel az ink­ri­mi­nált helyre (nem akarta meg­mon­dani, hol van a ka­to­nai ügyész­ség), Gyufa őr­nagy – az első sza­kasz pa­rancs­noka –, aki­ről azt hit­tük, hogy ideg-össze­rop­pa­nást ka­pott de va­lami ko­mo­lyabb be­teg­ség­gel küsz­kö­dik, Bögre szá­za­dos megint kór­ház­ban a szí­vé­vel, Brékli szá­za­dos kint van te­re­pen, va­la­hol G. fö­lött, és fi­gyeli, hogy dol­goz­nak a ka­to­nái, vele kü­lön­ben sem men­nék se­hová. Érted már a hely­ze­tet?, vi­gyor­gott rám.

Mit csinált Csé őrnagy? kérdeztem, mert ez volt az egyik dolog, ami új­don­ság volt, és ér­de­kelt is.

A dandárbeli F. alezredes villaépít­ke­zé­sé­hez szál­lít­ta­tott ka­to­ná­kat, meg némi épí­tő­anya­got, in­gyen ter­mé­sze­te­sen, és va­laki fel­nyomta.

És mi van a párkákkal?, kér­dez­tem.

Arról majd a kocsiban, mondta, és fel­áll­tunk. Elő­re­sie­tett, hogy alá­írassa az ütivel a me­net­le­ve­let.

A schooner

A kapu már nyitva volt, a kapus fel­en­gedte a fél­so­rom­pót, és már kint is vol­tunk. Az IFA arit­miás pö­fö­gése be­hal­lat­szott a ve­ze­tő­fül­kébe.

Hogy fogunk így beszélgetni?, üvöl­töt­tem.

Hosszú intett, aztán befordult jobbra, a kocs­má­val szem­ben meg­állt, aztán balra for­dult az egye­nes útra, amely a ke­rü­let köz­pontja felé vezet. Si­ke­rült be­ten­nie a leg­ma­ga­sabb fo­ko­zatba, a zaj egy ki­csit le­csök­kent, de a biz­ton­ság ked­vé­ért még fel­húzta az ab­la­kot is.

Valami baj van a kipufogóval, men­te­ge­tő­zött.

De mi van a párkákkal?, kér­dez­tem, attól tartva, hogy egész úton a ko­csi­ról fo­gunk be­szél­getni. Hosszú el­vi­gyo­ro­dott.

Nem tudom, hogy fogsz kimászni ebből!, mondta és egy da­ra­big gon­dol­ko­dott. Ebből meg­ér­tet­tem, arra megy ki a játék, hogy minél to­vább tart­has­son bi­zony­ta­lan­ság­ban. El­ha­tá­roz­tam, töb­bet nem szó­lok.

Jól van, kezdte, mert félszemmel látta, hogy vé­de­kező po­zí­ci­óba vo­nu­lok. Hét­főn reg­gel Golyó hát­ra­jött az ágyad­hoz, és ami­kor látta, hogy nem vagy bent, ami az utóbbi idő­ben sűrűn elő­for­dult, vall­juk be, hoz­zám for­dult, hogy hol vagy, hátha én tudom.

Mért, mi van?, kérdeztem. Történt va­lami?

Igen, válaszolta, katonabajtársi kö­te­les­sé­gem, hogy fi­gyel­mez­tes­sem Ri­zsát, a csa­jok szét fog­ják rúgni a seg­gét, és csak úgy for­gatta a sze­mét. Nincs ebben semmi szem­fény­vesz­tés, majd meg­lá­tod, men­jünk reg­ge­lizni, köz­ben min­dent el­me­sé­lek.

Gondolhatod, felcsigázott állapot­ban vol­tam, mondta Hosszú. Bent az ebéd­lő­ben ki­ke­rül­tük az újon­cok sorát, Golyó be­dugta a tál­cát az ablak alatt, uj­já­val mu­tatta, hogy ket­tőt kér és a mus­tár­ból is dup­lán, tudod mek­ko­rára nőtt, és hogy mi­lyen szé­les, majd­nem ak­kora, mint Tréfli. Mond­jad, Golyókám, mond­tam neki, miu­tán le­ül­tünk. Me­sélni kez­dett, hogy nem tudta ki­vé­deni a szo­lit, be­vág­ták ka­pus­nak, va­sár­nap ott állt a tűző napon, és várta a tí­zó­rai lá­to­ga­tásra ér­kező nónákat (Golyó szó­hasz­ná­lata), jöt­tek is szép sor­já­ban, Golyó nagy­vo­na­lú­nak bi­zo­nyult, nem tar­tott tás­ka­el­len­őr­zést, csak je­lezte, ha va­lami ma­radna az al­ko­hol­tar­talmú aján­dé­kok­ból, ő nem vetné meg azt. Min­den­kit szé­pen el­iga­zí­tott az ebédlő felé. Egy idő után nem jött senki, most délig nyugi lesz, gon­dolta, ami­kor magas sarkú cipők össze­té­veszt­he­tet­len zaját hozta felé a szél. A lát­vány­tól je­len­tős vér­nyo­más-emel­ke­dés állt be nála, te­le­szívta a tü­de­jét le­ve­gő­vel, ilyen­kor a kar­ját is fel szokta emelni, amely így el­állt a hi­he­tet­le­nül erős tör­zsé­től, ebben a po­zi­tú­rá­ban leg­in­kább Mag­illa Go­ril­lára em­lé­kez­te­tett, ha egyet­ér­tesz velem, mondta Hosszú, ka­pott is egy he­lyeslő bó­lo­ga­tást. Szó­val, foly­tatta, meg­jött Óvó­néni, semmi két­ség nem lehet Ri­zsám, for­dult új­fent felém, és fe­lő­led ér­dek­lő­dött. Go­lyó­nak fo­galma se volt, hogy bent vagy-e vagy sem, de azért fel­te­le­fo­nált a na­pos­nak, mondja csak be a ne­ve­det.

Elérkeztünk a forgalmas, több­sá­vos fő­útra, be­le­telt egy kis időbe, amíg be tu­dott so­rolni, csak akkor tudta foly­tatni.

Golyó elkezdte fűzni az Óvónéni agyát, hü­lyés­ke­dett, ahogy csak tu­dott, ha el­kapja a len­dü­let, nem lehet le­ál­lí­tani. Tet­szett is a pro­duk­ció, már együtt ne­vet­tek, ala­kult a dolog. Me­sé­lés köz­ben Golyó ennél a pont­nál fel­emel­ke­dett az asz­tal­tól, én csak nézem, mit akar, a feje vö­rö­sö­dött, a keze ökölbe szo­rult, sut­togva foly­tatta: vi­hán­co­lás köz­ben a nónán lévő rövid, könnyű kis ruci, amely úgy si­mult rá, mintha a kád­ból lé­pett volna ki, el­moz­dult a mell­rész­nél, és nem volt rajta mell­tartó, ami sem­mi­ség, mondta, hanem ami­kor úgy áll­tunk, már úgy értem, olyan szög­ben, hogy ő hát­tal volt a nap­nak, és át­sü­tött a könnyű kis ru­há­ján – én nem aka­rok neked ha­zudni –, ennél a rész­nél kezét a vál­lamra tette, mintha meg akarná aka­dá­lyozni, hogy én is fel­áll­jak, majd az öklét fe­nye­ge­tően az asz­tal lapja fö­lött tartva, sut­to­gás­nak szánt üvöl­tés­sel így szólt: Bazz­meg, nem volt semmi a ru­hája alatt, és ekkor le­csa­pott az ökle az asz­talra, a vil­lám ki­re­pült a mű­anyag tá­nyér­ból, más baj nem tör­tént, csak az újon­cok húz­ták össze ma­gu­kat ri­ad­tan, és némán ettek to­vább.

Golyó visszaült, hatalmasat hara­pott a her­segő kol­bászba, utána­kül­dött egy kis ke­nye­ret, de sze­mé­vel je­lezte, még nincs vége a tör­té­net­nek.

Ekkor érkezett meg Anett, mesélte to­vább Hosszú. Golyó, mert dühös volt, hogy meg­za­varja va­laki ezt az idillt, tőle nem szo­kat­lan módon oda­ki­ál­tott neki, hogy mind­járt lejár a lá­to­ga­tási idő. Nem baj, mondta ál­lí­tó­lag Anett, és be­mondta a ne­ve­det. Az Óvó­néni el­fej­tette meg­szívni a ci­ga­ret­tát, elő­ször Go­lyóra né­zett, aztán Anett ar­cába, aztán ap­rán­ként min­dent meg­vizs­gált rajta. Golyó süllyedni érezte a gyom­rát, kezét a ki­lincsre tette, hogyha egy­más­nak esne a két nő, közbe tud­jon avat­kozni, de erre nem ke­rült sor, mert az Óvó­néni nem szólt sem­mit, csak el­ta­posta a ci­ga­ret­tát, és ha­tá­ro­zott lép­tek­kel el­in­dult a sö­vény mel­lett, olyan őr­jítő moz­gás­sal, me­sélte Golyó Hosszú­nak, hogy nem tudta róla le­venni a sze­mét, amíg el nem tűnt a sö­vény mö­gött.

A vasúti felüljáró alatt egy dugóba ke­ve­red­tünk. Hosszú meg­pró­bált ki­törni, le­te­kerte az ab­la­kot, üvöl­tözni kez­dett, mu­tatta, ez egy hon­véd­ségi kocsi, nem sokat hasz­nált, va­laki vissza­ki­a­bált, tedd ki a vész­vil­lo­gó­dat! Fel­te­kerte az ab­la­kot, ve­re­sé­get szen­ved­tünk, ál­la­pí­totta meg.

Egy darabig tanácstalanul álltunk, foly­tatta Golyó, foly­tatta Hosszú, látta, hogy min­dent meg­ér­tett, de fo­galma sem volt, hogy mit kell most csi­nálni, ilyen nincs a ka­to­nai sza­bály­zat­ban. Végül Anett egy kis vizet kért. Ekkor hal­lat­lan dolog tör­tént, mondta Hosszú. Golyó ki­nyi­totta a kaput, ud­va­ri­a­san elő­re­en­gedte a lányt, és lép­teit ap­rózva, hátán a gép­pisz­tollyal el­hagyta a szol­gá­lati he­lyét – tudod, mi jár ezért, Rizsa –, tette fel jobb mu­ta­tó­uj­ját Hosszú a ko­csi­ban (a sor meg­ló­dult egy ki­csit), leg­alább tíz év fut­kosó, ha az üti ész­re­ve­szi! Bent a kocs­má­ban is cso­dál­ko­zás­sal ve­gyes meg­hök­ke­nés­sel fo­gad­ták ezt az együt­test, a női­sé­gé­ben pom­pázó Anet­tet és a fel­fegy­ver­zett vas­gyú­rót. Golyó azon­nal két kor­só­val nyi­tott, Anett­nek csak egy pohár szóda ju­tott, más al­ko­holt nél­kü­löző italt nem tar­tunk, mondta a fel­há­bo­ro­dott csa­pos, Anett szé­gyen­kezve ivott. Golyó pil­la­na­tok alatt be­dön­tötte a sö­rö­ket, újab­ba­kat kért, hozzá két fél­deci ba­rac­kot, az egyi­ket oda­nyúj­totta Anett­nek (aki sosem iszik al­ko­holt), meg­it­ták, és mind­ket­ten túl­len­dül­tek a kez­deti za­va­ron. Golyó, ma már má­sod­szor, bein­dult, el­kez­dett téged men­te­getni, fa­tá­lis fél­re­ér­tést em­le­ge­tett, te nem ilyen vagy, hát mi­lyen ez a Rizsa, szól közbe vá­rat­la­nul Anett, és a pá­lin­ká­tól csil­log a szeme, mi­lyen ez a Rizsa, hát, olyan, hogy min­dig téged em­le­get, hogy min­dig rólad be­szél, és hogy ő, már­mint Golyó, a maga ré­szé­ről, már unta is egy ki­csit ezt a nagy aj­ná­ro­zást, de ahogy most sze­mé­lye­sen volt al­kalma meg­is­merni a kis­asszonyt, va­gyis téged, mondta és ka­szált egyet a ke­zé­vel, aztán ki­kapta a két ku­pi­cát a csa­pos ke­zé­ből, de előbb igyunk, mondta, hol tar­tot­tam?

És ekkor, folytatta Hosszú, Anett el­kez­dett ne­vetni, a Golyó is, és olyan elemi erő­vel tet­ték ezt, hogy át­ra­gadt a bent lévő összes nagy- és kis­pi­ásra, hogy csak úgy zú­gott a kocsma. Golyó egy idő után, ami­kor már olyan ré­szeg volt, hogy jó­za­nul tu­dott gon­dol­kodni, ki­ve­zette az eny­hén dü­lön­gélő Anet­tet a kocs­má­ból, meg­mu­tatta neki, hogy merre kell men­nie a busz­meg­álló felé, ő maga pedig el­fog­lalta a he­lyét a kapu mel­letti sö­vény tö­vé­ben, és es­tére jó­zanra aludta magát.

Már a temetőnél jártunk.

És egyáltalán, hová megyünk most tu­laj­don­kép­pen?, kér­dez­tem.

A futkosóba, válaszolta Hosszú.

Bent álltunk az első számú zsilip­ben, ko­csi­val már nem le­he­tett to­vább­menni. Két fegy­ve­res őr állt ké­tol­dalt. Hosszú elő­vett egy pa­pírt. Add oda a ma­ga­sabb ran­gú­nak, itt vár­lak ben­ne­te­ket. Sok sze­ren­csét, tette hozzá még ka­já­nul. Oda­ad­tam a pa­pírt, so­káig néz­ték, aztán fel­húz­ták a te­lesz­kó­pos kaput, és máris bent vol­tam a má­so­dik számú zsi­lip­ben. Itt még töb­bet kel­lett vár­nom, pró­bál­tam vissza­em­lé­kezni. Ta­valy már­cius ele­jén nem jött vissza egy fickó a hét­végi eltávról. Két nap után már ka­to­na­szö­ke­vény­nek szá­mí­tott, és rá­állt a meg­fe­lelő szerv, a la­ká­sát ti­tok­ban meg­fi­gye­lés alatt tar­tot­ták. Ekkor kezd­tünk el druk­kolni neki, hogy si­ke­rül­jön a szö­kés. Május kö­ze­pén kap­ták el, ott­hon a szek­rény­ben. Csak akkor csap­tak le rá, ami­kor már biz­to­sak vol­tak benne, hogy hol tar­tóz­ko­dik. És ma járt le az egy év, amit ka­pott. A ne­vére már nem em­lé­kez­tem, most lát­tam pa­pí­ron, hogy Fe­ri­nek hív­ják. Még három zsi­lip volt hátra, utána egy kes­keny fo­lyo­sóra ér­tünk, balra és jobbra egyenlő tá­vol­ság­ban vol­tak a cel­lák. A törzs­őr­mes­ter, aki mel­let­tem jött, ki­nyúj­tott jobb ke­zé­vel meg­ál­lí­tott egy cella előtt. A fo­lyo­sóőr ki­nyi­totta a cel­la­aj­tót, és ve­lünk szem­ben meg­állt. A nyi­tott ajtón át a nap éles fénye ve­tült a szem­közti falra és a be­ton­pad­lóra, jól lát­szot­tak az ablak­rá­csok füg­gő­le­ges ár­nyé­kai. Elő­ször egy ha­tal­mas ha­jó­orr tűnt elő mell­ma­gas­ság­ban, az orr­vi­torla fel volt húzva, majd egyre több rész­let vált lát­ha­tóvá, ahogy a hajó jött ki­felé a sem­mi­ben úszva, majd egy vé­sze­sen fehér alkar, amint a ha­jó­tes­tet tartja, de a hajó maga még min­dig egye­ne­sen moz­gott előre, mert a tat még bent volt a cel­lá­ban, végül tel­jes pom­pá­já­ban elő­tűnt ko­rá­nak leg­gyor­sabb vi­tor­lása, egy há­rom­ár­bo­cos schooner. Az őr­mes­ter, aki köz­vet­le­nül mel­let­tem állt, jobbra át!-ot ki­ál­tott a ha­jó­nak, és az en­ge­del­mes­ke­dett. Úgy men­tünk vissza a zsi­li­pe­ken át, hogy Fe­ri­ből sem­mit sem lát­tam, mert végig a hajó jobb ol­da­lán jöt­tem. Hosszú se akart hinni a lát­vány­nak, majd­nem ki­esett a szél­vé­dőn. A hajó nem fért be a ve­ze­tő­fül­kébe, fel­tet­tük a pla­tóra, és a pony­vát fel­húz­tuk, hogy ne kelt­sünk túl nagy fel­tű­nést. Feri nem akart meg­válni a ha­jó­já­tól, amit azon­nal ak­cep­tál­tunk, csak arra kérte Hosszú, hogy ma­rad­jon a ve­ze­tő­fülke hátsó ab­la­ká­nak kö­ze­lé­ben. Min­den meg­van ezen a hajón, szólt oda meg­ha­tódva, ami­kor már fent ül­tünk a he­lyün­kön és vár­tuk, hogy ki­me­hes­sünk az ut­cára. Az orr­vi­tor­lák, az ár­bo­co­kon a ke­reszt­rudas sudár- és de­rék­vi­tor­lák, még a bermuda­vitor­lák is, és a kö­tél­zet is tö­ké­le­tes, így első lá­tásra. Ki­ke­rül­tünk a zsi­lip fog­sá­gá­ból.

Hová menjünk?

A Japánpincsibe, mondtam, ott ilyen­kor ke­ve­sen van­nak.

Ki kellett nyitni a Japánpin­csi dupla szár­nyú aj­ta­ját, hogy a hajó be­fér­jen, és bent is össze kel­lett tolni két asz­talt, hogy egye­ne­sen tud­jon állni. Hosszú kért a pin­cér­nő­től a sö­rös­hor­dók meg­tá­masz­tá­sára szol­gáló fa­da­ra­bo­kat, ame­lyek ennek a cél­nak pil­la­nat­nyi­lag a leg­job­ban meg­fe­lel­tek. Elő­ször döb­bent csend fo­ga­dott min­ket, majd a bát­rab­bak óva­to­san kö­ze­lebb jöt­tek. Feri némán ült a hajó or­rá­nál, nem kért sem­mit, a hajót bá­multa, és néha bó­lo­ga­tott, ha kér­dez­ték, és szí­ve­sen mu­ta­tott meg egyes ér­de­ke­sebb rész­le­te­ket a kí­ván­csi­ak­nak, de a fel­kí­nált sö­rö­ket, mint a lát­vány el­len­té­te­le­zé­sét, el­há­rí­totta. Az arca mész­fe­hér volt és lár­va­sze­rűen merev. Hosszú­val sört ren­del­tünk, és a folyó ügyek­ről kezd­tünk be­szél­getni a hajó tatja fö­lött. Hosszú is be­nyo­mott egy sört, aztán kis idő múlva még egyet.

Te vagy a felelős az egész szál­lít­má­nyért, be­le­értve engem is, én csak egy sze­gény, ré­szeg sofőr va­gyok, vá­la­szolta szem­re­há­nyó pil­lan­tá­somra, és felém ka­csin­tott. Nem si­et­tünk, kint az üres tel­ken álló kocsi pony­vá­ját verte a nap. A har­ma­dik sör után fel­áll­tam és a pult mel­letti, fe­lül­ről bu­ra­sze­rűen fe­dett nyil­vá­nos te­le­fon­hoz men­tem. Meg­ke­res­tem a papírcet­lit a zse­bem­ben.

Én vagyok az, mondtam, amikor meg­hal­lot­tam Grá­cia hang­ját. Jó jel­nek vet­tem, hogy nem csapta le azon­nal. Se­gí­te­ned kell, mert egy vég­te­le­nül ba­ná­lis és egy­ben rend­kí­vül sze­ren­csét­len dolog tör­tént velem. Anett expressis verbis rá­jött, hogy van va­la­kim.

Milyen értelemben használod itt ezt a szót, kér­dezte, mert nem sze­rette az ide­gen ki­fe­je­zé­se­ket.

A „félreérthetetlenül" értelmében, vá­la­szol­tam olyan hang­súllyal, hogy érezze, alig bírok a tü­rel­met­len­sé­gem­mel.

Szokatlanul hosszú csönddel vála­szolt, ami­től meg­nyu­god­tam, mert ez azt je­len­tette, hogy Anett nem hívta fel hétfő óta. A te­kin­te­tem meg­ál­la­po­dott az asz­ta­lunk­nál, egyre töb­ben vet­ték körül a hajót, már kí­vül­ről is jöt­tek be em­be­rek, gyor­san ter­jedt a hír, egye­ne­sen a ha­jó­hoz men­tek, és kezd­tek úgy vi­sel­kedni, mintha egy ten­ge­ré­szeti mú­ze­um­ban len­né­nek.

Jól van, mondta végül, gyere hol­nap dél­előtt, szó­lok a por­tás­nak, hogy en­ged­jen be. (Grá­cia a Szép­mű­vé­szeti Mú­ze­um­ban dol­go­zott.) Egy­ál­ta­lán, be tudsz jönni dél­előtt? még­is­csak…

Hát persze, mondtam, de katonaru­há­ban le­szek. Been­ged­nek így is?

Hogyne, a katonákat ingyen, és ha­lot­tam a kat­ta­nást, ahogy le­tette a te­le­font.

Még egy darabig álltam, újra fel­fog­tam, ami előt­tem tör­té­nik. Hosszú idő­köz­ben tel­je­sen el­szi­ge­te­lő­dött, senki nem fog­lal­ko­zott vele, a mu­to­gató em­be­rek gyű­rű­jé­ben ült, néha be­le­ivott a sö­rébe, vagy a hajót, vagy a ké­szí­tő­jét nézte, az arca egyre me­re­vebb és lár­va­sze­rűbb lett.