Csáky Imre

Villámok ölén

Villámok ölén nyugvó édes szabad­ság, vil­lá­mok ölén por­ladó hu­za­tos bol­dog­ság.

A benned lángoló koromfekete álom, a me­redt üveg­te­kin­tet­ből il­lanó izzón égő szel­lem­lényt várom!

A magára hagyatott perzselt test halma te­he­tet­len hull­jon a mág­nes­ség io­ni­zált acél­jára.

A belőlem kiolvadó anyagelemek ott le­beg­je­nek a por­hü­vely ham­vai fe­lett.

Rohanó monstrumok közt tán csak egy van, mi meg­ma­rad, az át­ko­zott ha­ladó gon­do­lat.

Sikítva száguld át a kereke­ken, üvöltve ira­mo­dik tova… mégse szisszen!

Az arcokon ijedtség, vajon mennyi min­denre lehet képes egy gép(?).

Ki volt ő, miért akarta… csak egy kók­ler volt, ki gyá­ván fel­adta!

Innen-onnan harag hallik… „Hisz csak egy os­toba fickó ki ön­maga elől is gyá­ván meg­fu­ta­mo­dik!”

Akad, aki könnyeket ejt, életéért. A sa­ját­ját adná, zo­kogva borul a ham­vak fölé… be a vá­gány alá, a sze­nes test mögé.

Hantját gyengéden simogatja… szép lelke vele szár­nyalna Elisiumba.

De senki nem érti meg, hitehagyott lelke miért vá­lasz­totta a sö­té­tet.

Nem… nemcsak ez egy miatt, hanem mert…