Menyhért Anna

Szerelem és kánon között

Erdős Renée

Haladó, formabontó és konzervatív, erotikus versek, vidéki, szegény, ortodox zsidó család és katolizálás, polgári életmód, mély vallásosság, neuraszténia, labilis idegrendszer és lelkierő. Sikamlós témák, szex, fetisizmus, női ruhába öltözött, felékszerezett férfi, anyjába szerelmes fiú, leszbikus szerelem, gyilkosság, házasságtörés. Mégis mindig a határon innen. A normákat áthágni nem akaró olvasókat még nem riasztja el, de felsejlik az is, ami a túloldalon van.

Erdős Renée – milyen nőkről írt? Milyen nőket írt meg? Milyen nő volt ő maga? Hol vannak azok a nők, azok az író nők, írónők, azok a hősnők, hős nők, akikben mintát találhatunk, akiktől tanulhatunk, akiket megtagadhatunk, akiket kinőhetünk, akikhez felnőhetünk?

Idegen. Semmitmondónak érzem a korabeli kritikákat, nem tudok ráhangolódni, nehezen találom a nyelvet, amin írjak róla. Teljesen idegen, nincs háttérinformációm, nem olvastam tőle korábban semmit, nem tanultam róla az iskolában, az egyetemen sem, pedig más korabeli nőírókról igen, Török Sophie, Bohuniczky Szefi, Gulácsy Irén, Kosáryné Réz Lola és persze Kaffka Margit. Ők léteztek. Léteznek. De Erdős Renée nem. Ő nincs. Most kell úgy írnom, hogy legyen. Most úgy kell írnom, hogy legyen.

Erdős Renée-nek van egy háza, Rákoshegyen, ma múzeum. Van benne egy emlékszoba. Sárga a ház, nagy a kertje, kevés benne a fa, szépen ápolt a gyep, parkszerű, nyilvános hely, nem az övé már, és mégis az övé. Autóval mentem, télen, rossz időben. Kis külvárosi utca, egyszintes vagy tetőtér-beépítéses házak, az ő háza meg kimagaslott, van egy tornya. Földszint, emelet, aztán tetőtér, fakorlátos erkély, s mellette a torony. Titokzatos, pláne mert nem lehetett bemenni, jött a kertben egy munkatárs, nő, kezében vödör víz, most zárva vannak, kiállításmegnyitó lesz szombaton, de még benn vannak a festők is, most végeztek. Az emlékszobába hiába mennék be, nem láthatok ott most semmit. Üres. Sajnos az internetre nem tették fel, hogy nincsenek nyitva, elnézést.

Hát így írok most, emlékszoba nélkül.

Erdős Renée könyvei eladásának bevételéből vette a villáját, s onnan intézte irodalmi ügyeit, titkárából lett, nála tíz évvel fiatalabb második férje segítségével. Az üzleti ügyeket is. Hiszen ő a könyveinek eladásából élt, ritka dolog, akkor is, ma is, és különösen egy nő esetében. Nagyon népszerű írónő volt. A legolvasottabb az 1920-as években, „olyan példányszámot ér el, mint senki”.1 A Petőfi Irodalmi Múzeum és a Széchényi Könyvtár kézirattárában vannak kiadói elszámolások, melyik könyvéből mennyi fogyott. Erdős Renée üzletasszony, könyveinek eladási listáját gondosan ellenőrzi. Sokat ír. Sok pénzt keres. A könyveket egyenként aláírja, csak az aláírt példányokat lehet eladni.2 A kiadók réme, túl sok pénzt kér a könyvekért, a felolvasásokért.

Sokszorosát kereste annak, ami a korszakban a biztos polgári megélhetést jelentette. Szerződései szerint a bolti eladási ár 15-20 százalékát kapta írói tiszteletdíjként, a könyvek minimum 3000 példányban jelentek meg, s ha a készlet 300 alá csökkent, a kiadónak az adott könyvet újra kellett nyomnia, „hogy az ön könyve a könyvpiacról egy napig se hiányozzék.”3 1926-ban, amikor egy mezőgazdasági munkás évi 600 pengőt keresett,4 és amikor a havi 200 pengő fix a polgári élethez elég volt, ő a kiadótól havi 30, majd 40 millió koronát, vagyis 3200 pengőt5 kapott. Ami a forgalomban levő könyvek számát illeti: 1926-ban Erdős Renée kiadót váltott, a nehéz helyzetbe került Dick Manótól a Révai testvérek Irodalmi Intézetéhez került. Révaiék számára az volt ebben az üzlet, hogy elkezdték kiadni Erdős Renée összegyűjtött műveit sorozatként.6 A két kiadó úgy állapodott meg egymással, hogy Dick Manó visszagyűjti a példányokat az üzletekből, és készletét Révaiék a bolti ár harminc százalékáért megveszik tőle.7 Az ezekről a példányokról készített összesítésből kiderül, hogy 91 ezer pengő értékben volt a boltokban tizenháromféle könyv, összesen 17 713 darab.8

A Petőfi Múzeumban védekeznek, mondják, az ellen, hogy akárki kézbe vehesse ezeket a papírokat. Ha túl sokan kézbe veszik, elkopnak, egyenletes hőmérséklet kell nekik, 17 °C, különben az utókor majd nem tudja kézbe venni, ha akarja. Ezért engedély kell. Kapok, pedig nincs is munkahelyem, az kellene. Így nem tudom beírni, kinek a megbízásából kutatok. De van nevem, irodalmi nevem.

Múzeum, kézirattár, így van meg nekünk Erdős Renée, engedéllyel. A kánonban nincs. Az irodalomtörténetben sincs. Elfelejtettük, a titkát sem tudjuk. Hogy miért volt olyan sok olvasója. A regényeit kiadták a rendszerváltás után, női könyvek, női lektűr, már a borító elárulja, a Szabó Ervin Könyvtár fiókjaiban a szerelmesregény-polcokon állnak szépen sorban. A nagy sikoly, Brüsszeli csipke, Santerra bíboros, Lavínia Tarsin házassága. Olvasgatják a szerelemre szomjas nők, ahogy akkor is olvasták. Pedig egyáltalán nem szerelmes regények, nem Júlia-füzetek – nincs happy end, a hallgatás, hogy ne tudhassuk, ami a házasság után jön, az sem egyszerű. Sőt, leginkább a problémákról van szó, a nő szexuális problémáiról, a házasság értelmezési lehetőségeiről, a különböző női életutakról – igaz, hogy olvasmányos, érzelmes, fogyasztható módon, sokszor naplószerű személyességgel, esetenként túl hosszú párbeszédekkel, sematikus alakokkal, nagy mennyiségben, ingadozó minőségben. De mégis: senki más nem írt annyit és olyan szókimondóan a női szexuális élet problémáiról a 20. századi magyar irodalomban, mint Erdős Renée.

Mit tudhatunk ma Erdős Renée-ről? Erotikus nőíró, osztályidegen, kispolgári sikerszerző, aki „az írói felelősség parancsát nem ismeri”,9 a „gyóntatószék-erotika” művelője,10 „vulgár-ornamentális elő(hölgy)futár”,11 „híresen rossz” „giccs”.12 „Zseniális poétalány”.13 „Zsákutcába jutott”,14 saját életében és műveiben egyaránt.

És mit nem tudunk Erdős Renée-ről? Milyenek a versei? Milyenek a regényei? Lehet-e más szempontokat találni az olvasásához, olyanokat, amelyek nyomába eredve más eredményre jutunk? Módosulhat-e az irodalomtörténet-írás Erdős Renée-ről alkotott képe? Hogyan került Erdős Renée a kánonba és miért hullott ki belőle? Mit mond ez a kánonok és az irodalomtörténet-írás természetéről? Ezekre a kérdésekre a választ részben az irodalomtörténeti elvárások, normák módosulásának története, részben pedig Erdős Renée élettörténete adja meg – persze nyomozni kell, igazi filológiai munka nekem is – szép bizonyítékául annak, hogy a kánoni rang, s a mögötte álló kritikai és irodalomtörténeti értékelés nem az irodalmi szövegek „tiszta” esztétikai értékének következménye – lévén hogy ez az esztétikai érték maga is a normák és kánonok függvénye.

*

Erdős Renée tizenhét évesen, 1896-ban került Győrből Budapestre, színiskolába, de nem bizonyult tehetséges színinövendéknek. A Somorjai családnál lakott, ott ismerkedett meg Kadosa Marcell újságíróval, s az ő segítségével jelentek meg első versei a Magyar Géniuszban, 1897-től kezdve. Verseire és személyére felfigyelt Eötvös Károly, a tiszaeszlári per védőügyvédje, képviselő, újságíró, író, szerkesztő, a „Vajda”. Ő lett Erdős Renée pártfogója: leszerződtette az Egyetértés című laphoz tárcaírónak, s 1899-ben saját költségén kiadta Erdős első verseskötetét, a Leányálmokat, előszót is írva hozzá.

Erdős Renée hamar ismert alakja lett az akkori pesti irodalmi életnek, barátai – vagy szerelmei – között ott volt Molnár Ferenc, Jászi Oszkár, Szabó Ervin. Kiss József is pártfogolta, Erdős Renée mesterének tekintette őt. Kiss József segítségével kerül kapcsolatba Erdős Pfeiffer Károllyal, a Pallas Kiadóvállalalat igazgatójával is, aki második kötetét Versek címmel 1902-ben kiadta, s aki – Erdős önéletírása szerint – szerelmes lett belé. Mielőtt kapcsolatuk komolyra fordulhatott volna, Pfeiffer – Erdős Renée kötetével az éjjeliszekrényén – öngyilkos lett. Ekkor lép be Erdős Renée életébe Bródy Sándor,15 akihez aztán három évig tartó, nem egyszerű szerelmi viszony fűzi.

Szakításukat követően Erdős Renée neuraszténiás lesz, mai szóval idegösszeomlást kap, évekig nem tud írni, külföldre utazik, majd zárdába megy és katolizál, Bródy pedig nem sokkal később öngyilkosságot kísérel meg. Saját bevallása szerint ennek oka nem Erdős Renée volt, hanem az, hogy azt hitte, súlyos beteg, hátgerincsorvadásban szenved:

„Nem asszonyért akartam az ügyeket hirtelen befejezni, mint ahogy ezt asszonyok terjesztették. Igaz, hogyha egy igazi asszony lett volna mellettem és pénz lett volna a zsebemben bőven, alkalmasint várok még egy jó darabig. De ez igazi, a főok – tanulságos, azért mondom el – egy rossz diagnózis. Azt hittem, hogy a vidám és nagyon élő férfiak betegsége, a hátgerincsorvadás felé közeledek. És nem akartam, hogy ez a megalázó kórság beérjen.”16

Bár van Bródynak egy másik, kevésbé ismert, érdekes szövege is erről, amelyben először anyagi nehézségeket említ fő okként, majd pedig, ugyanannak az írásnak a végén „revideálja” magát:

„Megöltem magamat, mert csúnyának láttam magamat, és női szemel és érzülettel nézve a férfiút – enmagamat –, nem voltam többé kívánatos.”17

Bródy barátai – ami egyben az Erdős Renée-t körülvevő irodalmi közéletet is jelenti – egyértelműen a nőt hibáztatták. Az utókor viszont – Bródy ismertebb vallomásából kiindulva – már kifelejti ebből a történetből Erdős Renée-t: Bródy monográfusa18 nem is említi, fia, Bródy András enigmatikusan nyilatkozik az ügyről, amikor a Jövendő szerzőiről beszél:

„…Erdős René, akit a pesti fáma édesapám új szerelmének tart. (Hogy ez igaz-e vagy nem: nem tartozik ide. A valóságot tudom, de nem tartom ildomosnak e helyen közölni.)”19

Krúdy Gyulánál, a Bródy Sándor, vagy a nap lovagja című ironikus regényben azért feltűnik O. Gy. M., más néven Buksi kisasszony, aki győri színésznőből akart pesti költőnő lenni, s akinek költészete „talán éppen azért volt pikánsnak mondható, mert női név volt szenvedélytől fülledt költemények alá írva, öregedő urak és serdülő kamaszok mulattatására.”20

Az élettörténet egyben irodalmi pozíciótörténet is: Erdős Renée verseit sokszor közli Kiss József lapja, A Hét. Már 1901-ben címlapon hozzák a fényképét, elismerő szavakkal méltatják a költészetét, csipkelődő humorral mutatják be őt magát:

„Annak a fiatal hölgynek a nevét, ki mai számunkat díszíti, olvasóink közel három éve ismerik. A Hét sűrűn hozta szebbnél szebb költeményeit, melyek közül egyik-másik szinte megdöbbentő őszinteséggel tárja elénk egy gazdag, szenvedélyes női kebel vívódásait. (…) Egy lírikus nő, aki hazudni nemhogy nem akar, de nem tud, mert lírikus voltánál fogva lényének minden idegszála a beismerésre készteti. Egy vallomás ez a nő, a fátyol csücskének föllebbenése, egy parányi rés, melyen át a női lélek misztériumába bepillanthatunk. A konvenciókkal nem sokat törődik. Mi szabad a poétának, mi nem szabad – nem kérdezi. Mit szól hozzá a tisztelt közvélemény – azon túlteszi magát. És nem holmi inczifinczi, vékonydongájú, filigrán teremtés, illatból és napsugárból és édes, limonádés sentimentokból összeszűrve, hanem egy nagy darab vászoncseléd, csupa izom, csupa erő, csupa lüktető élet és egészség! És amilyen egészséges a teste, olyan ép egészséges a lelke is. Ő nem filozofál, nem követi se Nietzschét, se Schopenhauert. Nem Buddhista, nem keresztény, nem zsidó. Ő az abszolút asszony. Most még ártalmatlan. Valamikor talán valakinek a Delilája. Ki merné az ellenkezőjét állítani?”21

A Jövendő, Bródy Sándor lapja, Erdős Renée és Bródy Sándor viszonyának idején, indulásától kezdve közel két éven át majdnem minden számában közli Erdős Renée írásait. Az első, 1903. március 1-ji számtól kezdve folytatásokban a 34. számig az Egy leány élete című regényt, s ugyanebben az időszakban tíz számban verseket is – vagyis ilyenkor Erdős Renée egy lapszámban két különböző szöveget is publikál; ez más szerzők esetében nem jellemző – majd a következő számokban Asszonyi jegyzeteket, néhány novellát, verseket, s az év utolsó, 46. számától kezdve az 1904/17. számig folytatásokban a Kleopátra című Lyrai regényt, s közben három részletben A színésznő és a költő című darabot. Ez után még öt számban olvashatók versei, és kettőben A rokkantak című színdarab. Innentől – az 1904/30. szám után – viszont többet nem jelenik meg a Jövendőben.

Az első számban olvasható a Versek című kötetet ajánló szöveg:

„Erdős Renée az új kor költészetében: jelenség. Egy egyedül álló, magányos, arcképe után ítélve szép és fiatal leány élettörténete megkapó és megrázó dalokban elbeszélve: ez a »Versek« mint olvasmány, amelyeken szinte élő, vérző és lobogó frissességük dacára ott a jel: a megmaradás jele. Az, hogy aki ezeket írta, az nem hirtelen feltűnő és gyorsan múló jelenség, hanem új lap a magyar irodalomtörténetben. Ám azzal, hogy klasszicitást ígérünk a »Versek«-nek, nem apellálunk a jelen ellenében a jövendőre: a ma, az Erdős Renée-é. Az utolsó években ő volt az, aki a napi újságok közönségét rászoktatta a versolvasásra. Aki töredékeivel is oly elemi erővel hatott: mint fog hatni most, amikor teljes egészében és gazdagságában jelenik meg! Most látjuk csak, hogy kit bírunk benne.”22

Ez az időszak Erdős Renée tendenciózus népszerűsítésének időszaka a Jövendőben. És ennek hozadékaként a nőirodalom kérdése is napirendre kerül a lapban: az 1904/15. számban a szerkesztő, Bródy Sándor egy fiatal költőnő, Janda Matild verseinek méltatását gyakorlatilag Erdős Renée magasztalására használja: itt már Erdős kortársaira gyakorolt hatásáról és világirodalmi párhuzamairól is szó esik, s nem utolsósorban arról, miként kellene az irodalomtörténetnek az effajta női költészethez viszonyulni.

„…mondanivalója lényegében ugyanaz, ami az Ada Negri-é, a Vivanti-é, az Erdős Renée-é és Marie Madelaine-é. Ezek mind az asszonyi álszemérem – nem ritkán szemérmetlenség – lázadói, valamennyien férfias természetek és azért küzdenek a férfiak ellen – hogy végül esetleg azok rabjai lehessenek. Nagy harmónia nincs e lyrában, de annál több kifejező és jellemző erő, új csapások az érzések – vagy érzékek – rajzában és az érzékiségnek olyan glorifikálása, amelyhez költő, aki férfi, nem érthet igazán. Victor Hugo mondja: »A férfi teste – az asszony.« Ezek a nőnemű költők ennek a testnek a simphoniáját éneklik női tudással és férfias művészettel és nekik köszönhető, ha Heine után a lyra még új színre, más terrénumra tudott szert tenni. Nemcsak az érdekességük, hanem az érdemük és jelentőségük is nagy ezért. Az irodalom-történet, – melyet végre is férfiak írnak mindig – kellemetlenkedni fog nekik, de ha tiszta képet akar adni: ugyancsak számolnia kell velük. Különösen áll ez a magyar irodalom-történetírásra, amely – ha egy kis becsület van benne – kénytelen lesz konstatálni, hogy az utolsó öt év legjobb, formailag is legművészibb versírója a «Kleopátra« szerzője [Erdős Renée], aki nem csupán a gyenge női versírókra, de erőteljes férfi-kollégáira is ugyancsak hatott. Tüzes pathosza, bátor érzelmessége bizonyára bátorította új kartársát, Janda Matildot is.”23

A cikkből kirajzolódó másik történetszál az Erdős–Bródy szerelmi viszonyra is vonatkoztatható, illetve ez a viszony lehet a magyarázata, amely – Erdős Renée önéletrajzi regényciklusának, az Ősök és ivadékoknak második részéből, Az élet királynőjéből legalábbis úgy tűnik – ilyesféle mintázat, lelki mechanizmusok alapján működött. E szerint a szerelmes regényekre hajazó, mai Júlia-füzetekben is alapvető strukturális elemként funkcionáló narratíva szerint, a nő csak azért küzd a férfi ellen, hogy aztán végül a karjaiba hullhasson. Amíg tehát a női erotikus költészet ebben a sémában megtartható, vagyis a férfit valójában nem veszélyezteti, addig bátran magasztalható, s így tulajdonképpen az is felmerül, hogy az őt megillető irodalomtörténeti helyet elfoglalhatja.

Másoknak azonban más volt minderről a véleménye: erre a cikkre válaszul a következő, 1904/16. számban Szász Zoltán – a Jövendő belső munkatársa – A nőírók ellen című írását közlik a szerkesztő kommentárjával (ezt követően megjelennek Ada Negri és Annie Vivanti versei is.) Szász Zoltán azzal vádolja Bródyt, hogy az, hogy a nőírókat dicséri, pusztán „esztétikai udvarlás”:

„…értem, hogy kedves, önnek tetsző nőknek bemond jó nagyokat, mivel ez önnek is jól esik, nekik is jól esik, anélkül, hogy ezáltal ön rosszabb, a hölgyek pedig jobb írókká válnának.”24

Szász szerint nem állja meg a helyét az az állítás, hogy a nőíróknak köszönhető a líra Heine utáni megújulása, mert a

„nő-írók Ada Negritől Janda Matild kisasszonyig egy érdekes és némileg új szociális jelenség tünetei, mint írónők azonban csak mérsékelten érdekesek s egyáltalában nem újak.”25

„Kedves szerkesztő úr, ön tudja, hogy én imádom a nőket, tehát tudni fogja azt is, hogy nem gyűlölködő antifeminizmus mondatja velem ki azt az alapevet, hogy a nő alsóbbrendű mint a férfi. Nem zárja ki ez azt a meggyőződésemet, hogy a nőknek minden jog megadassék. (…) bármely téren működjenek férfi és nő együtt, a férfi átlagban mindig értékesebbet produkál. Még a sajátosan női pályákon, a nőiruhavarrás, főzés, házvezetés terén is, a legelsők a férfiak. (…) Szerintem a nőknek egyenjogúsításra s nem felmagasztaltatásra van szükségük. Nem gondolja a nők alsóbbrendűségének minden téren való eme jelzése után, hogy kissé furcsa volna, ha éppen a költészet terén s éppen a tizenkilencedik század második felében, a nők vezetni kezdtek volna?”26 (…)

Nem az az érdekes, amit írnak, hanem az, hogy írnak. (…) adja ki az írásaikat, de ne dicsérje őket agyon. (…) Van egy működés, melyben a férfit tökéletesen leveri a nő, melyben a férfi nem konkurrálhat vele s mely, úgy tudom, lyrailag még nem igen van értékesítve. Ez a működés: az anyaság, melyhez még távolról hasonló érzést se élt át a férfi, valóban érdemes volna, hogy költőileg feldolgozódjék. Világrendítő ez se volna, a férfiak átlagos elsőbbségét még ez a női költészet se döntené meg, de új volna s nem férfi-utánzás.”27

Szász Zoltán ezzel az utolsó javaslattal a Janda Matildról szóló írás záró részére reagál, amely szerint egy „asszonyi nemhez tartozó poéta” esetében nem lehet tudni „a fejlődés menetét”: a „szépe kezdet” után „Lehet, hogy korszakos lesz, egy új Sapho, lehet hogy férjhez megy – és nincs többé klavír.”28

A Jövendő egyébként máskor is beszámol a feminizmushoz és a nő–férfi viszonyhoz kapcsolódó kérdésekről – ez a kor a magyar nőmozgalom fellendülésének ideje. Az 1903/32. számban Hevesi Sándor A szerelem jövője címmel ír arról, hogy a nő felszabadításának feltétele a férfi szerelmi életének reformja, s az, hogy a lányokat a szerelmi életre neveljék: ne tudatlanul menjenek a házasságba.29

Az 1904/3. szám Feminizmus és mikosizmus30 című írása egy orvosnő esetét ismerteti, aki be akart lépni az Orvosi Kaszinó tagjai közé. A kaszinó választmánya nem tudott dönteni, ilyenre még nem volt példa, rendkívüli közgyűlést hívtak össze. A probléma: a „férfi doktorok társalgását feszélyezné a női kolléga jelenléte.” „Mi az ördögről szokás társalogni az Orvosi Kaszinóban?” – kérdi a cikk írója.

Ferenczy Sándor kritikusan ismerteti, a „pathologikus lélek beteges megnyilatkozatá”31-nak tartja Ottó Weinenger, a korban nagy hatású nőgyűlölő, mizogin gondolatait:

„A nő lénye egészen és mindig sexuális. A párosodás, a fajfenntartás – a férfihoz s gyermekhez való viszony – egész lelkét leköti. (…) [Weininger] A nőket két válfajra osztja: az egyik az anya-typus, a másik a rossz-nő-typus. (…) Az anya-typus szempontjából a sexualis élet eszköz a célhoz, és ez a cél: a fajfenntartás. A rossz-nő típus álláspontjából a sexualis élet öncél. E szerint az előbbi életgerjesztő, – az utóbbi életölő princípium. (…) határozottan beteges lélekre vall Winingernek a következő kijelentése: »A nő nem a Tagadás, hanem a Semmi; – se Igen, se Nem. A nő nem lehet bűnös, – a nő maga a bűn.«”32

*

Erdős Renée is olvasta Weiningert,33 akinek gondolatait viszont is láthatjuk A nagy sikoly egyik szereplőjének, a püspöknek a női szexuális vágy kielégíthetetlenségéről megfogalmazott véleményében, illetve egy másik, női szereplő, a titkos szeretőket tartó, saját fiatal unokaöccsét is elcsábító művész, Tonia sorsában, aki öregedvén öngyilkos lesz.34 És Erdőst nemcsak későbbi regényeiben, hanem már ezekben az években is foglalkoztatták a nő–férfi viszony problémái, a nő társadalmi szereplehetőségei, az író-lét és a szexuális szabadság esélyei és akadályai – nyilván mert saját személyes életében is ezek a kérdések voltak a legégetőbbek.

A Jövendő 1903/45. számában közölt Ellenségek című novella például arról szól, hogy egy ünnepelt író titokban novellákat író felesége fejezi be férjének drámáját, megoldva benne azt a problémát, amit a férj nem tud, nevezetesen, hogy engedjen-e a közönség óhajának/ízlésének és életben hagyja a főhőst, avagy hű maradjon saját elképzeléséhez, és ölje meg a főhőst, azon az áron, hogy műve így kevésbé lesz sikeres, s kevesebb honoráriumot hoz majd. A férfi ezért az alkotói dilemmáért a nőt hibáztatja, hiszen ő és a gyerekek „igénylik” a pénzt. Mikor a férj dúltan eltávozik mulatni, a nő befejezi a szöveget: egy harmadik verziót talál ki. A férfi ezen felháborodik, mondván, egy nő ne írjon, mindenki maradjon meg a maga terepén. Erre a nő levelet ír egy ismerős kritikusnak: segítsen neki novelláit – álnéven – kiadni.

Kissé didaktikus ez az írás, legalábbis ma annak tűnik, de valós problémákat tárgyal, tetejében olyanokat, amelyek Magyarországon ma is létezőek. A köztes megoldás – amely kétszer is megjelenik a szövegben: egyszer a férj szövegének befejezésekor, másodszor pedig az álnéven való publikálás esetében – lesz az a séma, amelyet Erdős Renée később regényeiben is érvényesít, és ami miatt mai értelmezői csalódottan reagálnak könyveire, mondván, zsákutcába jutott, részben ő maga az oka annak, hogy elfelejtettük.

„Korai, a nők testi szerelemhez való jogát hirdető merész verseit hamar megtagadta, hogy szándéka szerint egy új lelkiséghez vezető útra terelje kínzó vágyaktól gyötört, jobb sorsra érdemes olvasóit – és főként önmagát. Döntésével saját életét éppúgy zsákutcába vitte, mint művészetét, így maga is sokat tett azért, hogy a magyar irodalom megújításában játszott nem jelentéktelen szerepe ellenére a női szerzőkkel szemben amúgy is gyanakvó irodalomtörténet-írás kilökje a számon tartani érdemes írók sorából.”

– írja róla Kádár Judit,35 a következőket pedig Erős Kinga:

„a szerző, bár fondorlatosan de megfojtja kreált hőseit, s visszatuszkolja őket ha nem is ugyanazokba, de lényegileg hasonló megalkuvásokba, mint ahonnan könyve elején próbáltak szabadulni.”36

A nagy sikolyt elemző Jolanta Jastrzêbskánál és Kemenes Géfin Lászlónál merül fel az ezt a képet árnyaló szempont:

„Egyfelől találkozunk azzal a kényszerű lezárással, amely szerint a hősnő meghajolni látszik a patriarchális ideológia s az azt megtestesítő katolikus egyház által előírt társadalmi és biológiai normák előtt, másrészt viszont a meghajlás-belenyugvás módozatai, ha rejtetten is, de megkérdőjelezik s burkolt kritikával illetik az egész társadalmi-vallási rendszer legitimitását. (…) a női nemiséget kordában tartó burzsoá-katolikus metanarratíva kritikája magukból a regényeken belül fellelhető negatív toposzokból olvasható ki, szinte a szerző programatikusan vállalt szándékával ellentétesen.”37

Ez az utóbbi vélemény rímel arra, amit köztes megoldásnak neveztem: ez az az írói technika, amelynek révén Erdős Renée egyszerre lehetett sikeres szerző, aki a normákat, amelyekkel olvasói azonosulnak, át nem hágja, de ugyanakkor felforgató szerző is, aki szóba hoz olyan kényes kérdéseket, amelyeket mások nem, és amelyeket az adott korban más módon nem is lehetett: ezt ő elsősorban saját életében tapasztalta meg. Hiszen korai, a női testi szerelmet szabadon hirdető versei a kezdeti olvasói lelkesedés és A Hét és a Jövendő támogatása után kemény elutasításba ütköztek. Nem véletlen az önéletrajzi regényciklus harmadik részének címe: Berekesztett utak.

A Berekesztett utak hosszan foglalkozik azzal, hogy a férfiak – az irodalmi életben döntési pozícióban lévő férfiak, mint Havas Henrik, a Bécsben élő zsidó sajtómágnás, vagy Moszolyi, a pesti író, a következő párbeszéd szereplői, akik a főhősnőről, Érseki Benoite-ról beszélgetnek – mit gondolnak arról, ha egy nő ír:

„… Az asszonyi tehetségekről megvan a magam véleménye. Hány éves ez a hölgy?

– Lehet vagy huszonhat vagy huszonhét, – mondta Moszolyi.

– Úgy? Akkor hát elhiszem, hogy tehetséges. A nők addig tehetségesek, míg fiatalok vagy amíg nem helyezkedtek el jól az életben. Ha egyszer idősebbek vagy rendbe jött a szénájuk, sikerült férjhezmenniök, egyszóval ha a fizikai egyensúlyuk helyrebillent, akkor a tehetségük úgy eltűnik, mint a kámfor és helyet ad annak a jó kis kotlóstyúkhivatásnak, amire minden asszony született. Hány ilyen esetem volt már Úristen! Ezek mind abból a centrumból írnak, festenek mintáznak és szavalnak, amelynek a problemája a legfőbb problema az életükben, anélkül, hogy tudomással bírnának róla. Még engem is sikerült becsapniuk egyszer-másszor. Igazán olyan nőket ismertem, akik leánykorukban a legvérmesebb ígéreteket hozták magukkal. Hova lettek, mi lett belőlük? Asszonytehetség! A világ leglabilisabb intézménye és nem akarom megnevezni azt, ami rögtön fordít rajta egyet.”38

Egy másik alkalommal Érseki Benoite beszélget Havassal (Havas alakjának részben Hatvany Lajos, Bródy Sándor barátja lehetett a mintája), akinek támogatását kéri – de nem tudja, hogy ő volt szerelme, Bártfy barátja, s hogy éppen ő volt az, aki Bártfy Benoite-ot átkozó szavait hallgatta annak betegágya mellett:

„– Az nem fontos, hogy én ismerjem a verseit. Lektöreökkel, hála Istennek, el vagyok látva. Különben sem szeretem a nőírókat. Ezt mindenki tudja Bécsen, sőt Pesten is. Nem tartok róluk semmit.

– Engem mindenki tehetségesnek tart – mondta Benoite ijedt sértődéssel, mialatt Havas a könyveket kivette kezéből és maga elé tette az íróasztalra.

– A tehetségesekről sem tartok semmit. Minden női tehetség efemer jellegű. A kérészekre és a tiszavirágokra gondol az ember velük kapcsolatban. Nőnek nem való az alkotás. Vagy komolyan célnak tekinti és akkor tragédiává változik számára, vagy eszköznek tekinti és akkor visszaél vele és megszentségteleníti. De mégis inkább tartok valamit azokról a nőkről, akik eszköznek tekintik, hogy általa eljuthassanak a saját életcéljaikhoz, ami a legtöbb esetben egy fényes házasság vagy egy kiváló férj. Ezeket előre kellett bocsátanom, hogy ne legyenek túlságos vérmes reményei irányomban. Ha ön az úgynevezett dicsőséget hajhássza, bennem rossz közvetítőre talált.”39

Az Ősök és ivadékok negyedik része, az Ave Roma! Érseki Benoite Olaszországban bekövetkező megtéréséről és kikeresztelkedéséről szól. De az, amit Erdős Renée minden bizonnyal őszintén átérzett, hiszen egzisztenciális és pszichés helyzete és állapota is indokolta, hogy szakítása, bukása és íróként való elutasíttatása után valamiben – a korban kézenfekvő módon a vallásban – keressen és találjon fogódzót, a kortársak szemében csak egy újabb furcsa, hiteltelen gesztusnak tűnt, amelyet beállítódásuknak megfelelően értelmeztek. Az antiszemita Hoványi Béla, aki külön könyvként kiadott tanulmányt írt Erdős Renéeről, azért, hogy a „különb szellemi táplálékra méltó olvasóközönséget”40 figyelmeztesse, milyen károsak is ezek az olvasmányok, úgy véli:

„…mondanivalójának lényege ezután is az marad, ami volt: az érzéki gyönyör hirdetése. A kereszténység csak staffage, csak technika az együgyűen naiv és hiszékeny olvasó megtévesztésére. (…) Egész munkássága ezután is a kereszténységgel kendőzött zsidó lélek romboló hatású megnyilatkozása.”41

Krúdy regényében Bródy Sándor kikeresztelkedésre biztatja a boldogságot kereső Buksi kisasszonyt, „mert valami szokatlan örömet érzett abban, hogy ő zsidó létére egy zsidó nőt rábeszél a kikeresztelkedésre,” mondván, akkor „többé nem lesznek öngyilkossági gondolatai, mert egy vallásos katolikus nő sohasem lehet öngyilkos”, s arra is célzást tesz, hogy talán a böjtölés sem ártana neki.42

És Kaffka Margit is gúnyos jóindulattal vélekedik Erdős Renée-ről, 1911-ben, egy Hatvany Lajosnak írott levelében:

„Ma ez a bolond asszony, ez a Renée volt nálam. Érdekel, de sohase fogom megszeretni. Agresszív, szertelen nekem, és nincs benne annyi önfegyelmezés, hogy őszinte lehessen. Ez akármit el tud hinni magamagának! Mennyivel intelligensebb és emberebb a mi Málink! Mi van az ő meséskönyvével? És Magával úgy – egyébkülönben? Unatkozik még? Tudja-e, hogy ilyen időkben csakugyan egy trappista kolostorba volna jó bevonulni egy esztendőre! Nem próbálná meg? Renée majd ad tanácsokat. De ő – ma úgy láttam – szívesebben férjhez menne most már; mert lássa, az élet összes bolondságán végig kell ám menni, csak esetleg fordított sorrendben.”43

Az utókor sem vélekedett erről másképp; csak a „zsidó” szó cserélődött, a kor tabusító kívánalmainak megfelelően, „lipótvárosi új főnemesség”-re Rónai Mihály András 1956-ban írott soraiban:

„A maga idejének hangos szenzációja volt nálunk Erdős Renée »megtérése«: nemcsak anyakönyvileg, hanem írói magatartásában is lármásan vállalt katolicizmusa. Ami hitel s művészi érték e megtérésben – eleinte – akadt, a Fiorettinek, Assisi Szent Ferenc legendáriumának fordításában, irodalmunk e becses gyarapodásában ki is merült. Mert máskülönben s a későbbiekben ennek a katolicizmusnak – ennek a nagyon elegánsan olasznak, sőt rómainak, barokknak és szagosmisésnek – még a francia újkatolikusok kétségkívül átérzett kereszténységéhez s irodalmiságához sem volt köze. Ez a megtérés magyar volt, budapesti polgári megtérés (…). A lipótvárosi új főnemesség könyvespolcain csakhamar úgy pihegtek Erdős Renée regényei – e »vallásosan« d’annunziós fülledtségben párolt bestseller-ek –, mint asszonyaik keble a briliáns kereszt alatt.”44

Erdős Renée 1913-ban feleségül ment Fülep Lajoshoz, két gyermekük született, majd elváltak. Körülbelül tíz évvel gyermekei születése után lett aztán ismert regényíró; az 1920-as években írta meg önéletrajzi regényeit (illetve a gyerekkorát feldolgozó első részt, Új sarj címmel 1915-ben) és a máig hírnevét adó Santerra bíborost (1922), A nagy sikolyt (1923), a Teano Amaryll egyszerű életét (1925), a Lavínia Tarsin házasságát (1927), a Brüsszeli csipkét (1930) és még jó néhány társukat.

Ezekben a regényekben visszatér eredeti – női – témájához: a szerelem, a szexualitás, társadalmi szereplehetőségek, a nő mint művész és mint anya kérdéseihez, de már olyan módon, hogy ez az olvasók számára, köztes megoldásokkal, elfogadható legyen: ne lépje túl a határt, csak jelezze, hogy az ott van; s hogy ez közben neki magának és gyermekeinek megélhetést biztosítson, még ha irodalomtörténeti-kánoni elfogadottságot nem is. Bár azért majdnem mindegyik regényéről írtak kritikákat, többről a Nyugat is. Lehet, hogy ahogy kritikusai írják, mindez megalkuvás, a piaci siker választása, lemondás a magas-nemes irodalmi célokról, gyáva visszakozás a patriarchális diskurzusba, de én nem annak látom. Hanem annak az egyetlen köztes megoldásnak, kompromisszumnak, amelynek révén Erdős Renée ezzel a témaválasztással Magyarországon író maradhatott az 1920-as években.

A regények két szólamot mutatnak fel, rejtetten, a különböző szereplők véleményeként: a női szereplőkbe belülre beépült, örökölt normák, társadalmi elvárások és azt ezt áthágni kívánás szólamát. A két szólam közötti feszültségben ismerhettek magukra valójában korabeli olvasói, ebben a női szereplehetőségekre vonatkozó folyamatos feszültségben. S hogy ez Erdős Renée részéről nem kis mértékben tudatos lehetett, arra bizonyítékul hadd említsem a következő, nyíltan ironikus példát: a Brüsszeli csipke főszereplője, Adrienne, konvencionális házasságában nem jut szexuális kielégüléshez, ahogy A nagy sikoly főszereplőjének, Dórának is ez a problémája. Dóra A nagy sikoly végén lemond a szexuális örömről, visszamegy a férjéhez, a nő fő hivatásának az anyaságot tekintve. A Brüsszeli csipkében pedig saját korábbi könyvére hivatkozik Erdős Renée, annak megoldását ironikusan megkérdőjelezve:

„Vérmes természete kívánta az asszonyt és csak úgy, mintegy megszokásból, minden különösebb hangulatkeltés nélkül.

– Öt perc az egész – szokta mondani neki, ha történetesen már késő volt és másnap reggel fontos dolgai voltak – és már alszom is.

És mert valóban így volt, hogy öt perc múlva már aludt, az asszony lefojtotta magában ellenkezését, összeszorította a száját, lehunyta a szemét és megadta magát az unalomig ismert tempónak; tűrve, hogy átviharozzon felette az egész nem túl poétikus dolog s utána kirohanhasson a fürdőszobába. Mire onnan visszatért, a férjét már rendszerint a másik oldalára fordulva találta, komoly előkészületben az alvásra.

Néha egyetlen csók, egy hízelgő szó, egy simogatás nélkül történt meg közöttük minden s utána az asszony kétségbeesett nyugalommal, mozdulatlanul feküdt még órákig az ágyban. Nem volt álmos, undort és fáradtságot érzett, néha egy kicsit sírt is.

De ha aztán mégis elaludt és reggelre kissé kipihente magát, az egész ügyet elfelejtette és megint kedves volt az urához.

De megtörtént az is, hogy szelíden, szégyenkezve figyelmeztette őt ezekre az egyoldalú, nem formás és hirtelen szerelmi kitöréseire, amire az ura nagyokat hahotázott.

– Hát mi a szösz, talán egy hosszú kérvényt nyújtsak be előbb?

Vagy pedig azt mondta:

– Örüljön neki, hogy ilyen jó paraszti ura van, akinek elég, ha magát maga mellett tudja! Baj van már ott, ahol hosszú előkészületek kellenek!

Nem vitatkozott vele, csak azt kívánta, hogy őt minél ritkábban érje ez a kitüntetés, amiben semmi öröme nem volt, sőt ellenkezőleg, megalázta.

A férje nem sokat törődött azzal, hogy ő ezekből a szerelmi idillekből teljesen örömtelenül került ki. Ha mégis szóvá tette, mindössze annyit mondott:

– Hát ez már így van! Ez a természet rendje! A legtöbb asszony ilyen. Hiszen maga olvasta a Nagy sikolyt!”45

*

Bródy Sándorral való szakítását követően Erdős Renée irodalmi karrierje megtörik. Ez a szakítás valamikor 1904 végén–1905 elején történhetett. Erdős Renée az 1904/30. számban publikál utoljára a Jövendőben. Ezt követően önálló vállalkozásba fog: egyszemélyes lapot indít, ő írja és adja ki az Írások könyvét. Bródy is csinált korábban, 1900-ban hasonlót, a Fehér Könyvet. Az Írások könyve havilap, az első szám 1904. december 1-jén jelenik meg. Az MTA Könyvtárban megtalálható példányt, úgy néz ki, senki nem olvasta előttem: nem voltak felvágva a lapjai. De kaptam papírvágó kést hozzá. Az Írások könyvében van vers, mese, följegyzések, egy folytatásos regény, a Jezábel, és egy dráma, az Egyedül. Minden nagyon érzelmes, szerelmes, zaklatott benne. Az 1905. májusi szám belső borítója szól Az olvasónak: a szerző megköszöni olvasói érdeklődését és támogatását, főként mert

„sok minden, ami óhajom és tervem e laphoz fűződött, nem teljesülhetett úgy, amint azt elgondoltam: fájdalom, ez idő alatt többet voltam beteg, mint egészséges, a munka és minden vele járó izgalom tiltva volt s úgyszólván csak lopva dolgozhattam egy-egy órát, olyankor, mikor a nagy fáradság alább hagyott.”

Most viszont meggyógyult, s kéri az olvasókat, újítsák meg az előfizetéseket. Ezután még fél évig, 1906. januárjáig jelenik meg a lap – amikor is, ha jól rekonstruálom a történteket, Erdős Renée betegen vidékre, majd külföldre megy.

Hogy Erdős Renée pontosan tisztában volt azzal, betegsége és távolléte mit is jelent irodalmi karrierje számára, arról a Berekesztett utakban esik szó. Érseki Benoite Bécsben, az idegfeszültséget okozó munkától eltiltva lábadozik, neki ír levelet barátnője, a leszbikus Homolay Katalin (aki először Benoite verseinek volt rajongója, majd szerelmes lesz Benoite-ba, de kapcsolatuk plátói, Katalin támogatja Benoite-ot, amikor az összeroppan s megbetegszik). Ez a levél minden bizonnyal Adyra utal:

„És hallotta-e Benoite, hogy odahaza Pesten ezalatt felfedeztek az ő, Benoite barátai, egy új költőt? Ez nem asszony, férfi és valóban csudaszép verseket ír. Eddig is írt, már évek óta, de vidéken élt és részben Párisban s hogy szavát nem hallották meg: az amiatt a lárma miatt volt, amit Benoite körül a tömjénezők csaptak. De hogy vigyázzon Benoite, ez a fiatalember csakhamar elfoglalja az ő helyét, elszedi előle babérjait és – mivel férfi – nem rongyos asszony – valószínűleg túl is szárnyalja őt. Szóval, jó lesz fölébredni az álmodozásból és a bizonytalan irányú és értékű verseket otthagyva, erősen és komolyan az alkotás felé fordulni.”46

Az önéletrajzi regényciklus második darabja, Az élet királynője tanúsága szerint Érseki Benoite az ünnepelt íróval, Bártfy Lászlóval való szakítást még kiheverte, hiszen részben ő maga akarta: nem tudta a kapcsolatot folytatni a férfi gyötrő féltékenysége és megbízhatatlansága miatt; azt azonban már nem tudta kezelni, hogy a szakítás írói pályájára s megélhetésére is kihatott: az őrjöngő Bártfy bosszúból letiltja Érseki Benoite hírlapi cikkeit, hatására a kiadók szerződéseit felbontják, illetve az álnéven, kevés pénzért való megjelenés lehetőségét kínálják. A könyvben szó esik egy Bártfy-cikkről is, amely Érseki Benoite-t teljesen megsemmisíti:

„A cikk gyilkos dolog volt és arról szólt, hogyan kerül útvesztőbe az új magyar irodalom, azoknak a kártékony és romboló elemeknek hatása alatt, akik a l’art pour l’art elvével jönnek és valóban művészit produkálnak és éppen ezáltal válnak veszedelmessé. Hogy a magyar irodalomban elharapózik az erotika és pedig az a rosszfajtájú, ami egyenesen az olvasóközönség alacsonyabb ösztöneire spekulál. És, sajnos, ennek az iránynak a képviselőit nem annyira a férfiak, mint inkább a nők között kell keresni és irtani kell, ahol lehet, mert különben ez a hang és ez a szörnyű szabadosság beveszi magát, már csak kedveltető és művészi külső formája miatt is az egész közéletbe és megmételyeződik tőle – satöbbi, satöbbi.”47

Ennek a regénybeli cikknek lehet a valódi párja az, amely a Jövendő 1905. július 16-i számában jelent meg. Nem valószínű, hogy ezt Bródy Sándor írta, lévén hogy ő július 5-i öngyilkossági kísérlete után ekkor szanatóriumban volt, sokkal inkább arról lehet szó, amiről Az élet királynője is beszél, hogy Bródy barátai Erdős Renée-t hibáztatták a férfi öngyilkossági kísérletéért. Ez a szöveg, ahhoz hasonlóan, ahogyan korábban a Janda Matildról szóló is, egy másik női szerző apropóján beszél Erdős Renéeről. Csakhogy ez, az eddigi összes dicsőítéssel ellentétben, az erotikus női költészettel való leszámolás, antiszemita felhangokkal, Tormay Cecile Apró bűnök című novelláskötete kapcsán:

„A helyes irányba terelődő magyar irodalom egyik széles körben nagy hatást tett termékével állunk itt szemben, amelynek szerzője elvetette magától az utóbbi évek nőíróinak sablonját s helyes irányban mutatja be az élet megannyi apró bűnét. Az érzéki irány letűnőben van, helyt kell engednie a helyesnek, az egyedül jogosultnak, annak, amely visszatér az emberi lélek édes bús jelenségeihez s oda hagyja a hús és vér kultuszát, amely lábrakapott. (…) Nem lehet itt ezalatt a mérsékelt égöv alatt, meghonosítani az idegen kultusz [sic]. (…) Mert ebben a könyvben, amelyet mindenkinek el kell olvasnia, csak édes suttogásról beszél az írónő és nem mámoros, kéjes lihegésről, a nő ajkáról itt legfeljebb szerelmi vallomás röppen el, de ez korántsem a másik nem hivatása. Nem az élet nem ismerése az, ami Tormayt jellemzi, hanem ellenkezőleg, arról tesz tanúságot, hogy ismeri az életet és mindenesetre jobban ismeri, mint többi írónő társa, aki a kéjre váró passzivitást mutatja be a nőben.”48

Az irodalomtörténet-írás az 1920-as évek végétől kezdve Erdős Renée kezdeti sikertörténetét úgy állítja be, mintha az, hogy a lapok közölték és hogy kötetei népszerűvé váltak, csak Bródy Sándor támogatásának lett volna köszönhető. Különösen hangsúlyos ez az értelmezési vonal Hoványi Béla antiszemita véleményében:

„…Bródy Sándor nagy sajtóbeli tekintélye biztosít neki széleskörű nyilvánosságot, kivételes írói honoráriumot és magasztaló kritikát. Bár enélkül a barátság nélkül is érthető volna a faji sajtó bőkezű elismerése (…). A Bródyval való szakítás azonban nehéz sors elé állítja az írónőt. Részint azért, mert a terrorizált kiadók se könyvét, sem cikkét nem merik vállalni, részint azért, mert a barátságból folyó idegbetegsége hosszú ideig képtelenné teszi az írásra. Az 1906–1909-ig terjedő három év alatt egyetlen könyve sem jelenik meg. Egészsége visszatérésével új orientációt kell keresnie, életét nem folytathatja ott, ahol abbahagyta. Újraéledő vágyaival szeretne bemenekülni a megengedett szerelem csendes derűjébe, irodalmi ambícióinak pedig szeretne az elveszett régi helyébe új piacot szerezni. Belátja, hogy eddigi irodalmi karrierjét csak barátainak köszönhette. A zsidók nagyságot csináltak belőle is, mint minden közülük valóból, de a zsidó sajtófejedelemmel való szakítása elég volt ahhoz, hogy többé egy sor írását se tudja elhelyezni. Jövője tehát attól függ, fel tud-e emelkedni ezek segítsége nélkül.”49

Valószínűleg Hoványit követve vélekedik hasonlóképpen Bánhegyi Jób Magyar nőírók című könyvében:

„Bródy Sándorral való barátsága nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a jórészt zsidó kézben levő sajtó készséggel nyújtott teret a fiatal írónőnek és gondoskodott elismerő és magasztaló kritikáról. Ennek a viszonynak a megszakítása azonban nehéz helyzetbe sodorta Erdős Renée-t. (…) a hatalmas sajtófejedelemtől megfélemlített kiadók sem könyvét, sem cikkeit nem merik elvállalni kiadásra (…).”50

Krúdy regényében, A nap lovagjában is ez a verzió olvasható: a költőnőnek azt javasolják, hogy

„igyekezzen a divatban levő Bródy Sándor közelébe férkőzni, ez a mézesmázos szavú, cifra beszédű, lókupec-rábeszélésű regényíró sok mindent tehet majd az érdekében (…).51

*

Erdős Renée azonban már Bródy Sándorral való megismerkedése előtt ismert és elismert költőnő volt. És Bródy sem volt sajtófejedelem, hanem egy folyton pénzgondokkal küszködő, rossz idegállapotban levő, nőügyeiről hírhedt elvált férfi, és persze ismert és elismert újságíró, regényíró, s ahogy ma az irodalomtörténet-írás látja, a szubjektív szemléletű, modern újságírás meglapozója. Öngyilkossági kísérlete után többet nem is talált magára, s mivel ez éppen a Nyugat megalakulása körüli időre esett, a Nyugatból ki is maradt – de érdekes momentum, hogy létezik egy kézírásos vázlata egy Nyugat című folyóirat impresszumáról, tervéről.52 A költő Erdős Renée sem lett a Nyugat szerzője – noha regényeiről később rendszeresen írt a Nyugat – valószínűleg éppen azért is, mert a Nyugat megalakulásakor külföldön volt, gyógyulni. Magánéletük alakulásának tehát nagy szerepe volt abban, hogy mindketten kimaradtak a 20. századi magyar irodalomnak a Nyugat által kanonizált, máig elismert legfőbb vonalából. A két összetört ember közül azonban az utókor szemében, a legkézenfekvőbb sztereotípiáknak megfelelően, a férfi sajtófejedelemmé változik, a nőről pedig egy ideig az hagyományozódik tovább, hogy költői sikereit csak a férfinak köszönhette, aztán lektűrszerzőként beskatulyázzák, és elfelejtik.

Azt, hogy Erdős Renée az olvasók körében valóban sikeres költőnő volt, saját visszaemlékezése és önéletrajzi regényei mellett – amelyeket tarthatunk elfogultnak is – alátámasztja az is, hogy – és hogy milyen – verset írt hozzá Somlyó Zoltán és a diák Babits Mihály is.

Babits Mihály: Erdős Renée

   Izzó szivű poéta-lány,
Minden dala szívemet érte —
   Izzó szivű poéta-lány,
Fogadd el ez eggyemet érte!

Nem oly égő, mint a tiéid,
Nem szőtte biborszinü szállal,
Kire lantját és a kedélyit
Örökíté Lesbica által.

A lantom, oly ifju, naiv lant,
Teveled hogy’ szállna ki még ő?!
Tereád csak félve ha pislant,
Te örök, te asszonyi, égő!
Zendítni szived zenehúrját,
Míg víg gyönyör újjai késnek,
Vérszínü virágkoszorúját
Kötözöd sóvár epedésnek.

Olvastam e lángkoszorúból,
Szivemben az illata most is,
Égetve, akárcsak az új bor,
Édessen, akárcsak a must-íz.

   Izzó szivű poéta-lány,
Minden dala szívemet érte —
   Izzó szivű poéta-lány,
Fogadd el ez eggyemet érte!53

Somlyó Zoltán: Erdős Renéehez

„Tudod-e, hogy versed minden egyes szója
A lelkem hurjának igaz szószólója.
Tudod-e, hogy versed mindenik sorába’
Valaki a lelke vigaszát találja?…

Sírva panaszkodol az édes anyádnak,
Sírva rebeged el százszor az imádat…
Sírva írod versbe: „Édes anyám, látod
Valaki nem tudja szeretni a lányod”…
S a panaszod elszáll, messze… messze… messze.
És visszaszáll hozzád, szivedet epesztve.
Mint a pacsirtáé, olyan a Te hangod,
Elringat, elaltat a Te bűvös lantod…
Hanem a lelkedet fájdalom takarja:
Sorvasztó búbánat ekéje szánt rajta…

*

…Tudod-e, hogy versed mindenki sorába’
Valaki a lelke vigaszát találja?…54

Babits verse kiadatlan zsenge, de Somlyó Zoltáné megjelent a Magyar Géniuszban, 1902-ben. Mindkét vers rajongó hangvételű, s mindkettő arról beszél, hogy Erdős Renée versei az olvasónak azt a „lélektől lélekig” élményt nyújtják, amely a századfordulós költészet fontos eleme – ennek elvesztéséről beszél Tóth Árpád verse 1923-ban.55

Babits verse egyébként Erdős Renée saját versét idézi meg:

Izzó szívű…

Izzó szívű poéta-lány
Csak pengetem egyre a lantom.
S akármi vígan szól a dal,
Reszketve kíséri hangom.
S az égő könny csak egyre hull
És végig foly lassan a hárfán,
A sok bolondos, víg szöveg
Árván hagyja lelkemet, árván.

És mégis szól és egyre szól
A nóta, a víg, a keserves,
És aki hallja, azt hiszi:
„Lám, lám, a poéta szerelmes.”56

Komlós Aladár idézi Laczkó Géza visszaemlékezését fiatalkorának emlékezetes olvasmányélményeiről, Babits és Somlyó reakciójához hasonló olvasási tapasztalatáról:

„Majd belerobbant ebbe a zavarba egy új irodalmi folyóirat: Bródy Sándor Jövendő-je. Mindjárt az első számban Gárdonyi Géza vakmerően őszinte életrajza gyerekéveiről s egy fiatal, a lángoló vér nimbuszában ragyogó költő lánynak, valami Erdős Renéenek önmagát meztelenre vetkőztető, görög szemérem-nemismeréssel csók és beteljesülés után sikoltó gyönyörű formájú versei lávazuhatagok gondosan faragott hűvös márvány-csatornákban.”57

A kritika pedig nemcsak – Bródy feltételezett hatására – magasztalta Erdős Renée-t, hanem problémákat is megfogalmazott: elsősorban is szemére vetette verseinek túlzott erotikusságát, másodsorban hangvételének férfiasságát, vagyis nem eléggé nőiesen szemérmes szerelmi költészetét, harmadrészt pedig azt, hogy túlságosan egy témára, csak a szerelemre koncentrál:58

„Nemde különös, hogy éppen egy női szívet tud lefoglalni ez a versbe öltöztetett sivár bölcsesség, hogy éppen ő előtte nincs semmi magasabb, kívánatosabb, fölemelőbb, mint a test virulása, a hús és vér izgalmai, a szerelem érzéki gyönyörei. (…) még sem tartjuk arra valónak, hogy az édes anya, leányainak, habár felnőtteknek is, olvasmányul adja. Korán ismernék meg e könyvből (s nem előnyükre), amit később az életből ismerve sem szoktak dobra ütni…”59

„Könyvét nem ajánlhatjuk fiatal leányoknak olvasmányul. A mi világunkban költészet rejlik abban, ha a férfi, az erős barbár, meghódol egy gyönge asszonynak. De bármint erőltetjük is magunkat, nem tudunk nagy lelki momentumot találni abban, ha a nő még oly szép versekben is dicséri egy férfi szemét, kezét, fürtjeit. Elösmerjük, hogy ez a mi hibánk lehet.” – Lyka Károly.60

„Amit poétahölgyek mamájoknak el nem mernének mondani, azt prózában és versben piacra viszik.”61

„Kívánjuk Erdős Renée-nek, hogy tudja levetni asszonyiságát? Akkor talán egy poéta halna meg, aki mégis csak poéta. Révedező, kínlódó és fogoly, de új és érdekes poéta. Hogy fogoly ő, érzi maga is. A magasságok útját sorvadozva kívánja, s neki talán már a legúnottabb az örökös turbékolás. (…) Nem kívánjuk, hogy az effeminált férfiak idejében Erdős Renée – férfiú legyen. Szerelmes érzéseinek kérlelhetetlenségében úgyis túlontúl férfias ő. De dobjon el sokat a szép szavakból, s vegyen fel egy keveset más érzésekből is, mint a hím után való vágyódás. Bizonyisten nem érdemli meg a mi géniuszunk ezt a sok verset, s bizonyisten olyan sok ezer érzéki, kéjes, nagy érzés van, melyhez a partner nem kell és nem hiányzik. Lopja meg a maga leányos hangulatait, intellektusának elálmodozásait: meglássa, hogy többen s a valakik közül valók fogják legjobban szeretni.” – Ady Endre62

*

A huszadikszazad.hu, egy a huszadik századot korabeli lapok anyaga alapján bemutató weboldal-folyóirat 1910. márciusi „száma” öt költőtől közöl verseket: Babits Mihály, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Erdős Renée, Juhász Gyula verseit. Az itt most lábjegyzetben63 olvasható versek alapján vajon miért nincs a „négy nagy” mellett Erdős Renée ott az irodalomtankönyvekben? Nem látok óriási különbséget: Erdős Renée talán kicsit régiesebb, olyan, mint Babits és Somlyó Zoltán hozzá írt versei, érzelmes, sok három pontot használ – de alapjában véve, innen, a mából nézve, ugyanabban a hangfekvésben ír, nem tűnik ki a többi közül.

Erdős Renée-vel kapcsolatban a mai napig, ezektől a korai kritikáktól kezdve, a legfontosabb címke, sztereotípia az erotikus írónőé. Erdős Renée maga egyébként, sajátos módon, zsoltároknak gondolta verseit – „[Pfeiffer] nem használta azt a verseimre állandóan alkalmazott, gyűlölt és elbírhatatlan erotikus jelzőt. Ő úgy olvassa ahogy én írom a verseimet, mintha az ünnep énekei lennének, zsoltárok.” – írja az Ifjúságunkban,64 „Az élet forró, táncos dalait / Én miként zsoltárt énekeltem” – írja az Aranyveder című versben.65 A szerelmes vers és a zsoltár fogalmának ez a szinonim használata nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz, hogy kritikusai katolicizmusának hitelességét megkérdőjelezték.

Míg a korai versek esetében az erotikus vonulat eleinte újdonságot és ezért értéket vagy kifogásolni valót jelentett, vagyis mindenképpen említésre és irodalomtörténeti rögzítésre érdemes tény volt, regényei esetében ez a kánoni rang ellenében hatott – sikeres, nőknek szóló erotikus regények nem tartoznak az irodalomtörténet által tárgyalandó témák közé. Ez volt 1942-ben Várkonyi Nándor véleménye:

„[Erdős Renée] Versekkel lépett fel, amelyekben újszerű volt az erős, szabadon lobogtatott érzékiség, testiség; ez a hajlam meg is maradt egyénisége fő vonásának. Megtérése egy időre megváltoztatta érzéki hevességének költői tárgyát, vallásos miszticizmusba merült, s a felújuló katolikus lírának jelentős művelője lett. De a szenzuális misztika sem kötötte le sokáig, áttért a regényre, s ezt a műfajt azóta is nagy termékenységgel műveli. Első regénye (Az új sarj) sok írói becsvággyal íródott s komoly értékeket is hozott; életrajzi regény, a konzervatív keresztény környezetbe csöppent zsidólány életnek indulását rajzolja; itt mondja el emberről, életről első tiszta élményeit. Többi regényében egyre jobban túlteng a szexualitás, amelytől soha többé nem tud szabadulni, – és a giccs, amelyben kifogyhatatlan. Ezek a munkák a nőolvasók bizonyos rétegének szólnak; az irodalomtörténet nem tarthatja őket számon.66

S Török Sophié, 1932-ben:

„Erdős Renée-t mégis kiemelésre méltóvá teszi nem egész jelentéktelen múltja. Fiatalkori verseiben, valamikor még Ady Endre feltűnése előtt oly tüzes és modern színek akadtak, oly meglepő és erőteljes lendület, mellyel egy kiváló költő útjára is elindulhatott volna. De e kevéssé kiadós dicsőséget hamarosan elhagyta a biztos tömegsikerért, s eltért a kritika útjából is, hiszen a kritika számára az effajta irodalom legfeljebb kortünet, vagy egy félmondatnyi hasonlat anyaga.”67

Ez az irodalomtörténet véleménye máig, pontosabban, ilyen az irodalomtörténet önmagáról alkotott képe máig. Az erotikus női sikerszerző címkéje visszamenőleg a verseket is kiírta a kánonból.

Nem vált be tehát Rónai Mihály András 1956-os jóslata:

„Irodalmunk története aligha fogja megtagadni tőle, hogy költészetében irodalmunkba a nő lírájának új típusa vonult be (…). A társadalomfejlődésnek szinte naptári pontosságával lépett fel benne – női változatban – a feltörekvő, a hatalomban egyenrangú részt követelő, modern és mindinkább radikalizálódó polgárság új költészete: a polgári nőnek a maga nő-mivoltát már-már álszemérem nélkül vállaló s annak legmélyéről zengő lírája, tehát immár igazi költészet, melyben már az egész nő érzésvilágából is megszólal valami.”68

A Jövendő, a maga szecessziós célkitűzéseivel és irodalomeszményével az új irodalom lapja volt, Erdős Renée pedig az új, szecessziós női költő, aki nyíltan beszélt a nők szerelmi életéről, az erotikáról. Egyes szám második személyben, sokszor parancsoló hangon szólította meg a férfit, s a szerelmet két egyenlő fél viszonyának mutatta be.

Kádár Judit69 meggyőzően érvel amellett, hogy Erdős Renée Adyt megelőzően, elsőként alakította ki azt a költői nyelvet, amelyet az irodalomtörténet-írás Adyhoz kapcsolva a modern magyar líranyelv alapjának tart, s hogy igazából az ő hatása volt az, ami Adyt kimozdította költői válságából, az ő hatására lett Ady azzá, ami. Ez az érvelés engem most nem húz ki a bajból – mert részben annak az irodalomtörténeti szempontrendszernek a foglya marad, amelynek a kitágításán fáradozik. Azt bizonygatni, hogy az Ady-féle modern líranyelv nem Adynál jelentkezett először, hanem Erdős Renée-nél – még akkor is, ha ez nagyon fontos észrevétel – azt jelenti, hogy az értékelő szempontok maguk nem változnak meg, ugyanabban a rendszerben mozgunk, amelyikben eddig is. Csak az elsőbbség válik vitatott kérdéssé. Azt adottnak vesszük, elfogadjuk, hogy egy női szerzőt az irodalomtörténet elfelejt. Erdős Renée-t be lehet így illeszteni az ismert korabeli férfi költők közé, de ez nem magyarázza meg, miért nem emlékszünk rá. Csak még kérdésesebbé teszi. Ahhoz pedig, hogy megtaláljuk – létrehozzuk – a női írás ma működőképes és továbbörökíthető hagyományát, azt is tudnunk kell, hogy ez eddig miért nem sikerült.

*

És igen, arról nem sok szó esett mostanáig, hogy milyen verseket is írt Erdős Renée. Halogattam eddig, várakoztam én is, hátha megérik bennem, mit is gondolok, úgy, hogy sosem tanultam, most olvastam először, s hogy Kádár Judit tanulmányán kívül semmilyen mai szakirodalom nem foglalkozik ezekkel a versekkel. Magamra vagyok hagyva, de nem a megszokott magamra: újra kell gondolnom azt is, ha tetszik, s azt is, ha nem: mi lehet az oka, honnan olvasok én, egy olyan irodalmi hagyomány mostani, 2009-es pontján, amelyik nem tartotta meg ezeket a száz éve írott verseket.

Kiválasztottam három verset. Valójában nem az ilyenek vannak többségben, hanem a 19. századi, utóromantikus vallomásos élménylírához jóval közelebb álló darabok, az emlékkönyvköltészet utórezgéseivel: szerelmes dalok, amelyek újdonságértéke valóban csak abból származik, hogy egy nő írta őket, s nem egy férfi. (Bár az utolsó sor ismétlése jellemző technikája Erdős Renée-nek, és később Adynak is.) Ezek ma túlontúl ismerősek, Ady felől is, hiába korábbiak valójában, most már csak Ady felől/utánról lehet őket olvasni, így alakult, s tetejében még a mai dilettánsok költői nyelvében is érződik a hatásuk.

Szerelmesem, ha visszatérsz,
Ölelve vár a két karom;
A legtüzesebb csókom ég
Az ajkamon, az ajkamon.70

Persze, lehetne ezeknek is helye az irodalomtörténetben, a tragikus, az elégikus, a nemzeti stb. kánonok mellett létezhetne egy „könnyedebb” női vonal, a női szerelmi költészet, vagy az anyaságról szóló versek kánonja-hagyománya, de hát nincs ilyen – ha lenne, jóval könnyebb lenne ma nőként verset írni, de talán kevésbé érdekes. Visszamenőleg viszont ezeket beépíteni – ma – nem lehet és nem érdemes.

Olyan verseket választottam tehát, amelyekben Erdős Renée egyedi hangját hallom.

1901-ben írt így Erdős Renée:

Óh hagyj fel…

Óh hagyj fel édes, a magasztalással!
Szavamra mondom: szót sem érdemelnek
Ezek a furcsa, tarka-barka versek –
Tele sóhajjal, könnyel, kacagással.

Ha dalaimat suttogod örökké,
És nem látod meg, hogy tüzel az arcom…
Meglásd, a költőn bosszút áll az asszony!
Meglásd, nem írok verset soha többé!

Mondd, hogy az ajkam pirosabb a lángnál.
Mondd: a fogaim, mint a gyöngy, fehérek,
S pillantásom izzóbb a parázsnál.

S én nem haragszom. Ám ha hétről-hétre
Szüntelenül a verseim dicséred:
Az ember mégis féltékeny lesz végre…71

Feltűnő az egyes szám második személyű, megszólításos beszéd és annak határozott, ám nőies, friss és kissé kacér hangvétele, s a dilemma, amely Erdős Renée – és sok más női szerző – pályáját végigkíséri: a nő és a költő kettőssége, belső ellentmondása; itt a magára való furcsa féltékenység. S a vers érdekes módon értelmezi a költészetet, amikor sajátos viszonyba állítja egymással a szót, a dalokat és a férfi–nő kapcsolatot. Amikor azt mondja, „Mondd, hogy az ajkam pirosabb a lángnál. / Mondd: a fogaim, mint a gyöngy, fehérek” – mintegy arra szólítja fel a másikat, hogy az költőként, versben beszéljen, költői képekkel – róla, a nőről; ne pedig az ő „dalait suttogja”, vagyis az ő verseit ismételje. A férfi beszéljen költőként a nőhöz, ahogy a nő is költőként beszél a férfihez, ebben a versben magában is. Ez a párbeszéd kívánt formája, ez maga a költészet, nem pedig a versekről való beszéd, amely „szót sem érdemel”.

Jöttem hozzátok…

Jöttem hozzátok, messze idegenből
S magammal hoztam őserdők dalát.
Ismeretlen ég távoli csillagfényét,
Nagy, különös virágok illatát.
Velem jöttek a rege-éjszakáknak
Tündöklő árnyai – egész sereg!
S én köztük éltem és nekik daloltam.
S ti nem ismertetek.

Oh, gyönyörűség volt az én magányom!
És szegénységem pompával tele.
És álmaimra lángoló rózsákat
Hintett a vágyak kóbor istene.
Minden reményem hófehér sirály volt
S magasan szállt vizeitek felett.
Mindent akartam és mindenre vágytam.
S ti nem ismertetek.
S jöttetek hozzám mind, a csengő dalra.
Mely hívott, bűvölt, csábított, igért.
Ünnepi díszben, kérkedő babérral –
Imádtatok s nem tudtátok, miért.
A csengés-bongás lelketek befonta.
De az erős szó elszállt, elveszett.
Én rózsáimat közétek dobáltam
S ti nem ismertetek.

Idegen voltam köztetek. Mi lelkem
lángra gyújtotta: attól fáztatok.
Mert nem áldoztam oltáraitoknál,
Ti hajlékomra üszköt dobtatok.
Az erkölcsös hazugság bálványának:
Ki nálam kisebb, az hajtson fejet.
Az én hitem, erkölcsöm: az Igazság –
Ti nem ismertetek.

Hát elmegyek. Úgy ahogy jöttem egykor
Csöndben, hogy többé ne is lássatok.
A ti világtok emléke velem jön
És nálatok maradnak a dalok.
A dalok, mikről botorul azt hittem,
Hogy általuk majd sziveket nyerek.
De én siettem – kissé korán jöttem –
S így nem ismertetek.

Kétezer éves gyöngy a nyakamon

Kétezer éves gyöngy a nyakamon –
Már Egyiptomban is viseltem.
Öröktől fogva én viseltem.
De egyszer elvesztettem valahol.

Akkor kinyitották a sziklasírt,
Amelyben boldogan pihentem,
Ahol rejtelmesen pihentem.
S egy hang kiáltott – és valaki sírt.
S a sarkophagom ékes födelét
Ujjongva leemelték rólam,
Remegve leemelték rólam –
És valaki rám tette a kezét…

S a gyöngysor eltünt. Eltünt. Vándorolt.
Amíg egyszer csak megtaláltam.
Nagy Róma földjén megtaláltam.
S oly szép, amilyen hajdanába’ volt.

Rajt’ Isis istennő titkos jele.
A Nilus szent jogara rajta.
Ptah isten szent jogara rajta,
S ezer emléket rejt minden szeme.

Magányos csöndben egymásra lelünk,
S kérdem tőle: „Hol vándoroltál?”
S kérdi tőlem: „Hol vándoroltál?”
De nem felelünk. Jaj, nem felelünk.

S nagy Róma földjén most így vándorol
Egy gyöngysor, mely kétezer éves,
Egy asszony, aki kétezer éves,
Míg ismét elszakadunk valahol…72

Ez a két vers a Jöttem hozzátok (1909) című kötetből való. A versek megírásának körülményeiről értesülhetünk a Berekesztett utakból, a regény ugyanis bőségesen, bőbeszédűen tárgyalja és idézi az Olaszországban újraéledő Érseki Benoite költeményeit. Ezek a versek tehát egyrészt a Bródyval való szakítást követő időszak lenyomatai, másrészt a gyógyulásé, de még az ezt követő megtéréskorszak előttiek (a vallásos versek első gyűjteménye az 1910-es Aranyveder).

Ez a kötet szerintem Erdős Renée legérdekesebb verseskötete. Kortársai közül a Lehotai álnéven író Kosztolányi gondolja hasonlóan, majd később, az Aranyvederről írva, Kaffka Margit. „Itália nyugodttá és bölccsé tesz – írja a kötetről Kosztolányi. –

(…) Aki (…) igazán megszereti és örökre ott marad rabul, szelíd, ábrándozó és nyugodt lesz s szemét nem a napfény, nem az ég sötétkéksége, nem a múzeumok kincsei kápráztatják, hanem a múlt és a földben alvó energia s ebben önmagát tanulja megbecsülni. Ezek a szunnyadó erők arra intenek, hogy nézzünk saját mélységeinkbe. Egy velencei kilincs mellett, melyen az ötvös talán egész életét koptatta el, semmivé törpülnek a mi kis hangos, rakoncátlankodó bánataink, s a római templomablakok fájó sejtelmeket ébresztenek bennünk. Azt keressük, mi van az ég, a csók és az élet mögött. Elnémulunk, magunkba révedünk és dalolunk.”73

Gellért Oszkár viszont elégedetlen vele: bosszantják a „programvers” – a Jöttem hozzátok címűt nevezi ennek – „férfias szemrehányásai” és a „keserű asszonyi hiúság” „sírása”. (Olyan mérges, hogy csak négy kurta bekezdést ír, egy flekket.)

„Mit akar hát tőlünk, akikhez »jött«? Mi, olvasói, nem »ismertük« volna? Hiszen ő az, egy személyben kritikusa a benne lakozó költőnek, aki immár buzgón igyekszik rá nem ismerni a múltra: nem szereti a régi dalait.”74

Valóban: mit akar az olvasóktól Erdős Renée? Büszke és kétségbeesett a vers beszélőjének hangja, fensőbbséges és sértett. Jön és megy, s mintha érintetlen maradna, s mintha már nem akarna az olvasóktól semmit. Megvonja magát, kilép a dialógusból, s a múlt felé fordul, a múlt fényében, a „kétezer éves gyöngyöt” viselve értelmezi újra nőiségét. Nincs szüksége a férfira, az addig megszólítottra, az olvasóra ahhoz, hogy magát nőként lássa: támpontjait a régmúltban találja meg. Nem akar az olvasóitól semmit – elfordul tőlük. Éppen ő, aki korábban a „lélektől lélekig” érzését tudta olvasóinak adni, meg tudta őket szólítani, mint aki válaszra vár. S aki a férfitól azt kívánta, az legyen költő, ha róla akar beszélni – legyen egyenrangú társa, költészetben és szerelemben is.

A Jöttem hozzátok első versszaka felsorakoztatja a szecesszió legfontosabb elemeit: az idegenből érkező, a távoli, ősi, természeti erőkkel teljes dalok, a különös virágok, a regék, árnyak mint a költő saját közege, amelyet „ti” nem ismerhettek. A szecesszió a jövőre irányul, az új művészetet hozza – a költő a jövőt hozta volna, a távoli idegenből, az ősi, mesés múltból. De akik dalait szerették, nem értették, csak a „csengés-bongás” varázsolta el őket, a szép hangzás, nem pedig az „erős szó” igazsága – a költő így idegen maradt. Elmegy tehát, otthagyja dalait, s viszi az emlékeket.

Ugyanabban az évben jelent meg ez a kötet, mint Ady Szeretném, ha szeretnének című kötete, s benne a nyitó vers, a Sem utódja, sem boldog őse. Ha Ady arra kéri olvasóit, „szeressék”, Erdős Renée azt mondja nekik, most már „ne szeressék”. Ha Ady mindenkinek juttat a költő különleges tulajdonságaiból: „Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség”, Erdős Renée pozíciója mindenki más feletti, mindenki másénál nemesebb, tisztább: „Minden reményem hófehér sirály volt / S magasan szállt vizeitek felett. / Mindent akartam és mindenre vágytam. / S ti nem ismertetek.” „Idegen voltam köztetek.” Ady idegensége feloldandó idegenség, „Szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié”, Erdős Renée megtartja, keserűen, az idegenségét: „Hát elmegyek. / Úgy ahogy jöttem egykor / Csöndben, hogy többé ne is lássatok. / A ti világtok emléke velem jön / És nálatok maradnak a dalok. / A dalok, mikről botorul azt hittem, / Hogy általuk majd sziveket nyerek.” Ady adni szeretne, „szeretném magam megmutatni”, Erdős Renée már adott – s most nem ad tovább.

Kissé túl direkt ez az olvasat, elismerem, de igazából nem is az enyém: versek első olvasásakor létrejöhet egy ilyesfajta szó szerinti olvasat, ahogy az ember először szembetalálkozik a mondatokkal. Gellért Oszkár véleménye mindenesetre egy ilyen első reakciónak tűnik. Ezt igazolni látszik az is, ahogy Kaffka Margit tér ki erre a versre és fogadtatására kritikájában:

„Ki tudna pontosan végére járni, mi hívott ki hangosabb és riadtabb esztétikus-vétókat egy időben az Erdős Renée költészete ellen; a köntöst mellen feltépő és kitáró kezek-é, vagy a hátraszegült fej gőgje? Hol a jogcím, – kérdezték, – e csókokról csattogó költészetben a prófétanői, ószövetségi pátoszú hanghoz: »Jöttem hozzátok!« … Holott, egyszerűen szólva, mindahhoz, amiről ő hajdanta dalolt, sokkal bensőbb köze van szegényke életünknek, mint például sajátos ízű mivelődéséhez a nemzetnek, ahová tartozunk. Holott a »Kevesebb hitványság és több szépség az ölelés körül!« jeligéjű harc semmit sem komolytalanabb a legszebb kultúrforradalomnál. Holott aki megleli önmagát és kifejezi viszonyát a szerelem helyzeteivel szemben, nyújtott legalább olyan érdekeset, mint aki fajával szemben fejezi ki önmagát és például fajából-kinőttségére lel új, teli, szabadító formákat. – A költőt az örök irritáltság kagylótragikuma avatja fel; azért a betegek állandó maganézelődése jár vele. De magahit, fontosságérzés, kijelentésszerűség és prófétagőg nélkül honnét is venné az önigazolást, hogy mindig önmagáról beszéljen, mások helyett, sokakat kifejezőn éljen és szóljon. »Jöttem hozzátok!«”75

S mintha a másik vers, a Kétezer éves gyöngy a nyakamon azt mondaná el, mi is történik az olvasóit és szerelmét elvesztett költővel: az elveszített és újra megtalált gyöngysor: tulajdonképpen a költészet, a már működésképtelen korábbi dalok, és a megtalált régi-új, amely a múltból táplálkozik, a női múltból. A vers végére az asszony is „kétezer éves”, mint a gyöngy. Dialógus ez, de már nem a férfival való dialógus, hanem a saját költészetével – a gyönggyel, a nyugodt, férfitől nem függő nőiséggel, a múlttal és a hagyománnyal. A gyöngysoron Ízisz „titkos jele” s Ptah „szent jogara” – a női isten, a sorson is uralkodó istenanya és a teremtő erő istene, a művészek pártfogója, és a Nílus, a víz, a női őselem. Itt tehát a nő és az alkotó közötti belső konfliktus, amely a korábbi versben volt fontos, a múlt, a mitológia segítségével feloldódni látszik. De a helyzet azért itt sem egyértelműen pozitív: a belső dialógus nem mindig működik, a kérdésekre nem érkeznek válaszok, múlt és jelen, költő és alkotás egymástól elválasztott marad: „Magányos csöndben egymásra lelünk, / S kérdem tőle: »Hol vándoroltál?« / S kérdi tőlem: »Hol vándoroltál?« De nem felelünk. Jaj, nem felelünk.” Megint a kvázi Adyt igéző hang az utolsó sor ismétlésében, a jaj-ban. A különválás időszaka nem elmondható, arról nem lehet versben beszélni, az megmarad, eggyel több rejtett emléknek, eggyel több gyöngyszemnek, ahogy ez az érdekes, kétértelmű kép mondja: „ezer emléket rejt minden szeme”.

Az utolsó versszak hozza azonban a legérdekesebb képet, amikor az „elszakadás” kettős értelmével játszik: „S nagy Róma földjén most így vándorol / Egy gyöngysor, mely kétezer éves, / Egy asszony, aki kétezer éves, / Míg ismét elszakadunk valahol…” Az elszakadás jelenti itt az egymástól való elválást, amely ezek szerint bármikor újra bekövetkezhet, s a gyöngysor elszakadását is. Mivel pedig a gyöngysor a vers végére az asszony szimbólumává válik, a vándorló asszony „elszakadásának” – az otthontól való elszakadásának és lelki törésének – képzetét is előhívja.

Kaffka Margit mintha a vándorló asszonynak erre az alakjára is felelne, amikor Erdős Renée mellé állva arról beszél, bár kissé nehezen kihámozhatóan – legalábbis, amíg nem nyomoztam ki mindezt, amit ebben az írásban leírtam, nem értettem –, és az Aranyvederrel kapcsolatban fenntartásait is megfogalmazva, hogy az Erdős Renée nevéhez fűződő botrány, a Bródy-ügy is hozzájárult kritikusai róla alkotott képéhez. A cikk végén pedig szinte bocsánatot kér tőle mindezért, s jelzi, a magyar irodalom visszavárja:

„Minden évtizednek érzésdivatja van, uralkodó szele, mely felé hajladoznak a derékon töréstől félők. Ezerfelé-figyelő ravaszdi játék lett a szent együgyűségű, ősi dalköltés. A poétának hozzá kell stilizálnia életsorsát is a költészetéhez és magánviszonyaival igazolni versköteteit; meg kell konstruálnia élete regényét (…) jótékony félködben kell tartania magánélete ügyeit és szereplőit, mert ugye, megbocsáthatatlan volna például versbe foglalni egy olyan, – igen megrázó és sötét, – szerelmi dráma esetét, amelyről, s benne a költő szerepléséről már, mondjuk, napilapok hírrovata is tudomást vett. (…) De jaj annak, aki az ősi lantlélek gyermeki és nagy egyszerűségét, gőgjét, mértéktelenségét, alkuvásra, vagy a félig elmondás ingerlő amatőrfogásaira nem hajlandó voltát hozta magával. Keze a keblén és homloka a magasságok felé fordítva, – de hosszú tunikája sárral keverődik utána és kövek repkednek koszorús feje körül. (…)

Erős, derék megmaradások, útahagyások és új útra lelések vigasztalóbbak, – ritkábbak is, – tüneményes kezdeteknél. Egy évtized van az Erdős Renée költői eljutásai mögött, s ez volt nálunk a nagy lírai átformálódás megáradt és megsűrűdött időszaka. Hat-nyolc éves, akkoron újnak és szépnek hatott verseket éreztünk harminc évesekké vénülni e rohamos előrejutásban (…) Az Aranyveder pedig íme, üdének és fiatalnak hat, meglep és megörvendeztet. Egyre többen érezzük úgy itthon, mintha tartoznánk neki valamivel, mintha kihagytuk volna valamiből és keressük meg rokonszenvezőn az ő alakját is a nagy lendülések mögött, – hatón és hatásokat befogadón, – de beletartozva a kórusba és teljesebbé téve azt.”76

*

Visszamentem az emlékszobába. A múltkor is beengedhettek volna, csak akkor koszos volt a festéstől a külső szoba. Az emlékszobában nem történt semmi. Ha valóban fel akarok menni a legfelső szintre, megnézhetem most, de lefelé kötelező megnézni a kiállítást, rákosmenti festőkét, meg a földszinten a helytörténeti gyűjteményt. (Egy parasztház van berendezve a villa földszintjén, nem illik ide, de a helytörténeti gyűjteményt ide helyezte az önkormányzat, mert az eredeti házat lebontották. A munkatársnő hangjában tisztelet, megmentették a parasztbútort, és nem tetszik neki, hogy én kelletlen vagyok.) Mondjam már meg, ki vagyok, miért érdekel ez a szoba, nincs ott igazából semmi.

Az emlékszoba egy kis sarokszoba a torony alatt, egy lépcsőfokkal lejjebb van, mint a nagyobb szoba, amelyikből nyílik, benne egy íróasztal, komód, egy fénykép, Erdős Renée, a szembefalon egy másik, két szőke gyerek, Erdős Renée gyerekei. Vitrinben néhány kötet. Semmi sem az övé, a munkatársnő főnöke szerezte a bútort. Van még a télikert, az tárgyaló, oda egy másik múzeumból jött a bútor. Szépek a szecessziós falidíszek. Erdős Renée igazi dolgozója most iroda, benézni nem lehet, csak a főnöknek van kulcsa. Próbálok az oldalablakból kukucskálni. Nem látnék semmit, felesleges. Három könyvét árulják, a színes borítós Garabonciás kiadósakat, amelyek 1990-ben jelentek meg, 1000 Ft az egységár. A ház kiadványai, mondja a másik hölgy, és már végképp nem szeretnek, amikor kételkedem. De hát nem fizetnek a kiadónak az eladások után, mondja, csak a ház adhatja ki. Ha Pista bácsi, a gondnok, nem ment volna nyugdíjba, mindent elmondana nekem, hogy Erdős Renée mikor lakott itt, ők sajnos már nem tudják. Könnyen megnézhetnék pedig a bejárat melletti emléktáblán. Vagy a museum.hu-n, a házat ismertető weboldalon: „Erdős Renée 1927-ben vette meg rákoshegyi villáját. Későbbi írásaiban élete legboldogabb szakaszaként említi az itt töltött éveket. A negyvenes években azonban származása miatt már csak írói álnéven publikálhatott. Itt tartózkodásának utolsó dokumentuma egy 1944. március 31-én innen keltezett levél, amelyet Serédi Jusztinián hercegprímásnak írt, hogy emelje fel szavát a katolikus hitre tért zsidók érdekében. A vészkorszakban vidéken bújtatták, Rákoshegyre már nem tért vissza, Budapestre költözött.”

Ez az eufemisztikus „nem tért vissza” – ahogy Erdős Renée 1945-ben és 1946-ban írott leveleiből kiderül – arra utal, hogy a villából először is mindent elhordtak a környékbeli lakosok, amíg őt orvos lánya kórházban, majd barátnője vidéken bújtatta; majd pedig a házat elfoglalták az oroszok, amikor aztán kimentek onnan, „magánember ekkora házban már nem lakhat[ott] többé”.77

Azt írja Erdős Renée, 1946-ban, hogy szeretne újra dolgozni, kiadót találni, hiszen a könyvei iránt változatlanul nagy az érdeklődés, a „rongyos példányokat egy kiló zsírért árulják az antikváriusok”. S így számol be a napjairól: „Mi itt evickélve küszködünk az árral, hol fel, hol le, de még mindig vagyunk. Az ember a legszívósabb állat a világon és mindenhez hozzátörődik. Munkáról természetesen szó sincs. Az ember ideje lemorzsolódik azt sem tudja hogyan. Nincs értelme annak, hogy reggel fölkel és este lefekszik, de mert így szokta, tehát folytatja tovább. Íme az életünk.”

Szomorú vagyok és csalódott. Miért nem irodalmi hely ez? Valami olyat vártam, mint az Ady-emlékmúzeum, vagy Moszkvában a Tolsztoj-ház. Édesanyám szoktatott rá az ilyesfajta múzeumokra – ezek azt az illúziót keltik, hogy valamit el lehet lesni az illető életéből. Persze, csoda is lett volna, az írónőknek nincs emlékszobájuk, mondja bennem a sértődött női író hangja. De azért itt is meg lehet tudni valamit: azt, hogy a ház van. De ez csak névleges. Erdős Renée-ház. De Erdős Renée nincs meg.

Bár, talán, most, hogy írtam róla, nekem már megvan. Van.

Otthon azért a biztonság kedvéért megnézem a neten, beírom a Google-ba, hogy emlékmúzeum. Pörgetem az oldalakat, van-e olyan nő, netalántán írónő, akinek van emlékmúzeuma. Van, kettő, Bajor Gizi és Tolnay Klári. Színésznők. Nem hiába mondja az Ifjúságunkban Somorlay Carola, a volt színésznő, több mint száz éve, az 1900-as évek elején a következőket: „A színpad (…) egy már kiépített pálya a nő számára, ahol régóta vannak sikerei. Az irodalom olyan terrenum, amit most kell a nő számára kiépíteni.”78

A Petőfi Irodalmi Múzeum üdvözlőlapján magyar írók fényképei vannak. Ezzel kívánnak kellemes ünnepeket. Ady Endre, Jókai Mór, Illyés Gyula, Babits Mihály, Déry Tibor, Karinthy Frigyes, Petőfi Sándor, József Attila, Krúdy Gyula, Radnóti Miklós, Kosztolányi Dezső, Mikszáth Kálmán, Márai Sándor, Pilinszky János, Móricz Zsigmond. Emblematikus arcképek, a tizenötből csak kettőt nem ismerek fel kapásból, a többi mind az enyém, tankönyvi anyag volt. Az én irodalmi hagyományom. Meg mindenkié. Egy nő sincs köztük. Nők nincsenek a panteonban, az irodalomtörténet emblémái, kitűzői, matricái között. De ki maradjon ki, kérdezi ismerősöm, akinek mutatom a lapot. Arany János sincs rajta, felelem. Ez meggyőzi. Ha úgysem teljes a paletta, akkor legyen benne egy-két nő, nem úgy van, hogy valakinek – egy férfinak – a helyét veszik el. Kaffka Margit, Nemes Nagy Ágnes, ebben maradunk, hiányoznak. Ha egy ilyen képeslapon csak nők képei lennének, rá lenne írva, magyar nőírók. Erre nincs odaírva, magyar férfiírók. Nincs odaírva semmi. Nem kell. Úgyis tudjuk. Ez a magyar irodalom múzeuma.

Jegyzetek

  1 Balassa József: Erdős Renée csodálatos élete. Literatura, 1926/4. 10–12. 11.

 2 Illés Endre: A gyóntatószék-erotika írója. In: Uő.: Mestereim, barátaim, szerelmeim II. Bp.: Magvető, 1983. 591–598. 596.

 3 Szerződés 1925-ből. Erdős Renée üzleti levelezése Dick Manóval. OSZK Kézirattár, Analekta 1427.

 4 És egy adat a skála másik végéhez, de sajnos csak tíz évvel későbbit találtam: egy gyárosnak 1935-ben évi 250 000 pengő jövedelme volt. Vö.: Szántó Ferenc: Lakások, bérek, árak. Életviszonyok az 1920-as években egy iparvidéken. História, 1981/1. http://www.tankonyvtar.hu/historia-1983-01/historia-1983-01-

 5 A pengő: 1926-tól, az inflációt meggátolandó váltotta fel a koronát, 1 pengő 12 500 koronának felelt meg.

 6Erdős Renée üzleti levelezése Dick Manóval. OSZK Kézirattár, Analekta 1426., 12.

 7 Révai testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság Nagyságos Dick Manó könyvkiadó úrnak, 1926. augusztus 5. Erdős Renée üzleti levelezése Dick Manóval. OSZK Kézirattár, Analekta 1426.

 8 Dick Manó a Révai testvéreknek, Budapest, 1926. dec. 8. Erdős Renée üzleti levelezése Dick Manóval. OSZK Kézirattár, Analekta 1429. 28., 30.

 9A magyar irodalom története 1915-től napjainkig. Szerk. Szabolcsi Miklós, Bp.: Akadémiai, 1966. 166.

 10 Illés Endre: i. m.

 1 1 Iszlai Zoltán: Könyvek pizsamában. Santerra bíboros. Magyar Napló, 1990/6. 2. „Aki nem úgy unja az illóolajú, dunsztos erotikát, mint a mostani dezodorszagú, például amerikai vagy német újbestsellereket, pihentetőül ezeken is piheghet.” Lásd még: Iszlai Zoltán: Az orgazmus történetisége. Erdős Renée: A nagy sikoly. Élet és Irodalom, 1990/4., 11.

 12 Radnóti Sándor: Erdős Renée: A nagy sikoly. Polcz Alaine: Asszony a fronton. Holmi, 1991/10. 1369–1372. 1369.

 13 Kádár Judit: A „zseniális poétalány”. Erdős Renée szubverzív lírájáról. Alföld, 2001/6. 57–67.

 14 Kádár Judit: Erotikus, katolikus. Erdős Renée, 1879–1956. Elsüllyedt szerzők V. Magyar Narancs, 2006/45. http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/­public/­hirek/­hir.­php&id=­13858

 15 A Bródyval való megismerkedéssel végződik Erdős Renée élete végén, hetvenhét éves korában írt visszaemlékezése, amelynek alapján az életrajzi adatokat ebben a két bekezdésben összeállítottam. Erdős Renée: Ifjúságunk. Gépirat. Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattár, 366. f.

 16 Bródy Sándor: Előhang. In: Uő.: Lyra. Bp.: Singer és Wolfner, é. n. [1911.] 13–23. 19.

 17 Bródy Sándor: Megölöm magamat. In: Uő.: Cilinderes Tiborc. Válogatott cikkek és tanulmányok. Szerk. Bródy András. Bp.: Magvető, 1958. 514–520. 520.

 18 Juhász Ferencné: Bródy Sándor. Bp.: Akadémiai, 1971.

 19 Bródy András: Bródy Sándor, az újságíró. In: Bródy Sándor: Cilinderes Tiborc. i. m. 5–29. 22.

20 Krúdy Gyula: Bródy Sándor vagy a nap lovagja. Bp.: Noran, 2004. 98., 100.

2 1Erdős Renée. A Hét, 1901/43. 714.

22 Jövendő, 1903/1. 94.

23A szerkesztő közlései. Janda Matild. Jövendő, 1904/15. 51–52. [Kiemelés M. A.]

24 Szász Zoltán: A nőírók ellen. Jövendő, 1904/16. 11-

25 Uo. 12.

26 Uo. 13.

27 Uo. 14.

28A szerkesztő közlései. Janda Matild. Jövendő, 1904/15. 51–52.

29 Dr. Hevesi Sándor: A szerelem jövője. Jövendő, 1903/32. 17–22.

30Feminizmus és mikosizmus. Jövendő, 1904/3. 8–10.

3 1 Dr. F. S.: A két nem kétféle jelleme. Jövendő, 1904/43. 46.

32 Uo. 44., 45.

33 Erdős Renée: Ifjúságunk. i. m. 167/84.

34 Erről lásd: Borgos Anna: „Mi ez a nagy sikoly?” Nőiség, testiség és pszichoanalízis háború előtti magyar nőírók műveiben. In: Laikus olvasók? A nem-professzionális olvasás értelmezési lehetőségei. Szerk. Lóránd Zsófia–Scheibner Tamás–Vaderna Gábor–Vári György. Bp.: L’Harmattan, 2006. 61–64., és Agatha Schwarz: Shifting Voices. Feminist Thought and Women’s Writing in Fin-de-siecle Hungary. Montreal & Kingston–London-Ithaca: McGill-Queen’s University Press, 2008. 89., 173–182.

35 Kádár Judit: Erotikus, katolikus. i. m.

36 Erős Kinga: Könyvbölcsőm. Bp.: Magyar Napló, 2007. 17–18.

37 Kemenes Géfin László–Jolanta Jastrzêbska: Erotika a huszadik századi magyar regényben, 1911–1947. Bp: Kortárs, 1998. 110.

38 Erdős Renée: Berekesztett utak. Ősök és ivadékok III. Bp.: Dick Manó, é. n. [1923.] 45.

39 Erdős Renée: Berekesztett utak. i. m. 50.

40 Hoványi Béla: Erdős Renée. Irodalmi tanulmány. Miskolc: Magyar Jövő. 1927. 32.

4 1 Hoványi: i. m. 17.

42 Krúdy: i. m. 103., 104.

43 Kaffka Margit levele Hatvany Lajoshoz, 1911 ősz. In: Levelek Hatvany Lajoshoz. Vál., szerk. Hatvany Lajosné. Bp.: Szépirodalmi, 1967. 132–133.

44 Rónai Mihály András: Erdős Renée – Az első asszony. In: Uő.: Magyar lant. Bp.: Szépirodalmi, 1984. 223–225. 224.

45 Erdős Renée: Brüsszeli csipke. Bp.: Garabonciás, 1990. 82.

46 Erdős Renée: Berekesztett utak. i. m. 65.

47 Erdős Renée: Az élet királynője. Ősök és ivadékok II. Bp.: Révai, é. n. 2. kötet, 135.

48Tormay Cecile novellái. Jövendő, 1905. 29. 44.

49 Hoványi Béla: i. m. 9.

50 Bánhegyi Jób: Magyar nőírók. Bp.: Szent István Társulat, 1939. 93.

5 1 Krúdy Gyula: i. m. 99.

52 MTA Könyvtár Kézirattár, Ms 377/102.

53 OSZK Fond III/2356. 20. f. rektó (az Angyalos könyvben a Troubadour-kor című füzet 1903. jan.–márcz. című részében, de a márcz. című rész előtt), tintaírású tisztázat. Köszönöm Kelevéz Ágnesnek, hogy rendelkezésemre bocsátotta a Babits-vers szövegét.

54 Somlyó Zoltán: Erdős Renéehez. Magyar Géniusz, 1902/4. 57.

55 „Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! / Ó, jaj, az út lélektől lélekig! / Küldözzük a szem csüggedt sugarát, / S köztünk a roppant, jeges űr lakik!”

56 Erdős Renée: Versek. Bp.: Pallas, 1902. 149.

57 Laczkó Géza: Királyhágó. Bp.: Grill Károly, 1938. 194. Idézi Komlós Aladár: Erdős Renée. In: Uő.: A magyar költészet Petőfitől Adyig. Bp.: Gondolat, 1959. 391–394. 393.

58 Ehhez lásd még: Kovács Jenő: Erdős Renée. Magyar Géniusz, 1902. december 4. 827–828. Kisujfalusi Ödön: Erdős Renée: Versek. Huszadik Század, 1903. január–június, VII. kötet. 243–246. v. g. [Voinovich Géza]: Erdős Renée: Versek. A Hét, 1902/49. 788–789.

59 O.: Erdős Renée: Versek. Pallas, 1902. Budapesti Szemle, 1903. 314. szám, 307–313. 311., 313.

60 Lyka Károly: Két költő. Erdős Renée – Harsányi Kálmán. Új Idők, 1902/51. 547.

6 1 Y. F. Erdős Renée: Új dalok. Kleopátra. Budapesti Szemle, 1906. 350. szám, 305–308. 305.

62 Ady Endre: Erdős Renée. Budapesti Napló, 1906. január 21.

63 A verseket, a szerkesztő, Szabó Ágnes közlése szerint, a Vasárnapi Újság 1910-es évfolyamából válogatták. http://www.huszadikszazad.hu/­index.php?apps=­cikk&­cikk=­7067

Babits Mihály: Esti dal

Ma szép a nap, gyönyörű szép; / Ily napon volna halni szép! // Csillog a fák mögött a tó; / Haljunk meg együtt, jer Kató! // Derüs az est, színes az ég; / Minden szép, hogyha vége szép! // Minden jó, hogyha vége jó; / Haljunk meg együtt, jer Kató! // A nap, az tűz, a nap, az ég; / Az este hűs, az este szép! / Haljunk meg együtt, jer Kató; /

Csillog a fákon át a tó!

Ady Endre: Fehér asztal búcsúztatója

Boros asztal, fehér asztal,/ Telt poharak, kaczagva bongók, /

Víg, hős, legényi éjszakák, / Villámos kedvűek, csapongók, / Már elhagylak benneteket. // Szíves órák, duzzadt órák, / Rólatok már gyakran lekések, / Elmulasztom örömötök / S a régi, szép feledkezések / Ritkán jönnek, alig-alig. // Boros asztal, fehér asztal, / Frigyeskedésünk hajdan-hajdan / Képzelt gondokban született, / Örömnél is jobb ifjú bajban / S most mint bagoly hit szétszakad. // Szíves órák, duzzadt órák, / Komorabbak s higabbak lesztek / S a régi boros üvegek / Nyujtóznak, mint vén sírkeresztek / Vén temetőben valahol. // Ritkább-ritkább lesz a kortyom / S megtelek már síri malaszttal / S oly furcsa a ravatalom: / Egy boros asztal, fehér asztal / S virrasztóim telt üvegek.

Kosztolányi Dezső: Terzinák

Rövidre nyirnám a hajad, / Mint egy vezeklő zárdaszűznek, / Hogy engem láss csak és magad. // És megvakítnám a szemed, / Ezt a két ledér éji pillét, / Mely czifra lámpákhoz lebeg. // És hátrakötném a karod, / Hogy csendesen magadba fordulj / És úgy feküdj, mint egy halott. // Akkor borulnék csak reád. / Halott szemed bús éjjelében / Ragyogva ölelnélek át.

Erdős Renée: Vannak leányok…

Vannak leányok, remegő szüzek, / Csókot nem adnak soha senkinek. / Vágyuk fehér, miként az imádságuk, / Őrangyal őrizi az álmuk, / S tavaszszal, ha a hóvirágok nyílnak / S ébred a kert: magukban sirnak. / Ilyenkor szomoruk, halványak / És vőlegényre várnak. // Vannak asszonyok, szomorúk, szüzek, / Csókot nem adnak soha senkinek. / Vágyuk biboros, mint az alkonyég, / Szemükben hideg, szent csillaga ég / Az eltemetett, elfeledett multnak, / Ritkán mosolyognak. Sok titkot tudnak, / A szavuk zengő, mint egy régi óra / Finom ütése. Kedves, szép halottak. // Becsukott kertek…alvó paloták… / Lelkükben egy színes mesevilág / Csodái múlnak és fakulnak… / Fák, mikről ismeretlen, nagy virágok / Hímporos szirmai hullnak… / Bennők minden áldás – és minden átok. / Csak nagyon jót és nagyon rosszat láttak, / Korán őszültek, korán elfáradtak, / És bucsut mondtak a világnak… // Vannak leányok, remegő szüzek … / S asszonyok, a kik semmire se várnak… /

Juhász Gyula: Annára gondolok

A csillagokra gondolok / És Annára, ki elszállt búcsu nélkül, / A boldog, néma csillagokra, / Melyek lenéznek mosolyogva / Reám a babonás, bús téli égrül. / A csillagokra gondolok. / Melyeknek lángja régesrég kiégett, / Csupán fényük ragyog / S Annára gondolok, / Ki rám ujjongva nézett / S egy csillagos őszi éjen elhagyott. // A csillagokra gondolok. / Kiégett, elsuhant, tört csillagokra, / Annára gondolok / S a könnyem úgy ragyog, / Mint elhunyt csillagok, ha ég az éji pompa! (http://www.huszadikszazad.hu/index.php?apps=cikk&cikk=7067)

64 Erdős Renée: Ifjúságunk. i. m. II. 272/144.

65 Erdős Renée: Aranyveder. Bp.: Révai. é. n. [1910.] 7.

66 Várkonyi Nándor: Az újabb magyar irodalom 1880–1940. Bp.: Szukits, 1942. 311. [Kiemelés M. A.]

67 Török Sophie: Nők az irodalomban. Nyugat, 1932/24. http://www.epa.hu/00000/00022/00548/17166.htm

68 Rónai Mihály András: i. m. 223.

69 Kádár Judit: A „zseniális poétalány”. Erdős Renée szubverzív lírájáról. Alföld, 2001/6. 57–67.

70XVIII. In: Erdős Renée: Versek. i. m. 139.

7 1A Hét, 1901/43. 707. Megtalálható a Versek című kötetben is, i. m. 161.

72 Erdős Renée: Jöttem hozzátok. Bp.: Franklin, 1909. 74–75.

73 Lehotai [Kosztolányi Dezső]: Erdős Renée: Jöttem hozzátok. A Hét, 1909/7. 123.

74 Gellért Oszkár itt a Nem szeretem című versre utal. Gellért Oszkár: Erdős Renée: Jöttem hozzátok. Nyugat, 1909/13. http://www.epa.hu/00000/00022/00035/00868.htm

75 Kaffka Margit: Erdős Renée: Az aranyveder. Nyugat, 1910/12. http://www.epa.hu/00000/00022/00058/01662.htm

76 Kaffka Margit: i. m.

77Erdős Renée levelei Kornis Gyulának, 1945. dec. 27; 1946. júl. 26. MTA Könyvtár Kézirattár, MS 4285/148; 4287/50.

78 Erdős Renée: Ifjúságunk. i. m. I. 79/159.

______________

A projekt az Európai Unió támogatásával és az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg, a támogatási szerződés száma TÁMOP 4.2.1./B-09/1/KMR-2010-0003.

The European Union and the European Social Fund have provided financial support to the project under the grant agreement no. TÁMOP 4.2.1./B-09/1/KMR-2010-0003.

Az írás megjelent a Palócföld 2009/3. számában (40–67.) és a Nő, tükör, írás. Értelmezések a 20. század első felének női irodalmáról című kötetben. (Szerk. Varga Virág–Zsávolya Zoltán, Bp.: Ráció, 2009. 427–454.)