Bácsi István

Karácsony

Alkonyodott. A nő fújtatva ka­pasz­ko­dott fel­felé az el­kes­ke­nyedő ös­vé­nyen, ke­rül­getve a csa­ta­kos fa­le­ve­le­ket. Erő­sen fi­gyelt, hogy lábai meg ne csússza­nak a laza, ka­vi­csos ta­la­jon. Itt fenn már csak a tu­ris­ták jár­tak néha, meg a haj­lék­ta­la­nok. Meg­állt pi­henni. Egy susnyó kő­risbe ka­pasz­kodva le­né­zett a zajgó vá­rosra. Az még min­dig zú­gott, habár már alig járt autó az uta­kon. Kö­rül­né­zett. Te­kin­tette sorra járta az al­ko­nyi ho­mályba vesző he­gye­ket. Hó már csak a csú­cso­kon ma­radt a meg­eny­hült idő­ben. Akkor ez most fehér ka­rá­csony? – töp­ren­gett egy pil­la­na­tig. Árpád hogy örülne, ha igazi fehér ka­rá­csony lenne! Fel­só­haj­tott. Szo­ron­gás fogta el, hogy ilyen hosszú időre ma­gára hagyta a fér­fit. De el kel­lett men­nie, be­vá­sá­rolni az ün­nep­hez. Árpád annyit be­szélt neki a régi ka­rá­cso­nyok­ról, olyan el­ra­gad­ta­tás­sal, hogy mu­száj volt.

Hevesen dobogott a szíve, ahogy kö­ze­le­dett a fekvő fér­fi­hoz. Árpád csu­kott szem­mel, moz­du­lat­la­nul fe­küdt, állig be­ta­ka­rózva a kosz­lott há­ló­zsák­kal. Annát ré­mü­let fogta el, és meg­for­dult vele a világ. Ekkor a férfi kö­högni kez­dett. A nő sírva fa­kadt, és se­ré­nyen mun­ká­hoz lá­tott. A bar­lang­ból szá­raz gallya­kat és fát hor­dott a tűz­rakó hely­hez, és meg­gyúj­totta. Az éledő tűz fé­nyé­nél ki­pa­kolta a há­ti­zsák tar­tal­mát a kö­vekre. Egy nagy követ egé­szen közel ci­pelt a tűz­höz, erre tette a ki­hűlt grill­csir­két, hogy me­le­ged­jen. A bar­lang mel­lől ide­hozta a kicsi, gyö­ke­res fe­nyőt, amit teg­nap ásott ki a föld­ből egy kés­sel. Szép ka­rá­csonyfa lesz, gon­dolta, míg a fát egy kő­ha­lomba ál­lí­totta. Lent a vá­ros­ban ezer­nyi fény­fü­zér csil­lo­gott. Si­etve dí­szí­tette a fe­nyőt, kész akart lenni vele, mire Árpád fel­éb­red. A két gyer­tyát az ágakra erő­sí­tette, de még nem gyúj­totta meg. Ki­nyi­totta a vö­rös­bort, töl­tött a kicsi üveg­po­ha­rakba. A po­ha­ra­kat úgy he­lyezte el a kőre, hogy Árpád lát­hassa a tűz fény­já­té­kát az ital­ban. Már min­den­nel el­ké­szült, leült és várt. Gyenge szél tá­madt, dal­fosz­lá­nyo­kat ho­zott va­la­hon­nan. Is­me­rős ka­rá­cso­nyi dal­lam. Meg­pró­bálta dú­dolni, de nem ju­tott eszébe. So­káig eről­tette az em­lé­ke­ze­tét, mert sze­rette volna el­éne­kelni a fér­fi­nak. Hir­te­len Ár­pádra te­kin­tett. Ébren volt, ned­ve­sen csil­logó sze­mek­kel őt nézte. – Mi­lyen szép ka­rá­csonyt va­rá­zsol­tál – sut­togta. Anna mel­lé­ült, és meg­si­mo­gatta a férfi forró arcát. – Látod, la­ko­mát csa­punk – mo­soly­gott a fér­fira. – Hoz­tam bort meg puly­kát, gyer­tya is van. Mind­járt meg­gyúj­tom.

A férfi követte a nő mozdula­tait, amíg az meg­gyúj­totta a gyer­tyá­kat. – Ó, te el­ad­tad a gyű­rű­det – só­haj­totta. Anna nem vá­la­szolt erre, csak mo­soly­gott. Vá­gott a csir­ké­ből és a pa­pír­tá­nyérra tette. Kicsi da­ra­bot té­pett le és Árpád szája felé nyúj­totta. A férfi rá­me­redt a hús­da­rabra és át­szel­le­mül­ten nyi­totta a szá­ját. Las­san for­gatta a szá­já­ban a fa­la­tot, és egy fá­radt mo­solyt kül­dött An­ná­nak. – Finom, ara­nyom? – kér­dezte a nő anyai mo­sollyal. A férfi há­lá­san in­tett a fe­jé­vel. De a har­ma­dik falat után nem kért töb­bet. Anna oda­vitte a bort, és fél­könyökre se­gí­tette a fér­fit. Árpád kor­tyolt né­há­nyat, majd vissza­ha­nyat­lott. A nő ren­dü­let­le­nül mo­soly­gott to­vább. Köz­ben ő is evett és ivott egy ke­ve­set, majd a ma­ra­dé­kot el­cso­ma­golta, és a férfi mellé ült. A férfi hal­kan, szag­ga­tot­tan új­ra­kezdte a régi ka­rá­cso­nyo­kat. Mióta beteg volt, most elő­ször. Anna meg­fogta a kezét, és csi­tí­totta, hogy ne be­szél­jen, kí­mélje az ere­jét. De hiá­ba. Árpád zi­hálva sut­togta a tör­té­ne­teit, csak a kö­hö­gé­sek sza­kí­tot­ták meg idő­ről időre. Aztán ab­ba­hagyta, vizet kért. Miu­tán a nő meg­itatta, újra meg­fogta a kezét. A tűzön pat­togva égtek a fa­da­rabok. A tá­voli vá­ros­ré­szek hu­nyorgó fé­nyei felé né­zett és mo­soly­gott, mert magán érezte a férfi te­kin­te­tét. Hosszú ideig hall­gat­tak így. A férfi lázas keze erőt­le­nül pi­hent a nő ke­zé­ben. Anna látta, hogy a férfi ol­dalra for­dítja fejét, és félig nyi­tott sze­mek­kel va­la­hová a fénylő város és a fel­hők közé néz. – Nézd, an­gya­lok! – hal­lott Anna egy vissz­hang­szerű sut­to­gást a férfi felől, és a forró kéz reb­bent egyet. Anna meg­me­re­ve­dett. Az an­gya­lok felé for­dí­totta arcát, meg­pró­bálta el­kép­zelni, mi­lye­nek le­het­nek azok az an­gya­lok. Csak akkor for­dult a férfi felé, ami­kor annak már hűlni kez­dett a keze. Árpád ugyan­úgy fe­küdt, csil­logó üveg­sze­mek­kel me­redt a fel­hő­kön át az űr an­gya­lok­tól népes me­ző­ire. – Ilyen­kor jár­nak – vá­la­szolt Anna, és rázni kezdte a zo­ko­gás.