Bácsi István

A tüzes király

Hetedhét tengeren túl, a világ végén innen, élt egy­szer egy öz­vegy ki­rály a vi­lág­szép le­á­nyá­val. A ki­rály jó ember volt, erős is volt, de még­is­csak le­verte lá­bá­ról a be­teg­ség. Hideg lelte, tűz égette min­den por­ci­ká­ját. Fe­küdt az ágy­ban ereje­hagyot­tan, s hiába jöt­tek hozzá min­den­hon­nan tudós or­vo­sok bal­zsa­mok­kal, fü­vek­kel, va­rázs­igék­kel, a ki­rály mind be­te­gebb, mind lá­za­sabb lett. Végül ki kel­lett venni az ágy­ból is, mert már lán­got fo­gott az ágy­nemű. Akkor a szol­gák be­ál­lí­tot­tak a szo­bá­jába egy vas­ká­dat, és ezen­túl abban tar­tot­ták a tüzes ki­rályt.

A kancellár váltig azon töprengett, hogy mit te­gyen, kivel gyó­gyít­tassa meg a ki­rályt. Nem mert már jönni senki em­ber­fia, mert dok­tor, fel­cser, va­rázsló mind ku­dar­cot val­lot­tak, s ott asza­lód­tak ka­ró­kon a tudós fejek a pa­lota ke­rí­té­sé­nél. A beteg egyre csak va­co­gott a hi­deg­től, só­haj­to­zott a láz­tól. Ami­kor a ki­rály már éjjel-nap­pal pi­ro­san iz­zott, mint a fel­szí­tott pa­rázs, a kan­cel­lár hí­vatta a de­le­jes daj­kát. Réges-régen ez a dajka ne­velte fel a ki­rályt, de el­za­var­ták az ud­var­tól, mert bo­szor­kány­nak állt. A dajka min­den­kit ki­kül­dött, majd se­ré­nyen a kú­rá­hoz lá­tott. Tűz­apasztó va­rázs­vi­zet ita­tott a ki­rállyal, jeges lével lo­csol­gatta, gyó­gyító iszap­pal ta­kar­gatta, láz­csil­la­pító kúp­pal ke­zel­gette, va­rázs­sza­va­kat mor­molt, hiába, nem hasz­nált az sem­mit, a sze­gény ki­rály csak gő­zölt, füs­tölt, mint a vas­há­mor, s iz­zott to­vább.

A dajka így szólt a kancellár­hoz: – Kevés már ide az én tu­do­má­nyom. Nem hasz­nál itt más, csak a hu­szon­négy fejű sár­kány lyu­kas szem­foga. De azt em­ber­fia élve meg nem sze­rez­heti. Ha mégis akadna olyan bátor vagy tök­kel­ütött le­gény, aki je­lent­ke­zik, küldd hoz­zám, majd én út­ba­iga­zí­tom.

A kancellár az egész birodalomban szét­kür­töl­tette, hogy aki meg­szerzi a sár­kány lyu­kas szem­fo­gát, az fe­le­sé­gül kapja a vi­lág­szép ki­rály­kis­asszonyt, hozzá ten­ger sok kin­cset. Meg­hal­lotta ezt a vá­sár­ban egy sze­gény ember, aki­nek volt három fia. A kettő na­gyob­bik sem­mi­re­kellő, de a leg­ki­sebb szor­gal­mas, jám­bor fiú, és erős, mint a vas. Ott­hon az ember rög­tön el­mondta a dol­got a fe­le­sé­gé­nek, és ma­gá­hoz hívta a fiait.

–  Látjátok, fiaim, nincs semmink, sze­gé­nyeb­bek va­gyunk a temp­lomi egér­nél. De most üs­tö­kön ra­gad­hat­já­tok a sze­ren­csé­te­ket!

A legkisebb rögtön jelentkezett is, hogy majd ő meg­szerzi azt a sár­kány­fo­gat, de a na­gyob­bik bátyja fél­re­tolta. – Még mit nem, te ütő­dött, majd én me­gyek, és fe­le­sé­gül ve­szem a vi­lág­szép ki­rály­kis­asszonyt! – Azzal egy szót sem szólt töb­bet, ment egye­ne­sen a pa­lo­tába. A dajka el­iga­zí­totta.

–  Innen hét országnyira, a fe­kete he­gyen lakik az a sár­kány. De csak azzal a kard­dal győz­he­ted le, amit a har­ma­dik or­szág fe­kete er­de­jé­ben lakó fe­kete medve őriz a hasa alatt. Hogy ho­gyan győ­zöd le a med­vét, az a te dol­god. Ha a kar­dot meg­sze­rez­ted, el kell men­ned a né­ném­hez, a vas­orrú bá­bá­hoz. Nála kell a kar­dot meg­edze­ned, az ő tü­zé­ben, az ő ül­lő­jén, csak akkor győz­he­ted le véle a sár­kányt! A néném az ötö­dik or­szág kö­ze­pén, a soha meg nem nyugvó tó part­ján lakik. Kö­szöntsd il­len­dően, ő majd segít neked. Ha egy év múlva si­ker­rel vissza­térsz, meg­ka­pod a ju­tal­mad.

A legénynek több se kellett, ment kö­szö­nés nél­kül. Ami­kor a fe­kete er­dőbe ért, inába szállt a bá­tor­sága. Vissza­for­dult, és a leg­kö­ze­lebbi vá­ros­ban be­köl­tö­zött egy kocs­mába. Es­tén­ként ott ti­vor­nyá­zott egy éven át, nap­pal pedig a mu­lat­ság árát szol­gálta meg. Ami­kor le­telt az idő, ha­za­in­dult. Út­köz­ben nagy üggyel-baj­jal ki­vé­sett egy fogat egy dög­lött sza­már áll­kap­csá­ból, azt vitte di­a­dal­lal a pa­lo­tába. A dajka és a kan­cel­lár rög­tön látta a csa­lást, és a hazug le­gényt töm­löcbe zár­ták.

A szegény ember és a családja csak várta, várta a leg­idő­sebb test­vért. Ami­kor hírét vet­ték, hogy mi tör­tént vele, elő­állt a leg­ki­sebb fiú, hogy majd ő meg­szerzi azt a sár­kány­fo­gat és meg­sza­ba­dítja a báty­ját, de a kö­zépső test­vér fél­re­tolta. A dajka a má­so­dik test­vért is út­ba­iga­zí­totta. A le­gény be­me­rész­ke­dett a fe­kete er­dőbe, s nem­so­kára szem­be­ta­lál­ko­zott a fe­kete med­vé­vel. Az csak mor­dult, fújt egyet, mire a le­gény máris esze nél­kül me­ne­kült ki az er­dő­ből. Ez is a kocs­má­ban töl­tötte el az időt, ha­za­felé egy dög­lött bi­valy fogát vette ki és vitte büsz­kén a pa­lo­tába, de őt is töm­löcbe zár­ták.

Most már a legkisebb fiún volt a sor. El­bú­csú­zott a szü­lei­től, a daj­ká­nak il­len­dően meg­kö­szönte az út­ba­iga­zí­tást, s ment, men­de­gélt, míg be nem ért a fe­kete ren­ge­tegbe. Öreg este volt már, nem vette észre a rá le­sel­kedő fe­ne­va­dat. A ször­nyű fe­kete medve már éppen rá akarta vetni magát, hogy szer­te­szét szag­gassa, ami­kor az ifjú leült, elő­vette a fu­ru­lyá­ját, és fújta egyik szo­morú nótát a másik után. Akkor a fe­ne­vad meg­ju­há­szo­dott, a fiú mellé ült, és gyö­nyör­ködve hall­gatta a fu­ru­lya­szót. Nem­so­kára mély álomba me­rül­tek mind­ket­ten. Reg­gel a fe­kete medve oda­adta a kar­dot a fi­ú­nak, és adott neki egy sípot és egy bo­gyót is. – Ha a sípba fújsz, én ott ter­mek, és se­gí­tek raj­tad. Ha a bo­gyót meg­eszed, egy napig erő­sebb le­szel a hu­szon­négy fejű sár­kány­nál is.

A legény megköszönte a fekete medve jó­sá­gát, és ment egye­ne­sen a soha meg nem nyugvó tó part­jára, a vas­orrú bába vis­kó­já­hoz. Il­len­dően kö­szön­tötte a vén­sé­ges anyó­kát, és elő­adta, mi já­rat­ban van.

–  Na, te jó fiú, tudok én segíteni raj­tad! – mondta az anyóka, azzal elő­vett a kö­té­nyé­ből egy sza­kaj­tót, és a konyha kö­ze­pére ve­tette. Majd se­be­sen bucs­ká­zott egyet, fej­jel a sza­kaj­tóba állt, orrát a le­gény felé nyúj­totta. – Nosza, fiam, vedd elő gyor­san a kar­dod, itt van az üllő és tűz! He­vít­sed, ka­la­pál­jad iz­zá­sig, aztán már­to­gasd gyor­san a soha meg nem nyugvó ta­vamba, addig, amíg nem szó­lok! – Az ifjú csak most látta, hogy a vas­orr az üllő, és kék láng­gal ég. Rá­ha­jolt hát az ül­lőre, és ka­la­pálta, he­ví­tette a pen­gét, már­to­gatta a bába soha meg nem nyugvó ta­vába fá­rad­ha­tat­la­nul, míg az anyóka azt nem mondta, hogy most már jó lesz. Meg­kö­szönte a vas­orrú bába jó­sá­gát, ment a he­te­dik or­szágba.

Korán reggel ért a fekete hegy lá­bá­hoz, ahol egy fe­ne­ket­len sza­ka­dék állta útját. Hiába mé­re­gette, ke­rül­gette, nem ta­lált rajta sehol át­já­rót. Be­le­fújt a sípba. A fe­kete medve rög­vest ott ter­mett, ki­dön­tött egy ha­tal­mas szál­fát, azzal hi­dalta át a sza­ka­dé­kot. A le­gény el­kö­szönt a med­vé­től, és meg­in­dult a fe­kete hegyre. A sár­kány vá­rá­hoz kö­ze­ledve megette a bo­gyót, mert már messzi­ről hal­lat­szott, hogy a sár­kány bent or­dí­to­zik a szol­gái­val, zen­gett az egész hegy. A ka­pu­hoz érve be­ko­pog­ta­tott. Végre nagy so­kára ki­nyílt egy kémlelő­ajtó, majd egy rus­nya sár­kány­fej bújt elő.

–  Mit akarsz? – kiáltott rá a ször­nye­teg.

–  A lyukas szemfogadért jöt­tem. Ha nem adod jószán­tadból, el­ve­szem erő­vel!

–  Eredj a pokolba! – röhögött a sár­kány, és egy bog­rács alá való tüzet kö­pött a le­gény felé. Azzal vissza­bújt és be­csapta a kémlelő­ajtót. A le­gény bosszú­san dö­röm­bölt egy ideig, majd meg­mér­ge­lő­dött, és kard­já­val a vár­falra súj­tott. A vár meg­re­me­gett, aztán össze­ros­kadt, csak egy rakás kő és tégla ma­radt be­lőle. A le­gény meg­bánta már hir­te­len­sé­gét, azon töp­ren­gett, hogy most aztán mi­kép­pen ássa ki a romok alól a dög­lött sár­kányt. Hát ahogy ott töp­ren­ke­dik, egy­szer csak ki­ug­rik a romok alól maga a sár­kány, szer­te­szét bo­rítva a kö­ve­ket, és ordít ék­te­le­nül. Egy ha­tal­mas szikla a le­gényre bo­rult és de­ré­kig maga alá te­mette.

–  Véged van, emberizink! – üvöltött a sár­kány, és mind a hu­szon­négy feje tüzet oká­dott a le­gényre. A fiú a föl­dön fekve kard­já­val csap­kodta félre a lán­go­kat és a kö­ve­ket, ami­ket a sár­kány ha­ji­gált felé. Egész álló nap küz­döt­tek, míg végre al­ko­nyat­tá­jon a fiú le­vágta a sár­kány hu­szon­ne­gye­dik fejét is. Akkor a ször­nye­teg össze­ros­kadt, mint egy üres ta­risz­nya. A le­gény szusszant egyet, majd a sípba fújt. A fe­kete medve ki­sza­ba­dí­totta a szikla alól, és nagy ba­rát­ság­gal vál­tak el egy­más­tól újra. Aztán az ifjú meg­ke­reste és ki­húzta a lyu­kas szem­fo­gat, majd ha­za­tért a ki­rá­lyi pa­lo­tába. A de­le­jes dajka a vas­kád­hoz sie­tett a sár­kány­fog­gal, és be­adta a ki­rály­nak. A láz­kúp azon nyom­ban hasz­nált, meg­szűnt a ki­rály iz­zása, már csak a háta füs­töl­gött. Öröm­től sírva, ne­vetve szállt ki a vas­kád­ból, és há­lál­kodva ölelte ma­gá­hoz a fiút.

Amint a fiú és a világszép ki­rály­lány meg­lát­ták egy­mást, rög­tön izzó sze­re­lemre gyúl­tak. Össze­há­za­sod­tak abban a perc­ben, szü­le­tett ki­lenc gye­re­kük, a de­le­jes dajka lett az ő daj­ká­juk is, a fe­kete medve és a vas­orrú bába pedig a ke­reszt­szü­lők. Mind­annyian bol­do­gan éltek, amíg ki nem hűl­tek.