Cs. Kovács Márta

Találkozás

Átvág az úttesten, Eszter anyjának Kádár utcai la­kása felé. Itt va­laha a Vi­seg­rádi utcai vil­la­mos-vég­ál­lo­más volt, ren­ge­teg sín­nel és csen­ge­tős, nyi­tott végű vil­la­mo­sok­kal.

Furcsa, az utcán fizikailag jön elő a gye­rek­kor. Pedig nap mint nap jár erre ko­csi­val. Akkor is jól­esően is­me­rős, de alap­ve­tően még­is­csak olyan, mint a város többi része. Most vi­szont… Talán mert gya­lo­gol. Újra itt van­nak test­kö­zel­ben a házak. A hátán érzi, amint a ka­pu­al­jak utána néz­nek: „jól meg­nőt­tél azóta, de mi tud­juk, mi­lyen vol­tál, ami­kor erre jár­tál, ti­zen­négy éve­sen…”

„Igen, én vagyok az a tizen­négy éves. Meg a har­minc­négy éves, a negy­venöt éves, sőt, az öt­ven­éves is én va­gyok” – ezt a gon­do­la­tot most nem a kö­te­lező po­zi­tív gon­dol­ko­dás szülte, hanem tény­szerű bi­zo­nyos­ság­ként fo­gal­ma­zó­dott meg a fe­jé­ben. Jó, meg­nyug­tató gon­do­lat. Annyira, hogy mu­száj egy pil­la­natra meg­állni, kö­rül­nézni és ki­él­vezni. A múlt­tal fel­töl­tő­dött jelen. Hi­he­tet­le­nül va­ló­sá­gos érzés. Mintha a min­den­napi élet va­lami ud­va­rias tá­vol­ság­tar­tás­sal át­adta volna a he­lyét egy mé­lyebb re­a­li­tás­nak.

Már nem emlékszik: harmadik vagy ne­gye­dik eme­let? A har­ma­dik lesz, az, ahol most is olyan sok a virág a füg­gő­fo­lyo­són.

A csengő hangja. A lakás. Semmi nem vál­to­zott, ott a ha­tal­mas ál­ló­tü­kör is az elő­szo­bá­ban, ami min­dig annyira tet­szett neki gye­rek­ko­rá­ban.

Szokatlan, hogy nem a „felnőt­tek­nek” kell elő­ször kö­szönni. Esz­ter apja régen meg­halt, édes­anyja pedig vissza­hú­zó­dott abba a meg­fog­ha­tat­lan idős­kori alá­ren­delt­ségbe, amit úgy tűnik, ter­mé­sze­tes­nek tart min­denki – ki tudja, miért. Talán most már, mivel ők a ter­hek ne­he­zét vi­selő kö­zép­nem­ze­dék, a szü­leik úgy gon­dol­ják, hogy jár nekik va­la­mi­féle „ve­zető sze­rep”? Min­den­esetre Mária néni csak akkor jön elő, hálás mo­sollyal („Márta, te sem­mit nem vál­toz­tál”), ami­kor utána kér­de­zős­kö­dik.

A nappali. Még a kis, kerek asz­tal is ugyan­ott áll, rajta a kéz­zel hor­golt csip­ke­te­rítő. Nekik is ilyen volt, de kora ka­masz len­dü­let­tel si­ke­rült ki­utál­nia, a ha­tal­mas, zöld füles fo­te­lek­kel együtt. A he­lyükbe – hála mo­dern íz­lé­sé­nek – szí­nes műbőr for­gó­fo­te­lek jöt­tek, neki na­gyon tet­szett. Esz­ter­nek soha nem vol­tak reformambí­ciói, nem akarta le­rom­bolni a múl­tat, át­ala­kí­tani a la­kást, és egy­ál­ta­lán nem volt „laza” sem. Még a kö­te­lező egy­he­tes al­ma­szedő tá­bor­ban is kis ken­dő­ben és kesz­tyű­ben dol­go­zott. Lehet per­sze, hogy ő már akkor sze­rette a hor­golt csip­ke­te­rí­tő­ket.

Az asztalon most rengeteg rágnivaló és po­ha­rak. A több-mint-20-éve-nem-lát­tuk-egy­mást című be­szél­ge­tésre jöt­tek össze hár­man, régi osz­tály­tár­sak.

Ahogy meglátják egymást, egy tized­pil­la­nat­nyi té­to­vá­zás, amit már nem lehet meg nem tör­téntté tenni. Ka­ta­lin végül ki­böki (talán ma­gya­rá­zat­nak szánja?) „most fogy­tam le, több mint tíz kilót…” Erre mind­hár­muk­ból kitör a ne­ve­tés. Na jó, akkor rend­ben.

Leülnek, és mindenki levetíti a másik ket­tő­nek (no és ma­gá­nak) a maga film­jét. Há­rom­féle-egy­féle. Min­den olyan, ami­lyen­nek len­nie kell. A fér­jek csa­lád­sze­re­tőek, és még adnak is ma­gukra. („Bár azért min­den hét­vé­gén nem kel­lene el­menni a világ vé­gére szik­lát mászni vagy futni, vagy bi­cik­lizni!” – „Hagyd, az enyém min­den sza­bad ide­jét a ré­gi­ség­bol­tok és az auk­ciók körül tölti. Már nincs egy te­nyér­nyi hely a fa­la­kon.”) A gye­re­kek Ox­ford­ban, az ELTE-n vagy még gim­ná­zium­ban (nem akár­mi­lyen­ben). Munka, kar­rier van is, jó is. („Bár mos­ta­ná­ban azért soha nem lehet tudni, mire megy be reg­gel az ember.”) Élet­forma kel­lően ér­tel­mi­ségi. („Néha már sok is ez a MŰPA-mánia, miért kell ne­künk min­den sztárt meg­nézni? Mos­ta­ná­ban rend­sze­re­sen el­ké­sünk, per­sze mi­at­tam.”) Az ön­meg­va­ló­sí­tási le­he­tő­sé­gek kor­lát­la­nok. („A gye­re­kek már meg­nőt­tek, le­hetne csi­nálni sok min­dent...”)

Vagy két órán át beszélnek, esznek, be­szél­nek, esz­nek. Meg­is­me­rik egy­más pa­ra­mé­te­reit. Néha érin­tő­le­ge­sen elő­ke­rül egy-egy meg­va­ló­su­lat­lan álom, per­sze csak olyan, amire utó­lag le­gyin­teni lehet – kell is, hi­szen el­vár­ható, hogy az ember „ebben a kor­ban” már kellő ön­iró­niá­val te­kint­sen az éle­tére.

Kezd fáradni a beszélgetés. Ka­ta­lin ke­res­gél a tás­ká­já­ban, hir­te­len föl­néz, és mintha onnan vette volna elő, ki­te­szi az asz­talra: „Tud­no­tok kell va­la­mit. Re­mény­te­len roncs va­gyok. Az aj­tóig nem tudok el­menni a tás­kám nél­kül, mert benne van­nak a gyógy­sze­reim. Nyug­ta­tón élek már vagy tíz éve, és rá­adá­sul ez a hízás…”

Erre Eszter is megszólal: „Súlyos pá­nik­be­teg­ség. Akkor kez­dő­dött, ami­kor a má­so­dik gye­rek meg­szü­le­tett, aztán egyre rom­lott, főleg miu­tán a fér­jem al­pol­gár­mes­ter lett. Amint meg­pró­bá­lom el­hagyni a gyógy­szer­sze­dést, jön a roham.”

Felélénkülnek. Végre témánál van­nak. Ott tar­ta­nak, ami iga­zán ér­dekli őket, ami a le­ges­leg­fon­to­sabb, amit itt végre ki lehet be­szélni, hisz a csa­lád­nak már rég nem mond­hat­ják, dög­unal­mas. „És te, me­lyik gyógy­szert?” „Ja, is­me­rem, igen, én is szed­tem.” „Te mióta? És hogy je­lent­ke­zett elő­ször?” „Öt or­vost jár­tam végig, de mind­egyik mást mond.” „Á, sze­rin­tem fo­gal­muk sincs.” „Ezzel már éle­tem vé­géig együtt kell élnem.” „És hogy bírja a fér­jed?” „Meg­szokta, nem csi­nál nagy ügyet be­lőle, a gye­re­kek is tud­ják már, mi­lyen, ami­kor anyára rájön az ideg­baj…” „Most el­kezd­tem egy új pszi­cho­ló­gus­sal, majd el­mon­dom, hogy be­vált-e…”

Beszélnek, beszélnek, beszélnek, be­szél­nek… Talán meg kel­lene pró­bálni köz­be­szólni. Mond­juk el­me­sélni, mi­lyen volt, ami­kor idén nyá­ron a ba­la­toni kertbe be­pottyant a fáról az a gyö­nyörű szemű, re­pülni ta­nuló ba­goly­fi­óka, és a puszta né­zé­sé­vel távol tar­totta a ku­tyá­kat…

Késő. A csipketerítős asztal körül már nincs ott a gye­rek­kor. Ha volt is esé­lye, mos­tanra vég­képp le­győzte a gyógy­szer­ízű nap-mint-nap, a sós­mo­gyoró és a chips. Csen­de­sen meg­kezd­ték mun­ká­ju­kat a be­vitt ka­ló­riák.

Jó volt találkozni veletek. Hogyan is gon­dol­hat­tam, hogy pont mi ússzuk meg, hogy pont mi va­gyunk azok, akik­ből nem lett re­mény­te­len fel­nőtt? Azért az az érzés, az na­gyon jó volt, ott, az utcán. Még mi­előtt föl­men­tem a lép­csőn. Ami­kor még azt hit­tem, hogy ne­künk, hár­munk­nak, még ma is majd­nem min­den le­het­sé­ges.