Csáky Imre

Tündekrónikák

(A ragacsos sötétség)

Nehéz szívvel búcsúztak az övéik­től, ám a lélek nyu­go­dalma, úgy hit­ték, így vál­hat tel­jessé. Renok könnyes sze­mek­kel és némi te­he­tet­len ha­rag­gal vette tu­do­má­sul dön­té­sü­ket. Mert hát ugyan miért hul­lott a sok vér, ha most mégis el kell en­ged­niük? De a vá­laszt tud­ták jól. Elexi­nának be kell tel­je­sí­te­nie a sor­sát. A nagy há­ború már kö­ze­leg, és a ha­tal­mas vi­lág­égés nem a Föld­anya Is­ten­gyer­me­kei­hez köti. Anya és gyer­meke útnak in­dult tehát a messzi ha­va­sok felé.

Az első napon, szinte egész idő alatt egyet­len szót sem szól­tak egy­más­hoz, csak me­ne­tel­tek. Mind­ket­ten lep­lezni igye­kez­tek a mély szo­ron­gást és a fé­lel­met. A ben­nük buj­káló érzés okát csu­pán sej­tet­ték, de nem mer­ték tudni! Attól tar­tot­tak, ha szem­be­néz­nek ezzel az el­me­dé­mon­nal, kép­te­le­nek lesz­nek to­vább­menni. A démon, mely­nek leg­ször­nyűbb véd­je­gye egy foly­ton elő­buk­kanó gon­do­lat: az elő­ér­zet. Va­la­me­lyik­ük­nek ez az út lesz az utolsó! Sem Elexina, sem Lenila nem hitt a böl­csek okos­ko­dá­sá­nak. Ugyan mi­féle sze­rep jut­hat egy ma­guk­fajta kü­lönc­nek abban a há­bo­rú­ban, ame­lyet rá­adá­sul még csak nem is az ő népe vív majd meg. Ma­gukra ma­rad­tak, és ez a tudat iszo­nyú súllyal ne­he­ze­dett rájuk. Ke­rülni akar­tak min­dent és min­den­kit, mégis ijesztő arcát mu­tatta a ma­gány. Nem volt senki, aki­nek el­mond­hat­ták volna vész­ter­hes gon­do­la­tai­kat. So­káig még egy­más te­kin­te­tét is ke­rül­ték, ne­hogy egyi­kük netán ki­mondja a ret­te­gett kér­dést…

A rájuk telepedett búskomor szót­lan­sá­got a dél­utáni sá­pa­tag nap­fény eny­hí­tette, és az, ami­kor meg­pil­lan­tot­ták öröm­it­ta­san csa­holó far­ka­sai­kat. Ronit, a ked­ve­sen mo­solygó ele­ven hun­cut­sá­got, már messzi­ről ki­szúr­ták. Azt hitte édes nai­vi­tás­sal, hogy nem lehet ész­re­venni azt az öröm­feledt kecske­ba­let­tet, amit el­vi­leg lo­pa­ko­dás­nak szánt. Egy­előre tá­vol­ról akarta fi­gyelni a két ván­dort, de kicsi szíve szinte majd­nem ki­sza­kadt a bol­dog­ság­tól. Már vár­ták őket. Nina, a te­kin­télyt pa­ran­cso­lóan ro­busz­tus ve­zér­szuka a szo­ká­sos vissza­fo­gott ele­gan­ciá­val, ural­ko­dó­hoz mél­tóan üd­vö­zölte őket. Mert hát ő ugyan nem ugrik fel sen­kire, ha­csak meg nem öle­lik. De nem me­ne­kül­he­tett. Lenila egy ala­pos dö­gö­nyö­zés és egy na, mi van kis­lány kí­sé­re­té­ben, ré­sze­sí­tette a lé­lek­si­mo­gató gesz­tus­ban. Acél­kék te­kin­tete be­szé­des volt, mint min­dig. Mintha most is mon­dani akart volna va­la­mit. A sze­mei ag­go­da­lom­ról pa­nasz­kod­tak. Úgy né­zett Lenilára, akár a jó ba­rá­tok bú­csú­zás­kor. Lenila még meg is je­gyezte ezt.

–  Nina, még csak most jöttem, ugyan minek men­nék el? És… rossz hírt kell hogy kö­zöl­jek – foly­tatta je­len­tő­ség­tel­jes han­gon. – Most már ve­le­tek is ma­ra­dok! – erre vi­szont már egy vidám vak­kan­tás volt a vá­lasz. – Na, azért mon­dom, te kis bes­tia! – nyug­tázta a nő végül.

Elexina is köszöntötte a már jó­sze­ré­vel „sor­ban” álló fal­kát né­hány ked­ves szó­val. Min­denki szá­mára volt va­lami köz­len­dője. Vitás kér­dé­sek a csa­pat­ban, kinek szü­le­tett eset­leg nem­rég kölyke vagy bármi egyéb. Elexina volt a csa­pat össz­hangja. Egy biz­tos pont, akire min­dig le­he­tett szá­mí­tani. Ter­mé­sze­te­sen Nina fal­kája önál­lóan mű­kö­dő­ké­pes csa­lád volt, de ha Lenila és Elexina velük vol­tak, egy­ön­te­tűen ve­zér­ként is­mer­ték el mind­ket­tő­jü­ket. Az anyát a gon­dos­kodó sze­re­tet, a lá­nyát pedig a hig­gadt in­tel­li­gen­ci­ája tette ve­ze­tővé a csa­lád­ban. Ilyen­kor érez­ték iga­zán biz­ton­ság­ban ma­gu­kat, mond­hatni ekkor vál­tak kerek egésszé.

A boldog viszontlátás után együtt foly­tat­ták az utat egé­szen nap­száll­táig. Ese­mény­te­len útjuk volt, és már annak örül­tek a leg­job­ban, hogy a fé­lel­meik las­san el is il­lan­nak. Végre ha­za­ér­tek…, itt­hon és mégis úton.

Egy ködös napon azonban minden más­képp ala­kult. A far­ka­sok ide­ges­nek tűn­tek. A szo­kott­nál is job­ban za­varta őket a laoni köd. Elexina úgy szá­molt, hogy egy hét alatt már el­érik a szur­do­kot, de té­ve­dett. Laon szur­do­kai éppen ebben az idő­szak­ban on­tot­ták ma­guk­ból azt a kel­le­met­le­nül párás, ra­ga­csos me­le­gebb le­ve­gőt, ami fel­felé érve a lej­tőkre azon­nal apró kris­tá­lyos hód­arává fa­gyott. Ez volt a hír­hedt laoni köd. Ilyen­kor sem a nap, sem a hold nem mu­tatta magát leg­alább három hétig.

Sőt a nappal is maximum csak egy al­ko­nyat­nak volt mond­ható. A sö­tét­ség ki­ter­jesz­tette fel­leg­szár­nyait a hegy­lánc észak­nyu­gati ol­da­lá­nak jó egy­har­ma­dára. A jeges köd Örökéj er­deje felől jött. Ezért is hív­ták így. Az volt az a hely, ahon­nan soha nem látni a napot. Senki sem tudta, iga­zá­ból mi van ott, és hogy mitől vált olyanná, ami­lyen lett. Va­gyis in­kább azt mond­hat­nánk, hogy az em­be­rek nem akar­tak em­lé­kezni. De örök me­men­tó­jául ott ma­radt min­den a he­gyek ölén, akár egy rákos fe­kély. És ez a fe­kély idő­ről időre fel­fu­val­ko­dott, és ki­en­gedte ma­gá­ból mind­azt a gyar­ló­sá­got, me­lyet örö­kül hagy­tak neki.

Valaha tölgyek és platánok bontot­ták lomb­jai­kat ar­ra­felé. Még azért néha látni a fák for­mái­nak ha­lo­vány em­lé­két. De most már csak néma, szu­rok­fe­kete, üsz­kös kí­sér­te­tek­ként áll­nak. Fa­tes­tük va­la­mi­féle kín­ban meg­tor­zult ha­lál­vi­gyorba der­medt szo­bor­parkra em­lé­kez­tet. Mintha csak egy őrült szob­rász­mes­ter al­kotta volna őket, ám, ami­kor el­ké­szült mun­kái­val, meg­ré­mült mű­vei­től, és fel­per­zselte őket. Nurnok er­deje volt, egy bi­ro­da­lom utolsó, még meg­ma­radt földje. Maga a laoni hegy­lánc nyelte el a ci­vi­li­zá­ciót fe­ne­kes­től. A kreonidák könyve sze­rint, ame­lyet egyéb­ként a lé­lek­őrök szár­nyas népe bir­to­kol ős­idők óta, Knúd a vég­te­len fe­kete egek min­den­ható ura, be­le­sze­re­tett Kníreába, a Föld­anyába. A von­za­lom köl­csö­nös volt ugyan, de Knírea so­káig, tán úgy négy­ezer évig is ka­cér­ko­dott Knúddal. A nagy fe­kete vég­te­len­ség is­te­nét ez egy csep­pet sem za­varta, hi­szen időt­len volta miatt ő aztán iga­zán nem sie­tett se­hová. Knírea per­sze arra gon­dolt, ha­bo­zá­sá­val egy ki­csit meg­lec­kéz­teti vá­lasz­tott­ját. Látta ő azt na­gyon is jól, hogy Knúd von­zó­dik hozzá, és bi­zo­nyos volt abban is, hogy sze­relme, sze­re­tete ön­zet­len fe­léje. Vi­szont azt akarta látni, hogy a sze­re­lem még egy ná­lá­nál ha­tal­ma­sabb is­tent is alá­zatra kény­sze­rít. Arról már nem szólt a fáma, miért is akarta oly na­gyon, hogy Knúd kö­nyö­rög­jön a sze­rel­mé­ért, ami­kor egyéb­ként ő maga is vá­gyott Knúdra. Talán a női büsz­ke­ség? Ki tudja… Pedig Knúd sosem érez­tette ha­tal­mát fe­les­le­ge­sen sem hal­ha­tat­lan­nal, sem ha­lan­dó­val.

Egy szó mint száz, Knírea mindhi­ába várt az es­dek­lésre. Amíg ő úgy tudta, ezer év pereg le ho­mok­órá­ján, Knúd ugyan­azt a napot ját­szotta le újra és újra. Eköz­ben Knúd csak já­té­kos könnyed­ség­gel mo­soly­gott.

Ezután a Földanya a negyedik év­ez­red végén ráunt a vá­ra­ko­zásra és meg­csó­kolta, majd dacos, sér­tő­dött hang­szín­nel meg­kér­dezte.

–  A fene vigye el az ajándé­kai­dat, hát sze­retni mikor fogsz?

–  Hát itt és most! – nevette el magát rej­té­lye­sen, ám azt azért te­gyük hozzá, nagy kő esett le Knúd szí­vé­ről.

Ami azt illeti, Knírea is megkapta végül, amit akart. Knúd le­bo­rult a lábai elé, és nőül kérte őt. Jegy­aján­déka maga volt a fe­kete vég­te­len ereje, mellyel a vi­lá­gok fe­lett ural­ko­dott. A ha­tal­mas, tü­kör­sima kris­tály­szikla le­nyo­mata volt Knúd ha­tal­má­nak. Ez azt je­lenti, hogy Knúd maga sosem vált meg saját ere­jé­től. Nem is te­he­tett más­képp, mert a fe­kete vég­te­len min­den­ható tör­vé­nye ő maga volt. Ezen a tény­sze­rű­sé­gen, akár­mi­lyen sze­rel­mes is volt, még ő sem tu­dott vál­toz­tatni. A do­log­ban az volt a ve­szé­lyes, hogy ettől még ugyan­olyan ké­pes­ség szunnyadt a kris­tály­ban. Az is­tennő na­gyon meg­ijedt, és ami­kor Knúd át­nyúj­totta a követ, a va­rázs egy része ki­áradt a kőből. Knírea arcát ké­ke­sen il­lanó láng­nyel­vek ölel­ték körül lassú kí­gyó­szerű tánc­cal. Sötét köd áram­lott át ré­mült sze­mei előtt, majd kö­rül­ölelve a fejét, las­san a nya­kára te­ke­re­dett. Aztán a fe­ke­te­ség foj­to­gatni kezdte. Gyö­nyörű arca sor­va­dás­nak in­dult. Knírea meg­ret­tenve hú­zó­dott félre az erő­től.

–  Neeee, kérlek Knúd, nem fogadha­tom el, ez sok­kal ha­tal­ma­sabb nálam! Knúd kér­lek… se… se… seeee­gíts!!

Knúd abban a pillanatban na­gyon meg­ré­mült, azon­ban volt annyi lé­lek­je­len­léte, hogy a szökő ener­giát vissza­pa­ran­csolja a kőbe. Még ide­jé­ben. Ked­vese így meg­úszta némi ijed­ség­gel a dol­got. Knúd le­si­mo­gatta ar­cá­ról a se­be­ket. El­mondta a Föld­anyá­nak, hogy el­rejti a kris­tályt itt, és meg­ta­nítja majd neki hasz­nálni az ere­jét. Az ijedt is­tennő nem ér­tette, miért ilyen fon­tos neki ez. Knúd pedig kö­zölte vele, hogy azért, mert sze­retné, ha érezné azt, hogy min­dig vele van, még akkor is, ha nin­cse­nek épp együtt. Arra gon­dolt, ez eset­ben talán ke­vésbé fogja ő maga is ész­lelni Knírea hiá­nyát.

A követ a nurnoki erdőben rej­tette el. Sokan ke­res­ték, mivel le­gen­dák zeng­ték a ha­tal­mát. Ami­kor rá­akad­tak, elő­ször még nem is vol­tak tu­da­tá­ban, a bot­csi­nálta, ­ama­tőr va­rázs­tu­dók csak ta­lál­gat­tak a kris­tály mi­ben­lé­té­ről. Aztán, ami­kor meg­ele­ve­ned­tek benne a kéken vi­lágló szemű fe­kete fel­leg­go­mo­lya­gok, már biz­to­sak vol­tak a dol­guk­ban. A leg­kü­lön­fé­lébb igé­ze­tek­kel akar­ták elő­hívni a kris­tály­ban re­kedt ha­tal­ma­kat, ám se­hogy sem si­ke­rült. Rí­tu­sok szá­zai­nak va­riá­ció­já­val pró­bál­koz­tak he­te­ken át. Sát­rat bon­tot­tak, tá­bort ver­tek az ígé­ret ka­vi­csa mel­lett. Sokan csak így em­le­get­ték ma­guk­ban a kris­tályt. Sza­va­ikba az idő mú­lá­sá­val mind több, és több gúny ve­gyült. A napok csak múl­tak, de ered­ményre nem ju­tot­tak. Te­he­tet­len mér­gük­ben már üt­le­gelni kezd­ték a kris­tály, ám az némán, ko­no­kul ki­tar­tott. Míg aztán egyi­kük az ideg­ölő ered­mény­te­len­sé­gé­ből ki­fo­lyó­lag, ki­fo­lyatta ma­gá­ból a fá­radt gőzt, köz­vet­le­nül a szik­lára.

Kníreának ez volt az utolsó csepp a po­hár­ban. A föld meg­nyílt a kő mel­lett, és az is­tennő sza­bad­jára en­gedte az uni­ver­zum élő ere­jét. Férje im­má­ron meg­ta­ní­totta hasz­nálni. A sötét erő azon­nal be­ke­be­lezte a csur­gató fér­fit. Húsa kö­vet­ke­ze­tes és fáj­dal­mas las­sú­ság­gal fosz­lott le tes­té­ről. A töb­biek abban a mi­nu­tum­ban fu­tás­nak ered­tek, ám nem volt hova me­ne­külni. A ta­laj­ból lé­pé­seik nyo­mán izzó magma és láng­nyel­vek tör­tek elő. Csak­ha­mar élő fák­lyák ro­han­gál­tak fej­vesztve a szél­ró­zsa min­den irá­nyába. Az erdő láng­pa­lás­tot öl­tött. Ezzel együtt­véve Knírea nem ölte meg az összes szent­ség­tö­rőt. Sőt bi­zo­nyos ér­te­lem­ben örök éle­tet adott né­há­nyuk­nak. Meg­men­tette őket a ha­lál­tól, hogy vért könnyezve ál­lan­dóan érez­zék a magma izzó hevét, hogy vakon bo­lyong­ja­nak az üsz­kös fák közt, sosem látva többé a napot. A kín­lódó, hó­lya­gosra égett em­be­rek addig jár­ták az erdőt, amíg aztán végül az éj­szaka lé­nyei bir­tokba vet­ték a komor ren­ge­te­get. Dé­mo­nok, vér­szo­pók, vér­far­ka­sok jöt­tek az al­vi­lág­ból, ele­ve­nen fal­ták fel a kó­borló nyo­mo­rul­ta­kat. El­tűn­tek, de a lán­gok heve még ma is érez­hető. Ezért szi­vá­rog bű­ne­ik­től ra­ga­csos meleg le­vegő idő­ről időre a szur­dok­ból. Az a köd, amely ma is mind­örökre az örök éj föld­jévé tette Nurnok er­de­jét.

Knírea engesztelhetetlen haragja le­súj­tott Nurnok egész bi­ro­dal­mára. Dü­hé­ben pusz­tító föld­ren­gést kel­tett, a vá­ro­so­kat kö­rös­kö­rül föld­zu­ha­ta­gok nyel­ték el. A ha­tal­mas föld­zu­ha­ta­gok he­gyekké nőt­tek, és csak az er­dő­nél áll­tak meg. Gyom­ruk­ban em­lé­két őrzik egy va­laha vi­rágzó em­beri ci­vi­li­zá­ció­nak.

A jeges vak homály teljesen össze­za­varta az ál­la­to­kat. Ve­szet­tül csa­hol­tak. Nina fe­gyel­mezte őket a leg­jobb tu­dása sze­rint, de lát­szott rajta, hogy egyre in­kább erőt vesz rajta a ki­me­rült­ség.

Elexina ingerülten nézett körül, már aligha látta, merre tar­ta­nak.

–  Anya, szerinted hol vagyunk?

–  Fogalmam sincs… valahol útban Örökéj felé. Sem­mit nem látok ebben a fa­gyos zab­ká­sá­ban.

–  Tényleg oda akarsz menni?

–  Tudsz jobbat? Idefönt hamarosan meg­fa­gyunk. Ott leg­alább me­le­gebb van.

–  Pihennünk kell, a többiek ki fog­nak ké­szülni. Sze­gény Nina húzza a lábát, va­ló­szí­nű­leg be­gör­csölt. Anya, pi­hen­nünk kell!

–  Ha most tábort ütünk, megfagyunk, Elexina.

–  Talán mégsem.

–  Miért?

– Mert ott látok valamit…!