Dévényi Éva

Macskatörténet

Mirci macskánk, a fekete-fehér kö­zön­sé­ges há­zi­macska köly­kö­ket várt. Nem ké­szí­tet­tünk neki és a kis­macs­kák­nak he­lyet a szu­te­rén­ben, gon­dol­tuk, hogy majd ő keres ma­gá­nak vac­kot. De nem így tör­tént, reg­gel, jú­lius volt és az ab­la­kok nyitva vol­tak, macs­ka­sí­rásra éb­red­tem. Ami­kor le­men­tem a föld­szintre, és ki­nyi­tot­tam az ab­la­kot, ott volt Mirci és négy fe­kete-fehér kö­lyök a láb­tör­lőn. Egy fe­kete pedig tá­vo­labb, ki­te­kert test­hely­zet­ben. Biz­tos vol­tam benne, hogy ha­lott. Új­ság­pa­pírba bu­gyo­lál­tam, és be­tet­tem a fris­sen ka­szált fű­ku­pacba. Hét óra­kor, ami­kor már lehet szom­szé­dolni, meg­kér­tem Kar­csit, hogy ássa el he­lyet­tem a kis ál­la­tot. Mi­köz­ben túr­tuk ki a fű­ku­pac­ból, kis nyö­ször­gést hal­lot­tunk. Sze­gény még élt, az új­ság­pa­pír szi­ge­te­lő­ha­tása men­tette meg a ki­hű­lés­től. Rög­tön vit­tük az any­já­hoz, de a kis fe­kete nem akart szopni. Vé­gig­te­le­fo­nál­tam a kör­nyék ál­lat­or­vo­sait, de reg­gel hét­kor senki nem volt el­ér­hető. Végül egy do­rogi or­vos­sal si­ke­rült be­szél­nem. A doki azt mondta, hogy ilyen­kor már csak imád­kozni lehet. Mi­korra be­fe­jez­tem a te­le­fo­ná­lást, a kis­macska szopni kez­dett. Szé­pen gya­ra­po­dott, ter­metre nem ma­radt el a test­vé­rei­től, de fé­lén­kebb volt, nem sze­re­tett a töb­bi­ek­kel együtt ját­szani, és ál­ta­lá­ban ke­vésbé volt já­té­kos.

A hölgy, aki örökbe fogadta, kizá­ró­lag fe­kete cicát akart, és ki­cson­to­zott csir­ke­mel­lel várta.