Kósa Sándor

Ujjgyakorlat

hozott anyagból

Már olyan sötét volt a hintó­ban, hogy nem látta a be­tű­ket, fél­re­haj­totta a bordó színű füg­gönyt, a Boulevard St. Germainen jár­tak. A ko­csis min­dent meg­tett, mégis te­te­mes ké­sés­sel for­dul­tak be a szé­les ka­pu­bol­to­zat alatt az eső áz­tatta, koc­ka­kö­ves ud­varra. A le­ve­let be­csúsz­tatta a bár­sony­ülés és a támla közé.

A Contrescarpe palota lépcsőjénél várta a valet de pied, mi­köz­ben a két, fehér kesz­tyűs groom a lo­va­kat kö­tő­fék­jük­nél fogva ve­zette el a szűk ol­dal­be­já­rón át. Fent a fo­ga­dó­te­rem­ben a ven­dé­gek kis cso­por­to­kat al­kotva be­szél­get­tek. A grófnő cso­port­ját Gou­nod­, két is­me­ret­len kö­zép­korú férfi és egy fi­a­tal lány al­kotta. A rövid, for­ma­sá­go­kat mel­lőző üd­vöz­lé­sek után a ze­ne­szer­ző­höz for­dult, hogy ké­szült-e va­lami új­don­ság mos­ta­ná­ban.

–  A tegnap éjszaka eredménye, maestro.

Egy hétoldalas, zongorára írt művet nyúj­tott át.

–  Egész csinos darab, méghozzá fisz-moll­ban! – mondta könnye­dén, de ami­kor vissza­adta a kot­tát, már meg­bánta, mert a kom­po­nista arcán, ha csak egy má­sod­percre is, a meg­bán­tott­ság fél­re­ért­he­tet­len ki­fe­je­zése tűnt fel. Látta, hogy a grófnő is el­kapta ezt a pil­la­na­tot.

–  Maestro! – szólt bele a csendbe, a kel­le­té­nél han­go­sab­ban – hadd mu­tas­sam be ezt a tü­ne­ményt, akit fel­tét­le­nül meg kell majd hall­gat­nia, ő a fér­jem egy tá­voli ro­kona Pa­ler­mó­ból, bár most Ná­poly­ban tanul éne­kelni az Aka­dé­mián, Maria Giovanna Guicciardini kis­asszonyt.

Amint meghallotta a nevét, a lány meg­for­dult és a sze­mébe né­zett. Ér­zé­kelte, hogy rög­tön fel­is­mer­ték, meg­pró­bálta egy köz­vet­len moz­du­lat­tal ol­dani az ilyen­kor be­álló rövid fe­szült­sé­get, de ez sem se­gí­tett, a tá­guló pu­pil­lák­ban meg­látta a saját arcát.

–  Menjünk a réfectoirba – mondta a grófnő, aki va­la­mi­ért úgy érezte, hogy hibát kö­ve­tett el.

Négyen ültek egy asztalnál, ő a gróf­nő­vel, egy öreg tá­bor­nok­kal és Gou­nod­-val, a szom­széd asz­tal­nál a gróf, a spa­nyol nagy­kö­vet, a grófnő vi­dé­ken élő nő­vére, aki ugyan­olyan idős és telt volt, mint a húga, csak a te­kin­te­té­ből hi­ány­zott az a min­dent át­vi­lá­gító ér­te­lem, va­la­mint a fi­a­tal éne­kesnő.

–  Hol ütötte fel a főhadiszál­lá­sát? – kér­dezte a tá­bor­nok, ami­kor meg­tudta, hogy csak pár napja ér­ke­zett Pá­rizsba a szü­lő­föld­jé­ről.

–  Auteuil-ben, egy kertes házban.

–  És mi újság a bajszos hon­fi­tár­sai­val? Igaz, hogy a re­vo­lú­ció és a le­ve­re­tés után jön az evo­lú­ció?

–  Nagyon remélem, a kiegyezés után csak ez jöhet, és meg­is­mét­lő­dik, más for­má­ban per­sze, a re­form­kor.

Vacsora után a férfiak vissza­vo­nul­tak szi­va­rozni és ko­nya­kozni a pa­lota kert fe­lőli szár­nyába. A spa­nyol nagy­kö­vet vette át a tár­sal­gás irá­nyí­tá­sát, hálás volt, ami­ért nem kell be­le­szól­nia a kül­po­li­ti­kai elem­zé­sekbe, és így a még hát­ra­lévő fel­ada­tára össz­pon­to­sít­hat. Mikor az utolsó szi­var is el­aludt, és min­denki el­hagyta a szo­bát, ő nem ment velük, hanem a szom­szé­dos, le­gyező for­májú szo­bába nyi­tott be, köz­is­mer­ten ez volt az intim ta­lál­kák hely­színe a kas­tély­ban. A ne­gyed­kör­ívben hajló ab­lak­sor a gon­do­san épí­tett kertre né­zett, amely eny­hén emel­ke­dett a szö­kő­kú­tig, és a té­li­kert üveg­pa­vi­lon­jai­ban vég­ző­dött. Ami­kor be­lé­pett, ott ta­lálta az egyik ab­lak­mé­lye­dés­ben a füg­gönyt fél­re­hajtva tartó lányt. Mel­lény­zse­bé­ből egy dí­szes kár­tyát vett elő, mu­tató- és kö­zépső ujja közé csip­pentve a lány ki­nyúj­tott jobb ke­zébe csúsz­tatta, és olyan gyor­san, hogy annak ideje sem volt til­ta­kozni, alul­ról és fö­lül­ről össze­zá­ródó te­nye­rébe fogta a kezét.

–  Ezt a kártyát adja oda az első ko­csis­nak. Hol­nap öt óra után már ott­hon le­szek, bár­mi­kor jöhet. A Giulio Cesare és a Máté-pas­sió összes alt áriá­ját át­vesszük, aztán Mo­zart-hang­ver­seny­áriá­kat, és Schu­bert-da­lo­kat – mondta ola­szul.

És amikor finoman kereső mutatóuj­já­val meg­ta­lálta a lány csuk­ló­ján az alig ér­zé­kel­hető, gyor­san pul­záló ér­sza­kaszt, csak akkor en­gedte el.

–  Menjen, én is mindjárt jövök.

Amint a terembe lépett, néma csend lett. A zon­gora egy kis emel­vé­nyen állt. El­len­őrizte a han­go­lást, aztán el­ját­szotta az első rövid szá­mot. Gou­nod­, aki a grófnő mel­lett ült, ér­tet­le­nül né­zett a há­zi­gazda sze­mébe.

– Mit csodálkozik, Charles? – hor­kant fel a grófnő. – Egész csi­nos darab, még­hozzá fisz-moll­ban.