Majer Amanda

A cseresznyefa árnyékából

Kisimítok egy ráncot a szok­nyá­mon, de kezem nem tér vissza a te­rí­ték­hez, ön­kén­te­le­nül az ölem­ben marad. Mé­lyet só­haj­tok. A ta­va­szi szellő hir­te­len meg­élén­kül, a cse­resz­nyefa meg­vo­nag­lik fe­let­tünk, s a te­rí­tett asz­talra virág­szi­rom­zápor hull. Apám hó­fe­hér szo­borrá me­re­ve­dik a ró­zsa­szín hó­esés­ben. Te­kin­te­tünk össze­ka­pasz­ko­dik, és csend­ben har­co­lunk. Vissz­hang­ként zeng ben­nünk utolsó mon­da­tom. A mon­dat, amit a csa­ládi ház­hoz ve­zető hosszú úton rin­gat­tam ma­gam­ban. A forró hús­le­ves ott­hon­il­latú gő­zé­ben el­ol­vadt és ki­szö­kött be­lő­lem a val­lo­más. Nem a meg­ál­mo­dott áhí­tat­tal, hanem nyer­sen és ha­darva je­len­tet­tem be apám­nak: „Anya le­szek.”

Egy sziromfoszlány szállingózik köz­tünk, ha apám felé nyúj­tóz­nék, könnyen fog­lyul ejt­het­ném. Mégis csak sze­mem­mel kö­ve­tem útját. A szi­rom idő­marta kéz­fe­jére hul­lik, és ott vá­ra­ko­zón meg­pi­hen. Apám ke­zé­ben lom­hán meg­moc­can a kanál. Olyan hang­ta­la­nul és mű­gond­dal il­leszti vissza tá­nyérja mellé, mintha soha fel sem emelte volna. A cse­resz­nye­vi­rág meg nem tűrt kí­vül­ál­ló­ként, meg­adóan zuhan a földre. Fe­szen­gek a csend­ben, száz­szor in­kább kö­vet­ném útján, le­felé, a zárt cipők néma ma­gá­nyába, mint hogy vár­jak az íté­letre. Mégis, egye­nes de­rék­kal ülök to­vább. Ülök, és re­mény­telve várok apám biz­tató sza­vaira.

Fagyos ujjaim megrándulnak az asz­tal pe­reme alatt. A ha­tal­mas férfi el­ereszti te­kin­te­tem, hú­gom­ban ke­resve me­ne­dé­ket. Petra egy össze­es­küvő ma­kacs­sá­gá­val tér ki a val­lató te­kin­tet bék­lyó­já­ból, és vissza­csem­pé­szi kö­zénk a han­go­kat. Sut­togva szó­lal meg.

–  Tegnap azt álmodtam, kivágtad a cse­resz­nye­fát. Bu­ta­ság, nem? – kis­lá­nyos za­va­rá­ban fel­ne­vet. Apánk mély­kék szeme el­ho­má­lyo­so­dik. – Együtt ül­tet­tük, em­lé­kez­tek? És arra, ami­kor elő­ször beért rajta a gyü­mölcs?

Újra elhallgatunk. Látom apám dús, sötét ha­jába mar­koló cse­ne­vész uj­jai­mat, ami­kor sok-sok éve nya­ká­ban ülve nyar­gal­tunk körbe-körbe a kert­ben. Erős kezét, amint fel­se­gít a cse­resz­nyefa ágai közé. Ahogy ügyet­len­kedve le­zu­ha­nok a ned­ves földre, de ő ölbe kap, és cse­resz­nye fül­be­va­lót aján­dé­koz nekem. Gu­ru­lunk a ne­ve­tés­től, és fal­juk az apró „ék­sze­re­ket”. Majd fel­ug­runk, fo­nott ko­sárba gyűjt­jük a pi­rosló gyü­möl­csöt, és köz­ben a szor­zó­táb­lát sza­val­juk. Aztán a hin­tán ülve mesél a fák­ról. Erős te­nye­rébe simul kezem, mintha soha meg nem akarna válni tőle.

Most két vékony barázda fut végig apám hom­lo­kán. Re­kedt hangja egy ide­gené.

–  Milyen sudár kis facsemete volt! Most meg hiába per­me­te­zem, a fér­gek évről évre meg­ta­lál­ják, és egyre ke­ve­sebb érik be rajta. Las­san csak a vi­rág­zás­nak örül­he­tünk, de a ko­sa­rak üre­sek ma­rad­nak. Lehet, tény­leg kény­te­le­nek le­szünk meg­válni tőle.

Szomorúan megrázza fejét, és az asz­talra tá­masz­kodva kissé resz­ketve fel­egye­ne­se­dik.

–  A szomszéd Annának is fel­tűnt ez, ami­kor leg­utóbb be­ug­rott hoz­zánk. Mi­lyen szép nő lett be­lőle! Szinte csak mo­so­lyogni látom. Be­járta a fél vi­lá­got, irigy­lésre méltó kar­ri­ert fu­tott be.

Megköszörüli torkát, és mutatóuj­já­val igaz­gatja a már amúgy is ka­to­nás rend­ben he­verő ka­na­lát.

–  Még a tévében is adott in­ter­jút va­la­me­lyik esti mű­sor­ban. Büszke lehet rá az apja – teszi hozzá alig hall­ha­tóan. A tá­volba néz, aztán vissza ránk. Fel­só­hajt. – Va­laki egy kis por­tóit?

Hűvös borzongás fut végig a há­ta­mon. A fejem bó­lo­gat, a szí­vem meg­der­med. Meg­je­le­nik előt­tem a kis­kosz­tü­mé­ben lé­gie­sen su­hanó Anna. Egy nő, aki soha nem le­szek. Da­co­san ta­pasz­tom te­nye­rem a szí­vem alatti dom­bocs­kára. És köz­ben meg­rög­zött ma­kacs­ság­gal sze­re­tem ezt az óri­ás­nak tet­sző fér­fi­ala­kot. Va­la­ki­nek sze­ret­nie kell. Röp­köd­nek a szir­mok a talpa alatt, ahogy ne­héz­kes lép­tei­vel tá­vo­lo­dik. Messze az asz­tal­tól, messze tőlem, és messze a gyer­me­kem­től.