P. Szabó Mária

Végítélet a Neander-völgyben

A nap magasan, hideg fénnyel ragyo­gott. Hűvös szél csip­kedte bőrét, gon­do­la­tai vil­lám­se­be­sen ci­káz­tak ide-oda, nézte a szél­ben fod­ro­zódó vizet, me­lyen hár­tya­vé­kony­ságú jég­per­ga­me­nek tör­tek ezer da­rabra. Most volt a leg­me­le­gebb év­szak, a tó fe­lü­le­tét így is vé­kony jég­ré­teg bo­rí­totta min­den reg­gelre. A nap su­ga­rai dél­utánra el­tün­tet­ték, az éj­szaka hideg le­ve­gője új­ra­szülte. A kör­nyező fákon mintha rü­gyek pró­bál­tak volna ki­pat­tanni, da­colva a der­mesztő idő­vel, ám évek óta vesz­te­sen fagy­tak ha­lálra. Fa is egyre ke­ve­sebb, jó­sze­ri­vel csak apró alj­nö­vény­zet ma­radt, az is szinte ör­dögi át­ala­ku­lá­son ment ke­resz­tül az el­múlt év­ez­re­dek során.

Tá ott ült a bűzös tó jéggé der­medt, mo­csa­ras part­ján. Két hold­tölte, és nem lesz mit enni, el kell ve­zet­nie éle­le­mért acsar­kodó népét a ho­má­lyos is­me­ret­lenbe, vagy itt ma­radni, éhe­zésre, jéggé der­me­désre, biz­tos pusz­tu­lásra ítélve. Hal­lotta elődje, nagy Szé sza­vait.

–  Tá! Ha a két kezemen lévő uj­jai­mat össze­adom a te uj­ja­id­dal, ezt meg­is­mét­lem annyi­szor, ahány uj­junk van össze­sen ket­tőnk­nek, akkor annyi főből áll a né­pünk. Sok fi­a­tal hím van kö­zöt­tünk, de te vagy a leg­ügye­sebb, leg­esze­sebb.

Érezte, mekkora megtiszteltetés szá­mára, hogy az ezer­ráncú bölcs va­rázsló sza­vai egye­dül neki szól­nak.

–  Hallom, ahogy jár az agyad, gyor­san pörög, izmos vagy, nem ug­rálsz össze­vissza, se­gí­tesz a gyen­gék­nek, va­dá­szat­ban első vagy, de utol­só­ként nyúj­tod kezed az éle­le­mért, akkor, mikor már min­den­ki­nek ju­tott – foly­tatta az öreg.

Tá most is érezte akkori meghatott­sá­gát, látta az aszott tes­tet, ahogy cse­ne­vész lá­bai­val ott gug­gol mel­lette, a hal­kan morgó tó­par­ton. Nyár­idő volt éppen, mint most.

Reggelente vékony, redőzött jégré­teg pró­bálta a hal­dokló tó szél bor­zolta vizét kor­dá­ban tar­tani. Azóta hu­szon­két, egyre fa­gyo­sabb nyár telt el, évről évre job­ban fáz­tak, éhez­tek. Már csak öt sivár, rideg bar­lang­ban éltek. Gon­do­la­tai­ban most ismét ott ült a vén­ség mel­lett, aki­nek sze­mé­ben fe­kete lán­gok égtek, és lelke már a ha­lál­ma­dár szárny­su­hin­tá­sát fi­gyelte.

–  Ma, amikor sötét ég borul ránk, és rajta ezer­nyi apró fény vi­lá­gít, össze­hí­vom a bar­lan­gok ve­ze­tőit. El­mon­dom, te­kint­se­nek rád úgy, mint a kö­vet­kező va­rázs­lóra, majd két nyá­ron át sok tör­té­ne­tet me­sé­lek neked, ami­kor pedig a má­so­dik nyár végén a fe­kete, mo­rajló égen szálló, vij­jogó ha­lál­ma­dár meg­lá­to­gat, ma­gadra hagy­lak.

Hamar eltelt a két vigaszta­lan nyár. Ez idő alatt sok mesét hal­lott Szé­től, nyi­tott fül­lel, szem­mel, lé­lek­kel hall­gatta, és ta­nult. Tu­dott mennyi­sé­ge­ket meg­je­gyezni, raj­zolni a bar­lang fa­lára, esz­kö­zö­ket ké­szí­teni a va­dá­szat­hoz, tüzet csi­holni és őrizni, meg­ta­nulta, me­lyik nö­vény ehető, merre van­nak az ál­la­tok útjai, ho­gyan lehet a cso­port­ját össze­tar­tani, irá­nyí­tani. Meg­ta­nulta, mi a szi­go­rú­ság, mikor lehet en­ge­dé­keny, mi a fon­tos, a fé­nyes pon­tok vál­to­zása mit je­lent az égen. Tudta, mikor kez­dő­dik az eny­hébb év­szak, mikor jön a fagy. Gya­ra­pod­tak ki­ej­tett sza­vai, las­san min­den gon­do­la­tát el tudta mon­dani han­go­san is. Ő lett a leg­töb­bet tudó két lábon járó a si­ral­mas völgy­ben.

Egy nyárvégi napon, esti szürkület­ben Szé ma­gá­hoz in­tette, ide a pusz­tuló tó part­jára, sza­vai dü­bö­rögve tör­tek elő menni ké­szülő lel­ké­ből.

–  Eljött az idő, hogy átadjam neked a meg­vál­toz­tat­ha­tat­lan vég­íté­let tit­kát. Lel­künk to­va­száll a ha­lál­ma­dár rep­deső szár­nyán, tes­tünk meg­be­teg­szik, meg­fagy. Egyre ke­ve­seb­ben le­szünk, azután majd nem lesz egyet­len test­ben sem lélek, el­mú­lik né­pünk, mintha nem is lett volna. Olyanná vá­lunk, mint ez a táj.

–  Mit kell tennünk, hogy tovább lás­suk a napot, és ve­gyük a le­ve­gőt?

–  Új vadászhelyet kell keresnetek, olyat, ahol lé­tez­nek még ma­da­rak, halak és nagy ál­la­tok is bő­sé­ge­sen, olyat, ahol zöld nö­vé­nyek íze­sí­tik nap­jai­to­kat. Meg kell győz­nöd min­den­kit! Mától tied a fe­le­lős­ség! – Szé egyre ne­he­zeb­ben szedte a le­ve­gőt. – Cse­le­kedj a nép jö­vője ér­de­ké­ben! Bú­csú­zom, lel­kem már rep­desni akar, hol­nap reg­gelre csak tes­tem lesz itt, hasz­nál­já­tok fel, ne éhez­ze­tek! – utolsó sza­vai már csak gon­do­lat­fosz­lá­nyok vol­tak.

–  Köszönöm, Szé, köszönjük neked mind­annyian! Utad le­gyen békés! Sem­mit nem fe­lej­tek! Ha lel­künk ta­lál­ko­zik örök bo­lyon­gása köz­ben, büsz­kén állok eléd!”

Az öreg felállt, és meggörnyedve, gö­csör­tös, fá­radt tes­tét ne­héz­ke­sen von­szolva, el­in­dult. Tá so­káig né­zett utána. Telt-múlt az idő, újra fázni kez­dett, annyira, mint még soha.

Amíg ő a fagyos vizenyő part­ján gon­dol­ko­dott, a falka nagy része gyöt­rel­mes va­dá­szatra in­dult. Több vég­te­len­nek tűnő nap telt el azóta, úgy gon­dolta, es­tére vissza kell ér­kez­niük. Ahogy le­né­zett lába közé, eny­hén erő­södni lát­szó vessző­jére, eszébe ju­tott Jé vib­ráló teste, szűk nyí­lása, mely­nek egyre gyor­suló moz­gása nyu­ga­lom­mal töl­tötte el. Jé a nők cso­port­já­nak ve­ze­tője, lán­goló vörös haj­jal, örökké vil­logó szem­mel. Ha va­csora után meg­ra­gadta haját és tá­vo­labb húzta a nős­té­nyek gyű­rű­jé­től, szeme még va­dab­bul csil­lo­gott, mint egyéb­ként, és úgy nyomta ki fe­ne­két, mint aki alig várja, hogy egy vérbő lán­dzsa fel­ök­lelje.

Az öt barlang friss húsra éhező lakói három nap­kel­té­vel ez­előtt in­dul­tak va­dászni. Csak azok ma­rad­tak ki ebből, akik ha­lo­vány gyen­gék vol­tak, vagy az egé­szen apró gye­re­kek és egy-két ügyes nős­tény a tűz ébren tar­tá­sá­hoz. Már korán zajos volt a ba­rát­ság­ta­lan völgy, óri­ási ri­csaj­jal gyü­le­kez­tek. Ké­szí­tet­ték a dár­dá­kat, pat­tin­tott vá­gó­fé­le­sé­ge­ket, a nők pedig szo­kás sze­rint ve­sze­ked­tek, vi­sí­toz­tak. In­du­lás előtt a va­rázsló egy fej­moz­du­lat­tal oda­hívta ma­gá­hoz Jét.

–  Vigyázzatok magatokra!

–  Minden egyes alkalommal elmondod, pedig tudod, hogy nem fo­gad­juk meg. Egyre éhe­seb­bek va­gyunk, ne­künk is ko­mo­lyan kell venni a va­dá­sza­tot – rázta lán­goló sö­ré­nyét a nős­tény.

Tá aggodalma pedig nőttön nőtt, be­le­ivó­dott agyába, egyre erő­tel­jes­eb­ben ural­ko­dott gon­do­la­tai fe­lett.

–  Ti vagytok a jövő! Miért nem érted meg? – ki­a­bálta. – Mek­ko­rára nőtt már a hasad, neked főleg vi­gyázni kell!

Hirtelen egy furcsa mozdulattal meg­si­mo­gatta Jé göm­bö­lyödő hasát. Szo­kat­lan érzés ke­rí­tette mind­ket­tő­jü­ket ha­tal­mába, szo­kat­lan volt a gyen­géd moz­du­lat is.

–  Jó, vigyázok – mondta Jé, majd éne­kelni kez­dett, hangja meg­re­kedt a völgy­ben.

–  Indulni, indulni, élni, élni, éle­lem, éle­lem, in­dulni, in­dulni, ajjjjajjajj, ajjjjajjajj! – kán­tálta.

–  Vajon hányan jöttök vissza? – mor­molta a va­rázsló.

Rázni kezdte mindkét kezét a kö­nyör­te­len égnek emelve, szőre csak úgy lo­bo­gott a fa­gyasztó szél­ben.

–  A szerencse és Múka, a va­dá­szok is­tene le­gyen ve­le­tek!

A menet gyorsan, szinte hangtala­nul sur­rant lé­pés­ről lé­pésre, elöl a hímek, majd nős­té­nyek külön cso­port­ban. Már egy egész vé­ge­lát­ha­tat­lan napja gya­lo­gol­tak és nem ta­lál­koz­tak egyet­len ál­lat­tal sem. A nap még csak az ég alját fes­tette bí­bor­ban ját­szó na­rancs­sár­gára, a tó fe­lü­le­tén is ezüs­tös jég volt, ami­kor jól­la­kot­tan el­in­dul­tak. Az egyik hím lelke a vad éj­sza­ká­ban el­szállt, így a va­dászni in­du­lók el­ső­ként ha­rap­hat­tak hát­ra­ha­gyott, élet­te­len hú­sá­ból, min­denki szi­go­rúan annyi­szor, ahány ujj volt a két kezén össze­sen. Azok, akik va­la­mi­kor, talán épp egy ve­szé­lyes va­dá­szat köz­ben el­ve­szí­tet­tek egy vagy eset­leg több ujjat, most ke­ve­seb­bet. Így volt ez igaz­sá­gos, kel­lett a táp­lá­lék az erő­seb­bek­nek, ők me­ne­tel­tek elöl, ők kezd­ték el­ső­ként ha­lált osztó har­cu­kat a vad­dal.

Este visszakanyarodtak a ki­et­len tó­partra, össze­búj­tak és aludni ké­szül­tek. A hold már ma­ga­san járt a sötét égen, ami­kor vész­jósló nyö­ször­gést hal­lot­tak. A han­got meg­is­mer­ték, óri­ási, barna szőrű, hosszú karmú medve le­he­tett.

–  Itt a barnamedve! – suttog­ták.

Tudták, az állat örökös kísérőjük lesz, él­té­ben, hol­tá­ban. Ahogy vi­lá­go­so­dik, kez­dő­dik a gyil­kos harc, addig is pi­hen­niük kell. Kö­zépre vet­ték a leg­jobb erő­ben lévő hí­me­ket, hogy más­napra az éj­sza­kai di­der­gető hideg ne gyen­gítse le őket. Hamar haj­nal lett. A kis cso­port össze­fagyva, el­gém­be­re­dett ta­gok­kal éb­redt, las­san nyúj­tóz­kod­tak, pró­bál­ták be­já­ratni el­zsib­badt, le­gyen­gült tes­tü­ket. Jé maga köré gyűj­tötte a többi nős­tényt, és így szólt:

–  Tudjátok, hogy megközelített ben­nün­ket egy hosszú karmú, véres szájú medve. Azt is tud­já­tok, hogy vi­gyáz­nunk kell ma­gunkra – mondta éles han­gon, szinte si­pá­kolva. Mi­köz­ben be­szélt, a vad kö­ze­lé­ben érezte magát.

–  Igen, megígértük, de a med­vét meg kell öl­nünk, mert a gyom­runk üres! – je­gyez­ték meg töb­ben is egy­szerre.

–  Az igaz, de kevesen is vagyunk, és az éle­tet mi hor­doz­zuk. Most is ket­tőnk­nek göm­bö­lyö­dött ha­tal­masra a hasa. Vi­gyáz­nunk kell – si­pí­to­zott Jé to­vább.

–  Megígérjük, vigyázunk – röpköd­tek a gon­do­la­tok ide-oda.

–  Nézzétek meg a dárdáitokat újra, ha kell, kö­töz­zé­tek át jó szo­rosra!

A többi nő engedelmesen dárdája után nyúlt, tud­ták, mi­lyen fon­tos a jó fegy­ver. Eköz­ben a fér­fiak is ké­szü­lőd­tek, meg­moz­gat­ták el­gém­be­re­dett tag­jai­kat, ki­en­ged­ték az éj­szaka ned­veit és sorba áll­tak ere­jük­nek meg­fe­le­lően.

Egy hosszan kiejtett éles hangra el­in­dul­tak arra, amerre a med­vét sej­tet­ték, mö­göt­tük a min­denre el­szánt asszo­nyok. Késő dél­után, ami­kor a nap már csak pis­lá­kolt az ég alján, fel­csen­dült a rit­kán hal­lott erő­tel­jes hang. Az izmok pat­ta­ná­sig fe­szül­tek. A medve! A hang után ítélve ha­tal­mas, vér­szom­jas állat le­he­tett. Gyor­san, némán fél­körbe ren­de­ződ­tek, így ha­lad­tak to­vább, csak gon­do­la­taik rep­ked­tek egy­más felé. Szür­kült, szinte csak pil­la­na­tok hiá­nyoz­tak a tel­jes sö­tét­ség­hez, ami­kor ott áll­tak szem­től szem­ben, a vad és a va­dá­szok.

Tudták, idejük kevés, a medve a sö­tét­ben vagy el­szö­kik, vagy pedig ir­tó­za­tos öl­dök­lést ren­dez.

Szapora léptekkel körbefogták a ha­tal­mas el­len­fe­let, leg­elöl az erő­sebb hímek, majd a gyen­géb­bek, végül az aka­ra­tos, nagy hangú nők.

–  Húúúú! Húúúú! Híúú! Híúú! – Ha­tal­mas or­dí­tás­sal, vi­son­gás­sal tá­mad­tak az ál­latra. Az hir­te­len, ma­gasra emelt kar­mok­kal meg­tor­pant, a hang­za­var meg­ijesz­tette, egy pil­la­na­tig der­med­ten állt, majd ami­kor az első dár­da­szú­rá­sok bőre alá ér­kez­tek, el­kezdte mar­can­goló élet­ha­lál­har­cát. He­gyes kör­mei be­le­váj­tak a hozzá leg­kö­ze­lebb álló el­len­ség inas nya­kába, hir­te­len spric­celni kez­dett a vér, a hím le­ros­kadt, a vörös fo­lya­dék vas­tag su­gár­ban öm­lött sza­na­szét. A má­so­dik sor­ban állók igye­kez­tek hát­rább húzni, köz­ben itták a sors hir­te­len sze­szé­lyé­nek kö­szön­hető, erőt adó, meleg fo­lya­dé­kot. Majd a nők kö­vet­kez­tek, még ju­tott nekik is egy kevés a vá­rat­lan fris­sí­tő­ből, így mi­korra a lélek sü­vítve el­hagyta a tes­tet, több va­dász erőt nyert be­lőle.

–  Kezdjük mi is a harcot, mi­előtt eljön a sö­tétlő éj­szaka!

–  Igyekezzetek előre! Híjjá! Híjjá!

A második sor is harcba állt, dár­dái­kat újult erő­vel szúr­ták a med­vébe.

–  Híjjá! Híjjá! Szálljon el a lel­ked! – re­cse­gett, ro­po­gott a hús és a he­gyes fa ta­lál­ko­zása. Dár­dák so­ka­sága tört a vad ke­mény hú­sába, úgy lát­szott, mintha egy óri­ási tüs­kés­disznó pö­rögne, im­bo­lyogna a hang­za­var kö­ze­pén.

Teste ezer sebből vérzett, szemé­ben égő tűz egyre fá­rad­tab­ban pis­lá­kolt, töb­ben sé­rül­tek meg a va­dá­szok közül is, végül, ami­kor a sö­tét­ség fel­vál­totta a szür­kü­le­tet, be­fe­je­ző­dött a küz­de­lem.

–  Legyőztük! – sóhajtották boldo­gan.

–  Köszönjük Múka, hogy segítettél! – ki­a­bál­ták, majd halk mor­mo­lás­sal imád­kozni kezd­tek. Tud­ták, a va­dá­szok is­tene mel­let­tük állt.

A medve még hörgött, de lelke már las­san el­in­dult vég­te­len bo­lyon­gása felé. El­fo­lyó vére bő­sé­ges va­cso­rát je­len­tett a fá­radt csa­pat­nak, így végül tele has­sal, meg­nyu­godva haj­tot­ták álomra fe­jü­ket, csak a se­be­sül­tek töl­töt­ték ébe­ren az éj­sza­kát, a ha­lál­ma­dár­ral vi­as­kodva pró­bál­ták lel­kü­ket tes­tük­ben tar­tani.

–  Aludjunk békében! Megtettük dol­gun­kat! – El­al­vás előtt Jé gon­do­la­tai Tá körül for­go­lód­tak. Jól tel­je­sí­tette aka­ra­tát, min­den nő meg­őrizte lel­két, tes­tü­ket friss sebek sem tar­kít­ják.

Az otthon maradottak eközben üres gyo­mor­ral fe­küd­tek le sivár bar­lang­jaik­ban. Fel­váltva őriz­ték a pis­lá­koló tüzet, de az éhező, le­gyen­gült em­be­re­ken ez az erőt­len me­le­get adó, hal­vá­nyan izzó pa­rázs nem se­gí­tett, szinte már moz­dulni, gon­dol­kodni sem volt ere­jük.

Harmadnap, amikor csak a csil­la­gok meg a so­vány hold adott kevés fényt, el­ső­nek Tá cso­portja ér­ke­zett meg.

–  Itt vannak!

–  Megjöttek! – boldog kiáltások rep­ked­tek a le­ve­gő­ben.

Az óriás medvét és egy társuk te­te­mét von­szol­ták ma­guk­kal.

A sebesültek gyengén tántorogtak, de vö­röslő se­beik már el­in­dul­tak a lassú gyó­gyu­lás útján. A ha­tal­mas állat le­te­rí­tése mind­össze egy ál­do­za­tot kö­ve­telt. Sí, amíg lélek volt tes­té­ben, a cso­port erős har­cosa volt, vidám, fürge, se­gí­tő­kész, most pedig az ott­hon ma­ra­dók első fa­lat­ját je­len­tette.

–  Töltsük meg horpadt hasunkat!

–  Csak türelmesen! Mindenki jólla­kik ma! – in­tett Tá.

Sít körbeállták, és sorban egymás után fa­la­ton­ként tün­tet­ték el, igaz­sá­go­san, nem volt vita, ki­dül­ledt sze­mek­kel, ko­mó­to­san, csend­ben rág­tak és nyel­tek, min­denki tudta, hol a helye, há­nyat ha­rap­hat. Sze­mük a friss táp­lá­lék­tól las­san csil­logni kez­dett, és ami­kor már szinte csak a tisz­tára nyalt cson­tok ma­rad­tak, ha­tal­mas hang­za­var­ral tört ki az ová­ció a si­ke­res va­dá­szok él­te­té­sére.

–  Éljenek a vadászok!

–  Isteneink legyenek veletek örökre!

A kiadós vacsora után visszahúzód­tak a bar­langba pi­henni. Tá bar­lang­já­ban két tűz­ra­kás pró­bálta a nyir­kos, red­ves he­lyi­sé­get és la­kóit me­le­gí­teni, igen gyenge eséllyel. Egyik tűz köré a nők és gye­re­kek gyü­le­kez­tek, másik köré a fér­fiak. Jé fel­he­vül­ten az átélt iz­gal­mak­tól, si­ker­től, fé­le­lem­től, a tűz felé for­dulva, be­hunyt szem­mel rin­gatta fel­ső­tes­tét. Hosszú, vörös haja lib­bent előre-hátra, nem látta, hogy Tá fi­gyeli, de ér­zék­szer­vei je­lez­ték te­kin­te­tét. A hím nesz­te­le­nül lé­pett háta mögé és kezét im­bolygó feje búb­jára tette. Nem kel­lett meg­ra­gad­nia, von­szol­nia, Jé öröm­mel en­ge­del­mes­ke­dett teste jel­zé­sei­nek.

Egy kicsit távolabb húzódtak a töb­bi­ek­től, Tá dár­dá­ját a nő al­só­tes­tébe csusszan­totta. Könnyen ment, a forró luk már fel­ké­szül­ten várta. Gyor­san moz­gott benne. Jé egyre han­go­sab­ban nyö­gött, majd si­kol­to­zott a jól­eső rán­ga­tó­zás­tól. Mikor tes­té­nek nyí­lása pul­zá­lá­sá­val szinte meg­fejte a hím vessző­jét, az is ki­a­bálni kez­dett, nyö­gé­sei­ket, or­dí­tá­su­kat a bar­lang vissz­han­gozta több­szö­rös erő­vel.

Ezen az estén több hím is követte Tá pél­dá­ját, így azután más nők is sorra ke­rül­tek. A bar­lan­got be­töl­tötte a füst és a kie­lé­gült nemi szer­vek il­lata. Már régen sötét fész­ket vert az ég a hold­nak, ami­kor a cso­port jól­lakva, meg­elé­ge­det­ten az álmok me­ze­jére lé­pett.

Másnapra elmúlt a varázs, hisz még a töb­biek nem ér­kez­tek meg. Iz­ga­tot­tan fi­gyel­ték a ne­sze­ket, les­tek min­den szo­kat­lan moz­du­la­tot. Végül a nap már fél­úton járt, ami­kor a má­so­dik cso­port za­jon­gá­sát meg­hal­lot­ták. Ve­ze­tő­jük han­go­san ki­a­bált, öröm­mel rázta feje fö­lött a harc­ban tönk­re­ment fegy­ve­ré­nek da­rab­jait.

–  Hééé! Sikerült! Hozzuk a vadat!

Mindenki tudhatta, a vadászat ered­mé­nyes volt. Dam és a többi bar­lang­lakó szin­tén egy barna, nagy karmú med­vét cser­ké­szett be. Ugyan ki­sebb, és meg­szer­zése köz­ben két va­dász lelke is el­re­pült, de az öröm ma­ra­dék­ta­lan volt. Csak Tá fi­gyelte ko­mo­ran nép­ének fo­gyat­ko­zá­sát. Las­san meg­ér­ke­zett a másik három cso­port is ha­lá­lo­san fá­rad­tan, össze­fagyva, éhe­sen. Va­dá­sza­tuk nem járt si­ker­rel, ezért le­hor­gasz­tott fej­jel, sunnyogva kö­ze­lí­tet­tek.

–  Mi lesz veletek? Látom, éhesek, erőt­le­nek vagy­tok.

–  Kérjük varázsló, segítsetek!

–  Kaptok egy testet. Egyetek, erő­söd­je­tek, pi­hen­je­tek, és mi­előtt a hold fel­váltja a napot, a bar­lan­gom tü­zé­hez vár­lak ben­ne­te­ket!

A fáradt, kiéhezett emberek szó nél­kül ve­tet­ték rá ma­gu­kat az éle­lemre. A hideg, sze­les nap gyor­san el­telt. Vol­tak, akik a le­te­rí­tett va­da­kat tran­csí­roz­ták élesre pat­tin­tott kö­ve­ik­kel, mások a bar­lan­gok­ból hord­ták ki a hamut, sze­me­tet. A na­gyobb gye­re­kek tü­ze­lőt gyűj­töt­tek, és a bar­lan­gok nyí­lá­sá­nak belső fe­lé­hez tá­rol­ták. Most, hogy hasuk tele volt, vi­dá­man ját­szot­tak is egy ke­ve­set. Tá csen­de­sen gyö­nyör­kö­dött a vé­konyka tes­tek vi­hán­co­lá­sá­ban.

A nők egy része főzött, közben si­val­kodva ve­sze­ke­dett, töb­ben a friss bőr fel­dol­go­zá­sát kezd­ték el fo­ga­ik­kal. A fér­fiak követ pat­tin­tot­tak, apró, erős üté­sek­kel, a nagy kőre rakva a ki­seb­be­ket. Köz­ben vi­ha­ros szél fútta sza­na­szét ha­ju­kat, szőr­ze­tü­ket, di­de­reg­tek, de nem hagyta el szá­ju­kat pa­na­szos szó, csak sze­mük égett fe­kete tűz­ben.

Estefelé a varázsló füstös, fél­ho­má­lyos bar­langja be­né­pe­sült, a gyen­gén pis­lá­koló tűz mel­lett a szom­széd tör­zsek gond­ter­helt ve­ze­tői is he­lyet fog­lal­tak.

–  Örülök, hogy itt vagytok – vakar­gatta Tá rőt sö­ré­nyét. – Na­gyon fon­tos dolog, ami­ről be­szél­nünk kell! Tud­já­tok, hogy sok-sok nyár óta min­den va­rázsló egy tit­kot tu­dott – kezdte Tá.

Azzal, hogy mondandójához erőtel­jes hang­ját hasz­nálta, tu­datta a töb­bi­ek­kel, ez a be­szél­ge­tés kü­lön­le­ges.

–  Szé egy nyárvégi estén azt mondta nekem, ke­res­sünk új ott­hont, mert itt tes­tünk meg­be­teg­szik, meg­fagy, egyre ke­ve­seb­ben le­szünk. Azu­tán majd nem lesz egyet­len test­ben sem lélek, el­mú­lik a né­pünk, mintha nem is lett volna. Men­nünk kell, mert el­fo­gyunk, mint a ma­da­rak és a halak. Kér­lek ben­ne­te­ket, ta­nács­koz­zá­tok meg, és mi­előtt a hol­dat el­ker­geti a nap, hoz­zá­tok el vá­la­szai­to­kat!

Ahogy Tá beszélt, hirtelen visíto­zás sza­kí­totta félbe. Jé kez­dett el si­kon­gatni, el­jött az idő, hogy ha­sá­ból elő­búj­jon a cso­port leg­újabb tagja.

–  Látjátok? – folytatta Tá. – Ma este töb­ben le­szünk egy ujj­nyi­val.

Az asszonyok körbevették a va­júdó nőt, las­san rin­ga­tózva, kán­tálni kezd­ték imái­kat. A leg­öre­gebb kö­zü­lük elő­hozta az ál­lat­bőr­ben tá­rolt kel­lé­ke­ket. Szük­ség volt éle­sí­tett kő­esz­kö­zökre, puha szőr­me­da­rabra, forró vízre és sok-sok imára, jaj­ga­tásra, hogy az is­te­nek ke­gye­sek le­gye­nek a szülő nőhöz és a szü­le­tendő gyer­mek­hez. A va­júdó nő pedig a kör kö­ze­pén gug­golt, mintha ürí­tene, nyomta, tolta ki­felé a göm­bö­lyű ha­sá­ban im­má­ron ti­zen­egy hold­tölte óta fész­ke­lő­dött éle­tet. Gug­golt és jaj­ga­tott, időn­ként pedig kán­tált a töb­bi­ek­kel, hir­te­len egy ha­tal­mas or­dí­tás, majd azt kö­ve­tően egy gyenge kis nye­ker­gés törte meg a kán­tá­lást. Az is­te­nek dön­töt­tek! Új tag­gal gya­ra­po­dott Tá cso­portja.

–  Jó neked Tá! – mondták a ven­dé­gek irigy­kedve.

–  Legyen ez a gyerek jó vadász, ne csak egy éhes száj­jal több!

Hangtalanul, gondokkal terhelten in­dul­tak egyre si­vá­rabb bar­lang­jaik felé. A má­so­dik cso­port ve­ze­tője, Dam bú­csú­zott el leg­előbb a töb­bi­ek­től.

–  Isteneink legyenek veletek!

Dam huszonnyolc nyarat megért, sötét hajú, sötét szemű, meg­fon­tolt ve­zető volt. Ám meg­fon­tolt­sága nem pá­ro­sult kellő erő­vel, sok­szor csen­des szó he­lyett han­gos or­dí­to­zásra lett volna szük­ség, de nem tudta hang­ját ki­eresz­teni, így az irá­nyí­tás gyak­ran ne­vet­sé­ges eről­kö­désbe ful­ladt, és min­denki azt csi­nált, amit akart. Bar­lang­juk lét­szá­muk­hoz ké­pest nagy volt, ál­lan­dóan fáz­tak, mert az erőt­len tűz me­lege szinte a sem­mibe röp­pent. Náluk nem volt nagy hasú nő sem, pedig az nem­csak gya­ra­po­dást, hanem néha élel­met is je­len­tett. Tudta, va­lódi ve­szély fe­nye­geti őket, erről a töb­bie­ket is meg kel­lett győz­nie. Gyomra görcs­ben állt, két hosszú kar­ját te­he­tet­le­nül ló­bálta teste mel­lett, gon­do­la­tait fé­le­lem uralta.

–  Mindenki jöjjön a parázs köré! – ki­ál­totta el magát, mikor be­lé­pett ri­csa­jos ott­ho­nába.

–  Miért? Miért? – kérdezgették kí­ván­csian.

–  Tá nagyon fontos dolgot mondott. Meg kell ta­nács­koz­nunk és el­dön­te­nünk, mit te­szünk. Hol­nap korán vá­laszt kell vin­nem.

Hangjából érződött az izgatottság, ez a töb­bi­ekre is rá­ra­gadt, így gyor­san kö­rül­vet­ték a tüzet és csend­ben fi­gyel­tek. Ami­kor Dam összes gon­do­la­tát si­ke­rült meg­ér­te­niük, szinte moc­ca­nás nél­kül ültek to­vább.

–  Megijesztesz bennünket! – szólalt meg az egyik idő­sebb hím.

–  Azt gondolod, jobb lesz nekünk, ha az is­me­ret­lent vá­laszt­juk?

–  Nagyon fontos a jó döntés, a jö­vőnk függ tőle, to­vább él né­pünk, vagy el­mú­lik, mint a halak és a ma­da­rak. Aki sze­retne ide­genbe el­menni, emelje fel a kar­ját!

Csupán négyen tették fel a kar­ju­kat, így a kér­dés el lett döntve, ők ma­rad­nak. Itt, ahol is­me­rik a sze­let, a napot, a hi­de­get, a bar­na­med­vét, ahol már nem re­pül­nek éneklő ma­da­rak és a fa­gyos tóban sem úsz­kál­nak ezüs­tös színű fürge halak.

Ká, a harmadik csoport veze­tője, ko­moly­ta­lan, hős­ködő, ál­lan­dóan ug­rán­dozó hím. Meg­lát­szott ez a cso­port­ján is. Bar­lang­juk min­dig sze­me­tes, ők maguk rot­hadt fo­gúak, ál­lan­dóan lom­po­sak, éhe­sek vol­tak, bőr­da­rab­jaik rosszul cser­zet­tek, esz­kö­zeik élet­le­nek, tö­ré­ke­nyek, alig hasz­nál­ha­tóak. Ahogy beesett a bar­lang nyí­lá­sán, rög­tön kör­be­áll­ták. Semmi fe­gyel­me­zett­ség nem volt, itt nem szá­mí­tott, ki az erő­sebb, ho­gyan spó­rol­ja­nak a ren­del­ke­zé­sükre álló erő­vel, vi­gyáz­za­nak fo­ga­ikra, ho­gyan osszák be az élel­met. Óriás hang­za­var­ral tá­mad­tak ve­ze­tő­jükre.

–  Mi történt?

–  Hol voltál?

–  Mit mondott Tá? – röpködtek a tü­rel­met­len kér­dé­sek.

Gyorsan elhadarta a hallotta­kat, de senki nem vette ko­mo­lyan. Mi az, hogy ve­szély fe­nye­geti őket! Ugyan kevés az éle­lem, de van, mert gyak­ran va­dász­nak, egy­más sza­vába ki­a­bálva erő­sí­tet­ték meg, ők nem men­nek innen se­hová. Jobb he­lyet nem ismer senki, itt élnek na­gyon rég, itt is akar­ják szel­le­mü­ket örök bo­lyon­gásra a le­ve­gőbe en­gedni.

A negyedik csoport vezetője Száj, bölcs, sok időt meg­élt öreg. Ereje is kevés volt már, foga is alig, de te­kin­té­lye vál­to­zat­lan ma­radt nyár­ról nyárra. Bar­lang­ju­kat rend­sze­re­sen, fel­váltva ta­ka­rí­tot­ták. Meg­volt nap­kel­té­ről nap­kel­tére, ki gyűjti a tűz­re­va­lót, ki vi­gyáz a tűzre. Nem volt vita, min­denki be­csü­let­tel vé­gezte a dol­gát, fegy­ve­reik jól meg­mun­kál­tak vol­tak. Külön oda­fi­gyel­tek a be­te­gekre, de csak akkor osz­tot­tak az étel­ből nekik, ha az erős har­co­sok meg­kap­ták azt, ami ere­jük fenn­tar­tá­sá­hoz szük­sé­ges, ők pedig tud­ták, a va­dá­sza­ton fel­ada­tuk min­den­kit meg­előzve csa­tába in­dulni.

–  Mi történt, Száj? – kérdezték az öreg­től.

–  Nagy bajban van a népünk, ezt mondta Tá. Dön­te­nünk kell!

Megismételte szó szerint a hal­lot­ta­kat.

–  Mit tegyünk, mondd?

–  Segíts nekünk!

–  Nagyon komoly dolog ez, minden­ki­nek önál­lóan kell meg­fon­tol­nia, mit sze­retne.

Az emberek között hangtalan beszél­ge­tés kelt szárnyra, gyor­san pö­rög­tek a gon­do­la­tok fej­ből fejbe, ami­kor Száj je­lezte, hogy le­járt az idő, min­denki tudta, mit akar.

–  Kérdezem tőletek, ki akar maradni? Emelje fel a kar­ját! – las­san né­zett körbe-körbe, egyet­len kart sem lá­tott a le­ve­gőbe emel­kedni. Dön­töt­tek, az élet­ben ma­ra­dás ér­de­ké­ben el­men­nek. Ne­he­zen jött álom a sze­mükre, de már nem volt visszaút, iz­ga­lom­mal, fé­le­lem­mel gon­dol­tak az is­me­ret­len jö­vőre.

A legutolsó csoport barlangja volt leg­messzebb. Mire ve­ze­tő­jük, Mú ha­za­ért, már min­dent el­ter­ve­zett ma­gá­ban. Il­lett ez a gyor­sa­ság hozzá, ami­lyen for­ró­fejű, ve­sze­ke­dős volt, olyan volt a cso­portja is. Ál­landó hang­za­var és nyi­vá­ko­lás volt ba­rát­ság­ta­lan bar­lang­juk­ban, semmi rend, rend­szer, nyu­ga­lom. Ami­kor be­lé­pett, éppen az egyik nős­tény tolta ki­felé az új jö­ve­vényt, kör­be­ül­ték az asszo­nyok, de ahe­lyett, hogy az is­te­nek­nek kán­tál­ták volna ké­rel­mü­ket se­gít­sé­gért, ket­ten han­gos ri­csaj­jal egy­más haját tép­ték, a töb­biek pedig vi­song­tak össze­vissza. Mú or­dí­tott egy na­gyot.

–  Figyelem! A varázsló azt akarja, hogy el­hagy­juk ezt a rot­hadt föl­det, de úgy ha­tá­roz­tam, nem me­gyünk! Itt búj­tunk elő a lábak kö­zött, itt akar­juk, hogy lel­künk el­száll­jon a ha­lál­ma­dár csap­kodó szár­nyán. Eddig is ne­he­zen él­tünk, ez­után is ne­he­zen fo­gunk, ez a sor­sunk! Őseink bo­lyongó szel­le­mét nem hagy­hat­juk ma­gára!

–  Igazad van!

–  Így van, hisz most is segítettek az is­te­nek! Gya­ra­podtunk!

–  Segíteni fognak máskor is, ne tö­rőd­jünk Tával!

Amikor a nap elkezdte lassú útját fel­felé az égen, a völgy­ben élő em­be­rek der­mesztő hideg reg­gelre éb­red­tek. A négy ve­zető ál­lat­bő­rök­kel kör­be­te­kerve, gon­dok­kal súj­tot­tan in­dult a va­rázs­ló­hoz. Tá várta őket, tudta, amit ma reg­gel hall, el­dönti népe sor­sát. Kö­szön­töt­ték egy­mást, majd fel­tette a kér­dést:

–  Hogy döntöttetek?

–  Itt kaptuk a lelkünket, itt is akar­juk vissza­adni!

–  Maradunk!

–  Elmegyünk az idegenbe, Tá.

–  Maradunk!

Egy darabig csend volt, Tá lezárta vész­jósló gon­do­la­tait, han­go­san sem szólt. Nem örült a dön­té­sek­nek, sze­rette volna, ha mind­annyian vele tar­ta­nak, de tudta, a sú­lyos sza­vak el­hang­zot­tak, nincs mit tenni.

–  Menjetek haza, végezzétek a dol­go­to­kat, mi­előtt a hold el­fog­lalja he­lyét, vár­lak ben­ne­te­ket bar­lan­gom­ban!

A varázsló készülődni kezdett, ala­po­san meg­tisz­tí­totta fo­gait egy darab fával, tíz kör­mé­vel hossza­san va­karta fej­bőrét, majd a haját is el­ren­dez­gette, meg­ke­reste a leg­szebb, leg­job­ban meg­mun­kált ál­lat­bőrt, maga köré te­rí­tette. Oda­hívta az öt leg­idő­sebb nős­tényt, az öt leg­idő­sebb hímet a fér­fiak tűz­ra­ká­sá­hoz, együtt kezd­tek éne­kelni.

–  Kérünk, kérünk, kérünk, segíts, se­gíts, se­gíts, ajjaj, ajjaj… –, így ment egé­szen addig, amíg a nap az égen majd­nem el­érte leg­ma­ga­sabb he­lyét, ekkor fogta magát, ki­ment az élet­te­len tó kies part­jára. Le­gug­golt arc­cal a nap felé, előre-hátra rin­ga­tózva for­gatta agyá­ban em­lé­keit, bú­csú­zott a jelen rideg vi­lá­gá­tól.

Sok idő telt el, amíg elengedte a jéggé der­medt tájat, szürke lett az ég, mikor a gon­dok­tól ólom­sú­lyú láb­bal el­in­dult ha­za­felé. Ván­szor­gása köz­ben az éneklő ma­da­rakra gon­dolt, me­lye­ket csak hal­lo­más­ból is­mert és az ezüst pik­ke­lyes ha­lakra, ame­lyek na­gyon régen a tóban úsz­kál­tak. Őket látta is egé­szen apró ko­rá­ban.

Fekete volt az ég, a csilla­gok sem pis­lá­kol­tak, a hold sem bújt elő, ami­kor a ve­ze­tők ismét a va­rázsló tüzét ülték körül. Tá újra el­mondta, hogy aki itt marad, el­pusz­tul, éhen hal, meg­fagy. Fel­idé­zett min­dent, ami azt je­lezte, itt nem lehet to­vább élni. Sza­vai után egy ideig hall­gat­tak, majd az ezer­ráncú Száj kez­dett be­szélni.

–  Fontoljátok meg még egyszer! Higgyé­tek el, amit Tá mon­dott! Em­lé­kez­ze­tek a rep­kedő ma­da­rakra az égen, a su­hanó ha­lakra a tóban! Ha el­mú­lunk, ki fog em­lé­kezni ránk?

–  Nincs igazad, Száj – mondták töb­ben, de ő egyre han­go­sab­ban foly­tatta.

–  Ki fogja tudni, hogy itt, a völgy­ben em­be­rek éltek? Va­dász­tak, tisz­tí­tot­ták a fo­gai­kat fa­da­rab­bal, bar­lang­ban lak­tak, asszo­nyaik en­ge­det­le­nek vol­tak, ők is va­dászni akar­tak? Ki fogja tudni, hogy az új cso­port­tag ti­zen­egy hold­töl­tét élt meg anyja ha­sá­ban, mi­előtt ki­bújt? Ki fogja tudni, hogy olyan színű volt a sző­rünk, mint a rőt virág, és ami­kor lel­künk el­szállt, a test éle­lem lett szá­munkra?

Száj befejezte kérdését, majd a va­rázsló kez­dett be­szélni.

–  Látom, nem tudtunk meggyőzni ben­ne­te­ket. Is­te­neink le­gye­nek ve­le­tek! – a töb­biek némán le­haj­tot­ták fe­jü­ket. Nem volt már szó, mire szük­ség lett volna.

–  Felkel a nap még kétszer, és va­dászni in­du­lunk. Min­den állat, amit si­ke­rül le­győz­nünk, nek­tek marad. Ja­vít­sá­tok meg fegy­ve­rei­te­ket, pi­hen­tes­sé­tek erős har­co­sai­to­kat.

Másnap mindenki elkezdte a fel­ké­szü­lést a nagy va­dá­szatra. Ja­ví­tot­ták, éle­sí­tet­ték a fegy­ve­re­ket, össze­szed­ték a me­le­gítő ál­lat­bő­rö­ket, számba vet­ték, kik a leg­erő­sebb va­dá­szok, pon­to­san ki­je­löl­ték, kik azok, akik ott­hon ma­rad­nak, kik in­dul­nak az első sor­ban. Hir­te­len a ci­va­ko­dó­sak, lus­ták, meg­fon­tol­takká, szor­gal­ma­sakká vál­tak. A va­dá­szat előtti estén hossza­san imád­koz­tak, kér­ték Múkának, a va­dá­szok is­te­né­nek se­gít­sé­gét. Kora haj­nal­ban in­dul­tak, gyor­san, csen­de­sen sur­ranva öt irányba.

A vadászat most más volt, mint az ed­di­giek. Va­lódi élet­ha­lál­harc lett be­lőle, ér­zé­kelte min­den részt­vevő. Az ered­mény két nagy vad, öt test, mely­ből el­szállt a lélek. Nem volt üdv­ri­val­gás a si­ke­res va­dá­szat után, némán, fá­rad­tan, csüg­ged­ten gya­lo­gol­tak ha­za­felé, ne­héz­ke­sen von­szolva zsák­má­nyai­kat. Ezek­ből már a to­vább­in­du­lók nem ettek, gyom­ruk a vá­ra­ko­zás iz­gal­má­tól egy ka­vics mé­re­tére zsu­go­ro­dott.

Azután eljött a kegyetlen idő, hal­kan bú­csúz­kod­tak egy­más­tól.

Hirtelen orkánná erősödött az egyéb­ként is vi­ha­ros szél, majd ahogy egy kissé meg­nyu­go­dott a ter­mé­szet, Tá in­tett csa­pa­tá­nak és el­in­dul­tak. A menet le­haj­tott fej­jel, roggyant vál­lak­kal, erőt­le­nül lógó ka­rok­kal gya­lo­golt az is­me­ret­len felé. Egyen­ként tűn­tek el, szí­vük­ben fáj­da­lom, gyász, csöpp­nyi re­mény­su­gár.

A völgyben nem voltak már éneklő ma­da­rak, ezüst­pik­ke­lyű halak, nem vol­tak ál­la­tok, alig vol­tak em­be­rek. A három cso­port pró­bálta az élel­met be­osz­tani egy da­ra­big, va­dászni is el­in­dul­tak, sokat imád­koz­tak, kér­ték is­te­nei­ket, se­gít­sék meg őket. Ám hiába, ahogy a ma­da­rak, halak, a va­dászni való ál­la­tok is el­fogy­tak. El­jött az idő, mikor már csak azo­kat a te­te­me­ket tud­ták me­genni, me­lyek­ből el­szállt a lélek. Óri­ási ma­ra­ko­dá­sok kez­dőd­tek az éle­le­mért, aki kö­ze­lébe ju­tott, gon­dol­ko­dás nél­kül za­bált, za­bált, majd ki­hányta. Szinte tel­je­sen el­fe­lej­tet­ték szo­ká­sai­kat, egy­más­sal is har­col­tak. El­telt három hónap, már csak egyet­len élő ember volt, Szí. Ő nem ha­da­ko­zott, spó­rolt ere­jé­vel, ki­várta, amíg sorra kerül. Ami­kor már az összes csont­ról le­ko­pott min­den rág­ni­való, ki­fe­küdt az élet­te­len tó part­jára, lelke las­san szállni kez­dett a ma­gasba.