Sólyom Anna

A csokor

Az egész annyira hirtelen történt: elő­ször azok az öröm­től csil­logó sze­mek, nagy-nagy vá­ra­ko­zás, ba­rát­sá­gos mo­soly – és hó­rukk a sem­mi­ből! El­dob­ták! Őt…!

Elmosódó rózsaszínek, halványkékek, vi­lá­gos­zöld és arany fol­tok árad­tak a „Jé! Re­pü­lök!” el­ké­pesztő fel­is­me­ré­sébe ve­gyülve. Aztán – csatt! És el­te­rülve fek­szik a por­ban, fehér s hal­vány­ba­rack szir­mai­val szer­te­szét. De nem csak ő csat­tan: az egyik vi­lá­gos­kék a szé­lén lát­ha­tóan el­vé­tette, ott, ott! A ró­zsa­szín­nel össze­ga­ba­lyo­dik és – csatt! Ők is a föl­dön. Vagy leg­alábbis egy ver­gődő gom­bóc­ban, egy szint­ben vele.

Annyira magával ragadta az esemé­nyek sodra, hogy még arra sem volt ideje, hogy meg­sér­tőd­jön, hogy el­ha­jí­tot­ták. Talán most – gon­dolta sza­po­rán a por­ban, fel­ocsúdva a tör­tén­tek­ből.

De épp ekkor valami puha a de­reka alá nyúl, fi­no­man össze­fogja, pár gyön­gyöt hul­lajt csak, ahogy újra föl­egye­ne­se­dik és kö­rül­te­kint a se­gítő kéz­ben az ün­neplő tö­me­gen.

„Furcsák ezek szoknyás népek – gon­dolja meg­könnyeb­bülve. – Előbb úgy szo­ron­gat­nak, hogy még a szuszt is ki­nyom­ják be­lő­lem, sza­gol­gat­nak, sós csep­pek­kel csik­lan­doz­nak (brr), aztán meg egyik perc­ről a má­sikra úgy el­ha­jí­ta­nak, hogy majd’ vi­rág­fe­jeim töröm es­tem­ben! Bez­zeg erről nem me­sélt egyik rózsa sem, de még a kála vagy a tu­li­pá­nok sem!”

– Darling – szakítja félbe a célt té­vesz­tett bok­réta néma me­ren­gé­sét a vi­lá­gos­zöldbe öl­tö­zött hölgy, az üt­kö­zés miatt földre pottyant vi­lá­gos­kék és ró­zsa­szín ruhát vi­selő társ­nőit se­gítve fel –, nem min­den if­jú­asszony ko­sár­baj­nok. Évi hat es­küvő ta­pasz­ta­la­tá­ból mond­ha­tom, csak akkor ve­tődj, ha a cso­kor feléd repül.