Csáky Imre

Éltem néhány örökkévalót

Láttam betegágyat, vártam gyógyu­lást, és könnyet.
Szív­tam sza­bó­mű­he­lyek poros le­ve­gő­jét, hal­lot­tam a „mind­járt jövök” unott ígé­re­tét.
Éltem tit­kos szen­ve­délyt be­teg­ágyak kert­jé­ben, s ölel­tem az éj­szaka csend­jé­ben.
Néz­tem vággyal telt sze­me­ket, és kap­tam jeges ha­rag­gal telt hűt­len hű­vös­sé­get.

Szenvedtem kínzó megbánást… várhat­tam foly­ta­tást.
Most magam va­gyok… semmi nem ma­radt… a re­mény is el­ham­vadt.
Vol­tam tűz­gyújtó, ki lán­got gyújtá a csalatott nő szí­vé­ben… ma csak le­be­gek az üres vég­te­len­ben.
A lélek súlya, mi most oly nehéz…, azt hi­szem.

Gondoltam, és tettem, ám mégis újra a régi let­tem!
Mondd ki va­gyok én, hogy így kell élnem e szám­űze­tés­ben?!!!