Bácsi István

Gázos ügy

A szikár férfi töprengve állt az ab­lak­ban és a ten­gert nézte. A dél­utáni nap aranyló ös­vényt fek­te­tett a Tri­eszti-öböl nyu­godt vi­zére, ket­té­vágva a ho­ri­zon­tot. Schwarz be­csukta az ab­la­kot, fá­rasz­totta a fo­lya­ma­tos ágyú­dör­gés. Vissza­ült az író­asz­ta­lá­hoz, és ki­nyi­totta a fő­köny­vet. Fá­sul­tan nézte a szá­mo­kat, nem ér­zett semmi elé­ge­dett­sé­get. Egész nap rossz elő­ér­zet gyö­törte. Élete leg­na­gyobb üz­le­tére ké­szült, most mégis a leg­szí­ve­seb­ben hagyta volna a fe­nébe az egé­szet. Ko­nya­kot töl­tött, ivott egy kor­tyot. Le­tette a po­ha­rat, és fi­gyelte. Mos­ta­ná­ban min­dig így ál­la­pítja meg, mi­lyen messze van a front. Az ital fel­színe nem me­re­ve­dett fénylő tü­körré, ide­ge­sen rez­gett, mint egy ver­senyló bőre. – Nem moz­dul – mo­rogta a férfi.

–  Vittorio Tomasini úr érkezett – je­len­tette a tit­kár. Schwarz gyor­san a fiókba rakta a köny­ve­lést, és fel­állt.

–  A legmélyebb tiszteletem, drága uram – rázta hossza­san a há­zi­gazda kezét a fe­kete hajú, szé­les mo­so­lyú férfi, mi­köz­ben te­kin­tete össze­vissza ci­ká­zott. – Ami­lyen gyö­nyörű itt a kor­zón ez a villa, olyan ele­gáns az ön sza­lonja is. Meg­tisz­tel­te­tés ilyen ki­tűnő fér­fi­ú­val...

Schwarz türelmetlenül félbeszakí­totta, mi­köz­ben hellyel kí­nálta.

–  Hagyjuk a nyájaskodást, tér­jünk az üz­letre!

–  Ó, hogyne, az üzlet az üzlet. Nos, úgy ér­te­sül­tem, hogy önnek van egy ko­losszá­lis aján­lata. Mi lenne az?

A házigazda kertelés nélkül rátért.

–  Ön ad nekem három Safari gráná­tot egy sár­ga­ke­resz­te­sért.

Az olasz arcáról eltűnt a mo­soly.

–  A klórgázzal töltött új lö­ve­dék­ről be­szél?

–  Arról. Nyolcszáz darabot ajánlok fel önnek.

–  Eladná nekem? – kérdezte csodál­kozva Tomasini.

Schwarz felfortyant.

–  Ha nem érdekli, mások szívesen meg­ve­szik!

–  Bocsássa meg, de mire kell önnek ennyi al­ta­tó­gáz­zal töl­tött, ár­tal­mat­lan lö­ve­dék? Talán orosz­lá­nok és ele­fán­tok ellen indít há­bo­rút? – kí­ván­csis­ko­dott az olasz, és el­vi­gyo­ro­dott.

Schwarz most már igazán dühös lett.

–  Szóval nem érdekli az ajánlatom?

–  De igen, de mennyire hogy érde­kel! Csak­hogy nem tudok két­ezer-négy­száz Safarit szál­lí­tani, leg­fel­jebb úgy ki­lenc­szá­zat. A kü­lön­bö­ze­tet el­fo­gadja kész­pénz­ben?

–  Rendben! – mondta a házigazda. Kezet ráz­tak, és az aj­tó­hoz kí­sérte a ven­dé­get. Az ko­mo­ran meg­állt az aj­tó­ban.

–  Nos? Van még valami?

–  Igen – mondta lassan Tomasini. – Tudja, hogy a lö­ve­dé­ke­ket be fog­ják vetni önök ellen?

–  Nekem mindegy, mivel ölik egymást – mondta in­ge­rül­ten a ha­di­szál­lító, és szinte rá­csukta az ajtót az olaszra. – A sza­ros digó! Még ő ag­gó­dik a mi kato­náin­kért! – dü­hön­gött Schwarz, és ivott egy hosszú kor­tyot a ko­nyak­ból.

*

A kavernákban elviselhetetlenné he­vült a vá­ra­ko­zás. A ka­to­nák a szik­la­árok ár­nyé­kos ol­da­lán a fal­hoz tá­masz­kodva ültek. Leg­több­jük fél­mez­te­le­nül tö­röl­gette ma­gá­ról a ve­rí­té­ket. Ci­ga­ret­táz­tak, és fi­gyel­ték, ho­gyan száll fel a füst, füg­gő­le­ge­sen az ég felé. A had­ve­ze­tés es­tére ke­leti sze­let várt. A tü­zér­ségi tüzet dél­ben le­ál­lí­tot­ták, a ki­je­lölt üte­gek­nél ki­cse­rél­ték a re­pesz­grá­ná­to­kat a sárga ke­reszt­tel je­lölt mus­tár­gáz­töl­te­tű­ekre. Dél­után két óra­kor az ola­szok is be­szün­tet­ték a tüzet, úgy lát­szik, nem tud­ták mire vélni az egy­ol­dalú tűz­szü­ne­tet.

A katonák várták a csodát, hogy a gáz el­vé­gezze majd az olasz ál­lá­sok be­vé­telét, azt, ami nekik hó­na­pok óta nem si­ke­rült. Re­mény­kedni kezd­tek, hogy meg­me­ne­kül­nek a biz­tos ha­lált je­lentő szu­rony­ro­ham­tól, s talán élve ha­za­jut­nak egy­szer innen. Hal­kan erről be­szél­get­tek egy­más kö­zött. A vá­ra­ko­zást kis köz­já­ték za­varta meg. Az ola­szok egy sza­kasz­nyi ka­to­ná­val hely­zet­fel­mérő tá­ma­dást in­dí­tot­tak, de egy rövid gép­pus­ka­tűz csí­rá­já­ban folytotta el a pró­bál­ko­zást. A meg­ma­radt ka­to­nák vissza­me­ne­kül­tek a ka­ver­nákba, a hold­béli karszt­me­zőn ma­radt hol­ta­kat és se­be­sül­te­ket az elő­kú­szó, fehér kar­sza­la­gos sza­ni­té­cek von­szol­ták vissza az olasz ál­lá­sokba.

Öt órakor megmozdult a levegő. A ci­ga­ret­ta­füst az árok­ból ki­emel­kedve, előbb csak sejt­he­tően, aztán már ha­tá­ro­zot­tan ki­ve­he­tően, nyu­gat felé kez­dett szállni. Ne­gyed­óra múlva már fo­lya­ma­tos ke­leti szél fújt.

Az egész frontszakaszon egyszerre szó­lal­tak meg az üte­gek. Az ola­szok azon­nal vi­szo­noz­ták a tüzet. Né­hány per­cig lan­ka­dat­lan he­ves­ség­gel lőt­ték egy­mást a felek, aztán mér­sék­lődni kez­dett az olasz tűz. Tíz perc után egyet­len olasz üteg sem fe­lelt többé, majd az oszt­rák-ma­gyar tü­zér­ség is be­szün­tette a tü­ze­lést. A ka­to­nák némán, lé­leg­zet-vissza­fojtva für­kész­ték az el­len­ség ál­lá­sait. Az ola­szok felől semmi nesz, semmi élet­jel nem hal­lat­szott, csu­pán a front­vo­nal déli és északi szár­nyain, messze dö­rög­tek az ágyúk.

Naplementekor Szabó tizedes veze­té­sé­vel küld­ték ki a fel­de­rí­tő­sza­kaszt. A ka­to­nák szót­la­nul tűz­ték fel a szu­ro­nyo­kat, és a ka­ver­ná­ból ki­mászva, vi­asz­fe­hér arc­cal ren­de­ződ­tek vo­nalba. Szabó meg­in­dí­totta a sza­kaszt. Az alig két­száz mé­ter­nyi me­ne­te­lés sosem akart véget érni.

Döbbenten járták végig a szik­la­já­ra­to­kat. Sza­na­szét, egy­más he­gyén-hátán fe­küd­tek min­de­nütt a ha­lott ola­szok. Sza­bóékat fé­le­lem szállta meg. Vér­ben fürdő, össze­égett vagy ca­fa­tokra té­pett ha­lot­tak lát­vá­nyá­hoz szok­tak, a sér­tet­len testű hul­lák lát­vá­nya ré­misztő volt. Óva­to­san ke­rül­get­ték az el­eset­te­ket, úgy szed­tek össze min­den fegy­vert és lő­szert. Újabb sza­ka­szok ér­kez­tek. A ka­to­nák egy része el­szál­lí­totta a ha­di­zsák­mányt, mások a fel­de­rí­tők­kel együtt vé­de­lemre ren­dez­ked­tek be.

Szabó tizedes nyugtalanul, nehéz álmok kö­zött ver­gődve aludt éj­fél­tá­jig, ami­kor tel­je­sen fel­éb­redt, mert va­lami zajt hal­lott. Vissza­tar­tott lé­leg­zet­tel me­reszt­gette a sze­mét, de csak a ka­to­nák szu­szo­gá­sát hal­lotta. A fogyó hold nem­ré­gen kelt fel, még alig vi­lá­gí­tott be a lö­vész­ár­kokba. A ti­ze­des fogta a fegy­ve­rét, és óva­tos lép­tek­kel meg­in­dult, de rög­tön meg is tor­pant. Úgy em­lé­ke­zett, hogy ezen a sza­ka­szon is több ha­lott he­vert, de most egyet sem lá­tott. Ment előre a ka­nyargó szik­la­ár­kok­ban, de sehol nem ta­lált egyet­len hul­lát sem. – Talán a ka­to­nái­mat za­var­ták a holt­tes­tek, és el­hord­ták őket va­lami fél­re­eső helyre, nyil­ván azt hal­lot­tam fél­álom­ban – ma­gya­rázta meg ma­gá­nak a rej­télyt. Az őrö­ket nem a ki­je­lölt őr­he­lyen ta­lálta, ha­lálra vál­tan imád­koz­tak egy árok mé­lyén mind a hatan. Végül az egyik vak­sza­kasz­ban rá­buk­kant egy ha­lott el­len­ségre. A hold­fény éppen az ar­cára vi­lá­gí­tott, s ő egye­ne­sen Sza­bóra sze­gezte nyi­tott sze­meit. A ti­ze­des hátán hideg fu­tott végig. Ha­tá­ro­zot­tan úgy em­lé­ke­zett, hogy va­la­mennyi el­esett olasz ka­tona, akit csak lá­tott az este, szo­kat­lan módon mind csu­kott szem­mel fe­küdt. Ez meg itt egye­ne­sen ránéz. A ha­lott­nak vélt olasz hir­te­len talpra ug­rott, és vil­lám­gyor­san ki­má­szott a ka­ver­ná­ból. Szabó ti­ze­des ke­resz­tett ve­tett, majd meg­pró­bált rá­ki­ál­tani, de nem jött ki hang a tor­kán. Mire képes volt lö­vésre emelni a pus­ká­ját, a fel­tá­madt el­len­ség már el­fu­tott.

*

A pincér gyűlölte a galambo­kat. Sza­bad ke­zé­vel min­dig tett egy hessentő moz­du­la­tot a tér felé, és elég­té­tel­lel töl­tötte el, ha néha si­ke­rült elő­idéz­nie egy ka­vargó ga­lamb­fel­hőt, ami egy pil­la­natra el­ta­karta a szem­közti dó­zse­pa­lo­tát. Az ár­ká­dok alatt, a leg­tá­vo­labbi asz­tal­nál ült a vörös, kövér angol és a fe­kete hajú, szé­les mo­so­lyú olasz. Messzi­ről úgy néz­tek ki, mint egy sze­rel­mes­pár, közel ha­jolva, foj­tott han­gon tár­sa­log­tak, tu­do­mást sem véve a kül­vi­lág­ról. Addig sem hagy­ták abba, amíg fel­szol­gált, így né­hány szó meg­ütötte a pin­cér fülét. Három szafa­riról meg va­lami sár­ga­ke­resz­tes­ről volt szó. A pin­cér töp­rengve ment vissza az ét­te­rembe, sza­bad jobb ke­zé­vel le­gyin­tett egyet a tér felé. Csa­ló­dot­tan gon­dolt a té­ve­dé­sére, ő ke­res­ke­dő­nek nézte a két fér­fit, de nyil­ván holmi bo­lond tu­dó­sok le­het­nek, akik­nek há­ború ide­jén sincs jobb dol­guk, mint hogy af­ri­kai mér­ges­pókokról tár­sa­log­ja­nak úgy, mint a világ leg­fon­to­sabb dol­gai­ról...

*

A szikár Schwarz izzadva cipelte tár­sá­val a cson­tos pa­raszt­le­gény hul­lá­ját. Ma már vagy ez­red­szer át­kozta el a per­cet, ami­kor üz­le­tet kö­tött azzal a fe­csegő pi­per­kőc­cel, és vagy ez­red­szer át­kozta el os­toba el­bi­za­ko­dott­sá­gát, hogy nem me­ne­kült el ebből az or­szág­ból va­la­hová a világ vé­gére. Mert alig telt el egy hónap élete leg­na­gyobb üz­lete után, ami­kor egy reg­gel be­ko­pog­tat­tak hozzá a ka­to­nai ügyész­ség nyo­mo­zói. A had­bí­ró­ság elő­ször golyó ál­tali ha­lálra ítélte a ha­di­szál­lí­tót a hamis grá­ná­tok miatt. Csak a fő­her­ceg jó­in­du­la­tá­nak kö­szön­hette, hogy az íté­le­tet végül ha­di­szol­gá­latra vál­toz­tat­ták, és be­so­roz­ták egy bün­te­tő­szá­zadba, ami egész napos hulla- és se­be­sült­szál­lí­tást je­len­tett szá­mára. A társa Szabó ti­ze­des volt, akit azért bün­tet­tek, mert hagyta meg­szökni az el­len­sé­get.

Az olaszok újra lőni kezdtek. A ma­gyar ol­da­lon ag­gódva fi­gyel­ték, merre száll a fel­rob­banó lö­ve­dé­kek füstje. Napok óta az a hír járta, hogy az ola­szok gáz­tá­ma­dásra ké­szül­nek, csak a ked­vező szélre vár­nak.

Rettentő sívítással egy nehézakna csa­pó­dott be, leg­fel­jebb har­minc mé­terre. A rob­ba­nás ereje földre lökte a két mun­ka­szol­gá­la­tost, akik ájul­tan zu­han­tak rá a ha­lottra, akit ci­pel­tek, és a be­zú­duló tör­me­lék félig be­te­mette őket. Hosszú per­cek múl­tán elő­ször Szabó moz­dult meg, majd Schwarz is éle­dezni kez­dett. Kábán ültek a föl­dön, és a süket csönd­ben ki­a­bálva pró­bál­tak be­szélni egy­más­hoz, de nem hal­lot­tak sem­mit.

Másnap reggelre tért vissza a hal­lá­suk. Csend volt, az ágyúk hall­gat­tak. A két bű­nöst a teg­napi rob­ba­nás el­vágta a ka­ver­na­rend­szer­től, három ha­lott ka­tona tár­sa­sá­gá­ban egy vak­sza­kasz­ban re­ked­tek. Ci­ga­ret­táz­tak, és fi­gyel­ték a fel­szálló füs­töt, ami las­san kelet felé kez­dett el­osz­lani. Sá­pad­tan egy­másra néz­tek. Szabó ke­resz­tet ve­tett, és imád­kozni kez­dett. Schwarz arc­cal a földre bo­rult, és vagy tíz per­cen át mor­molt va­lami imát.

A következő percekben az ellenség ke­gyet­len össz­tü­zet zú­dí­tott az egész vo­nalra. Egy grá­nát be­csa­pó­dott az árokba, de nem rob­bant fel, a járat vé­gébe szán­ká­zott és vadul pör­gött. Ami­kor meg­állt, a sárga ke­reszt felül volt rajta. Szabó in­dult, hogy ki­dobja a lö­ve­dé­ket, de út­köz­ben össze­esett. Aztán Schwarz is el­dőlt.

Szabó a mennyországba jutott, ahol fur­csa­mód min­den pon­to­san olyan volt, mint ott­hon az Alföl­dön. Holmi kar­za­ton ülő tét­len­ke­dés he­lyett Szabó két lóval, fü­työ­részve szán­totta a zsí­ros fe­ke­te­föl­det, mel­lette Miska cim­bo­rája szán­to­ga­tott, és béres­nótá­kat éne­kelt. Dél­idő­ben Panni, Miska húga, ebé­det ho­zott nekik. Amíg ettek, ő a lánnyal évő­dött, aki­nek mindez nem volt el­le­nére. Panni dú­dolva tá­vo­zott, ők meg subát te­rí­tet­tek a földre, hogy szunnyad­ja­nak egy fél­órács­kát. Miska egy perc múlva már hor­kolt is, mint a medve.

Szabó kinyitotta a szemét. A menny­or­szág és a zsí­ros fe­ke­te­föld el­tűnt, ő egy szik­la­árok fe­ne­kén he­vert a mész­kő­tör­me­lék­ben, mel­lette Schwarz hor­tyo­gott.