Csáky Imre

Tündekrónikák

(Nyugtalan álmok)

Amit Elexina megpillantott, egy el­ha­gya­tott, romos tanya épü­let­együt­tese volt. Fe­ke­téllő, dü­le­de­zett rom­jai szinte kí­nál­ták ma­gu­kat a fa­gyos "jég­si­va­tag­ban".

–  Látod ott azt a viskót?

–  Igen.

–  Az lesz az – mutatott rá Elexina. – Köz­löm a hírt Ninával, kény­te­le­nek le­szünk itt meg­húzni ma­gun­kat éj­sza­kára… Bár, ahogy el­né­zem, kötve hi­szem, hogy tudni fog­juk, itt me­lyik mikor van, de nem tök mind­egy…?

–  Ne légy már ennyire borúlátó! – je­gyezte meg Lenila, élve az ak­tu­á­lis lát­vány adta szó­já­ték­kal, s köz­ben va­lami re­mény­kedő mo­soly­fé­le­ség fu­tott át arcán.

Elérve a házat, bizarr látvány tá­rult elé­jük. Úgy dön­töt­tek, a falka többi tagja hát­ra­ma­rad oda­kint, míg ők a vis­kót be­lül­ről szem­ügyre ve­szik. A fel­de­rí­tést a ve­zér­kar vál­lalta fel. Nina már az első lé­pé­sek­nél ag­gá­lyá­nak adott han­got mély mor­gá­sá­val. A be­já­rati ajtón egy ha­tal­mas, vér­vö­rös fes­ték­kel ha­nya­gul oda­fes­tett "X" ék­te­len­ke­dett. Min­den bi­zonnyal si­etve je­löl­hette meg így a házat, aki utol­jára járt er­re­felé. A je­lö­lést az em­be­rek hasz­nál­hat­ták, még a féreg­démon­rajzás ide­jén. A fer­tő­zött há­za­kat je­löl­ték így. Fel­gyúj­tani azon­ban már nem ma­radt ide­jük. Elexina a csont­jai­ban érezte a ház bor­zal­mas vég­nap­jait. Ami itt tör­tént, ép tu­dat­tal talán alig él­hető meg.

–  Te ugye viccelsz, édes lányom? – súgta oda neki Lenila – Ebben a krip­tá­ban akarsz meg­szállni? Ez az egész rom épp­olyan ra­ga­csos a halál mocs­ká­tól, akár a kat­lan kor­hadt fái­nak te­me­tője, ahová most tar­tunk.

–  Talán tudsz jobbat?

–  Azt hiszem, meg kell fontoljam a rólad ke­ringő szó­be­szé­dek va­ló­ság­tar­tal­mát – bökte ki amúgy mel­lé­ke­sen a meg­ál­la­pí­tá­sát. Tré­fá­nak szánta ugyan a dol­got, de ő sem tu­dott már ezen ne­vetni.

Benyitottak az ajtón. A heve­nyé­szett módon össze­tá­kolt nyí­lás­záró majd­nem be­dőlt. Az elé­jük tá­ruló kép még több iszo­nya­tot zú­dí­tott rájuk. Va­la­mi­kor az itt élők ezen a he­lyen költ­het­ték el va­cso­rái­kat, azon­ban a leg­erő­tel­je­sebb nyo­mo­kat egy haj­dani utolsó ét­ke­zés hagyta. Lenila be­le­bor­zon­gott a le­ve­gő­ben szinte ta­pint­ható ér­zet­nyo­mokba. Egy nő ült az asz­tal­nál, két fiá­val és le­á­nyá­val. Az apa ki­me­redt sze­mek­kel bá­mult fe­le­sé­gére. Ő már moz­dulni sem tu­dott a tes­tét uralma alá hajtó pa­ra­lí­zis­től. Az asszony még ellen­állt… úgy-ahogy. Szá­já­ban meg­állt a falat, két­ség­beeset­ten bá­multa hit­ve­sét, annyi ereje neki sem volt, hogy a se­gít­sé­gére si­es­sen. Gyom­rá­ban hi­he­tet­le­nül erős szú­rást ér­zett az éle­dező élős­di­ek­től. Te­he­tet­le­nül bá­mul­ták egy­mást, mi­köz­ben gyer­me­keik resz­ke­teg ré­vü­let­ben szen­de­rül­tek jobb­létre. Min­dent át­járt a bi­lin­cselt, döb­bent halál. Elexina fe­szül­ten fi­gyelte any­ját, amint lassú lép­tek­kel kö­ze­lít az asz­tal felé. Lépte hal­kan reccsent a desz­ka­pad­lón. Nina ezt már vég­képp nem áll­hatta meg szó nél­kül. Fel­mor­dult, majd ugatta a foj­to­gató sö­tét­sé­get.

–  Nina, nyughass! – súgta oda szisszenve Elexina.

Ezután minden érzékével a he­lyi­sé­get für­készte egy eset­le­ge­sen rej­tőz­ködő "há­zi­gazda" után. De semmi erre utaló jelet nem ész­lelt. A ház ebből a szem­pont­ból üres volt va­ló­ban, mintha csak egy kripta lett volna. A vi­lá­gon semmi élő nem volt benne. Ijesz­tően nesz­te­len, és moz­du­lat­lan. Elexi­nát meg­nyug­tatta a tudat, amely az el­ha­gya­tott­sá­got su­gallta, va­la­mi­féle kö­zö­nyös ér­dek­te­len­ség­gel ke­ve­redve. Az élők messze el­ke­rül­ték ezt a házat. A hol­ta­kat pedig tel­je­sen hi­de­gen hagyta. Ide­á­lis­nak tűnt min­den ször­nyű­sége el­le­nére arra, hogy erőt gyűjt­hes­se­nek, és ezt va­la­hol Nina is kezdte el­fo­gadni. Habár, ami őt il­leti, még azért némi bősz szi­ma­tol­ga­tásba is be­le­kez­dett. Hiába… biz­tos, ami biz­tos.

Végül aztán befészkelték magukat, ám kép­te­le­nek vol­tak a va­ló­ban pi­hen­tető al­vásra. Ál­maik talán job­ban ki­me­rí­tet­ték őket, mint a hosszú uta­zás fa­gyos vi­szon­tag­sá­gai. Az ál­la­tok sze­mébe ál­ta­lá­ban más és más hely­ze­tek­ben tér­tek vissza ezek a lá­to­má­sok. Az egyik vissza­térő ál­muk­ban ál­lan­dóan me­ne­kül­tek egy is­me­ret­len, éjszülött élő­holt ban­dá­tól, akik a ház egyik szűk he­lyi­sé­gébe te­relve őket ki­ve­rik be­lő­lük a szuszt. Vagy né­mely eset­ben meg­ál­mod­ták, amint arra ri­ad­nak fel, hogy ezek a lé­nyek éles fo­ga­ik­kal át­ha­rap­ják a tor­ku­kat. Az álom az álom­ban meg­ráz­kód­ta­tása szinte tel­je­sen el­mosta a ha­tá­ro­kat a kép­ze­let és a re­a­li­tás kö­zött.

Lenila általában egy csatamezőt lá­tott vérbe fa­gyott ál­do­za­tok­kal. Szét­szag­ga­tott zász­lók és szen­ve­dők agó­ni­ája körös-körül. Nem tudta, kik har­col­tak kik ellen. Pon­to­sab­ban úgy gon­dolta, aki­ket lát, mind­két har­coló had szem­ben álló ka­to­nái, akik mind elpusz­tul­hat­tak… Aztán végül há­tul­ról pil­lant meg egy kö­pö­nye­ges ala­kot. Az egyik el­len­sé­ges női har­cos teste fölé gör­nyedt. A nőben még pis­lá­kolt va­la­me­lyest az élet, ám nem sok le­he­tett hátra neki. A kö­pö­nye­ges alak egy szá­mára is­me­ret­len nyel­vet hasz­nálva pró­bált be­szélni a nőhöz, ám mon­da­tai­nak végét rend­sze­re­sen a fáj­da­lom könnyei­nek le­küz­dése foj­totta el. Két­ség­beeset­ten is­mé­tel­gette a nő nevét, gya­kor­la­ti­lag ön­kí­vü­leti ál­la­pot­ban. Lenila tor­kába tompa tőr­ként ha­tolt a gyá­szoló férfi lét­forma tra­u­mája. Ám nem ér­tette, hogyha el­len­fe­lek vol­tak, vajon mi köze le­he­tett a har­cos­hoz, akit most sirat. Talán egy vég­ze­tes fél­re­ér­tés drá­mája? Ki tudja…? A lány már nem be­szélt, csak a férfi kezét si­mo­gatta erőt­le­nül. A kö­pö­nye­ges könnyei ezüst könny­pa­tak­ként cso­rog­tak végig a ke­zü­kön mint va­lami ol­va­dás­nak in­dult érc kő­zete a ko­vács szén­pa­ra­zsán. És va­ló­ban úgy lát­szott… a férfi mintha saját maga is ol­va­dás­nak in­dult volna. A fém­színű tü­kör­szürke tócsa te­re­bé­lye­se­dett, amíg a gör­nyedő alak teste szem­lá­to­mást zsu­go­ro­dott. Ám mi­előtt még tel­je­sen be­le­ol­vadt volna saját könny­tó­csá­jába, Lenila fel­ri­adt ál­má­ból.

Lenila lelki szemei előtt mégis egy kép le­be­gett. El­kép­zelte, amint a bá­na­tá­val eggyé­ol­vadó, el­tor­zult ezüst­alak fül­sü­ke­títő si­koly­ban fel­üvölt.

Ami pedig Elexinát illeti… hát neki sem vol­tak sok­kal szebb álmai. Meg­szál­lottja volt a gon­do­lat­nak, mi­sze­rint élet­ha­lál-küz­del­met vív egy óri­ási vér­far­kas­szu­ká­val vagy va­lami ha­son­ló­val. A csa­lá­dot meg­tá­mad­ták, és most már sen­kije sem ma­radt. Egy­maga néz szembe a fe­ne­vad­dal, szí­vé­ben a far­kas­or­dító gyű­lö­let és a be­le­tö­rődő fáj­da­lom, amit az övéi iránt érez. Egy dolog még a vesz­te­sé­gé­nél is job­ban dü­hí­tette: el­len­fele fö­lé­nyes harc­mo­dora. Jól lát­ha­tóan leg­in­kább csak vé­de­ke­zett, és mintha esze ágá­ban se lett volna meg­se­bezni. Ere­jét vi­tat­ha­tat­la­nul na­gyobb­nak ta­lálta, még­sem vég­zett vele. Pil­lan­tá­sá­ban egy­fajta te­nyér­bemászóan os­toba ér­tet­len­sé­get lá­tott, mint a gyil­ko­sé­ban, aki meg­le­pő­dött azon, miért akar­ják most őt meg­ölni tet­té­ért. Aztán egy óvat­lan pil­la­nat­ban a szörny­arc humán vo­ná­sai elő­tűn­nek, a nő ke­zé­ben egy penge vil­lan, és min­den el­sö­té­tül, mi­köz­ben a hangja azt sut­togja:

–  Aludj csak!

Egyre rosszabbul érezték magukat al­kalmi lak­hely­ükön, ennek el­le­nére va­la­hogy se­hogy sem aka­ró­dzott nekik el­in­dulni. A ki­al­vat­lan­ság meg­tette a ha­tá­sát. Min­den­nap in­ge­rül­teb­bek let­tek. Lenila úgy gon­dolta, ha most útra kel­nek, a völgy sö­tét­sége ma­gá­val so­dorja őket. Talán éppen abba a csa­tába, amely­nek a képe rend­sze­rint kí­nozta.

Elexina nem volt már ennyire biz­tos benne, mi­féle ve­szély inti a vesz­teg­lésre, de tudta, hogy az időn­ként fel­de­rengő kiezit fák­lyák fénye a szur­dok felől semmi jót nem je­len­tett.

A holtak lámpása ez, amely nem va­kítja őket, mégis hideg lángja erő­seb­ben vi­lá­gít, mint az izzó volf­rám. Időn­ként pedig ké­ke­sen pul­zál, akár egy szü­le­tő­ben lévő elemen­tál hekkája.

Lenila és Elexina minden éjjel, már ha az éj volt, ag­go­da­lom­mal fi­gyel­ték a tá­vol­ban ro­han­gáló fény­pon­to­kat. A hang­fosz­lá­nyok, ame­lye­ket a szél hor­dott, csa­ta­zaj­nak tűn­tek.

Egy napon aztán bekövetkezett az, ami­től tar­tot­tak. Örökéj front­vo­na­lai el­ér­ték a mene­dék­há­zu­kat…