Kósa Sándor

1935. 11. 30.

Fernando Pessoa egy kicsit másna­po­san éb­redt. Ne­he­zen ká­szá­ló­dott ki az ágy­ból, de a te­jes­kávé fel­ja­ví­totta az enyhe gyo­mor­re­me­gés­től bi­zony­ta­lan ál­la­po­tát. A jobb bor­daív alatt kis szú­rást ér­zett, de ezt már meg­szokta.

Kiment az erkélyre, tekintetével vé­gig­pász­tá­zott a lúd­bő­rös ten­ge­ren. A város fe­lett fe­kete és szürke fel­hők ker­ge­tőz­tek, esett az eső. Eső esett a múlt­ban, ami vol­tam. Kel­let­le­nül ágya­zott, köz­ben azon gon­dol­ko­dott, hogy mi­lyen rég­óta ros­to­kol Lissza­bon­ban. Na de hová men­jen? A szom­széd­ban bi­zony­ta­lan ki­me­ne­telű pol­gár­há­ború ké­szül. Száll­jon ha­jóra? Ehe­lyett ki­ment a kony­hába és töl­tött egy pohár sört. El­sé­tá­lok a Tejo tor­ko­la­tá­hoz, dön­tött végül. Fel­öl­tö­zött, fel­tette kerek szem­üve­gét, az eső­ka­bá­tot a fo­ga­son hagyta, mert a csont­jai­ban érezte az idő­já­rás vál­to­zá­sát, tudta, hogy nem­so­kára sütni fog a nap. Át­vá­gott a Luís de Camoes téren, de most nem for­dult be abba a mel­lék­ut­cába, ahol min­den dél­után­ját töl­tötte, hanem egye­ne­sen ment to­vább, hogy vil­la­mosra száll­jon. A meg­ál­ló­ban csak egy meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan korú nő állt, te­kin­te­tük ta­lál­ko­zott.

Emlékszik rám Fernandinho úr?, kér­dezte a hölgy. A köl­tőt a hölgy ru­hája a Dél-Ame­ri­ká­ban honos ara­pa­pa­gá­jéra em­lé­kez­tette. Nem em­lék­szem az el­té­vedt időkre. / Az ősz ráül a dom­bon bá­na­tára, fe­lelte. Maga kis hun­cut, mondta a hölgy. Sze­ren­csére a vil­la­mos, ka­csázó já­rá­sá­val, meg­ér­ke­zett.

A Tejo-part szélben hajlongó fái alatt sé­tált, va­lami fur­csa meg­nyug­vást érezve. A park­ban te­kéző fér­fiak in­vi­tál­ták, de ő ud­va­ri­a­san el­há­rí­totta. Egy olyan padot ke­re­sett, ahol nem ül senki. Ta­lált egyet, innen nem­csak a tor­ko­la­tot, hanem az At­lanti-óceán egy rész­le­tét is látta. A ki­kötő bel­vá­ros fe­lőli ré­szén egy angol ha­di­hajó ma­ga­so­dott a házak fölé. A nevét nem tudta ki­ol­vasni, hiába hu­nyor­gott.

Egy órán át ült ott elmélázva. Ekkor a szem­közti padra egy nő ült le. A költő reg­geli gyo­mor­re­me­gése ki­újult e lát­vány­tól. A fi­a­tal nő vi­lá­gos­kék ka­la­pot vi­selt, mely alól szőke für­tök kan­di­kál­tak elő, zöld szeme, egye­nes orra és bű­bá­jos ar­cocs­kája volt. Szür­kés­zöld egybe­ruhát vi­selt, ami szo­ro­san ta­padt kar­csú tes­tére, a kü­lön­böző dom­bo­ru­la­to­kat meg­fe­lelő módon ki­hang­sú­lyozva. A költő fel­állt, oda­ment és így szólt: Csó­kolj meg hom­lo­kon. / Kezed vál­lam fogja. / Éle­tem csupa rom, / lel­kem tiszta volna. A hölgy el­mo­so­lyo­dott és in­tett, hogy üljön le mellé. Én ennek az angol ha­di­hajó harmad­tiszt­jének a fe­le­sége va­gyok, ön ki­csoda?, mondta és kér­dezte egy­szerre a leg­tisz­tább an­gol­ság­gal, por­tu­gá­lul egy szót sem ér­tett. A költő meg­mondta a nevét. Nem je­len­tett gon­dot az angol nyelv, hi­szen Dél-Af­ri­ká­ban tö­ké­le­te­sen el­sa­já­tí­totta. Még hosszan el­be­szél­get­tek, és a fi­a­tal tiszt­fe­le­ség abban a tu­dat­ban ment vissza a ha­jóra, hogy ezek a por­tu­gál fér­fiak iga­zán fi­gye­lem­re­mél­tóak.

A nap delelőre hágott. A költő meg­ebé­delt a kö­zeli ven­dég­lő­ben. Míg a tej­szín­nel le­ön­tött tész­tás kagy­lót ette, arra gon­dolt, hogy A vé­let­len ta­lál­ko­zás vi­rág­zása / Azoké, akik­nek min­dig ide­gen­nek kell ma­rad­niuk. Ki­fi­zette a szám­lát, és las­san vissza­sé­tált a vil­la­mos­hoz, amely vissza­vi­szi a bel­vá­rosba.

Leült egy ablak melletti ülésre, és oda­lett a meg­nyug­vás ér­zése. Megint elő­vet­ték a test ere­dendő meg­ráz­kód­ta­tá­sai. Szé­dült, enyhe há­nyin­ger­rel küsz­kö­dött, hom­lo­kán az ér heves lük­te­tésbe kez­dett, igaz, ez leg­alább hamar el­múlt. De mi ez az új tünet?, a szív kiha­gyá­sai!, le­gyin­tett, mind­egy. Eszébe ju­tott a szü­le­tés­napja, ami­kor ba­rát­já­nak pál­ma­fás kert­jé­ben, ke­zé­ben egy üveg por­tói­val, össze­ta­lál­ko­zott orvos is­me­rő­sé­vel, aki fel­vont szem­öl­dök­kel arra fi­gyel­mez­tette, hogy nem lesz ennek jó vége. Beteg va­gyok, s mintha kard­csör­te­tés volna, / Zász­ló­lo­bog­ta­tás­ban hal­do­kolva / Be­fo­gad végül a láng bi­ro­dalma. Az orvos re­zig­nált arc­ki­fe­je­zés­sel hagyta ott.

A villamos közben felért a szám­ta­lan domb egyi­kére, innen pazar ki­lá­tás nyílt az öbölre. Hát le­het­sé­ges az, hogy ezt a vá­rost nem látom többé? A meg­ál­ló­ban halas­kofák száll­tak fel, men­tek a pi­acra. A költő csak né­zett ki­felé.

Újra átvágott a téren, de most be­for­dult a Garret ut­cába, és be­nyi­tott a Brasileira ká­vé­házba. Bent a pin­cér oda­lé­pett az asz­ta­lá­hoz, és hogy szol­gál a ked­ves pro­fesszor úr egész­sége, ob­li­gát kér­dés­sel szó­lí­totta meg. Az fáj ben­nem, mi nincs / Az fáj, a szív­lakó, / De semmi, ami szép, nem lé­tező való. Értem uram, hozom a szo­ká­sost. És ekkor ebben a pil­la­nat­ban, Fer­nando Pessoa el­fe­lej­tett meg­halni, pedig min­den le­xi­kon­ban ez a dátum, perc és má­sod­perc van meg­adva. El­tűnni el­tűnt, hisz a pin­cér már soha nem tudta oda­adni a szo­ká­so­sat. Va­ló­szí­nű­leg az tör­tén­he­tett, hogy a halál össze­té­vesz­tette még élet­ben lévő al­te­re­gó­já­val, Ricardo Reisszel, és őt vitte ma­gá­val. Ki tudja?

Azóta a költő meghatározhatat­lan módon és fel­fog­ha­tat­la­nul LAP­PANG va­la­hol.