P. Szabó Mária

Egészséges vese eladó

1.

– Csend legyen már! Ne marakodja­tok!

–  De anyu, a Pityu összefir­kálta a köny­ve­met! Hülye!

–  Hülye vagy te! – sipított egy vé­konyka gye­rek­hang.

–  Gyerekek! Én ezt nem bírom tovább! Hagy­já­tok azon­nal abba! – Kata sírva ro­gyott le a ho­ked­lire. A kony­ha­ab­la­kon a má­jusi dél­után szűrt fénye ra­gyo­gott be. Most iga­zán bol­dog­nak kel­lene len­nem – gon­dolta. – Akkor mi a baj? Jaj, ezek a gye­re­kek!

–  Csend legyen! – ordított, és végre csend lett.

Megszeppentek a kicsik, a két nagy pedig csak né­zett rá cso­dál­kozva.

–  Nem jó most nekem valami, kérlek, ért­sé­tek meg! – a hangja hir­te­len gya­nú­san halk lett.

Ezt sem értették a gyerekek.

A négy gyerek. Lalika, a ti­zen­négy éves nagy­fiú, Zsu­zsika, a ti­zen­egy éves nagy­lány, Pityuka, a nyolc­éves kis le­gény és kis Kata, a leg­ki­sebb, hét­éves. És itt az ötö­dik. A könnyei most gát­lás nél­kül öm­löt­tek, mint az eső egy nyári zi­va­tar ide­jén. Ma bi­zo­nyossá vált, amit már sej­tett, hogy újra ter­hes. És ha be­le­gon­dol, hogy vi­gyáz­tak! Is­te­nem, mennyire vi­gyáz­tak! A gye­re­kek még szó nél­kül, der­med­ten ültek. Szo­kat­lan volt nekik az any­juk sí­rása, most egy kis bi­zony­ta­lan­ság is ke­ve­re­dett ben­nük a kí­ván­csi­ság­gal.

A mi erős anyukánk is tud sírni – gon­dolta kis Kata. – És akkor most mi lesz? – ma­sza­tos arcán lát­szott a döb­be­net.

Persze, ha fogamzásgátlót vettem volna, biz­tos ezt mondja majd az orvos – fűzte to­vább a gon­do­la­tait Kata. Ezt mondta leg­utol­jára is. De miből vál­ta­nám ki? Édes is­te­nem, miért? Miért?

Egy pillanat, és összeszedte magát.

–  Na, gyerekek, vége a nyavaly­gás­nak! Süs­sek va­la­mit? Mit sze­ret­né­tek?

–  Pogácsát!

–  Ne, ne pogácsát, tortát! – a nyüzs­gés egész­sé­ges zsi­vaja ismét életre kelt.

–  Tortát nem lehet, nincs senkinek szülinapja. De tud­já­tok mit? Túrós po­gá­csát sütök, az is va­lami kü­lön­le­ges, még­sem szü­le­tés­napi torta.

–  Jó, jó! – kiabáltak versenyt a ki­csik.

Már el is felejtették az előbbi csen­det, a vész­jósló sí­rást. A na­gyok is kezd­tek meg­nyu­godni, de a zavar, a kér­dő­jel ben­nük ma­radt. Ők már nem tud­tak olyan könnyen túl­lépni a vá­rat­lan hely­ze­ten. Kata las­san el­kezdte a po­gá­csa szag­ga­tá­sát, köz­ben már mo­so­lyogva dú­dolt is. A spar­helt me­lege pi­rosra fes­tette arcát, álmai meg­lá­gyí­tot­ták vo­ná­sait. Az álom­kép­ben rövid, igény­te­len sima haja lágy hul­lá­mok­ban veri a vál­lát, szeme újra ég­szín­kék, kölni­illat lengi körül, mint lány­ko­rá­ban. Akkor, ami­kor várta a fér­fit, akit a sors neki ren­delt. Mert neki ren­delte, ebben biz­tos volt most is, négy gyer­mek után, várva az ötö­di­ket.

2.

– Helló, helló, bogárkáim! Mi újság? Hogy van­nak az én kis kin­cseim? Jók vol­ta­tok ma?

–  Apu! Apu! Anyu sírt! – kiabált a két ki­sebb egy­más sza­vába vágva az ud­va­ron, ami­kor apjuk elé fu­tot­tak.

Lajosnak hirtelen görcsbe rándult a gyomra. Nem tudta, mi a baj, de meg­érezte, hogy nem kicsi. Kata nem az a sírós fajta. Fél­re­tolta a gye­re­ke­ket, ide­ges vib­rá­lás­sal lé­pett be a kony­ha­aj­tón. Meg­csapta a friss po­gá­csa il­lata. A lan­gyos meleg és a fél­ho­mály hir­te­len nyu­gal­mas biz­ton­ság ér­ze­tét kel­tet­ték benne. Fe­le­sé­gén nem lát­szott semmi, s ő leg­szí­ve­seb­ben nem is gon­dolt volna arra, amit a gye­re­kek új­sá­gol­tak.

–  Szia, édesem! – csókolt felesége nya­kába. – Min­den rend­ben? A gye­re­kek va­lami olyas­mi­ről be­szél­tek, hogy sír­tál.

–  Hát igen. Nem volt túl jó napom. Majd mon­da­nom kell va­la­mit, de ké­sőbb. Hét óra, és még vi­lá­gos van. Itt a ta­vasz. Ha nem fi­gye­lünk, úgy el­rö­pül, észre sem vesszük. Ki­rán­du­lunk a hét­vé­gén? – tudta, fér­jé­nek min­dene az erdő.

–  Persze, szívem. Kirándulunk. Jó estét a na­gyok­nak! Nek­tek hogy telt a nap? – kér­dezte a szo­bá­ból éppen ki­lépő két na­gyobb gye­re­ket.

–  Hagyjátok nyitva a szobaaj­tót, hadd men­jen be a meleg! Ma már nem gyúj­tot­tam be.

–  Szia, apa! Hétvégén meccsem lesz, el­jössz? – büsz­kél­ke­dett La­lika.

–  El bizony! Akkor teljes a hét­végi prog­ra­munk. Ki­rán­du­lunk, meccsre me­gyünk. Jó lesz, tö­pör­tyűk? – for­dult oda a két ki­csi­hez.

–  Jó lesz, jó lesz! – kiabálták egy­szerre.

–  Kirándulni megyünk, kirándulni me­gyünk! – kán­tál­ták bol­do­gan.

–  Na, elég legyen! Vacsora! – Kata te­rí­tett, köz­ben mo­so­lyogva fi­gyelte a nyüzs­gést maga körül. Ez él­tette. Ilyen­kor el­fe­lej­tett min­den rosszat. A csa­lád szá­mára va­ló­ban az idillt je­len­tette, mint egy ró­zsa­szín lány­re­gény­ben. Egy jó­képű férj, négy gyö­nyörű gye­rek, po­gá­csa­il­lat, lan­gyos konyha, az asz­ta­lon szí­nes vi­a­szos­vá­szon te­rítő, az ab­la­kon be­vi­lá­gít a le­menő nap. Mi­csoda bol­dog­ság, nyu­ga­lom. Miért is sírt? A va­csora vidám han­gu­lat­ban telt, mint min­dig. Ilyen­kor annyira együtt vol­tak így hatan, mint egy ha­tal­mas kő­tömb, amely min­den vi­szon­tag­sá­got túlél. Té­véz­tek még egy da­ra­big, majd el­csen­de­se­dett a ház. Pityuka és kis Kata már für­dés köz­ben majd­nem el­aludt. Őket már csak be kel­lett ta­karni. A na­gyok még ol­vas­tak egy ke­ve­set. Kata és Lajos pedig a kony­há­ban a sez­lonra dőlve té­vé­zett. Nyu­ga­lom, béke, sze­re­tet.

–  Na, miért sírtál, drágám? – tért vissza a kel­le­met­len kér­désre a férfi. Fe­le­sége feje a kar­ján nyu­go­dott. Ki­csit szo­ro­sab­ban meg­ölelte, je­lezve, hall­gatja. Be­szél­jen csak, mondja el, mi fáj, majd ő min­den­től meg­védi asszo­nyát.

–  Terhes vagyok, édesem.

Nem mondott egy hanggal sem többet. Már csak a vá­laszt kell meg­várni, mert neki ehhez nincs mit hoz­zá­tenni. Dönt­sön a férfi. Le­gyen övé is a fe­le­lős­ség, mert egye­dül nem menne, ezt tudta. De tudta azt is, mit vá­la­szol majd, úgy kö­rül­be­lül tíz perc, ne­gyed­óra után. Is­merte már. Ennyi idő kell neki, hogy a le­he­tet­len dol­go­kat helyre­tegye. Ez is az, ami­ért töb­bek kö­zött sze­rel­mes lett belé. Azért, mert min­dig tudja, mit kell tenni. Min­dig jól is gon­dolja, ez már be­bi­zo­nyo­so­dott. Amit most fog majd mon­dani, azt úgy kell el­fo­gadni, és meg­nyu­godni.

A férfi valóban gondolkodott. Agya min­den le­he­tő­sé­get számba vett, úgy pör­gött, mint a mo­tolla.

–  Édesem, ha már így alakult, akkor eggyel töb­ben le­szünk. Na­gyobb lesz a zaj. Fogod bírni? – el­kezdte az asszony vé­konyka haját si­mo­gatni.

A nő csak mosolygott. Tudta, így lesz jó. Kö­ze­lebb hú­zó­dott a fér­jé­hez, kezét a mel­lére húzta. Las­san, csen­de­sen sze­ret­kez­tek, ne hall­ják meg a gye­re­kek. A tudat, hogy most nem kell vi­gyázni, egé­szen új ízt adott az együtt­lét­nek. Össze­ölel­kezve, bol­do­gan alud­tak el.

3.

Reggel korán csörgött az óra. A nap­nak ez a sza­ka­sza a leg­zű­rö­sebb. Min­den­ki­nek egy­szerre kell WC-re men­nie, ter­mé­sze­te­sen min­den­ki­nek élet­halál­kér­dés, mert mind­járt be­pi­sil, vagy el­ké­sik az. Kata há­ló­ing­ben ro­han­gált már haj­nal óta. Reg­ge­lit ké­szí­tett, ci­pő­fű­zőt kö­tött, tás­kát el­len­őr­zött, uzson­nát cso­ma­golt, és alig várta, hogy csen­des le­gyen a ház. Majd akkor jön ő. Ilyen­kor min­dig szánt egy fél­órát ma­gára. Nem töb­bet, mert azután mind­járt itt az egy óra, ér­ke­zik a ki­éhe­zett si­se­re­had.

–  Szia, édesem! Vigyázz magadra! Majd igyek­szem haza – bú­csú­zott a csa­ládfő, és egy ki­csit rossz­ked­vűen in­dult az is­ko­lába. Vitte ma­gá­val a gye­re­ke­ket. Ott volt test­ne­ve­lés­ta­nár, ahová a gye­re­kei is­ko­lába jár­tak. Ez így reg­gel ké­nyel­mes volt min­den­ki­nek.

–  Sziasztok! És tudjátok, mit szok­tam mon­dani? Na, hadd hall­jam! – ki­a­bált a gye­re­kek után az asszony.

–  Legyünk jók, vigyázzunk magunkra és egy­másra! – ki­a­bál­tak vissza.

–  Hülye kis pöcs, mit ordibálsz? Meg­sü­ke­tü­lök! – adott egy nagy kokit Pityu fe­jére La­lika.

–  Na, hagyjál! – visítozott a kicsi.

Kezdődik – gondolta az anyjuk –, soha nincs vége. Ál­lan­dóan ma­ra­kod­nak, pedig tőlük nem ezt lát­ták. Neki az urá­val még han­gos szó­vál­tása sem volt soha. Hir­te­len ki­ürült a ház. Sze­re­tett ilyen­kor itt­hon lenni. Most jön a saját, külön­be­já­ratú fél­órája. Van ami­kor ver­se­ket olvas, van ami­kor ál­mo­do­zik, vagy épp a kör­mét teszi rendbe. Pat­ta­ná­sait is ilyen­kor szokta ki­nyo­mo­gatni, mert min­dig tele van az arca, olyan, mint egy ka­masz­lá­nyé. Nem is érti, miért. Ma csak ál­mo­dozni fog, ki­vitte az ud­varra a ho­ked­lit, a nap felé for­dult, arra gon­dolt, mi­lyen szép is az élet, ha az em­ber­nek sze­rető csa­ládja van.

Lajos szeretett tanítani, szerette a moz­gást, a ter­mé­sze­tet is. Jó­képű, magas, barna hajú férfi volt, át­ható, szürke sze­mek­kel. Mo­dora halk, nyu­godt, a be­széde in­tel­li­gens, ud­va­rias. Sze­ret­ték kol­lé­gái, na­gyon tet­szett a nők­nek is, bár ő ezt nem vette észre. Jól el­volt a csa­lád­já­val. Most mégis va­lami kel­le­met­len érzés buj­kált benne. Va­lami olyas­mit ér­zett, nin­cse­nek rend­ben a dol­gok. Ám ami­kor sorba vette a neki fon­to­sa­kat, semmi za­va­rót nem ta­lált. Nem iga­zán ér­tette, mi ez. Férfi lé­tére nem hitt a meg­ér­zé­sek­ben, pedig ha hitt volna, akkor most tudná, va­lami kel­le­met­len dolog vár rá.

–  Szervusz, Lajoskám! Gyere be hoz­zám egy pár percre! – üd­vö­zölte az igaz­gató nagy hang­gal.

–  Megyek azonnal – letette táská­ját, be­lé­pett a fő­nöki szo­bába.

–  Foglalj helyet, kérlek!

–  Köszönöm.

–  Lalikám, nagyon nehéz dolgot kell veled meg­be­szél­nem – tör­delte kezét za­va­rá­ban.

Lajos gyomra hirtelen görcsbe rán­dult. Ezt érezte hát. Tes­sék, itt van.

–  Hallgatlak – hirtelen megfeszül­tek az izmai.

–  Tudod, az iskolánk kifutó rend­szer­ben mű­kö­dik. Ha az utolsó év­fo­lyam is meg­szű­nik, bezár az is­kola.

Miért mondja most ezt nekem – ér­tet­len­ke­dett ma­gá­ban a tanár, de han­go­san nem szólt.

–  Szóval, a most kifutó két nyol­ca­dik osz­tály he­lyett már nem ve­szünk fel gye­re­ke­ket.

Látta, az igazgató szenved attól, amit mon­da­nia kell, de még min­dig nem ér­tette. Mi köze mind­eh­hez neki?

–  Szóval kevesebb lesz a gye­rek, ke­ve­sebb ta­nárra lesz szük­sé­günk – nyögte ki végül az igaz­gató.

Hirtelen megértette, az állásáról van szó. Tel­je­sen bé­nul­tan várta a foly­ta­tást.

–  Tudod, kevesebb a kvóta, ke­ve­sebb a pénz, nem tu­dunk min­den kol­lé­gát to­vább fog­lal­koz­tatni. Hát, ugye, a torna, az mégis mel­lőz­hető, il­letve, ha nem is olyan jól, mint te, majd meg­old­ják a kol­lé­gák – da­do­gott az igaz­gató.

Valójában nagyon kellemetlen volt ez a be­szél­ge­tés a jo­viá­lis, ne­he­zen konf­ron­tá­lódó em­ber­nek, mégis túl kel­lett esni rajta va­la­hogy.

–  Azért is szólok neked időben, még az is­ko­laév alatt, hátha könnyeb­ben ta­lálsz ál­lást. Most még van­nak az is­ko­lák­ban, nyári szü­net alatt ne­he­zebb lenne.

A férfi kezdett lassan magához térni.

–  Tudod, hogy négy gyerekem van, és most vár­juk az ötö­di­ket?

–  Hát a négyet hogyne tudnám, de ötö­dik is lesz? Gra­tu­lá­lok! – ennél töb­bet nem tu­dott ki­nyögni.

–  Mégis, nem lehetne ezt a dol­got va­la­hogy más­hogy meg­ol­dani?

Az igazgató agyában szaladgáltak a gon­do­la­tok, de úgy volt vele, leg­alább ki­mondta, még ha nehéz is volt. Ha most vissza­kozna, akkor az még egy ugyan­ilyen kel­le­met­len be­szél­ge­tést je­len­tene. Mert a másik, akit el le­hetne kül­de­nie, az egye­dül­álló Aranka, aki három kis­korú gyer­me­két ne­veli. Még rosszabb dön­tés lenne, így azután nem tu­dott semmi biz­ta­tót mon­dani kol­lé­gá­já­nak.

–  Lalikám, hidd el, ha tudnék va­la­mit, meg­ten­ném! Na­gyon saj­ná­lom. Még idő­ben vagy, biz­to­san ta­lálsz másik he­lyet.

"Akkor ennyi" – gondolta. – "Nincs mit tenni, szét kell néz­nem."

Már elmúlt a gyomorgörcse, tudta, mi a meg­ol­dás, agya már a kö­vet­kező lé­pé­sen járt. Most azon­ban igye­ke­zett, mert kez­dő­dött az órája. A gye­re­kek nem ve­het­nek észre sem­mit. Kint az is­kola ud­va­rán tar­totta a tor­na­órát. Gyö­nyörű ta­va­szi idő, a napon szinte már nyári meleg volt. Most nem lesz olyan békés a nyári szü­net, ha nem talál addig ál­lást, s tudta azt is, fe­le­sé­gét sem ter­hel­heti azzal, hogy ag­gó­dó­nak látja. A fér­fiak gén­jeik­ben hor­doz­zák a fe­le­lős­sé­get csa­lád­ju­kért, így volt ezzel ő is. Az előtte álló utolsó ta­ní­tási he­tek­ben csak ma­gá­ban őr­lő­dött, és számba vett min­dent.

4.

A nyári szünet igazi kánikulával kö­szön­tött be. Lajos már az összes be­lát­ható kö­zel­ség­ben lévő is­ko­lá­ban pró­bál­ko­zott, de tel­je­sen re­mény­te­len volt a hely­zete. Leg­elő­ször a tor­na­ta­ná­ro­kat tud­ták mel­lőzni az in­téz­mé­nyek. Nem volt mit tenni, el­jött az idő, az asszonnyal is be­szél­nie kel­lett. A nyári szü­ne­te­ket eddig közös öröm­ködéssel töl­töt­ték. Ő per­sze min­dig ta­lált va­lami nyári ki­se­gí­tő­mun­kát, de akkor is, jóval több sza­bad­ideje volt. Gyak­ran men­tek ki­rán­dulni, el­utaz­tak Nyír­egy­ház­ára a strandra, s volt olyan is, hogy a gyö­nyörű egri stran­dot lá­to­gat­ták meg. Ezek a napok vol­tak a nya­ra­lá­sok, mert va­lódi nya­ra­lásra sosem telt. Most, hogy egyre tü­rel­met­le­nebb lett, nem tudta volna sza­bad­ide­jét fel­hőt­len pi­he­nés­sel töl­teni. Ezt Kata is ész­re­ve­szi rajta előbb-utóbb, így azután nagy ne­he­zen el­szánta magát a be­szél­ge­tésre.

–  Édesem! Van valami, amit meg kell be­szél­nünk. Előre mon­dom, ne ijedj meg!

Nahát, éppen ez kellett az asszony­nak.

–  Mi az? Valami baj van? – már sírt is. Lehet, a ter­hes­sége miatt, de az utóbbi idő­ben fo­ko­zot­tan ér­zé­keny volt.

–  Dehogyis van, ha lenne is, tudod, min­dent meg­ol­dunk. Végül is csak arról van szó, hogy mun­ka­he­lyet kell ke­res­nem.

–  Munkahelyet? Most viccelsz? – szi­po­gott.

–  Nem viccelek, felmondtak. Nincs szük­ség ennyi tor­na­ta­nárra.

–  És ez most mit jelent? – Kata hir­te­len nem is látta át a dolog sú­lyát.

–  Ez édesem, azt jelenti, én nyá­ron nem pi­he­nek ve­le­tek, hanem mun­kát ke­re­sek. Szep­tem­ber­ben már nem lesz fi­ze­té­sem, a dol­gok je­len­legi ál­lása sze­rint.

Nézte asszonyát, és most hirtelen egé­szen más­nak látta, mint eddig. Mintha meg­csú­nyult volna.

Ez a lenyalt hajú fej is olyan rö­he­jes egy négy­gyer­me­kes anyá­nak – vil­lant be. Most nem is tu­dott rá­nézni más­hogy. Ezzel a nővel talán sze­ret­kezni sem tudna.

Próbálta elhessegetni rosszízű gon­do­la­tait, de tel­je­sen nem si­ke­rült. Mintha a világ hir­te­len meg­vál­to­zott volna. Min­den sok­kal rosszabb lett. Min­dig azt hitte, nincs egye­dül, mert ott van mel­lette a fe­le­sége, de most na­gyon ma­gá­nyos­nak érezte magát. Egy ide­gen nő ült vele szem­ben. Gyor­san fel­állt, ki­ment az ud­varra, hogy gon­do­la­tait va­la­mi­lyen kel­le­me­sebb irányba te­relje. Ettől a pil­la­nat­tól kezdve semmi nem olyan volt már, mint eddig.

Lassan este lett. A gyerekek ko­szo­san, nagy ri­csaj­jal tör­tet­tek haza. Lajos meg­rázta magát, újra szol­gá­latba állt. Ők nem ve­het­nek észre sem­mit.

–  Hahó! Sziasztok! – kiabált rájuk bol­dog mo­sollyal, gug­golva, tárt ka­rok­kal várta őket. A három kicsi pedig ro­hant hozzá.

–  Kicsi rakás nagyot kíván! – már ne­vet­tek mind­annyian a fűben hem­pe­regve.

–  Istenem, ezért érdemes volt meg­szü­let­nem! Eze­ket a pil­la­na­to­kat nem adnám oda sem­mi­ért.

Lecsillapodva mentek be vacsorázni. A gye­re­kek na­gyon éhe­sek vol­tak, és ahogy ott ültek az asz­tal körül, hir­te­len az ju­tott eszébe, mi lesz, ha nem lesz mun­kája. Mi lesz a va­cso­rák­kal? Úgy egy­ál­ta­lán, mi lesz velük?

Bejelentkezett munkanélküli-segélyre, köz­ben ke­reste a le­he­tő­sé­get. A mun­ka­ügyi köz­pont­ban el­mondta, négy gyer­meke van, most vár­ják az ötö­di­ket. Bár­mi­lyen munka meg­fe­lelne. Néz­tek rá, mint a hold­kó­rosra, meg­ígér­ték, hogy na­gyon oda­fi­gyel­nek. Ez így is tör­tént. Ér­zé­kel­hető volt a se­gí­tő­kész­ség, de hiába. Las­san el­telt a nyár. Ez már nem a régi, meg­szo­kott, vidám nyár volt. A férfi min­den­nap­jai azzal tel­tek, hogy mun­kát ke­re­sett, de Bor­sod­ban mun­kát ta­lálni szinte le­he­tet­len­nek bi­zo­nyult. El­jött az idő, ami­kor ko­moly dön­tést kel­lett hoz­nia. Egyik este ki­ment az er­dőbe, ott, a leg­jobb ba­rátja, az erdő ölén vé­gig­gon­dol­kodta az éj­sza­kát. Reg­gelre ki­tisz­tult fej­jel, ha­tá­ro­zott dön­tés­sel in­dult haza.

–  Kata! Beszélnünk kell! – hangja annyira ko­mo­lyan csen­gett, hogy az asszony meg­ijedt.

–  Történt valami rossz? – kérdezte abban re­mény­kedve, a másik rá­vágja, nem. Mi­csoda meg­könnyeb­bü­lés lett volna. De Lajos nem mon­dott ilyes­mit.

–  Gyere, ülj le! Megkérlek, ne szólj közbe, ha be­fe­jez­tem, akkor kér­lek, ne mondj vé­le­ményt! Bár­mit is mon­da­nál, csak ne­he­zí­te­néd a hely­ze­tem.

Az asszony halálsápadtan leült, össze­szo­rí­tott száj­jal hall­gatta a kö­vet­kező mon­da­to­kat.

–  Munkát nem sikerült találnom, pén­zünk sincs már. Most kez­dő­dik az is­kola, min­den le­het­sé­ges se­gélyt is fi­gye­lembe véve, csak köl­csön­ből tud­juk meg­venni a gye­re­kek­nek szük­sé­ges dol­go­kat. Te is szülsz nem­so­kára, min­dent újra meg kell vá­sá­rol­nunk, mert a régi hol­mi­kat el­aján­dé­koz­tuk. Szó­val nagy sla­masz­ti­ká­ban va­gyunk.

Az asszony nem szólt semmit, ő pedig foly­tatta:

–  Éjszaka eldöntöttem, mit teszek. Nem aka­dá­lyoz­hat meg benne senki. Egész­sé­ges va­gyok, sze­ren­csére, ezért el­adom az egyik ve­sé­met. Va­la­ki­nek, aki­nek meg­fe­lel, és szük­sége van rá. Négy­mil­lió fo­rin­tot kérek érte – látta, az asszony mon­dani akar va­la­mit, ezért gyor­san foly­tatta. – Ne szólj sem­mit, csak majd se­gíts, ha szük­sé­gem lesz rá! Semmi nem tán­to­rít­hat el az el­ha­tá­ro­zá­som­tól – s mi­előtt Kata meg­szó­lal­ha­tott volna, sie­tő­sen ott­hagyta.

Így azután el is dőlt a dolog. A férfi ke­mény harcba in­dult a tal­pon ma­ra­dá­sért.

5.

A célt meghatározta, már csak a meg­va­ló­sí­tá­son kel­lett gon­dol­kodni. Lajos ter­vező alkat volt, ezért igye­ke­zett most is el­ter­vezni a lé­pé­se­ket. Leg­elő­ször is inter­net-hoz­zá­férést kel­lett ta­lál­nia, hogy min­dent meg­tud­jon a vese­transz­plantációról. A régi mun­ka­he­lye ju­tott eszébe, így oda­te­le­fo­nált.

–  Szervusz, Mohácsi Lajos vagyok, az igaz­gató urat ke­re­sem.

–  Lajoskám, de örülök neked! Mi van veled? Van már ál­lá­sod? – a tit­kárnő hangja va­ló­ban öröm­te­lien csen­gett.

–  Sajnos nincs, de most egy más jel­legű se­gít­ségre van szük­sé­gem!

–  Jó, kapcsollak a főnöknek. Biz­to­san segít, ha tud.

–  Én is így gondolom, azért keres­tem meg.

–  Kapcsoltalak!

–  Szia Lajos! Örülök, hogy jelent­ke­zel, akkor talán nem is na­gyon ha­rag­szol rám.

–  Nem haragszom, tudom, kényszer­ből cse­le­ked­tél. Most vi­szont lenne egy ké­ré­sem, azt gon­do­lom, ebben tud­nál se­gí­teni.

–  Ha tudok, szívesen teszem.

–  Talán könnyebben menne az állás­ke­re­sés, ha az inter­netet is tud­nám hasz­nálni. Erre sze­ret­nék en­ge­délyt kérni tőled.

–  Nagyon szívesen, egy volt kollé­gá­nak ter­mé­sze­tes. Gyere bár­mi­kor! Majd szó­lok itt a töb­bi­ek­nek.

–  Köszönöm szépen! – így azután na­gyon sokat lé­pett előre.

Másnap, kora délelőtt bement az is­ko­lába, min­dent el­ol­va­sott a ve­se­át­ül­te­tés­sel kap­cso­la­to­san, amit a neten ta­lált. Fé­lel­me­tes volt, de a tudat, hogy a gye­re­kek nem kap­ják meg azt, amire szük­sé­gük lehet, még na­gyobb fé­le­lem­mel töl­tötte el. Úgy érezte, tel­je­sen egye­dül van ebben a há­bo­rú­ban. Igaz, ő kérte Katát, ne be­szél­je­nek róla, de egyre in­kább hi­ány­zott va­laki, aki­vel meg­vi­tat­hatta volna élete nagy dön­té­sét. Mintha cser­ben­hagyta volna az, aki miatt ilyen hely­zetbe ke­ve­re­dett. Józan eszé­vel tudta, igaz­ság­ta­lan, de a gon­do­lat úgy fész­ke­lő­dött be az agyába, úgy lett min­den pil­la­nat­tal te­re­bé­lye­sebb, hogy vé­de­kezni sem tu­dott el­lene. A dél­előtt el­ment, mert még ál­lás­le­he­tő­ség után is pró­bált ku­tatni. Ebédre ért haza. A csa­lád már az asz­tal körül ült. Krump­li­le­ves, túrós tészta tej­föl nél­kül. Min­den lé­tező fil­lért be kel­lett osz­tani, így azután a tej­föl nem volt szük­sé­ges.

–  Szia, apa! Apuci, de jó, hogy meg­ér­kez­tél! Rád vár­tunk! – ki­a­bál­tak öröm­mel a gye­re­kek.

–  Jól van, bogárkáim! Jó étvágyat!

–  Neked is! – szólalt meg a fe­le­sége.

Őt pedig, ahogy hirtelen az asszonyra pil­lan­tott, el­ön­tötte a harag. Hogy lehet egy nőnek ilyen zsí­ros a haja? És ilyen csi­pás szeme?

–  Te mosakodtál ma? Olyan csipás a sze­med! – nem tudta meg­állni, hogy ne szól­jon.

–  Igen, drágám, persze. Hogy kér­dez­hetsz ilyet? – cso­dál­ko­zott Kata.

–  Semmi, semmi, ne haragudj! – de fe­jébe be­fész­kelte magát egy újabb mér­gező gon­do­lat, a fe­le­sége ápo­lat­lan.

Határozottan rosszul érezte magát, ezért gyor­san be­kapta az ebé­det, és szó nél­kül el­ment. Az asz­tal­nál meg­fa­gyott a le­vegő, még a ki­csik is csend­ben ettek to­vább.

–  Apucinak sok gondja van, gyere­kek, de majd meg­ol­dó­dik, és meg­vál­to­zik min­den – vi­gasz­talta a négy gye­re­ket, jól­le­het ő maga is vi­gaszra szo­rult volna.

Lajos közben kint az erdőben átné­zett még egy­szer min­dent, amit ki­nyom­ta­tott a ve­se­át­ül­te­tés­ről. Tudta, ő lesz a donor, aki adja a vesét, aki­nek adja, az a recipiens, a kapó. A vér­cso­port­nak egyez­nie kell. Ki­véve az Rh-cso­por­tot. Ezt ol­vasta, de nem na­gyon hitte. Miért lenne éppen ez a ki­vé­tel, hisz a fe­le­sége ter­hes­sé­gé­nél éppen ez volt a lé­nye­ges? Na mind­egy, or­vos­hoz kell menni, egy tel­jes vér­vizs­gá­la­tot kérni. Ettől a pont­tól már nem ér­tett sem­mit abból, amit ol­va­sott: a vi­ze­let mennyi­sége, faj­sú­lya, szé­rum crea­tinin, crea­tinin clearance, szé­rum­összfe­hérje, szé­rum­al­bu­min, glo­bu­lin-fehér­je­vesz­tés a vi­ze­let­ben és így to­vább. Is­te­nem, hogy lehet ennyi min­dent meg­ta­nulni egy or­vos­nak! Igen, az or­vo­sok egy külön kaszt. Fel­sőbb­ren­dűek. Most így gon­dolta, és igye­ke­zett azt a pár ki­fe­je­zést meg­je­gyezni, amit külön mon­dani akar majd a csa­lád­or­vos­nak. Mert eze­ket a vizs­gá­la­to­kat el kell vé­gez­tet­nie, úgy lép­het csak to­vább.

A rendelő elég kopottas volt. Most meg­le­pő­dött rajta. Na­gyon régen nem járt or­vos­nál, va­la­mi­ért azt gon­dolta, hogy abban a vi­lág­ban, ahol olyan pro­fesszi­o­ná­lis gé­pek­ről lehet az ada­to­kat le­szedni, mint ahogy ő tette, szó­val egy olyan vi­lág­ban leg­alább egy ki­csit kor­sze­rűb­bek az or­vosi ren­de­lők. Ezzel szem­ben ebben a szo­bá­ban egy ko­pott író­asz­talt lá­tott még a múlt rend­szer­beli, mit múlt rend­szer­beli! egy leg­alább öt­ve­nes évek­beli szék­kel, egy rozs­dá­sodó, fém or­vosi szek­rénnyel. A szte­tosz­kóp, ami az öreg orvos nya­ká­ban csün­gött, ugyan­csak leg­alább szá­zad eleji le­he­tett. Mind­egy! A kocka el van vetve!

–  Jó napot, doktor úr!

–  Jó napot! Hallgatom, mi a pa­na­sza?

–  Valami nem stimmel itt a de­re­kam kör­nyé­kén, na­gyon gyak­ran tompa fáj­dal­mat érzek.

–  Na, mutassa csak, húzza fel az ingét! – majd el­kezdte ta­po­gatni. – Itt fáj? És itt? Itt? – kér­dez­gette.

Lajos arra gondolt, ha komolyan beteg lenne, és ennek az öreg­nek kel­lene meg­gyó­gyí­ta­nia, hát len­né­nek ké­te­lyei. Az idős orvos bi­zo­nyára jócs­kán túl­lépte a nyug­díj­kor­ha­tárt.

–  Márta! Jöjjön, kérem! Ennek a fi­a­tal­em­ber­nek be­uta­lót kell írni a la­borba.

Belépett a lány. A nap abban a pil­la­nat­ban sü­tött ki, ami­kor Lajos meg­pil­lan­totta. Mi­lyen fur­csa dol­go­kat pro­du­kál az élet. Meg­je­le­nik egy gyö­nyörű nő, a nap is kisüt hir­te­len a tisz­te­le­tére. Két ár­tat­lan pil­lan­tás pedig ta­lál­ko­zik, és mind­kettő per­zsel. Mint most is.

–  Jó napot!

–  Csókolom! – mintha ezer éve is­mer­nék egy­mást. A perc idill­jét a te­le­fon fül­sértő csen­gése za­varta meg.

–  Halló, orvosi rendelő! Igen, adom a dok­tor urat!

–  Jó napot! Tessék!

–  ………

–  Azonnal indulok. Addig is szoro­san kö­töz­zék be, és fek­tes­sék le! Márta! Be­teg­hez kell men­nem, az úrnak írja meg a be­uta­lót egy tel­jes la­borra. Adja a pa­pírt, alá­írom, azután majd be­fe­jezi!

Lajos azt hitte, rosszul hall. Itt marad ezzel a gyö­nyörű nővel egye­dül. Va­la­hogy érezte, vele be­szél­get­het, kér­dé­se­ket tehet fel. Erre nagy szük­sége volt. Most tu­da­to­sult benne, napok óta fél. Fél oda­adni a ve­sé­jét! Las­san már min­den­kire ha­rag­szik, akik­nek ezt kö­szön­heti. S fé­le­le­mé­ben okol­nia kel­lett va­la­kit. Így könnyebb volt el­vi­selni.

Ránézett a nőre. Karcsú, sötét hosszú hajú, kék szemű, hu­szon­éves. Igazi bom­bázó. A lány­nak is már az első pil­la­nat­ban meg­tet­szett a férfi. A sors sze­szé­lye, éppen a múlt héten volt csil­lag­jós­nál. A jósnő azt mondta, ha­ma­ro­san meg­is­mer­ke­dik va­la­ki­vel, aki ha­tás­sal lesz az egész éle­tére. Va­ló­szí­nű­leg össze­kö­tik a sor­su­kat. Ez a jós­lat mo­tosz­kált már napok óta a fe­jé­ben, min­den fér­fira úgy né­zett, mint le­het­sé­ges je­löltre. De most tudta, ez az. Meg­ér­ke­zett. Jó­képű, fér­fias, sármos, és pat­tog­nak a szik­rák kö­zöt­tük.

–  Kérem a nevét!

–  Mohácsi Lajos vagyok. Én is meg­kér­dez­he­tem az önét? – mondta mo­so­lyogva.

–  Kerekes Márta vagyok – nyújtotta a kezét. Már nem asszisz­tens volt, Lajos nem beteg, hanem egy férfi és egy nő állt egy­más­sal szem­ben. Hir­te­len za­varba jöt­tek mind a ket­ten.

–  Mi baja van? Mihez kell a la­bor­vizs­gá­lat?

–  A vesém rakoncátlankodik egy ki­csit. Azt be­szél­tük meg a dok­tor úrral, úgyis na­gyon régen vol­tam tel­jes vizs­gá­la­ton, most min­dent meg­csi­nál­ta­tunk – és so­rolni kezdte a be­ta­nult vizs­gá­la­to­kat.

A nő fel sem fogta zavarában, mit tesz, csak meg­je­lölt a nyom­tat­vá­nyon min­dent, amit a férfi mon­dott. Az pedig érezte, a sors sze­szé­lye foly­tán si­ke­rül­nek a dol­gok. És ez a cso­dá­la­tos fi­a­tal lány egy plusz­ado­mány. Ki­éhe­zett tes­té­ben a hor­mo­nok mű­kö­désbe len­dül­tek. Érezte a lány il­la­tát, el­ká­bult a hang­já­tól. Leg­szí­ve­seb­ben ölbe kapta volna, ro­hant-ro­hant volna vele. Min­dent el­fe­lej­tett egy pil­la­natra. Nem volt fe­le­ség, nem volt nyo­mor, csak a hir­te­len fel­lán­goló sze­re­lem. Mert ez az volt, így érezte. De azután, ahogy jött az álom, olyan gyor­san jött az éb­re­dés is.

–  Ha megadja a telefonszámát, szó­lok, ami­kor meg­ér­kez­nek az ered­mé­nyek.

–  Köszönöm szépen! 06… – Ennyi volt az egész, de a világ tel­jes ká­osszá vál­to­zott a szá­mára.

6.

Kata észrevette, férje komoly vál­to­zá­son ment ke­resz­tül, de úgy gon­dolta, ennek ki­zá­ró­lag a dön­tés az oka. Ebbe nem tu­dott be­le­szólni. Lajos sem en­gedte, ő sem na­gyon tu­dott volna mit mon­dani. A leg­fon­to­sabb­ról, hogy mel­lette áll, nem kell be­szélni, hisz azt tud­nia kell a má­sik­nak. Gyöt­rő­dött ő is. Bán­totta, ami­kor azt hal­lotta, ápo­lat­lan, zsí­ros a haja, pat­ta­ná­sos az arca. Tu­data leg­mé­lyén érezte, hogy va­lami ve­szély fe­nye­geti, ami nincs össze­füg­gés­ben a férfi el­ha­tá­ro­zá­sá­val. Arról, mi lehet ez, fo­galma sem volt. Hogy tet­szik va­laki a fér­jé­nek, ál­má­ban sem gon­dolta. Végül úgy dön­tött, mégis be­szél­niük kell. Szük­sége van rá a saját nyu­galma miatt.

–  Édesem! Olyan régen beszélgettünk, van ked­ved ki­ülni egy ki­csit a kertbe be­szél­getni?

–  Üljünk! – mondta kelletlenül. Igaz­ság sze­rint mióta meg­látta Már­tát, nem tu­dott másra gon­dolni. Min­den per­cét meg­mér­gezte az illat, ame­lyet még min­dig ér­zett, a szik­rázó vágy, ame­lyet soha nem ér­zett a fe­le­sége iránt. Még a leg­na­gyobb sze­rel­mük ide­jé­ben sem. Kata mel­lett nem szik­rá­zott semmi, in­kább olyan lágy, kel­le­mes, tét nél­küli volt. Ahogy le­ül­tek szem­ben egy­más­sal, ke­rülte az asszony te­kin­te­tét. Annyira ápo­lat­lan­nak látta, szinte érezte iz­zad­ság­sza­gát.

–  Miről akarsz beszélni?

–  Valami nem stimmel kettőnk között, ez na­gyon bánt engem. Ag­gó­dom érted, ér­tünk – köz­ben für­készve pró­bálta a férfi te­kin­te­tét el­kapni.

–  Figyelj, Kata! Most is, ahogy itt ülsz velem szem­ben, azon gon­dol­ko­dom, miért nem mosod gyak­rab­ban a hajad, vagy miért nem te­szel va­la­mit a pat­ta­ná­sa­id­dal? Miért nem szőr­te­le­ní­ted a hónod alját, a lábad szá­rát?

–  De édesem! Még te mondtad, hogy azok a nők, akik szőr­te­le­ní­tik ma­gu­kat, olya­nok, mint a mez­te­len csi­gák. A ha­ja­mat gyak­ran mosom, csak most a ter­hes­ség is be­fo­lyá­solja, mint a pat­ta­ná­sai­mat is. De igyek­szem eze­ken vál­toz­tatni.

–  Hát akkor tedd meg, kérlek! – hangja ide­ge­sen, szo­kat­la­nul dur­ván csen­gett. – Ne ha­ra­gudj! – tette hozzá.

Tompítani szerette volna a sza­vai élét, bí­zott benne, si­ke­rült. Az asszony nem szólt töb­bet. Tudta, nagy a baj, de el­dön­tötte, nem hagyja a csa­lád­ját.

Éppen egy hétre rá, hogy találko­zott Már­tá­val, ka­pott tőle egy sms-t: "El­ké­szül­tek a la­bor­vizs­gá­la­tok, várom este a ren­de­lő­ben." Egy ne­ve­tő­jel volt az üze­net vége. A ren­de­lés ti­zen­ki­lenc óráig tar­tott, így ek­korra idő­zí­tette a meg­ér­ke­zé­sét. A lány már iz­ga­tot­tan várta. Az el­múlt hét neki is tö­mény zson­gás volt, min­den perc­ben iz­zott a vá­gya­ko­zás­tól. Várta, a férfi fel­hívja, de nem hívta. Ezért gyak­ran sír­hat­nékja tá­madt, po­tyog­tak a könnyei. Es­tén­ként annyira kí­vánta, hogy masz­tur­bálva rin­gatta magát álomba. De végre el­jött az este, most újra lát­hatja. Arra gon­dolt, hogy ez egy vég­ze­tes ta­lál­ko­zás, nem akart vé­de­kezni el­lene. Gon­do­san ké­szült. Nem vett fel mell­tar­tót és bu­gyit sem. Tel­je­sen biz­tos volt abban, ma este meg­tör­té­nik az, ami­ről ál­mo­do­zott az el­múlt hét min­den egyes es­té­jén. Az első pil­la­nat­ban vol­tak csak mind­ket­ten za­var­ban egy ki­csit. Azu­tán min­den olyan ter­mé­sze­tessé vált. Olyan, mint az út, amely ki­ke­rül­he­tet­len.

–  Tessék, itt vannak az eredmények. Min­den rend­ben van.

–  Köszönöm, hogy jelezte.

–  Hát akkor végeztünk is – miköz­ben ezt ki­mondta, azon járt az agya, vajon hogy le­hetne to­vább­lépni. Még egy ki­csit be­szél­getni vagy va­la­mit tenni. Nem akart el­válni a fér­fi­tól ilyen hamar.

–  Most vége a munkaidejének? – ér­dek­lő­dött Lajos.

–  Igen.

–  Van valami programja ma estére? – na végre, ki­nyögte.

–  Nincs.

–  Akkor beszélgethetnénk egy kicsit.

–  Ez jó ötlet, de tegeződve könnyeb­ben menne – nyúj­totta a kezét a férfi felé.

–  Tegeződjünk! – mosolygott felsza­ba­dul­tan a lányra.

–  Hát akkor? Hogyan tovább?

–  Szívesen hazakísérlek, útközben be­szél­get­he­tünk. Ha te is így gon­do­lod.

–  Rendben!

Így azután elindultak. Márta a kis erdő mel­letti utolsó ut­cá­ban la­kott. Hamar ha­za­ér­tek, de hát sze­ren­csére ott volt az erdő. A séta ott foly­ta­tó­dott. Ahogy ha­lad­tak egyre ben­tebb, annál in­kább halt el a hang­juk. Már olyan erő­sen szik­rá­zott a le­vegő kö­rü­löt­tük, nem tud­tak to­vább várni. Át­ölel­ték egy­mást, így csend­ben áll­do­gál­tak egy da­ra­big. A lány érezte, tel­je­sen el­gyen­gült. Nem akart gon­dol­kodni, csak arra várt, a férfi to­vább­lép­jen. Ott sze­ret­kez­tek az ava­ron. Gyor­san, he­ve­sen, mint ami­kor ki­szá­radt test issza a vizet. Úgy itták ők is egy­más ízét, il­la­tát, moz­du­la­tait. Utána hall­gat­tak egy da­ra­big, majd a férfi törte meg a csen­det.

–  Feleségem és családom van!

–  Tudom.

–  Négy gyerekem, most várjuk az ötö­di­ket.

–  Hú! – ez most övön alul érte. Mert azt tudta, a férfi nős, gon­dolta azt is, hogy gye­re­kei van­nak. De hogy ennyi! Nem tu­dott mit mon­dani. Nem ér­tette, mi tör­té­nik vele és miért, de most nem is akart gon­dol­kodni. Ám a másik az avar­ban ül­dö­gélve, foly­tatta:

–  Nincs munkahelyem, hiába keresek már hó­na­pok óta. El kell adnom a fél ve­sé­met.

Erre felkapta a fejét Márta.

–  Hülyéskedsz? – szíve sajogni kez­dett.

–  Nem, nem hülyéskedek. Komolyan be­szé­lek. Volt egy pil­la­na­tunk, de több nem lehet.

–  Ne mondd ezt, nem tudhatjuk! Csak tő­lünk függ az egész. Bele fogok halni, annyira sze­ret­lek.

Valóban így érezte. Azt, hogy mennyire visszás dolog ilyes­mit mon­dani két ta­lál­ko­zás, és egy jól si­ke­rült sze­ret­ke­zés után, azt fel sem fogta. Csak dur­cás­ko­dott, mint a gye­rek, aki­nek el­ve­szik a já­té­kát. Las­san el­in­dul­tak ha­za­felé. Ki-ki a sa­játja felé. Rossz köz­ér­zet­tel, úgy, mint aki­ket be­csa­pott a sors, és téb­lá­bol­nak, mert nem tud­ják, ho­gyan to­vább.

Lajost otthon a felesége ag­gódva várta.

–  Jaj, de jó hogy jössz, édesem! Kis Kata beteg. Tü­dő­gyul­la­dása van. Este hív­tam ki az or­vost. Miu­tán te el­men­tél, rá egy fél­órára el­ájult. Előtte pedig semmi baja nem volt. Az orvos sze­rint van ilyen, láz­men­tes tü­dő­gyul­la­dás, ez ve­szé­lye­sebb, mert szinte észre sem vesszük. Adott neki egy in­jek­ciót, itt van­nak a re­cep­tek. Most al­szik.

Lajos csak nézte a feleségét, s olyan fáj­da­lom ön­tötte el, hogy majd­nem ki­csor­dul­tak a könnyei. Édes jó is­te­nem, miért rak­tad rám a sú­lyos kö­ve­ket? Oda­ült a kis­lány ágya szé­lére, csen­de­sen fi­gyelte. Meg­si­mo­gatta forró hom­lo­kát, és azt mondta ma­gá­ban, in­kább a szí­ve­met vá­ga­tom ki, de őket nem hagy­ha­tom. Az maga a halál lenne.

–  Jó, keresek egy ügyeletes gyógy­szer­tá­rat, ki­vál­tom a re­cep­te­ket.

Ahogy kilépett az utcára, felhívta Már­tát.

–  Kedves! Hazajöttem, a beteg kis­lá­nyom várt. Kö­szö­nöm azt a cso­dát, ami­ben ré­szem volt ál­ta­lad, de a csa­lá­do­mat nem hagy­ha­tom. Kö­szö­nöm!

–  Szeretlek!

–  Majd elmúlik, hidd el! Találsz mást! Kér­lek, érts meg! Na­gyon nehéz most nekem.

–  Nekem is nehéz – hirtelen sírni kez­dett. Nem en­ged­heti el a fér­fit, így gon­dolta.

–  Tudom, soha nem felejtelek el. De töb­bet nem ke­res­lek, te se ke­ress, kér­lek! – le­tette a te­le­font.

7.

Végül úgy döntött, még egyszer fel­ke­resi a csa­lád­or­vost. Sze­re­tett volna tisz­tán látni a le­le­teit il­le­tően, ezért szám­ta­lan kér­dést fo­gal­ma­zott meg. Márta éppen nem volt bent. Ha maga előtt sem be­val­lot­tan az a vágy ve­zette volna, hogy lássa, akkor az nem jött össze.

–  Jó napot, doktor úr!

–  Jó napot! Na, hogy van, fiatal­em­ber?

–  Jól vagyok, doktor úr, csak lenne pár kér­dé­sem.

–  Hallgatom!

–  Szeretném az egyik vesémet egy rá­szo­ru­ló­nak fel­aján­lani. Tud ebben se­gí­teni? – Huh! A kér­dés me­ré­szen hang­zott, elő­ször az öreg is azt hitte, nem jól hal­lotta.

–  Hogyan?

–  Szeretném az egyik vesémet fel­aján­lani egy rá­szo­ru­ló­nak, tud ebben se­gí­teni? – is­mé­telte meg.

–  Hogy jutott ez eszébe?

–  Hát csak úgy! Segíteni szeretnék va­la­ki­nek.

–  Na, akkor figyeljen ide! Én ko­mo­lyan ve­szem a kér­dé­sét, és azt mon­dom, hü­lye­ség. Meg van maga bo­lon­dulva! Örül­jön, hogy egész­sé­ges, ne hívja ki maga ellen a sor­sot! – ahogy be­szélt, ér­zé­kel­he­tően egyre dü­hö­sebb lett.

–  Én komolyan gondolom, doktor úr.

–  Na, ha maga komolyan gondolja, akkor azt mon­dom, nem nor­má­lis! – az öreg már szinte ki­a­bált. – Fel­há­bo­rító! Va­ló­ban néha az em­be­rek azt sem tud­ják, mit csi­nál­ja­nak jó dol­guk­ban. Fe­lejtse el, örül­jön, hogy luk van a fe­ne­kén! Most pedig vi­szont­lá­tásra! Nekem nincs időm az em­be­rek hü­lye­sé­ge­ire – és ki­tes­sé­kelte a ké­ret­len lá­to­ga­tót.

Kis idő múlva, amikor az asszisz­tens­nője meg­ér­ke­zett, fel­há­bo­ro­dot­tan me­sélte neki a tör­tén­te­ket.

–  Igen! Tudok róla. De ez az ember nem egy­sze­rűen át akarja adni a fél ve­sé­jét va­la­ki­nek, hanem el akarja adni. Mun­ka­nél­küli négy gye­rek­kel, most jön az ötö­dik, nem tudja el­tar­tani a csa­lád­ját.

–  Mártika, honnan tudja ezt ilyen jól?

–  A múltkor, amikor jött a le­le­tért, el­be­szél­get­tünk.

–  Istenem, mit meg nem érek öreg­ko­romra! Néha már úgy érzem, be kel­lene fe­jez­nem a mun­kát, mert ez a világ las­san ért­he­tet­len lesz szá­momra. Ma már más az érték, más a szük­ség­szerű, én is egyre ne­he­zeb­ben vi­se­lem a sors­tra­gé­diá­kat. Be­le­fá­rad­tam! Las­san már az sem vi­gasz­tal, ami­kor egy beteg bol­do­gan kö­szöni meg, amit érte tet­tem. Hat­van­nyolc éves va­gyok, dol­goz­tam ele­get. De mit te­gyek? Az ön­kor­mány­zat rég­óta hir­deti ezt a pra­xist, de ki jönne ide a világ vé­gére, egy poros sze­gény fa­luba? Már­tika, maga még nem régen él itt, alig két hó­napja. Nem tud­hatja, itt egé­szen más tör­vény­sze­rű­sé­gek ural­kod­nak, mint a vá­ros­ban. Azt aján­lom, gyor­san fog­jon egy fér­jet, akkor talán könnyeb­ben meg­ta­lálja itt a he­lyét, könnyeb­ben vi­seli az em­beri nyo­mort.

–  Nem szeretnék férjhez menni, ele­gem van a fér­fi­ak­ból! – annyi ke­mény­ség volt a hang­já­ban, hogy fel­tűnt az or­vos­nak.

–  Ha azt gondolja, a férfiak­kal van baja, téved. Ez a nők alap­vető té­ve­dése. Ahe­lyett, hogy leg­elő­ször ma­gukba néz­né­nek, rög­tön a fér­fi­a­kat hi­báz­tat­ják. Ez a tévút pedig a lé­nyeg­ről, saját ma­guk­ról te­reli el a fi­gyel­mü­ket. De ön, gyer­me­kem, na­gyon fi­a­tal még. Van ideje ta­nulni.

Márta pedig azt gondolta, az a férfi, aki neki kell, me­ne­kül előle, de ő nem hagyja. Úgy érezte, meg­sza­kad a szíve, ha nem lesz övé, min­dent meg­tesz, hogy ne így tör­tén­jen, lehet akár száz gyer­meke is.

–  Kezdődik a Híradó! Gyere, éde­sem! – ki­a­bált ki a ház­ból Kata.

Igen, ettől a figyelmességtől las­san a fal­nak me­gyek – gon­dolta Lajos. Tudta, igaz­ság­ta­lan, de most mégis min­den ide­ge­sí­tette.

–  Jó, megyek!

Amikor belépett, a tévére esett a te­kin­tete. Épp egy kór­ház­ból köz­ve­tí­tet­tek. Fi­gyel­me­sen nézte. Egy ma­gán­kli­nika volt a fő­vá­ros von­zás­kör­ze­té­ben, ahol rend­sze­re­sen vé­gez­nek si­ke­res vese­transz­plantációt. Meg­van! Ide kell el­menni, itt bi­zo­nyára tud­nak neki se­gí­teni.

8.

Lajos az interneten utánanézett. Amit lá­tott, tet­szett neki. Ez már va­ló­ban új világ. A fő­vá­ros mel­letti te­le­pü­lés ren­de­zett­nek, szinte gaz­dag­nak tűnt. Maga a kór­ház egy mo­dern épü­let, szép, tiszta, meg­nyug­tató kívül-belül. Itt oda­fi­gyel­nek a be­tegre. Szol­gál­ta­tá­saik kö­zött sze­re­pelt a vese­transz­plantáció. Egy ko­moly cikk­ben le is írták, ho­gyan mű­kö­dik, már­mint mi­lyen fo­lya­mat zaj­lik le ma­gáig a mű­té­tig, mi tör­té­nik műtét után. Igen, érezte, ide kell be­je­lent­kez­nie, hátha se­gí­te­nek, hisz lát­ható, itt min­den a pénz­ről szól. A beteg csak esz­köz. A lé­nyeg pedig a szol­gál­ta­tás mint vál­lal­ko­zás. Tiszta ügy.

–  Jó napot kívánok, Mohácsi Lajos va­gyok. Az uro­ló­gi­ára sze­ret­nék be­je­lent­kezni.

–  Egy pillanat, utánanézek. Jövő hét szerda dél­előtt tíz óra meg­fe­lel?

–  Igen.

–  Mi a problémája?

–  Veseátültetéssel kapcsolatban sze­ret­nék tá­jé­ko­zódni.

–  Ön a beteg?

–  Igen.

–  Rendben. Akkor hozza magával az ed­digi összes le­le­tét! A vizit díja tíz­ezer fo­rint lesz.

–  Köszönöm, akkor a jövő hét szerda.

–  Viszontlátásra! – így azután be­vé­gez­te­tett.

Nehezen teltek a napok. Ott­hon egyre fe­szül­tebb lett a hely­zet. Pró­bált még ál­lást ta­lálni, de nem sok ered­ménnyel járt. A fe­le­sé­gé­vel jó­for­mán nem is be­szél­tek. Az asszony látta, mennyire ide­ges, így békén hagyta. Per­sze nem­csak ide­ges volt, hanem esz­mé­let­le­nül félt is. Nem volt hős. Néha úgy félt, az egész teste re­me­gett, mint a ko­cso­nya. Las­san kezdte magát ál­do­zat­nak érezni, csak a bű­nö­sö­ket nem tudta meg­ne­vezni. Azo­kat, akik­nek mind­ezt kö­szön­heti. De a túl­élés szük­sé­gessé tette a bűn­bakok meg­ne­ve­zé­sét, így azután ő is ta­lált egy bűn­ba­kot. Úgy gon­dolta, a fe­le­sé­gé­nek kö­szön­heti mind­ezt. El­kezdte ha­son­lít­gatni, és Kata min­dig vesz­te­sen jött ki az össze­ha­son­lí­tás­ból.

Végül eljött a nagy nap. A gyomra egy gom­bóccá gyű­rő­dött össze az iz­ga­lom­tól, a fé­le­lem­től. Érezte, min­den lépés kö­ze­lebb viszi ahhoz, hogy ő egy fél­ve­séjű ember le­gyen. Ez a tudat fé­lel­me­tes volt. A kór­ház­ban már vár­ták. Tisz­ta­ság, csend, nyu­ga­lom, mo­soly, ud­va­ri­as­ság, tíz­ezer fo­rint. Épp mint az inter­neten. Mintha más vi­lágba csöp­pent volna. Pi­ac­gaz­da­ság az egész­ség­ügy­ben. Saj­nálta a pénzt, de bi­za­lom­ger­jesztő volt az egész. Az orvos ked­ve­sen üd­vö­zölte.

–  Elhozta a leleteit?

–  Igen, tessék – átadta a pa­pí­ro­kat, és fe­szül­ten várt.

–  De hisz ön makkegészséges! – cso­dál­ko­zott a dok­tor. – Miért jött ide?

–  Éppen ezért! Szeretném a ve­sé­met fel­aján­lani va­la­ki­nek.

–  Ne bolondozzon!

–  Nem bolondozok, nagyon komolyan gon­do­lom a dol­got.

–  Ilyet nem lehet! Mégis hogy ju­tott eszébe?

–  Kérem, doktor úr, legalább azt nézze meg, jó lenne e a fél vesém a le­le­tek alap­ján va­la­ki­nek!

Az orvos nem szólt semmit, de be­ütötte a gépbe az ada­to­kat. Lát­ha­tóan kí­ván­csi volt ő is, most el­ját­szott a gon­do­lat­tal. Ha­ma­ro­san ki­do­bott a gép egy adat­la­pot. Dr. Ko­csis Tibor, negy­ven­nyolc éves vál­lal­kozó. Or­szá­gos hírű adó­ta­nács­adó iro­dája van. Rend­sze­re­sen dol­go­zik a kor­mány adó­po­li­ti­ká­já­nak ki­ala­kí­tá­sá­ban is.

–  Igen, van olyan beteg, akinek meg­fe­lelne. Leg­alábbis így, első azo­no­sí­tásra.

–  Férfi vagy nő? – érdeklődött Lajos, mi­köz­ben pró­bálta a mo­ni­tor­ról a nevet le­ol­vasni.

–  Férfi, negyvennyolc éves.

–  A nevét megtudhatnám? – de ekkor már si­ke­rült el­ol­vas­nia, jól el­rak­tá­roz­nia.

–  Természetesen nem tudhatja meg. Hogy ju­tott ilyesmi az eszébe?

–  El szeretném adni a fél ve­sé­met négy­mil­lió fo­rin­tért. Bor­sod­ban élek a csa­lá­dom­mal, egy kis köz­ség­ben. Négy gyer­me­kem van, most vár­juk az ötö­di­ket. Fél éve nincs mun­ka­he­lyem, és hiába ke­re­sek, nem ta­lá­lok. Sem­mi­lyet. Még a kö­zeli nagy­áru­ház­ban sem kel­let­tem áru­fel­töl­tő­nek. A csa­lá­do­mat pedig el kell tar­ta­nom va­la­hogy. Hát így ju­tott az eszembe. Meg is te­szem, akkor is, ha nem segít.

–  Maga megőrült. Nincs olyan orvos, aki vál­lalna egy ilyen mű­té­tet. Ta­lál­jon ki más meg­ol­dást! Ez nem jár­ható út.

Most szembesült talán először ennyire nyil­ván­va­lóan a sze­gény­ség­gel, hisz ez a kór­ház nem a sze­gény sorsú em­be­rek gyó­gyí­tá­sára lett lét­re­hozva. Saj­nálta a fér­fit, de nem tu­dott mit tenni.

–  Lenne még egy kérdésem!

–  Tessék!

–  Egészséges vagyok a leleteim sze­rint is. Mi­lyen kö­vet­kez­mé­nyek­kel jár­hat szá­momra a műtét?

–  Egyáltalán nem kockázatmentes. Néha sú­lyos, rit­káb­ban élet­ve­szé­lyes szö­vőd­mé­nyek is fel­lép­het­nek. Te­gyen le erről, azt ja­vas­lom! Saj­ná­lom a nehéz hely­zete miatt, de nem ez a meg­ol­dás.

–  Köszönöm! Viszontlátásra!

–  Minden jót! – csóválta fejét az orvos.

Most már csak meg kell találnia ezt az em­bert, és le­győz­nie a fé­lel­mét. Ezek a gon­do­la­tok már a hideg ok­tó­beri utcán fo­gal­ma­zód­tak meg benne. Úgy dön­tött, nem megy haza, amíg meg nem ta­lálta Ko­csis Ti­bort. Fe­lült egy fő­vá­rosba tartó buszra. Út­köz­ben sok min­de­nen gon­dol­ko­dott. Ér­de­kes módon csak a csa­lád­já­ról nem tu­dott. Ahogy eszébe ju­tott az ott­hon, igye­ke­zett gon­do­la­tait el­te­relni. Mint a bűnös, aki vé­tett, és most nem mer a vét­kére gon­dolni. Ahogy rin­gatta a busz, ál­mo­do­zott, jól­le­het soha éle­té­ben nem volt ál­mo­do­zós alkat. Amint le­hunyta a sze­mét, hir­te­len ki­sü­tött a nap, a bo­ron­gós, szürke ok­tó­ber il­la­tos má­jussá vál­to­zott. A busz hir­te­len zök­kent egyet, az álom­nak vége lett. Sze­ren­csére, mert az ál­mo­do­zást fér­fi­at­lan do­log­nak tar­totta, za­varba jött tőle. Íme, itt a fő­vá­ros. Va­la­hon­nan te­le­fo­nálni kel­lene, és szük­sége van te­le­fon­könyvre is. Nem egy­szerű, hisz jó­for­mán már nin­cse­nek utcai fül­kék. Végül ki­kö­tött a Nyu­gati pá­lya­ud­var mel­letti nagy pos­tá­nál. Mi­lyen sze­ren­cse, min­den meg­ol­dó­dik szinte ma­gá­tól. Ez is bi­zo­nyí­ték, hogy az el­ha­tá­ro­zása igenis jó. Mond­jon bárki bár­mit, ez az egyet­len esé­lye. Már a ti­zen­ötö­dik hí­vás­nál tar­tott, ami­kor úgy tűnt, meg­van, akit ke­re­sett.

–  Halló! Jó napot! Mohácsi Lajos va­gyok, Ko­csis Ti­bort ke­re­sem.

–  Az vagyok, mit óhajt?

–  Azt a Kocsis urat keresem, aki vese­transz­plantációra vár.

–  Én arra várok. Mit óhajt?

–  Beszélnem kell önnel. Személye­sen.

–  Milyen ügyben?

–  Van egy donor az ön számára. Kérem, ne tegye le a te­le­font, ko­mo­lyan be­szé­lek!

–  Rendben van. Találkozzunk vala­hol!

–  Nem vagyok budapesti, nekem a Ke­leti kör­nyé­kén lenne a leg­jobb. Onnan indul a vo­na­tom.

–  Jó! Akkor találkozzunk a metró ki­já­ra­tá­nál, egy óra múlva. Miről is­me­rem meg?

–  Sötét hajam van, barna sportdzseki és far­mer van raj­tam. Magas va­gyok.

Végül hamar megtalálták egymást, egy jó órát be­szél­get­tek. Lajos el­mondta, mit sze­retne, Ko­csis előbb cso­dál­ko­zott, de azután tu­do­má­sul vette, a sors sze­szé­lye ilyen fura meg­ol­dást kínál. Úgy gon­dolta, négy­mil­lió fo­rint nem sok az éle­té­ért. Abban ál­la­pod­tak meg, min­dent meg­szer­vez. Per­sze gon­dol­kod­nak még egy da­ra­big, de ha el­dön­töt­ték a dol­got, igye­kez­nek minél előbb túl­esni rajta.

9.

Otthon zsibongó család várta, és a hat hó­na­pos ter­hes fe­le­ség szo­kat­lan zsör­tö­lő­dése.

–  Elmondanád, hol jártál? – kiabált rá az asszony, ami­kor be­lé­pett a kony­ha­aj­tón. – Jössz-mész, ami­kor itt­hon vagy sem szólsz egy szót sem. Úgy gon­do­lod, csak neked van prob­lé­mád? Napok óta meg sem kér­de­zed, hogy va­gyok. És tudod, hogy? Na­gyon rosszul. Ne­he­zen vi­se­lem ezt a han­gu­la­tot. Ne­he­zen vi­se­lem a ter­hes­sé­get is. Ál­lan­dóan rosszul va­gyok, és fá­radt. Vedd észre, szük­sé­günk van rád!

A gyerekek hallgattak. Ők is érez­ték már egy ideje a fe­szült­sé­get, amely a le­ve­gőt mér­gezte.

–  Ne haragudj, kérlek! Majd csak túl­le­szünk rajta. Meg­ol­dó­dik min­den – és ahogy be­lé­pett az ajtón, úgy for­dult is rög­tön ki.

Nem volt türelme a veszekedés­hez. Túl nehéz volt a mai nap. Csak csen­det sze­re­tett volna és nyu­gal­mat. Hogy le­győz­hesse a fé­lel­mét, át­gon­dol­hassa még egy­szer az el­ha­tá­ro­zá­sát, tiszta fővel újra dönt­hes­sen. Hisz Ko­csis­sal adtak egy le­he­tő­sé­get egy­más­nak. Van még egy kis ideje gon­dol­kodni.

Hirtelen durva telefoncsörgetés sza­kí­totta félbe csen­des el­mél­ke­dé­sét.

–  Halló!

–  Szia, kedves! – hallotta Márta hang­ját. Szent isten! Még csak ez hi­ány­zott!

–  Nem hívtalak rosszkor?

–  Hallgatlak!

–  Miért olyan rideg a hangod? Csak úgy túl­lép­tél raj­tam, ilyen egy­sze­rűen?

–  Márta! Nem vagyok túl jó passz­ban. Ezért hív­tál, hogy ezt meg­kér­dezd?

–  Nem, nem ezért hívtalak! Terhes va­gyok! – bökte ki gyor­san.

Lajos hirtelen azt hitte, nem jól hall, vagy csak ál­modja az egé­szet. Per­sze az is lehet, csak vic­cel a másik. Vagy éppen di­rekt bosszan­tani akarja, va­lami bosszú ez az egész. De nem, mert a nő foly­tatta.

–  Lajos, én valóban terhes vagyok, most nem tudom, mit te­gyek. Meg kell be­szél­nünk! Kér­lek!

–  Jól van! Átgondolom, majd hívlak! Szia! – le­tette a te­le­font.

Még csak ez hiányzott! Teljes ká­osszá vált a nem is olyan rég még ki­egyen­sú­lyo­zott élete. Ki­ment az er­dőbe, hogy ki­szel­lőz­tesse a fejét, át­gon­dol­jon min­dent. Egy régi kínai köz­mon­dás ju­tott eszébe: "sza­bad­ság és sors egy­más­nak el­len­sé­gei". Igen, most ket­rec­ben érezte magát. Az erdő így ok­tó­ber­ben már na­gyon hűvös volt, de neki jó­le­sett a friss le­vegő. Leült egy fa tö­vébe, és pró­bálta kusza gon­do­la­tait rend­sze­rezni. Las­san a hold el­tűnt a le­szálló köd­fá­tyol alatt. Már csak a nö­vé­nyek sur­ro­gása törte meg a csen­det. Ide­á­lis ál­la­pot, ha az ember csak a saját gon­do­la­tait hívja meg társ­nak. Az éj­szaka hamar el­telt. Reg­gel, ami­kor las­san új­ra­é­ledt a világ, ha­za­in­dult ő is ki­tisz­tult fej­jel, át­gon­dolt terv­vel.

–  Jó reggelt, édesem!

–  Jó reggelt! – Kata nem aggódott. Gon­dolta, a férje az er­­dő­ben tölti az éj­sza­kát. Most pedig lát­ha­tóan meg­vál­to­zott han­gu­lat­ban ér­ke­zett vissza.

–  Segítsek valamit, kedves? – kér­dezte Lajos.

Mielőtt a gyerekek felébred­tek, az asszony már mun­ká­hoz lá­tott. Be­gyúj­tott a spar­heltbe, ké­szí­tette a reg­ge­lit, uzson­nát cso­ma­golt. Most úgy érezte, las­san hely­re­áll a meg­szo­kott rend.

–  Már nem kell! Készítek neked is reg­ge­lit. Nem fáz­tál át na­gyon?

–  Nem! – de ahogy kimondta, hirte­len zsib­badni kez­dett min­dene, ne­ki­szé­dült a kony­ha­szek­rény­nek. – Fá­radt va­gyok, nem sokat alud­tam az éj­szaka, le­fek­szem egy ki­csit.

Ilyen még sosem fordult elő vele. Hogy nap­köz­ben le­fe­küd­jön. De a hideg ok­tó­beri éj­szaka ki­szívta az ere­jét tel­je­sen. Be­szé­dült az ágyba, úgy fá­zott, még a fogai is össze­ve­rőd­tek. Las­san el­aludt. Ami­kor dél körül fel­éb­redt, majd negy­ven­fo­kos láz­zal resz­ke­tett az ágyon, mint a nyár­fa­le­vél. Or­vost kel­lett hívni. Tü­dő­gyul­la­dás. Per­sze ezt nem az er­­dő­ben szedte össze, va­la­mi­féle bak­té­rium okozta ál­lí­tó­lag. Négy héten ke­resz­tül nyomta az ágyat. Sza­pora lég­zése, magas láza, erős kö­hö­gése meg­ijesz­tette az egész csa­lá­dot. Végül le­gyen­gülve, de már ismét egész­sé­ge­sen vissza­tért ter­vei­hez. Már­tá­nak még más­nap el­küldte az sms-t, ő na­gyon sze­reti a gye­re­ke­ket, de már több nem fér az éle­tébe. Va­ló­ban saj­nálta. Úgy gon­dolt már az ezzel kap­cso­la­tos tör­té­né­sekre, mintha a sors bün­tetni akarná. Túl nagy bün­te­tés a majd­nem semmi bűn­höz ké­pest. Így azután lel­ki­is­me­ret-fur­da­lá­sát is könnyen le­győzte. Meg lehet szokni min­dent. A sors pedig néha olyan vi­sel­ke­dést vált ki az em­ber­ből, ami­ről saját maga sem hiszi, ő ezt így…, de mégis így. Be­lőle is szinte új ember lett az el­múlt hetek alatt. Az idő pedig gyor­san ha­ladt előre. Mind­járt itt a ka­rá­csony, majd a feb­ruár. Feb­ru­árra vár­ták a babát. Szó­val gyor­san to­vább kel­lett lépni. Fel­hívta Ko­csist, az el­ha­tá­ro­zása nem vál­to­zott, ha lehet, küld­jön leg­alább száz­ezer fo­rint elő­le­get. Fon­tos volt, úgy tudja itt­hagyni a csa­lá­dot, hogy min­den rend­ben le­gyen. Ja­nuár ti­zen­ötö­di­kére volt a műtét be­üte­mezve. Addig ő is meg­erő­sö­dik, idő is van arra, hogy min­dent el­in­téz­ze­nek a mű­tét­tel kap­cso­lat­ban. Va­la­hogy tisz­tulni lát­szot­tak kö­rü­lötte a dol­gok. Márta is je­lezte, té­ve­dett a ter­hes­sé­gét il­le­tően, min­den jót kí­vánt. Már volt a csil­lag­jós­nál, át­be­szélte vele a tör­té­né­se­ket.

–  Ez a férfi berobbant az éle­tembe, de most tele va­gyok ké­te­lyek­kel! Ő lenne az, akire vár­nom kell, vagy nem? Mu­száj pon­to­san tud­nom!

A nő kártyát vetett, megnézte a csil­la­gok ál­lá­sát, végül azt mondta:

–  Nem! Ez nem az a férfi, akire szá­mí­ta­nia kell. Vele a sor­suk csak rövid ideig ke­resz­tezi egy­mást. Ez most meg is tör­tént, csak ennyi volt az egész.

A lány úgy érezte magát, mint aki mély álom­ból éb­redt. Egy pil­la­nat alatt el­il­lant a sze­re­lem, úgy ahogy jött. Most már öröm­mel gon­dolt arra, csak té­ve­dett a ter­hes­sé­get il­le­tően. Ezt meg­úszta. Szen­tül meg­fo­gadta, sok­kal óva­to­sabb lesz. Mert mi lenne, ha va­ló­ban ter­hes lett volna? Ne­vel­hetné vi­dé­ken egye­dül a gye­re­ket, vagy koc­káz­tatna az abor­tusszal egy jö­vő­beni ba­ba­vá­rást. Szó­val sze­ren­cséje volt, gon­dolta mo­so­lyogva. Érezte, szíve nyitva áll egy új sze­re­lemre.

10.

– Szép jó reggelt! Van egy találós kér­dé­sem! Mond­ha­tom? – Réka nagy hang­gal ro­bo­gott be hét­főn dél­előtt a tv szer­kesz­tői szo­bá­jába.

–  Réka! Muszáj neked kora hajnal­ban hü­lye­ség­gel ter­helni ben­nün­ket? Csil­la­podj már le! – pró­bál­ták le­lom­bozni kol­lé­gái.

–  Hát, ha nektek délelőtt tíz óra kora haj­nal, akkor va­ló­ban nincs is mit mon­da­nom – sér­tő­dött meg a fi­a­tal ri­por­ternő. De a kol­lé­gák tud­ták, ez nem tart so­káig, úgy­hogy előbb-utóbb kény­te­le­nek lesz­nek vé­gig­hall­gatni ál­lan­dóan nyüzsgő mun­ka­tár­su­kat. Így is tör­tént. A nő lát­ha­tóan nem tu­dott mun­ká­hoz látni, amíg ki nem adta ma­gá­ból a ki­kí­ván­ko­zót. Így a két férfi úgy dön­tött, jobb, ha minél előbb túl­es­nek rajta.

–  Réka! Ha meghallgatunk, megígé­red, hogy csend­ben ma­radsz?

–  Végül is megpróbálhatom – neve­tett.

–  Na, jó! Halljuk!

–  Szóval a kérdés! Ha felét el­adom, akkor is egész marad. Mi az?

–  Találgatásra nincs időnk, elő a farbá­val! – pró­bál­ták a dol­got az el­vi­sel­he­tő­ség med­ré­ben tar­tani.

–  Jó! Akkor egy kávéra leszek hi­va­ta­los! – gon­dolta, ha ilyen en­ge­dé­ke­nyek, hátha a ká­vé­fő­zést is meg­ússza. A szer­kesz­tő­ség­ben ez az ő fel­adata volt, de utálta.

–  Na, halljuk, ne feszítsd tovább a húrt, te vad­alma! – ne­ve­tett a fő­nöke.

–  Hát a vese! És tudjátok, miért mon­dom ezt? – a töb­biek le­mon­dóan le­gyin­tet­tek. Ezt már nem úsz­hat­ják meg.

–  Tegnap hallottam a sztorit – kezdte a lány az író­asz­tal te­te­jén ülve, mi­köz­ben a lá­bá­val verte az asz­tal ol­da­lát. Ez a tech­nika arra volt ki­ta­lálva, a töb­biek ide­ge­ire men­jen, így előbb-utóbb min­dent rá­hagy­ja­nak. – Egy férfi árulja a fél ve­sé­jét, azért, hogy a csa­lád­ját el tudja tar­tani.

–  Na jó! Réka, elég a hülye­ség­ből! In­dulj dol­gozni! – a fő­szer­kesztő lát­ha­tóan egyre ide­ge­sebb lett.

–  Főnök, én komolyan mondom, és sze­ret­nék egy ri­por­tot ké­szí­teni erről a szto­ri­ról! Pon­to­san be­le­il­lik a "Nap­ja­ink" című ri­port­so­ro­zatba – erős­kö­dött a lány.

–  És mikor gondolod, hogy lesz időd rá? Mert én azt látom, a je­len­legi mun­kád sincs be­fe­jezve!

–  Ha kész vagyok egy órán belül, lehet? – csil­lant fel Réka szeme.

–  Lehet! – így azután eldőlt, Moh­ácsi Lajos tv-sztár lesz. Mondja va­laki, hogy a sors nem szól bele a dol­gok me­ne­tébe!

Három nap múlva az este hat órakor kez­dődő adás tel­jes har­minc perce egy bor­sodi köz­ség­ről és egy mun­ka­nél­küli, négy­gyer­me­kes tor­na­ta­nár­ról szólt. Egy or­szág lát­hatta, mit tesz a csa­lád­sze­re­tet és a lét­bi­zony­ta­lan­ság. A fi­a­tal ri­por­ternő leg­elő­ször az álmos, poros, sze­gé­nyes köz­sé­get mu­tatta be. Majd Moh­ácsiék kony­hája tűnt fel, és a kony­ha­asz­tal körül az egész csa­lád. A ki­csik ne­vet­gél­tek, a na­gyobb gye­re­kek meg­il­le­tődve hall­gat­tak. Kata, a há­zi­asszony szür­kén, szo­mo­rúan, meg­tör­ten vá­la­szol­ga­tott a kér­dé­sekre.

–  Egyvalamit nem értek, ne haragud­jon, ha ezt meg­kér­de­zem! Ön most az ötö­dik gye­rek­kel ter­hes. Ho­gyan lehet még gye­re­ket vál­lalni, ha ek­kora lét­bi­zony­ta­lan­ság­ban élnek? – a ri­por­ternő va­ló­ban kí­ván­csian várta a vá­laszt, és kí­ván­csian vár­ták sok szá­zez­ren, akik a tv kép­er­nyője előtt ültek. Mert mi is lenne ez, ha nem fe­le­lőt­len­ség?

–  Igen! Talán a kívülálló sze­mé­vel nézve fe­le­lőt­len­ség a mi gye­rek­vál­la­lá­sunk. Va­ló­já­ban ez nem ter­ve­zett gyer­mek. Mi vi­gyáz­tunk is, de csak ha­gyo­má­nyos módon. Így be­si­ke­re­dett. Ha meg már így ala­kult, akkor úgy dön­töt­tünk, meg­tart­juk. Ne­künk a gye­re­kek olyan öröm­for­rást je­len­te­nek, hogy egyébre nincs igé­nyünk.

–  De hát van biztonságos megoldás is. Miért nem sze­dett fo­gam­zás­gát­lót? Egész­ség­ügyi okai vol­tak? Ne ha­ra­gud­jon, hogy ilyen intim dol­gok­ról kér­de­zem, de a "be­si­ke­rült" ki­fe­je­zés egy ki­csit kö­vet­ke­zet­len­nek tűnik az önök ese­té­ben.

–  Ennek egyszerűen anyagi okai vol­tak. Nem tud­tunk ha­vonta több ezer fo­rin­tot ki­adni gyógy­szerre – az asszony lát­ha­tóan za­var­ban volt az erő­sza­kos szá­mon­ké­rés­től, de igye­ke­zett őszin­tén vá­la­szolni. "Ha már be­le­men­tek ebbe az egész ripor­tosdiba, akkor leg­alább ne kö­dö­sít­se­nek" – gon­dolta.

A férj kapta a legnehezebb kér­dést.

–  Hogyan jutott eszébe, hogy eladja a fél ve­sé­jét? Na­gyon mor­bid gon­do­lat! – a ri­por­ternő szinte el­len­sé­ge­sen erő­sza­kos­nak lát­szott. Ér­zé­kel­he­tően min­den em­pá­tia híján.

–  Valamit tennem kellett. Errefelé nincs mun­ka­le­he­tő­ség. Min­dent vé­gig­pró­bál­tam, ami csak le­het­sé­ges. Nem ta­lál­tam sem­mit. Nem azért, mert vá­lo­gat­tam. Bár­mi­lyen munka meg­fe­lelne. Semmi nem jött össze, va­la­mi­lyen meg­ol­dást kel­lett ke­res­nem.

–  Nem fél?

–  De, nagyon félek! De attól még job­ban félek, hogy nél­kü­löz a csa­lá­dom.

–  Kívánom önnek, oldódjanak meg a prob­lé­mái, de ne ilyen áron! – snitt. Könnyes sze­mek.

A riportfilm igazán jól sikerült. Ér­ző­dött a dráma, ame­lyen a férfi és csa­ládja ke­resz­tül­ment. Ezen az estén szót­la­nul ült a tv előtt az egész csa­lád. Még a ki­csik is hall­gat­tak. Nem volt ne­vet­gé­lés, egy­más cuk­ko­lása, hogy te mi­lyen hü­lyén nézel ki és így to­vább. Saját drá­má­juk­kal szem­be­sül­tek, és azzal, hogy ezt meg­tudta az egész világ. Sze­mér­me­tes em­be­rek szé­gyen­tel­jes ki­tá­rul­ko­zása. Ugyan nem szól­tak sem­mit, de szé­gyell­ték ma­gu­kat egy­más előtt is és az őket kö­rül­vevő kö­zös­ség előtt is. Mi lehet ennek a vége? Hogy lehet hol­nap az ut­cára ki­menni? Sőt! Hogy lehet is­ko­lába menni? Úgy érez­ték ma­gu­kat, mint aki­ket be­húz­tak a csőbe. A gye­re­ke­kért ag­gód­tak mind­ket­ten.

–  Ha az iskolában gúnyolni fognak ben­ne­te­ket a teg­nap esti ri­port miatt, ne ve­sze­ked­je­tek! Men­je­tek odébb! – Ennél jobb ta­ná­csot Lajos pe­da­gó­gus lé­tére sem tu­dott adni más­nap reg­gel.

–  Ugyan, apa, ne aggódj miattunk! – és La­lika ba­rát­sá­go­san meg­ve­re­gette az apja kar­ját.

–  Na, indulás, prücskök! – már el is fe­lej­tet­tek min­dent, egy­más bosszan­tása volt új­fent a cél.

Még délelőtt volt, amikor hívta őket a ri­por­ternő. Öröm­mel új­sá­golta, a műsor ha­tá­sára meg­ke­reste a szer­kesz­tő­sé­get egy bor­sodi vál­lal­kozó, aki a szom­széd köz­ség­ben fitnesz­ter­met nyit. Szí­ve­sen al­kal­mazná La­jost. Mint a me­sé­ben! És ettől kezdve még so­káig gyak­ran csör­gött a te­le­fon. Ki­de­rült, az em­be­rek na­gyon se­gí­tő­ké­szek. Sok fel­aján­lás ér­ke­zett a csa­lád szá­mára.

Lajos december elsején valóban mun­kába állt, és le­mondta a ve­se­át­ül­te­tés­sel kap­cso­la­tos egyez­sé­gét. Las­san meg­nyu­god­tak a ke­dé­lyek is, vissza­állt min­den a régi ke­rék­vá­gásba. Most már Ka­tá­nak is volt ideje azon rá­gódni, miért mondta a férje, hogy zsí­ros a haja és a többi kel­le­met­len dol­got. Így azután az ő harca kö­vet­ke­zett azért a fér­fi­ért, akit a sors neki ren­delt. Nem elé­ge­dett meg azzal, hogy a másik el­fog­lalja magát a mun­ká­já­val, és tü­rel­mes ott­hon. Újra nőnek akarta érezni magát, de ehhez kel­lett a férfi te­kin­tete. Ő is el­ké­szí­tette hát saját ter­vét, mint annak ide­jén férje, a csa­lád ér­de­ké­ben.

–  Gyerekek! Figyeljetek egy kicsit! Tud­já­tok, édes­apá­tok na­gyon nehéz idő­sza­kon ment ke­resz­tül, ezért azt ter­ve­zem, meg­lep­jük egy szép es­té­vel! Se­gí­te­tek?

–  Igen, anyu! – kiabálták boldogan.

–  Akkor a szombat estét nevez­zük ki meg­lepi es­té­nek. Jó lesz?

–  Jó lesz! – vágta rá a kórus.

–  Először is, én főzök valami fi­no­mat. Mi le­gyen az? Sze­rin­te­tek apu mit sze­ret a leg­job­ban?

–  Az nem lesz jó, mert apu a spe­nó­tot sze­reti a leg­job­ban – em­lé­ke­zett vissza kis Kata apja in­tel­me­ire. Ő pél­dául utálta a spe­nó­tot és a sár­ga­ré­pát, de ap­já­tól ezer­szer hal­lotta, mi­lyen finom.

–  Tudjátok mit? Töltött csirkét csi­ná­lok! Azt mind­annyian sze­ret­jük!

–  Hurrá! Jó! Jó! – visszhangzott a kórus.

–  És tortát is készítek! Mintha szü­le­tés­nap lenne.

–  Jaj, de jó! – ugrándoztak vidá­man a gye­re­kek.

–  Ti pedig szépen feldíszítitek a kony­hát! Vál­lal­já­tok?

Persze, hogy vállalták. Mindenki­nek meg­volt a maga fel­adata.

Az asszony szombat délelőtt mindent el­ké­szí­tett, dél­után pedig el­ment a fod­rász­hoz, be­fes­tette a haját egy ki­csit sö­té­tebbre. A koz­me­ti­kus­nál is el­töl­tött leg­alább két órát, így meg­szé­pülve, ki­smin­kelve, újon­nan vá­sá­rolt kölni il­la­tá­val fel­fegy­ver­kezve várta este a fér­jét. Már a tor­tára ke­rült a sor, ami­kor Lajos ér­zé­kelte, itt va­lami tör­té­nik. Most vette csak észre a fel­dí­szí­tett kony­hát, az asszony új fri­zu­rá­ját, a gye­re­kek iz­ga­tott nyüzs­gé­sét. Meg­ha­tot­tan né­zett végig csa­lád­ján, köz­ben arra gon­dolt, egy há­zas­ság akkor si­ke­res, ha a prob­lé­má­kon túl­jut. Mert az élet nem min­dig fe­né­kig tej­fel, de ha van, aki­vel meg lehet osz­tozni a bá­na­ton, az örö­mön, sok­kal de­rű­sebb a világ. Jó volt most ott ülni újra a kony­ha­asz­tal körül együtt, össze­tar­tozva lé­lek­ben is. Úgy érezte magát, mintha győz­tes csata után lenne. Va­ló­já­ban így is volt. Csa­tát nyer­tek, így együtt, hatan. Jó volt az asszony il­la­tát is újra be­szívni. Nem vib­rált itt semmi, csak a meg­nyug­vás, a sze­re­tet tette va­ló­ban meg­hitté az együtt­lé­tet.