Peti Zsombor

Fényszórók

(V.-nek)

Az arctalan kabátok homály-suhant képe
a mo­no­ton ha­va­zás tört tük­rén át nézve
tölti ki a lá­tó­tér fél-egé­szét s csap­kodva,
zengve-búgva-súgva ve­títi, rideg te­kin­te­tét.

Fényszórók elnyújtott fénysávja a dra­ma­turg.
Hó­födte tájon fek­szik a tá­voli Marienburg,
hol a lo­vag­rend pihen. Ki­vén­hedt falai közt
alak­ta­lan szel­le­mek meg­pi­henve ker­ge­tőz­nek.

De én, ím itt vagyok mint égbenyúló erőd,
s lép­teim­mel pró­bá­lom fel­töl­teni fogyó erőd.
Ha el­fo­ga­dod tőlem e kecs-becs aján­dé­kot,
s ha sza­vai­mat szét nem szó­rod.

S akkor, ha kezedben tartod a té­lies zú­gást,
har­so­nák sü­völ­té­sé­nek érdes-kül­lem hang­ját,
csak akkor! Majd él­he­tünk. E csúf me­den­cé­ben.
Őseink vert po­rá­ban, büsz­kén, kéz a kéz­ben.

De addig még legyünk nagyvonalú ifjak!
Hagy­juk csak, hogy zord sze­lek fúj­ja­nak!
S ha már ele­get fáz­tunk egy­más mel­lett,
át­sik­la­nak sze­meink a hó­pi­hék fe­lett.

Ölts fel melegebb öltözéket, mert messzire
tar­tunk, hol ugyan­így, pont ugyan­ennyire
nem le­he­tünk egy­má­séi, ha esik, ha sza­kad,
ha úttól poros ci­pőnkre ne­héz­kes sár tapad.

Csak álmainkban, mik télen meleget ádnak,
de nyá­ron izzó vas­fo­ko­sai az ár­kád­nak.
Ott, akkor és csak akkor kar­öltve
lép­ked­he­tünk, tet­szé­sünk sze­rint öl­tözve.

S majd, ha az Alpok bércein síelek, gon­do­lok rád.
Hogy mennyire sze­ret­néd, ha te is lát­hat­nád,
mit akkor én ész­le­lek tágra nyílt sze­mem­mel,
mi­a­latt ál­mom­ban ját­szom ki­nyúj­tott ke­zed­del.