Bácsi István

A halász és a fejedelem

Élt egy halász a messzi Kíná­ban, aki már két em­ber­öltő óta járta hal után nap mint nap a Huang-ho vizét. A vén ha­lász las­san és gör­nyed­ten járt, fejét ősz haj bo­rí­totta. Resz­ke­teg ke­zé­vel mind ke­vésbé bírta vonni a hálót, így hát a pi­a­con vett egy ká­ró­ka­to­nát. Kö­te­let kö­tött a hal­far­kas nya­kára, aztán a vízbe lökte. A madár alá­bu­kott, majd nem­so­kára fel­buk­kant, és egy nagy halat szo­ron­ga­tott a cső­ré­ben. A ha­lász oda­sie­tett hozzá, el­vette tőle a zsák­mányt. Majd meg­la­zí­totta a jó­szág nya­kán a kö­te­let, és a vö­dör­ből adott neki egy ki­sebb halat. A ká­ró­ka­tona egy szem­pil­lan­tás alatt le­nyelte a ju­tal­mát, és pi­hegve ült a csó­nak­desz­kán, míg­nem a ha­lász újra mun­kára fogta. Es­tére kelve a hal­far­kas egé­szen szép zsák­mányt szer­zett az öreg­nek, és köz­ben ő maga is jól­la­kott. Így mind­ket­ten elé­ge­det­ten tér­tek nyu­go­vóra. Ezen­túl így ha­lász­tak min­den­nap.

Ugyanebben az időben egy harcias ki­rály ural­ko­dott azon a vi­dé­ken. Az ural­kodó még fi­a­tal volt és erős, izmos lován fék­te­le­nül vág­tá­zott szer­te­szét tágas bi­ro­dal­má­ban. Foly­ton hadat vi­selt, hol a külső el­len­ség ellen há­bo­rú­zott, hol a sú­lyos adók ellen lá­zadó alatt­va­lói­val ha­da­ko­zott. Nyug­ha­tat­lan ter­mé­szete a ve­szélyt ke­reste min­de­nütt, s köz­ben egyre csak azon gon­dol­ko­dott, mi­kép­pen saj­tol­hatna ki még több adót alatt­va­lói­ból, hogy mind há­bo­rúkra és her­ceg­nőkre költ­hesse a ren­ge­teg pénzt. Így töp­rengve ve­tő­dött el a nagy fo­lyam part­jára, és meg­látta a ha­lászt. Elő­ször arra gon­dolt, hogy meg­adóz­tatja őt is, a hal­far­kast is. De aztán le­te­le­pe­dett a fűre a fel­sé­ges úr, és ér­dek­lődve fi­gyelni kezdte a ha­lá­sza­tot. Ha­ma­ro­san harag ön­tötte el.

–  Nézd az átkozott halászt, mint kí­nozza sze­gény ál­la­tot! – for­dult a test­őrök ka­pi­tá­nyá­hoz. – Azon­nal ho­zasd elém ma­da­ras­tól!

Míg a halász partra evickélt, a fe­je­de­lem a bün­te­tést fon­tol­gatta. Amint színe elé ke­rült, az öreg rög­tön a földre ve­tette magát, s arcát a füvek közé fúrta.

–  Ki hatalmazott fel, hogy így ki­zsák­má­nyold azt a jó­szá­got? – dör­rent rá vészt ígérő han­gon a fe­je­de­lem.

–  Magad adtad parancsba, felséges úr! – hang­zott a re­megő fe­le­let.

–  Hitvány szolga! – ordított a test­őr­ka­pi­tány, és na­gyot reccsent az öreg háta a bot alatt. A fel­ség lein­tette a ka­to­nát. – Be­szélj, ha­lász!

–  Öreg vagyok már – nyögött a ha­lász a pity­pan­gok közül –, nem bírom a hálót. Az adót pedig min­den­ki­nek meg kell fi­zet­nie, le­gyen bár­mi­lyen korú, így szól a tör­vé­nyed, fel­ség! Ha nem lenne a ma­da­ram, nem tud­nám meg­ke­resni az adóra valót!

A király gondolkodott.

–  Mivel bátran szóltál, halász, meg­ju­tal­maz­lak! Állj fel! A ma­da­ra­dat sza­ba­don en­ge­dem, te pedig meg­hal­hatsz emelt fővel! Mert ha­lált ér­de­melsz, mint­hogy engem okol­tál a ke­gyet­len­sé­ge­dért!

A halász alig állt fel, máris térdre ro­gyott, és kö­nyör­gésre emelte a kezét. Ekkor csapta le a fejét a test­őr­ka­pi­tány.

A király fáradtan kiköpött, és lóra szállt. Hogy rossz­ked­vét el­űzze, egy szép­sé­ges her­ceg­nőre gon­dolt. De ha­ma­ro­san ismét a ha­lász járt az eszé­ben. – Ez a szolga a fe­jemre ol­vasta a saját bű­neit – há­bor­gott. – De mi gon­dom vele! – szisszent fel ha­ra­go­san, és meg­sar­kan­tyúzta a lovát.