Bácsi István

Holtan heverő hópihék

Az illat az, ami mindig mellbevágja. Csi­ko­rogva nyí­lik a vas­ajtó, miu­tán ele­get ma­ta­tott, zör­gött a pánt la­kat­já­val. És akkor ott az az illat. A pin­ce­pe­nész nyir­kos doha ke­ve­re­dik a friss, ro­po­gós il­lat­tal, ami­nél fi­no­mabb il­la­tot ne­he­zen tud el­kép­zelni. Olyan az, mint a fe­le­sége il­lata. Ami­kor hossza­san időzve, ké­nyel­me­sen meg­für­dik a kád­ban, majd a kád­ból ki­kelve rej­tel­mes mű­ve­le­te­ket végez az idő vég­te­len­jé­ben, hogy végül ott áll­jon, mint min­den vá­gyak egyet­len ki­rály­nője, előre be­je­lentve a fen­sé­ges illat által. Akkor ő el­ve­szett, és nem is akar mást, csak azt a bó­dító egy­be­ol­va­dást. Ilyen hát ez az illat is, ele­gyedve a min­dent fel­faló pe­nész­gom­bák spó­ra­fel­hői­vel.

Már rögtön a bejáratnál ros­ka­dá­sig ra­kott rak­lapok so­ra­koz­nak nagy össze­vissza­ság­ban, hogy be­lépni is alig lehet. El­szo­rult szív­vel pil­lant oda. Mind az ő élet­pi­ra­mi­sá­nak egy-egy tég­lája. A múlt héten hord­ták le ide eze­ket, itt, köz­vet­le­nül a be­já­rat­nál. Bel­jebb már nem­igen volt hely. De most he­lyet kell szo­rí­tani az újabb szál­lít­mány vissz­áru­nak. Vissz­áru, dör­dül a szó a lélek üres ter­mé­ben. Vissz­áru, ami nem kell. Ez hát az ő mun­kája. Meg­állt, és nézte a tor­nyo­kat. Alul bon­tat­lan kö­te­gek, raj­tuk bon­tott fó­liá­ban, vagy csak sza­ba­don, kü­lön­féle köny­vek hal­mai. Szí­nes ka­val­kád a sok­féle bo­rító az el­ha­gyott könyv­tes­te­ken. Nevek. Min­den név egy arc, egy gesz­tus, egy re­mény. Itt fek­sze­nek te­he­tet­le­nül, mi­köz­ben a pince mennye­ze­tén las­san hízik egy víz­csepp, hogy le­sújt­son, akár egy bomba. Ő mind is­meri eze­ket az ar­co­kat és re­mé­nye­ket.

Sóhajt. A mellkasában nyilalló szo­rí­tás. Apja jut eszébe, és a démon, aki éj­sza­kán­ként az öreg mell­kas­ára ült, aztán már nap­pal is. Hát én is úgy vég­zem, gon­dolja. Bel­jebb óva­ko­dik, hogy he­lyet ke­res­sen. Mint va­lami túl­mé­re­te­zett óriás egy város szűk ut­cáin, ol­da­lazva fu­ra­ko­dik a köny­vek­ből ra­kott fel­hő­kar­co­lók kö­zött, ügyelve, hogy le ne bo­rítsa azo­kat. A föld­pad­lón könyv­la­pok he­ver­nek, amik se­lej­tes kö­tésű, szét­esett pél­dá­nyok­ból hull­hat­tak ki. Mun­ká­hoz lát.

Már a nadrágja is nyirkos az iz­zad­ság­tól és a ned­ves le­ve­gő­től. A kez­deti terv­szerű munka ki­lá­tás­ta­la­nul sok időt emész­tene fel, ezért már csak úgy össze­vissza, a pin­ce­belső könyv­he­gyei­nek te­te­jére szórja a kö­te­te­ket. Leül egy bon­tat­lan kö­tegre, hogy ki­fújja magát. A mel­lette lévő ku­pac­ból ki­vesz egy köny­vet, for­gatja. A szer­zőt jól is­meri, ő szer­kesz­tette min­den köny­vét. Nézi a hátsó bo­rí­tón a sze­líd mo­solyt. Kendő az, ami a fáj­dal­mat el­ta­karja, gon­dolja, mert min­den hiába. Ő is vissz­áru. Ar­cá­hoz szo­rítja a nyi­tott köny­vet, sze­mét be­hunyja. Mé­lyen be­szívja az új­könyv-il­la­tot, benn tartja. Újra át­járja az a bor­zon­gás, ami végig ott lap­pang benne egy-egy hosszú, iz­gal­ma­san ve­rí­té­kes vagy ideg­őrlő szer­kesz­tési fo­lya­mat során, hogy majd el­söprő erő­vel szántsa végig teste szö­vet­me­zőit, ha végül ott tartja ke­zé­ben a fris­sen il­la­tozó kö­te­tet. Le­te­szi a köny­vet, de arcán ott marad a sö­tét­ség. Már csak a kö­zeli tár­gya­kat látja éles fény­ben, min­den mást sötét lepel takar el.

Az egyre növekvő keserű harag erő­sebb nála. Az masszí­rozza össze­szo­rult mell­ka­sá­ban a szí­vét, az pré­seli össze a szá­ját, csi­kor­gatja a fo­gait, ő nem tehet sem­mit. Az ra­gadja meg és szag­gatja a könyv ge­rin­cét az ő vö­rösre ere­se­dett ke­zé­vel. A ke­mény­táb­lába ra­gasz­tott ívek már nem áll­nak ellen. Egy­más után tépi la­pokra és dobja fel azo­kat a sötét mennye­zet felé. Ami­kor már üres a keze, meg­der­med. Nézi a ki­szá­mít­ha­tat­la­nul szál­longó, va­kító könyv­la­pok ka­var­gá­sát a sem­mi­ben. Mintha óri­ási, iz­gága pely­hek­kel ha­vazna. Írott hó­pely­hek. Vajon Holle anyó írt-e va­laha a hó­pi­hé­ire, suhan át még egy gon­do­lat. Végül, mint egy utolsó, ha­tal­mas hó­labda, egy jég­tömbbe sű­rű­sö­dött hó­pe­hely­se­reg, ő is meg­ér­ke­zik a könyv­la­pok közé.

Aztán mozdulatlan lesz minden.