Csáky Imre

Tündekrónikák

(Ellenség vagy barát)

A havazás némileg csitulni látszott, ami­kor a far­kas­tanya lakói nyu­go­vóra tér­tek. Fur­csa fin­tora volt talán az égi­ek­nek, hogy az első ag­gá­lyok­tól men­tes álom kö­szönt rájuk, ami egy­ben az utolsó is volt…

Egy óvatlan pillanatban a he­lyi­ség ab­laka ir­tó­za­tos ro­baj­jal rob­bant rájuk. Az ab­la­kon be­il­lanó nyú­lánk ár­nyak füst­szerű je­le­né­sei egy szén­fe­kete szél­ro­ham ha­tá­sára öl­töt­tek tes­tet, egy­más után. A vitál­dé­mo­nok ve­zére dü­höd­ten ki­ál­tott fel.

–  Farkasok! Pusztuljatok mind a nyo­mo­rult fér­gek!

A zajra felijedtek ugyan Elexináék, de már késő volt. Ezek a lé­nyek meg­le­pően gyor­sak vol­tak. Egy­szerre tud­tak éte­riek és fi­zi­ka­iak is lenni. Talán egye­dül csak Nina tu­dott kez­deni va­la­mit a hely­zet­tel. Az egyik lénnyel már harcba is kez­dett. Úgy tűnt, tu­da­to­san ki­várta a dé­mont tá­madó ug­rá­sá­ban, mikor van a meg­tes­te­sü­lés és az éteri hekka köz­tes ál­la­po­tá­ban, ez­után rá­ug­rott. Fo­gait az át­ala­kuló nya­kába mé­lyesz­tette. Mire a démon vi­szo­nozta volna a ha­ra­pást, sűrű, bar­nás vére már Nina po­fá­ját pettyezte. Teste ko­or­di­ná­lat­lan rán­gásba kezdve ro­gya­do­zott. A harc köz­ben oda­kint is el­kez­dő­dött. Körös-körül nyü­szí­té­sek, vad csa­ho­lá­sok ki­ál­tot­tak az ég felé, hogy ez­után vissz­hang­ju­kat a lent nyugvó kat­lan őriz­hesse. Né­hány barna far­kas si­etve ro­hant be men­teni, ami ment­hető. Lenila szé­pen fa­ra­gott ván­dor­bot­já­hoz nyúlt, ami­kor mögé sik­lott a vitál árny­lé­nye. Felé su­hin­tott, ám az még nem öl­tött tes­tet. A bot el­len­ál­lás nél­kül su­hant át a dé­mo­non. Lenilát tá­ma­dója, ki­hasz­nálva az át nem adott len­dü­le­tet, vissza­lökte fek­he­lyére. Ez­után tel­jes tes­tet öltve ne­he­ze­dett rá. Sze­ren­csére az egyik barna far­kas há­tul­ról mar­can­golni kezdte, így nem tu­dott ne­ki­kez­deni pré­dája fo­gyasz­tá­sá­nak. Lát­ha­tó­lag fáj­tak neki a sé­rü­lé­sek, me­lye­ket a té­pő­fo­gak okoz­tak, ám in­kább csak aka­dá­lyoz­ták, mint­sem gyen­gí­tet­ték volna. Elexina eköz­ben az egyik kiezit fák­lyá­val ha­do­ná­szó be­to­la­ko­dó­val vi­as­ko­dott. Egyre töb­ben vol­tak, ugyanis akadt már olyan is, aki nem szár­nyalva jött be az ab­la­kon, in­kább át­má­szott.

–  Most megdöglesz te rohadék, ele­ve­nen fogsz el­ro­hadni a kár­ho­zat fa­gyos láng­ján!

A tapasztalatlan démonnak azonban in­kább csak a lár­má­zása volt fö­lé­nyes. Ügyet­len pró­bál­ko­zá­sok­kal ha­do­ná­szott víz­szin­tes moz­du­la­tok­kal Elexina felé, amit a lány könnye­dén el­ke­rült. A kez­deti raj­ta­ütés lé­lek­tani elő­nye las­san sem­mivé ol­vadt. Idő­köz­ben a far­ka­sok is rá­jöt­tek a vitál­dé­mo­nok gyen­gé­ire. Azon­ban a tá­ma­dók lé­pés­elő­nyét nem tud­ták be­hozni. Gyor­sa­sá­guk ál­ta­lá­ban far­kas­vég­zet­hez ve­ze­tett.

Ami Ninát illeti, ő sem volt túl sze­ren­csés, mert immár két vitál árnya ment neki. Amíg egyi­kük­nek si­ke­rült elég je­len­tős sé­rü­lést okozni ahhoz, hogy fe­kete köddé kell­jen vál­nia, a másik há­tul­ról rán­gatta kar­mos ke­zei­vel, igen nagy fáj­dal­mat okozva ezzel sze­gény­nek. Ám ahogy előtte lévő el­len­fele el­tűnt, hát­ra­per­dült, és amennyire ere­jé­ből tel­lett, be­le­mart a ke­zekbe, hi­szen jól tudta, ha hasz­nál­ha­tat­lanná teszi a ke­ze­ket, a tu­laj­do­no­suk­nak is­mé­telt lét­sík­vál­tásra lesz szük­sége. A dolog be­vált. Fe­kete köd, majd egy ideig ci­ká­zás, aztán egy szussza­nás­nyi üres­ség. Ki­hasz­nálva a pil­la­nat­nyi re­ge­ne­rá­ciós időt, vissza­for­dult, hogy szem­mel tartsa előtte állt el­len­fele meg­tes­te­sü­lési kísér­le­tét…, és meg­fogta. Fi­gyelte a fe­kete ka­var­gás köz­pont­ját, majd meg­be­csülte hol lesz a tá­madó nyaka. Ez­után ne­ki­ron­tott, üd­vö­zölve egy ha­lá­los ha­ra­pás­sal. Heroi­ku­san küz­dött. Lát­ha­tó­lag ez a tak­tika volt a túl­erő­vel szem­beni leg­ha­tá­so­sabb fegy­ver. Mind­ez­zel csu­pán egyet­len­egy baj volt, nem tudta, hogy ezt a lob­ba­né­kony harc­mo­dort med­dig lesz képes fent tar­tani

A barna farkas Roni volt, és meg­le­het, kü­lö­nö­sen hang­zik, de Lenila még sosem látta ilyen­nek, mind­an­nak el­le­nére, hogy vele volt a va­dá­sza­to­kon. Talán ő kö­tő­dött hozzá a leg­job­ban, és ez most lát­szott csak iga­zán. Tel­jes ere­jé­ből mar­can­golta a rá­ne­he­zedő démon hátát, va­ló­ság­gal lyu­kat szag­ga­tott a testbe. A ki­frö­csögő barna vér egyre job­ban fel­tü­zelte. Az állat po­fája már félig el­tűnt a Lenilá­val hu­za­kodó vitál­ban. Ekkor a férfi fel­üvöl­tött, és kény­te­len volt en­gedni a fo­gá­sá­ból. Köddé lett. Lenila kapva az al­kal­mon, fel­pat­tant, majd fegy­ve­rét elő­re­sze­gezte. Roni kis híján be­le­zu­hant. De sze­ren­csé­jük volt, hű ba­rátja mel­lette hup­pant a fek­hely szal­má­jára. Roni amint föl­det ért, rög­tön vissza­for­dult tá­madó ál­lásba, hogy lássa el­len­fe­lük is­mé­telt anyaggá vá­lá­sát.

Eközben Elexina felkapott egy lécet a be­rob­bant ab­lak­ból, és a fák­lya felé su­hin­tott egy jobb­ról balra ha­ladó, eny­hén ívelt moz­du­lat­tal. Ke­resz­tezni akarta a fák­lyát, hogy ki­üsse a tá­madó ke­zé­ből, de el­sik­lott a láng mel­lett. Egy szem­vil­la­nás­nyit any­jára pil­lan­tott, ami­kor meg­tör­tént az el­kép­zel­he­tet­len…

Nina energiatartalékai a vé­gük­höz kö­ze­led­tek már, ami­kor az ajtón is be­ron­tott újabb három vitál­démon. Oda­kint a far­ka­sok csa­ho­lá­sai és dü­hödt hör­gé­sei fo­ko­za­to­san fáj­dal­mas nyü­szí­té­sekbe csap­tak át. Már egyre ke­ve­seb­ben ma­rad­tak állva har­cuk­ban.

A hős vezérszuka immáron képtelen volt to­vább vé­deni az ajtó front­ját. A be­ér­kező három vitál­démon, hasz­nálva éteri lét­ele­mét, kö­rül­re­pülte őt né­hány­szor, azután anyaggá válva, gyors egy­más­után­ban mar­tak fel­váltva Nina tes­tébe. Azu­tán megint egy gyors kör, és újabb ha­ra­pá­sok kö­vet­kez­tek. Min­dig más he­lyen okoz­tak sé­rü­lést a far­kas­nak. Gyor­sak vol­tak, Nina pedig fá­radt, és már több seb­ből is vér­zett. Ami­kor egyet el­ka­pott volna, jött a kö­vet­kező ha­ra­pás vagy kar­mo­lás. Egész tes­té­ben tom­bolt a kín…

Elexina abban a lopott szem­vil­la­nás­ban lá­tott meg négy újabb ér­ke­zőt. Roni el­ka­pott egyet, jól be­tá­jolva si­ke­rült be­le­mé­lyesz­teni kar­mait, ám még mi­előtt vég­re­hajt­hatta volna ter­vét, a másik, mögé ke­rülve, ir­tó­za­tos erő­vel mé­lyesz­tette bele fo­gait a hátsó nyak­iz­ma­iba. Hát­ra­ka­pott volna, de izmai már nem en­ge­del­mes­ked­tek. Érezte, amint az éles szú­rá­sok le­bé­nít­ják. Tes­tét át­járta a hűvös zsib­badt­ság. A barna far­kas utol­jára fel­nyö­gött, majd ki­múlt. Lenilát pedig ol­dalba kapta egy tes­tet öltő vitál, míg ő a szé­pen fa­ra­gott fegy­ver kris­tály­he­gyű végét a Ronit le­győző dé­monba szúrta. A ha­ra­pás a ve­rő­eret érte. Fel­si­kol­tott pár pil­la­natra, majd ijedt hangja el­halt a szom­jas halál tor­ká­ban.

–  Anyaaaaaaaa!

Elexina már két démonnal kénysze­rült ha­da­kozni, ami­kor meg­pil­lan­totta any­ját a földre rogyni. Mind­ed­dig ta­nács­ta­la­nul vag­dal­ko­zott az ab­lak­ból szár­mazó léc­cel, és öt­lete sem volt arra, ho­gyan kö­ze­lítse meg a be­to­la­ko­dó­kat anél­kül, hogy ne ha­rap­ják meg. Most vi­szont a benne éb­redő düh véget ve­tett a de­fen­zív harc­mo­dor­nak.

Elhajította a lécet a fáklyás felé, olyan elemi erő­vel, hogy a démon sze­mét át­szúrta, mire az vinnyogva lég­ne­művé osz­lott. A másik köz­vet­len mö­götte in­dí­tott tá­ma­dást, ám nem tudta őt meg­fogni fi­zi­kai va­ló­sá­gá­ban. Elexina fel­or­dí­tott, tes­tét ti­táni harag ha­totta át. Hangja mentáltól iz­zott, most már csak nyo­mai­ban volt em­beri. Va­lami más szü­le­tett be­lőle, talán az a bes­tia vált most fel­nőtté, amely gyer­mek­ként csu­pán el­csú­fí­tani volt képes. Fi­zi­kai­lag meg­szűnt lé­tezni. Em­ber­teste fel­emel­ke­dett a föld­től, majd szel­lemmé vált, humán alak­já­ról le­vál­tak a vég­tagok. A szel­lem­arc áll­kap­csai ismét meg­nyúl­tak, szür­kés­fe­hér szőr­zet nőtt raj­tuk. Fülei he­gyessé vál­tak. Fogai pedig tű­he­gyes ké­sekké. Hosszúra nö­vekvő, új lá­bain te­kin­té­lyes mé­retű man­csok nőt­tek. Mell­ka­sán és alsó tag­jain erő­tel­jes izom­zat dom­bo­rult. Miu­tán át­ala­ku­lá­sát be­fe­jezte, fel­hör­dült, és szem­be­for­dult a mö­götte álló tá­ma­dó­já­val, aki szem­mel lát­ha­tó­lag meg­rö­kö­nyö­dött a vá­rat­lan for­du­lat­tól. Elexina rá­mor­dult, és egyet­len ha­ra­pás­sal le­tépte a fejét. A dé­mo­nok nem nyu­god­tak bele az erő­vi­szonyok vá­rat­lan meg­vál­to­zá­sába, ezért új len­dü­le­tet véve rá­re­pül­tek a meg­szü­le­tett gi­gá­szi far­kas­bestiára. Azon­ban hiába is pró­bál­ták meg­se­bezni, fi­zi­kai tes­tük­kel kép­te­le­nek vol­tak akár egy kar­co­lást is ej­teni rajta, ugyanis a fe­ne­vad­nak nem volt anyagi jel­lege. Elexina egy ma­ga­sabb szel­lemi lét­for­mába ke­rült. Aszt­rál­teste jóval na­gyobb ener­gi­ák­kal ha­totta át a fi­zi­kai síkot…

Nina félájultan esett össze, ami­kor a dé­mo­no­kat hir­te­len egy ha­tal­mas szür­kés­fe­kete mancs csapta a föld­höz. A meg­le­pe­tés­től a félig anyagi lét­for­mák resz­ketve hul­lot­tak a pad­lóra. A ha­tal­mas fe­kete vér­far­kas pil­la­na­tok alatt szét­tépte egyi­ket a másik után. Nina fél­hol­tan pi­he­gett a pad­lón, po­fá­já­ból vér szi­vár­gott. A lény rá­né­zett, együtt érző mor­gást hal­la­tott felé, ez­után to­vább­állt.

Elexina mindeközben teljes vérmá­mor­ban dü­hön­gött. El­len­fe­lei be­lát­ták már, hogy ez ré­szük­ről tel­je­sen esély­te­len ügy. Me­ne­kü­lőre vet­ték, vesz­tükre azon­ban rossz irányba re­pül­tek. Elexina éteri lény lévén röp­té­ben is képes volt el­kapni őket. Egy­szerre több vitál­dé­mont is a füst­szár­nyai­nál fogva rán­ga­tott vissza. Azt akarta, hogy szen­ved­je­nek, ezért anyaggá vá­lásra kész­tette őket. Nem szag­gatta szét az inaló fe­ke­te­sé­ge­ket, még csak le sem nyelte. Mind­össze annyit seb­zett raj­tuk, hogy ne le­gyen ere­jük szárnyra kelni. Majd az asztrál- és az anyagi lét közt ver­gődő ha­lálra ítél­te­ket a földre do­bálta. Az em­ber­szörny­szerű, ago­ni­záló, félig-med­dig füst­szár­nyú kor­cso­kat ez­után egy ku­pacba ra­kos­gatta. Aztán tép­kedni kezdte róluk a vég­ta­go­kat. Kezek, lábak röp­köd­tek, a szoba kü­lön­böző pont­ja­iba. Lassú agó­niá­ju­kat, si­pító és vinnyogó hang­ju­kat a ha­tal­mas vér­far­kas tá­vol­ról fi­gyelte. Majd, ami­kor vég­leg meg­sem­mi­sül­tek, és tes­tük csu­pán egy meg-meg­buggyanó barna tó­csává lett, a vér­far­kas az ezüst­fe­hér lény elé állt.

Egy örökkévalónak tűnő szusszanás­nyi ideig csak néz­ték egy­mást. Fur­csa pil­lan­tás volt ez, mintha az egész ed­digi csata ha­ragja benne lett volna. Elexi­nának végig az volt az ér­zése, mintha ez a lény azért bá­mulná, mert hal­vány fo­galma sincs arról, mi is tör­tént itt. Ret­te­ne­te­sen bosszan­totta a vér­far­kas ér­tet­len­sége. Ezért úgy ha­tá­ro­zott, neki is fi­zet­nie kell az itt el­kö­ve­tett bű­nö­kért.

Összeszedte hát minden erejét egy végső, egy­ben utolsó tá­ma­dásra. Ám a ro­busz­tus al­vi­lági meg­lepte ere­jé­vel és für­ge­sé­gé­vel. Éteri anyag­ta­lan­sága sem volt gond szá­mára. A man­csain az asztrál­meg­tartó bű­vö­let­ener­giák könnyű­szer­rel érin­tet­ték tes­tét. Ezért, ha ha­rapni pró­bált, ha­tal­mas üté­se­ket ka­pott a po­fá­jára. Kar­mo­lá­sai szin­túgy ku­darcra vol­tak ítélve, mert min­dig ki­tért elő­lük. Azu­tán egy kis idő el­tel­té­vel már üté­se­ket sem ka­pott. El­len­fele tel­jes­ség­gel vissza­hú­zó­dott a vé­de­ke­zésbe. Nagy mé­re­tét meg­ha­zud­tolva ját­szi könnyed­ség­gel el­ug­rált előle. És ami Elexi­nának a leg­bosszan­tóbb volt, már eszébe sem ju­tott meg­se­bez­nie őt. – Talán arra sem tart mél­tó­nak, hogy meg­öl­jön, ha egy­szer ennyire könnyű el­len­fél va­gyok? – tű­nő­dött Elexina. – Ha ütött, ő el­ha­jolt, ha kar­molt, ő el­té­rí­tette man­csait. Ha ha­ra­pott, vil­lám­gyor­san el­lé­pett előle.

Forgolódtak, dulakodtak még egy da­ra­big, azután a vér­far­kas egy ké­kes­fe­hé­ren de­rengő fel­leg­ben el­tűnt. Né­hány pil­la­na­tig ér­tet­le­nül né­zett körbe, de nem lá­tott sem­mit. Majd vá­rat­la­nul egy szú­rást ér­zett a hasán. Az el­sut­to­gott mon­dat is­me­rős volt az ál­mai­ból.

–  Aludj csak! – mondta a nő, aztán min­den el­sö­té­tült.

Már azt hitte ez maga a halál, de té­ve­dett. Egy kas­tély lak­osz­tá­lyá­ban éb­redt, újra em­beri mi­vol­tá­ban, ami­kor egy nő kissé ag­go­dal­mas arc­ki­fe­je­zés­sel rá­nyi­totta az ajtót.

–  Hát felébredtél? Éhes, esetleg szom­jas nem vagy? – kér­dezte a nő

–  Te ki vagy? – érdeklődött Elexina.

–  Az, akit megpróbáltál megölni – mo­so­lyo­dott el kissé a ven­dég­látó.

–  Te miért nem tetted meg, ha egy­szer a préda a tiéd volt?

–  Mert nem szokásom a saját né­pe­met öl­dösni! Cso­dál­koz­tam is, te miért aka­rod az én vé­re­met venni.

–  Hogyhogy a te népedet?

–  Ugyan miért ölnék meg egy farkas­li­dér­cet?

–  Egy micsodát?

–  Egy farkaslidércet. Ez volt az első át­ala­ku­lá­sod ugye?

–  Azt hiszem, igen.

–  Akkor ideje, hogy dühödön kívül a gon­do­la­tai­dat is hasz­náld! Li­dérc­ként épp­úgy, ahogy em­ber­test­ben. Saj­ná­lom, ami a fal­kád­dal tör­tént. Hidd el, nem én tet­tem. Gon­do­lod, hogy ide­hoz­ná­lak, ha meg akar­ná­lak ölni? Ezt ott is meg­te­het­tem volna, ezt te is tudod.

–  Mi történt a többiekkel?

–  Meghaltak, csak egy farkas maradt. Most még na­gyon gyenge, de fel­épül majd. Már későn ér­tünk oda, nem tud­tunk se­gí­teni, saj­ná­lom! Aljas, ro­hadt vitál­fattyak, azt hi­szik az övéké egész Örökéj!

–  De ők kik?

–  Akiket te kibeleztél. Vérszopó dé­mon­nép­ség. Ők is ugyan­olyan éjszü­löttek, mint mi, de kü­lönb­nek hi­szik ma­gu­kat. Le­né­zik a ma­gunk­faj­tát, és ural­kod­ná­nak raj­tunk. Ál­landó te­rü­leti há­bo­rú­ink van­nak velük. Be­kép­zelt, pök­hendi ala­kok mind! Un­do­rító, kis pat­ká­nyok. De most jobb, ha te is pi­hensz, erő­söd­nöd kell. Hol­nap még be­szé­lünk, aztán meg, ha bármi kell, szólj a ko­mor­nyi­kom­nak!

–  A komornyikodnak? – finto­ro­dott vissza Elexina cso­dál­kozva.

–  Igen, neki. Most már tényleg pi­henj, mert meg­le­pe­té­sem van a szá­modra, ami egyéb­ként egy kis fel­adat­tal jár.

–  Azért hagytál életben, hogy szol­gál­ja­lak? Akkor in­kább ölj meg most! – hir­te­len újra érezte az ak­kori ha­ra­got, ám túl gyenge volt ahhoz, hogy bár­mit is te­gyen.

–  Higgadj már le, meglátod tetszeni fog! Ha meg nem, akkor nyu­god­tan el­me­hetsz.

Elexina belenyugvóan sóhajtott. Végül is… amúgy se na­gyon van hová men­nie. No, és ha egy­szer meg kell dol­goz­nia a kosz­tért és kvár­té­lyért, hát ő ugyan nem lesz rest.

–  Mi a neved?

–  Elexina.

–  Én Nerien vagyok, légy üdvözölve a far­kas­erődben Örökéj er­de­jé­ben! Pi­henj csak! – mondta Nerien, köz­ben meg­iga­zí­totta az areáni szö­vésű te­rí­tőt ked­venc ho­mok­órája alatt. Aztán még vissza­né­zett be­te­gére, végül ki­for­dult a szo­bá­ból…