Peti Zsombor

Az utolsó sóhajnyi cigaretta

Mintha egy tornácon ülnék, és néz­ném a hul­lámzó ten­gert éj­szaka a hold fé­nyé­ben, hall­gat­nám a hang­ját. Fe­kete za­kó­ban, a kék-fehér in­gem­ben, egy pohár whisky az asz­ta­lon, benne két darab jég.

Az ajtó kitárul mögöttem, belép egy fazon. Azt ál­lítja, men­nünk kell, vé­gezni sze­retné azt, ami­ért jött. A fe­kete in­gébe szőtt se­lyem­szá­lak­tól szinte fény­lik a mell­kasa a hold­fény­ben. Rá­gyújt egy ci­ga­ret­tára, bó­lint, hogy azt még meg­iha­tom. Le­hú­zom az italt, ke­ser­ve­sen égeti a tor­ko­mat, szinte át­égeti. De jól­esik az a fel­forrt érzés. Rám néz, hogy me­he­tünk-e? Fel­eme­lem a mu­ta­tó­uj­jam, s én is rá­gyúj­tok. Ezt még hadd szív­juk el, mon­dom neki, s ő mo­so­lyogva bó­lint. Azt mondja, sze­reti az ilye­ne­ket, mint én, mert én nem el­len­ke­zem, hogy nem aka­rok vele menni, má­so­kat úgy kell erő­szak­kal vinni. Meg­mo­soly­gom, amit mond, s egy na­gyot só­haj­tok. Nézem, ahogy a füst ele­gán­san fel­száll s el­ka­va­rog a le­ve­gő­ben, mint egy heves vihar. Ezt nem úgy szí­vom, ahogy a töb­bit, gé­pies moz­du­la­tok­kal, nem. Ennek min­den rész­le­tét ki­él­ve­zem. Meg­ve­re­geti a vál­lam, azt mondja, nyugi, nem fog fájni, s ki­la­zítja a nyak­ken­dő­jét. Ol­dalt lép, leül mel­lém, egy ki­csit még vár­ha­tunk, mondja.

–  Milyen érzés? – kérdem, s ő las­san, me­rengve vá­la­szol.

–  Nem tudom, még soha nem éreztem sem­mi­lyen­nek. Jövök és el­vég­zem, amit kell, erre va­gyok hi­va­tott.

–  Fordított helyzetben mit mondana? – kér­dem mo­so­lyogva.

–  Fordított helyzetben? Fogalmam sincs, nyu­godt len­nék, mint ön – vá­la­szol kissé bá­gyad­tan.

–  Menjünk! – mondom szomorúan, s vissza­né­zek még egy­szer a gyö­nyörű­szép ki­lá­tásra, meg is jegy­zem, hogy ma kü­lö­nö­sen gyö­nyörű. A fickó csak vál­lat von, sze­rinte ugyan­olyan, mint min­den este. Lép­teink hossza­san tör­nek előre az éj­szaka csend­jé­ben. S egy­szerre síri csönd lesz.

Valaki kibiztosít, valaki lő, va­laki el­esik, va­laki el­sé­tál.