Kósa Sándor

Mintha

4.

A katona – ha lehetséges –
áll­jon ellen dai­mo­nai hí­vá­sá­nak,
lé­lek­ben min­denre le­gyen: fel­ké­szülve!
(el­kép­zelt ka­to­nai sza­bály­zat)

Esténként a de­ne­vé­rek

Péntek este volt, halottak napja, egy gyer­tya égett a kan­tin elő­re­nyúló pult­ján, a lángja el­ha­jolt, ahogy el­men­tem a kö­ze­lé­ben, hogy csat­la­koz­zam a két öreg­ka­to­ná­hoz, Ma­dár­hoz és tőle le­vá­laszt­ha­tat­lan vé­den­cé­hez, Bo­lond­hoz. Egye­dül ültek egy asz­tal­nál a pult mel­lett, úgy néz­tek ki, mint két össze­es­küvő, és amint be­lép­tem, in­tet­tek, hogy csat­la­koz­zam hoz­zá­juk. Szo­kat­lan volt ez az in­vi­tá­lás, mert csak fe­lü­le­te­sen érint­kez­tünk, ennek el­le­nére sokat tud­tunk egy­más vi­selt dol­gai­ról, és nagy­já­ból sej­tet­tük, hogy mire szá­mít­ha­tunk a má­sik­kal kap­cso­lat­ban. Le­ül­tem és vá­ra­kozó ál­lás­pon­tot fog­lal­tam el.

Tudtam, hogy Madár azonnal védőszár­nyai alá vette Bo­lon­dot, aki agy­vér­zés­sel szü­le­tett, és vi­sel­ke­dé­sé­nek csak­ugyan vol­tak szo­kat­lan meg­nyil­vá­nu­lá­sai, amit nem min­denki tu­dott el­sőre el­fo­gadni. Az a te­kin­tély, ami Ma­dár­ból su­gár­zott (va­lódi te­kin­tély volt ez, nem ki­ví­vott), meg­védte min­den­től és min­den­ki­től. Ahogy telt az idő, a szo­kat­lan lett a meg­szo­kott, Bo­lond be­ta­go­ló­dott a har­ma­dik sza­kaszba, de ket­te­jük kap­cso­lata mit sem vál­to­zott, ek­korra már olya­nok volt, mint egy össze­szo­kott duó.

Misibáró később jelent meg a szí­nen, va­la­hon­nan vi­dék­ről he­lyez­ték át, szin­tén a har­ma­dik sza­kaszba, vég­zet­sze­rűen Brékli szá­za­dos kezei alá. Madár fel­mérte a hely­ze­tet, és a duót tri­óvá fej­lesz­tette, így pró­bálva meg távol tar­tani Misi­bárót a szá­za­dos­tól. A pa­ran­cso­kat ő vette át, to­váb­bí­totta a két vé­den­cé­nek, és gon­dos­ko­dott róla, hogy azok végre is hajt­sák azo­kat. Így min­den­kit sok kel­le­met­len­ség­től óvott meg.

De ami történt, abban én is hibás va­gyok, mondta Madár, és a forró ká­vés­csé­szét két te­nye­ré­ben tar­totta, köz­vet­le­nül ka­rá­csony előtt esett meg a dolog, az utolsó mun­ka­napok egyi­kén. Misi­báró el­szö­kött a kö­zeli fa­luba házi­pálin­káért, de még ebből se lett volna baj, ha nem issza túl magát, de túl­itta, és ennek let­tek lát­ható, sőt hall­ható kö­vet­kez­mé­nyei. A hosszú la­pát­ját be­le­vágta a fel­la­zult ta­lajba, felül be­le­ka­pasz­ko­dott, és soha nem lá­tott lé­pés­va­riá­ciók­kal tán­colni kez­dett, tel­jes kö­rö­ket le­írva oda és vissza, köz­ben, ügyelve a tánc és az ének kö­zötti össz­hangra, to­rok­han­gon is­me­ret­len dal­la­mo­kat csalt ki ma­gá­ból. Az egész olyan volt, je­gyezte meg Madár, mint az észak-ame­ri­kai kígyó in­diá­nok kul­ti­kus szer­tar­tása. A szá­za­dos úgy tett, mintha nem látna sem­mit, csak ha­za­felé a bu­szon, mi­köz­ben Misi­báró ré­szeg álmát aludta, tu­datta a sza­kasz­ve­ze­tő­vel, hogy a re­ni­tens ka­to­na­köny­vét egy ideig pi­hen­tesse.

Az nem lehet, mondta Misibáró, ami­kor Bo­lond­dal le­fek­tet­tük, és egy pil­la­natra fel­éb­redt, az ün­ne­pekre haza kell men­nem, vár­nak a csa­jok. Mire a fejét le­tette a pár­nára, már újból aludt.

Arra ébredtem, hogy a felső ágy tar­tó­va­sába ka­pasz­kodva üvöl­tö­zik, ki­da­gadt nyak­erekkel. Fel­kap­csol­tuk a lám­pát, jöt­tek per­sze a be­szó­lá­sok, mi­lyen fur­csa ha­tása van ennek a pá­lin­ká­nak, du­gulj el, báró, le­ver­lek mint karót, meg ehhez ha­son­lók. Csak akkor lett néma csend, ami­kor meg­je­lent Brékli az aj­tó­ban, és mind­annyian lát­tuk, hogy az öv­tás­ká­já­ban ott lapul a pisz­to­lya. Át­küldte a bárót a szem­ben lévő klubba egy vö­dör­rel meg a hozzá tar­tozó fel­mo­só­ronggyal.

Madár szünetet tartott, ivott a mézeskávéból (egy rész kávé, két rész Ja­ma­ica rum, a kan­ti­nos le­le­mé­nye), és óva­to­san vissza­he­lyezte a csé­sze­aljra.

Egy darabig csendben feküdtünk a sö­tét­ben, min­denki fent volt, vár­tunk. Elő­ször jól ki­ve­hető puf­fa­ná­so­kat hal­lot­tunk, majd ha­tal­mas reccse­nést. Mint ké­sőbb ki­de­rült, a csocsó­asz­talt te­rem­tette le a földre, egy hétig kel­lett új lá­ba­kat esz­ter­gálni hozzá lent a mű­hely­ben, végül az üveg­csö­röm­pö­lé­sekre már min­denki tal­pon volt és ro­han­tunk át, a dá­kó­val verte ki sor­ban a nagy üveg­táb­lá­kat, lent a be­já­rat előtti be­tont el­lep­ték az üveg­cse­re­pek, és csak akkor hagyta abba, ami­kor vész­jós­lóan kör­be­fog­tuk. Va­laki le­ro­hant Tréf­li­ért, aki ha­ma­ro­san meg­je­lent be­fű­zet­len ba­kan­csá­ban, zöld al­só­nad­rág­ban, de ki­fo­gás­ta­lan ingét nya­kig be­gom­bolta, míg ro­hant föl­felé, hogy aztán fel­fogja a neki szánt ro­ha­mot kerek, izmos ha­sá­val. Misi­báró be­szo­rult az egyik sa­rokba, de szem­mel lát­ha­tóan nem adta fel, az ab­lak­pár­ká­nyon ket­té­törte a dákót, és mint pus­kás ba­jo­net­tet meg­for­gatta a feje fe­lett, kis teret nyerve ez­ál­tal maga körül. Köz­vet­le­nül Tréfli háta mö­gött áll­tam, és éppen azt akar­tam mon­dani neki, hogy ro­han­juk le tes­tü­le­ti­leg, mi­előtt ismét meg­je­le­nik a szá­za­dos, de már késő volt, ott állt az aj­tó­ban. Lát­tam, hogy a báró is ész­re­vette, és azt is, hogy le­sze­gett fej­jel, a dákót elő­re­tartva el akar ro­hanni mel­let­tünk, hogy be­le­vágja a szá­za­dosba, de a min­denre el­szánt Tréfli egy ököl­csa­pás­sal le­te­rí­tette, teste a len­dü­let­től el­csú­szott a falig, ami végül meg­ál­lí­totta, nem messze a moz­du­lat­lan szá­za­dos­tól.

Bolond már rég közbe akart szólni, most látta, hogy al­kal­mas pil­la­nat­hoz ér­ke­zett a tör­té­net.

Mutasd meg Rizsának, hogy mi tör­tént veled!

Madár, kis hezitálás után feltűrte az ingét a ha­sá­ról, és a gyenge vi­lá­gí­tás el­le­nére jól lát­szott, a köl­dök­től ki­in­duló ujj­nyi vas­tag heg ho­gyan foly­ta­tó­dik a bor­dák ívén át a váll irá­nyá­ban, és ho­gyan fogy el több ágra sza­kadva köz­vet­le­nül a váll alatt.

Túl közel mentem hozzá, amikor ha­do­nászni kez­dett, mondta, és vissza­gyűrte az ingét a nad­rág­jába.

A vér beleszáradt az ingbe, foly­tatta Bo­lond, úgy kel­lett ki­szedni a seb­ből a roj­to­kat meg a cér­ná­kat a Hon­véd kór­ház­ban, mert őt is el­vitte a mentő, nem­csak a bárót.

Egy hétig ápolták a sérülései­vel, vette vissza a szót Madár, aztán át­vit­ték a Sárga Házba. Kü­lön­böző hírek ér­kez­tek róla, enyhe, majd sú­lyos­bodó han­gu­lati za­va­rok­ról, kez­dődő vagy már ki­fej­lő­dött pszi­chi­át­riai tü­ne­tek­ről, má­niás de­presszió?, és ahogy lenni szo­kott, senki sem tu­dott semmi biz­to­sat.

Bolond ekkor felállt, mert egy szá­momra ész­lel­he­tet­len jel­ből meg­ér­tette, hogy Madár va­lami bi­zal­ma­sat akar velem kö­zölni, és vissza­vitte az üres ká­vés­csé­szét.

Igen, mondta, mikor ketten marad­tunk az asz­tal­nál, Misi­bárónak, ennek a flú­gos fu­tam­nak, ma dél­előtt tízig je­lent­kez­nie kel­lett volna a lak­ta­nyá­ban, mert a dok­to­rok ismét szol­gá­lat­ké­pes­nek nyil­vá­ní­tot­ták, de szo­kása sze­rint nagy ívben le­szarja az egé­szet, és vagy piál va­la­hol, vagy nőzik, eset­leg egy­szerre mind a ket­tőt.

Rám nézett, és várta, hogy könnyít­sem meg a dol­gát. Arra gon­dol­tam, hogy mi­lyen kár, hogy csak most ül­tünk egy asz­tal­hoz, de hát neki más volt itt a fel­adata.

Igen, mondtam én is, nyugodt lehetsz, a báró az első sza­kaszba fog ke­rülni, jó messzire a szá­za­dos­tól.

Kivette a visszaérkező társa ke­zé­ből az újabb adag erő­sí­tőt, és las­san meg­itta.

Mindjárt jövök, mondta, és felállt, hogy el­in­téz­zen még va­la­mit.

Hová mentek ma este?, kérdeztem.

Hozzá, felelte, hogy szétkapjuk a régi Pan­nó­niá­ját, be­zsí­roz­zuk az al­kat­ré­sze­ket, hogy el­áll­ja­nak ta­va­szig. Aztán el­gon­dol­ko­dott, lát­tam, hogy benne ma­radt még egy-két dolog.

Azért hívják Misibárónak, mert ami­kor berúg, min­dig raccsolni kezd, és ami­kor na­gyon berúg, még a gyöngy­ház­fé­nyű lor­nyont is sze­mé­hez il­leszti, amit az utolsó mun­ka­he­lyé­ről lo­pott, mondta, tej­színt ön­tött a ká­vé­jába ke­verni kezdte, majd mi­előtt be­le­ivott volna fel­kí­nálta nekem.

Nem kóstolod meg?, ebben nincs rum.

Akkor pláne nem, mondtam, de hol volt a báró utolsó mun­ka­he­lye?

Valamelyik pimf külvárosi színház­ban, de nem szí­nész volt, tette hozzá ne­vetve, hanem kel­lé­kes.

Kezdtek beszivárogni a notó­rius té­vé­né­zők, nagy zajt csap­tak a fal mel­letti, egy­másba csúsz­ta­tott szé­kek le­eme­lé­sé­vel, és azzal, hogy mint a mo­zi­ban, pad­so­ro­kat ala­kít­sa­nak ki velük. Bo­lond rej­té­lyes mo­soly­gás köz­ben nem vett róluk tu­do­mást, szó­ra­ko­zot­tan ka­varta a kávét.

Tudod mért hívják Madárnak a Madárt?, és vá­laszt nem várva foly­tatta, mert az utolsó mun­ka­he­lyén…, itt meg­állt egy pil­la­natra és vi­gyo­rogni kez­dett, ne­hogy meg­kér­dezd Rizsa, hogy hol volt az utolsó mun­ka­he­lye, szó­val, ami­kor még darus volt, még­pe­dig a leg­job­bak közül való, a leg­jobb tér­lá­tású, neki nem kel­lett to­to­jáz­nia, pikk-pakk már he­lyén is volt a dolog, szó­val, kü­lön­böző nőket vitt fel abba a szé­dítő ma­gas­ságba, és aki hagyta magát fel­vinni, az mást is ha­gyott, szó­val na­gyo­kat ke­fél­tek ott a ma­gas­ban. Egy­szer engem is fel­vitt, még hu­gyozni se tud­nék ott, nem­hogy izélni, ak­kora izém van…

Tériszonyod.

…tériszonyom van, hogy csak na!, végre meg­kós­tolta a ká­vé­ját. Pont olyan, ami­lyen­nek sze­re­tem.

De miért hívják Madárnak?, kérdez­tem ér­tet­le­nül.

Elég lökött vagy Rizsa, ha még ezt sem tudod, mondta, majd ret­tentő ha­mi­san éne­kelni kez­dett: Darumadár fenn az égen!

Pofa be!, szólt valaki a né­ző­tér­ről, már el­kez­dő­dött a hír­adó.

Menjünk!, mondtam, hadd nézzék nyu­god­tan a tévét.

Nem lehet, suttogta, meg kell vár­nom, míg vissza­jön.

Kényszerűségből hallgattuk a hí­re­ket egy ideig.

Valami készül Afganisztánban, majd meg­lát­já­tok, szó­lalt meg va­la­me­lyik nagy­okos.

Madár még a híradó vége előtt vissza­ért, és mi­előtt újra el­tűnt volna, oda­súgta.

Ha holnap, vagy holnapután megjön, (mert meg fog jönni, ebben biz­tos va­gyok), akkor a mai napra an­te­da­tál­já­tok, mondta, és már el is tűnt a kan­tin­ból.

Megvártam, hogy a film elkez­dőd­jön, csak akkor áll­tam föl, hogy kö­ves­sem a pél­dá­ju­kat, és a fa­te­le­pen át el­tá­voz­zak, de az aj­tó­ban be­le­üt­köz­tem Gyufa őr­nagyba, az első sza­kasz pa­rancs­no­kába.

Éppen magát keresem, mondta. Elha­lad­tunk a fegy­ver­szoba ráccsal vé­dett aj­taja előtt, ki­nyi­totta az ír­noki iroda aj­ta­ját, és elő­re­en­ge­dett.

Nem zavarnám önt, ha nem ismerném, és nem tud­nám, hogy mi­lyen jól gépel, Rizsa hon­véd, mondta az őr­nagy, és el­mo­so­lyo­dott, jó­in­du­la­túan, mint aki biz­tos abban, hogy nem lesz vissza­uta­sí­tás­ban része. Pár hete nem lát­tam, azóta még job­ban le­fo­gyott, egyen­ru­há­já­nak szé­les ujjai csak úgy lef­feg­tek vé­kony csuk­lóin. Ki­nyi­totta a tás­ká­ját, hosszan ma­ta­tott benne, végül kéz­írá­sos lapok tö­me­gét vette elő, és ne­ki­lá­tott a rend­sze­re­zé­sük­nek. Majd si­ke­rült sor­rendbe rakni őket, és va­la­mi­lyen, előt­tem is­me­ret­len szisz­téma sze­rint ket­té­vá­lasz­tani. Mind­ezt egy­sze­rűbb lett volna ülve el­vé­gezni, de va­la­mi­ért, talán szó­ra­ko­zott­ság­ból, állva ma­rad­tunk az egész be­szél­ge­tés ideje alatt.

Nyugodtan eldobhatják azt a köny­vet, amit a be­vo­nu­lás­kor kap­tak, mondta, sze­ret­ném egy ki­csit szí­ne­sebbé tenni eze­ket a szom­bat dél­előtti elő­adá­so­kat. Úgy gon­dol­tam, és re­mé­lem egyet ért velem, hogy hol­nap­tól kezdve egy, a ha­dá­sza­tot és had­mű­vé­sze­tet át­fogó, minél több kér­dést érintő elő­adás-so­ro­za­tot in­dí­ta­nék. Nem, ne ijed­jen meg, nem me­gyünk vissza az óko­rig, Julius Ca­e­sart nem tár­gyal­juk, hogy mást ne mond­jak, elég lesz a na­pó­le­oni há­bo­rúk­tól kez­de­nünk, hozzá kell ten­nem, hogy ez az ini­ci­a­tíva tel­jes mér­ték­ben tőlem ered, ter­mé­sze­tes, hogy a fe­le­lős­sé­get vál­la­lom, mert úgy gon­do­lom, ezek az is­me­re­tek egy­ál­ta­lán nem fö­lös­le­ge­sek, ha önök már úgyis egyen­ru­hát vi­sel­nek.

Jobb kezébe vette a vastagabb pak­sa­mé­tát.

Ez tartalmazza a holnapi elő­adás anya­gát, amely a vé­de­lem kér­dé­sé­vel fog­lal­ko­zik, rövid be­ve­zető résszel indul, aztán idé­ze­tek kö­vet­kez­nek, hogy na­gyobb rá­lá­tá­suk le­gyen a te­o­re­tika mű­ve­lő­ire, töb­bek kö­zött meg­is­mer­ked­het­nek Clausewitz té­mába illő mun­kái­val, végül lesz egy kis dia­ve­tí­tés a vé­del­met szol­gáló ka­to­nai épít­mé­nyek­ről, úgy­mint erő­dök­ről, vá­rak­ról, sán­cok­ról és a többi.

Átadta a lapokat.

Remélem, az írásom olvasható.

Futólag belenéztem, a ceruzá­val írt és jobbra dőlő sorok könnyen ke­zel­he­tő­nek tűn­tek.

Még valamit szeretnék mondani, mondta, miu­tán pár per­cig el­gon­dol­ko­dott. Jövő szer­dán lesz a for­ra­da­lom 62. év­for­du­lója. Át­adta a kes­ke­nyebb pak­sa­mé­tát. Egy kis meg­em­lé­kező szö­veg ez, ha el­ké­szül mind­ket­tő­vel, tegye bele őket ebbe a nagy dosszi­éba, és demonst­ratívan fel­mu­tatta.

Egy kicsit lehangolódtam, ez több­órás munka lesz. Aztán kény­sze­re­sen fog­lal­kozni kezd­tem azzal, hogy vagy meg kell szá­moz­nom az ol­da­la­kat, vagy össze­fűzni őket, ha nem aka­rom, hogy össze­ke­ve­red­je­nek és las­sít­sák a mun­kát.

Az őrnagy egyenesen állt, figyelte van-e még kér­dé­sem. A fény fe­lül­ről érte az arcát, mé­lyen ülő sze­mei egé­szen el­tűn­tek a szem­öl­dök­csont ere­sze alatt, per­ga­men­színű bőre rá­ta­padt az arc­csont­jára. Be­le­bújt a ka­bát­jába, már a sapka is a fején volt, ami­kor vá­rat­la­nul rám vil­lant a te­kin­tete, mint ami­kor fé­lel­münk­ben vagy a cso­dál­ko­zás­tól tágra nyit­juk a sze­mün­ket, de most egyik­ről sem le­he­tett szó, és ettől vált ez a vil­la­nás hát­bor­zon­ga­tóvá, de már el is lé­pett mel­let­tem, kö­szö­nés he­lyett a sap­ká­já­hoz emelte jobb ke­zé­nek két ujját.

Éjfél után hagytam abba a gé­pe­lést, mert a be­ve­zető rész ki­dol­go­zott­sága és lát­tató ereje egyre in­kább meg­fo­gott, meg az az ív, ame­lyet fel­vá­zolt a fran­cia for­ra­da­lom vé­dő­har­cai­tól a nagy hó­dí­tá­so­kig; ez egy egé­szen új pers­pek­tí­vá­ból áb­rá­zolta az eu­ró­pai tör­té­nel­met, és erre nem vol­tam fel­ké­szülve, mert meg­mu­tatta, hogy a ka­to­na­ság sze­re­pét nem ön­ma­gá­ban kell vizs­gálni, hanem sok­kal tá­gabb össze­füg­gé­sek­ben. Fel­ve­tő­dött az a kér­dés ben­nem, hogy ma­kacs el­fo­gult­sá­gom, ami­vel a ka­to­na­sá­got ke­ze­lem, egé­szé­ben helyt­álló-e, vagy van­nak itt még fe­lül­vizs­gá­landó kér­dé­sek, és mit kell eset­leg re­vi­de­ál­nom. Ösz­tö­nö­sen vé­de­kez­tem hát egy szel­lemi be­ha­to­lás ellen, amely­ben vol­tak ér­de­kes ele­mek, ez két­ség­te­len. Reg­gel az idé­ze­tek­kel foly­tat­tam.

Mi a védelem célja? A meg­tar­tás. Meg­tar­tani könnyebb, mint meg­sze­rezni, kö­vet­ke­zés­kép­pen a vé­de­lem, ha egyenlő esz­kö­zö­ket té­te­le­zünk fel, könnyebb a tá­ma­dás­nál. Mi teszi könnyebbé a meg­tar­tást vagy a meg­őr­zést? Az, hogy min­den el­fe­csé­relt idő a védő ja­vára szol­gál. Ott is arat, ahol nem ve­tett. Min­den téves né­zet­ből, fé­le­lem­ből vagy te­he­tet­len­ség­ből el­ma­radt tá­ma­dás a védő hasz­nára válik. Ez az előny a hét­éves há­bo­rú­ban a po­rosz ál­la­mot ne­megy­szer meg­men­tette a meg­sem­mi­sü­lés­től. Ez a vé­de­lem fo­gal­má­ból és cél­já­ból eredő előny min­den vé­de­lemre jel­lemző, és az élet más te­rü­le­tén, kü­lö­nö­sen a há­bo­rú­hoz oly közel álló jog­gya­kor­lat­ban a beati sunt possi­dentes (bol­do­gok a tu­laj­do­no­sok) latin köz­mon­dás­ban is meg­nyil­vá­nul. Ehhez járul egye­dül a há­ború sa­já­tos­sá­gá­ból ere­dően egy másik, ki­vált­kép­pen a vé­de­lem javát szol­gáló előny, a terep tá­mo­ga­tása. A har­cá­szat­ban tehát min­den üt­kö­zet, le­gyen nagy vagy ki­csiny, vé­dő­le­ges­nek szá­mít, ha a kez­de­mé­nye­zést át­en­ged­jük az el­len­ség­nek, és be­vár­juk, míg arc­vo­na­lunk előtt meg­je­le­nik.

Efgyuri nyitott rám, kezében fogmosó­pohár, vál­lán a tö­rül­köző, nem lát­tam a sze­mét, mert a he­lyén csak két rés volt, kö­rü­lötte piros duz­za­nat. Csak állt ott és fogta a ki­lin­cset.

Háromkor, mondta, a hangja re­kedt volt, és olyan mély­ről jött, hogy alig ér­tet­tem, gyere az ebéd­lőbe. És be­csukta az ajtót, nem várta meg, hogy meg­kér­dez­zem, mi a fene tör­tént vele teg­nap óta.

Amikor elkészültem a hosszabb anyag­gal, ol­dalt három he­lyen össze­csip­pen­tet­tem a la­po­kat, hogy az őr­nagy könnyeb­ben tud­jon la­pozni. Az ab­lak­hoz men­tem, az udvar még nép­te­len volt. Meg­szó­lalt mel­let­tem a te­le­fon, a sza­kács kér­dezte, hogy hány adag reg­ge­lit küld­jön föl. Aztán megint meg­szó­lalt, Anett volt, sokat be­szélt és jó­kedvű volt, pedig meg­egyez­tünk abban, hogy ha a lak­ta­nyá­ban hív, rövid lesz és cél­ra­törő, nem kell min­dent meg­tudni a „belső el­há­rí­tás­nak", de most jó­le­sett ez a cse­ve­gés, meg­be­szél­tük, hogy tízre ide­jön.

Mostanában sokat foglalkoztat Diotima.

A mantineiai asszony?, kérdeztem, de nem tö­rő­dött a köz­be­ve­té­sem­mel, újabb fon­tos té­mába kez­dett, aztán el­bi­zony­ta­la­no­dott és el­hall­ga­tott.

Az álmom, mondta egy kis szünet után.

Összefüggésben van Diotimával…

Igen, felelte, és mint aki lát min­dent, mintha köz­ve­tí­tene, még so­ha­sem hal­lot­tam ilyen fel­fo­ko­zott ál­la­pot­ban, me­sélni kezdte. Csak egy­szer szól­tam közbe.

A víztorony?!

Nem hagyta ki a részleteket sem, és mire vég­zett, nem ma­radt idő az elem­zésre, mert neki öl­töz­nie kel­lett, nekem meg be­fe­jezni a hát­ra­lévő szö­ve­get. Az első mon­dat így szólt:

Azon az október végi napon Pet­rográd népe egy em­ber­ként kelt fel, hogy el­fog­lalja a cári ha­ta­lom gyű­lölt jel­képét, a Téli Pa­lo­tát.

Nem az-e a vágyatok, hogy minél tel­je­seb­ben eggyé vál­ja­tok, úgy, hogy sem éjjel, sem nap­pal el ne sza­kad­ja­tok egy­más­tól? Mert ha ez a vá­gya­tok, kész va­gyok ben­ne­te­ket össze­for­rasz­tani és egy­másba ol­vasz­tani úgy, hogy ket­ten eggyé vál­tok… Gon­dol­já­tok meg, hogy ezt kí­ván­já­tok-e, és ki­elé­gít-e ben­ne­te­ket, ha ezt meg­kap­já­tok? Anett ment elől, az utca eny­hén lej­tett, és csak né­hány ház állt benne, ké­tol­dalt fák sze­gé­lyez­ték, és a vas­tag ágak, ha el­en­ged­tek egy-egy le­ve­let, az las­san pö­rögve szállt a le­ve­gő­ben, amely sűrű volt a pá­rá­tól, és meleg a kései nap­sü­tés­től. Itt állt a víz­to­rony. A kapu ke­reszt­lé­cei közül né­hány már el­kor­hadt, az egyik szárny félig nyitva volt. A szé­les csi­ga­lép­csőn is Anett ment elől, néhol itt is hi­ány­zott egy-két fok, de könnye­dén át­ug­rott fö­löt­tük. Fent a szé­les, kör alakú te­rem­ben az ab­la­kok sza­bá­lyos rit­mus­ban kö­vet­ték egy­mást, üveg már egyik­ben sem volt, és ahogy a nap­fény egy irány­ból be­zú­dult, éles sá­vo­kat ha­sí­tott ki ebből a kü­lön­le­ges tér­ből.

Anett megszabadult a ruháitól, hát­tal állt, moz­du­lat­la­nul. Én is le­vet­kőz­tem és szo­ro­san mögé áll­tam. Elő­ször a bal láb­fe­je­met csúsz­tat­tam az övébe, a bo­ka­ízü­le­tek hal­kan egye­sül­tek, olyan han­got adva ki, me­lyek a pa­tent­kap­csok zá­rá­sa­kor ke­let­kez­nek, aztán a láb­szár csont­jai egye­sül­tek, majd a térd­ízü­le­tek a már is­mert kat­ta­nás­sal, a comb­cson­tok na­gyobb együtt­moz­gást igé­nyel­tek, köz­ben lép­nem kel­lett a jobb lá­bam­mal is, hogy mire a csípő- és me­den­ce­csont­okra kerül a sor, már egy szint­ben le­gye­nek, ezek ké­nyes rész­nek bi­zo­nyul­tak, so­káig tar­tott a he­lyez­ke­dés, a ge­ni­tá­liák egy­másba csú­szása már jóval könnyeb­ben ment, egy­előre nem is volt időnk ennél a rész­let­nél hosszab­ban el­időzni, mert jött a bél­trak­tus és a gyo­mor egy­be­fo­nó­dása, és mi­előtt a szív kö­vet­ke­zett volna, Anett bor­dái mint a roló lécei, el­vál­tak egy­más­tól, hogy az enyéim ebbe az űrbe be­ha­tol­ja­nak, és a hordó don­gái­hoz ha­son­lóan masszív kör­ívet al­kos­sa­nak, el­ér­kez­tünk a tü­dő­höz és a szív­hez, a kis és a nagy vér­kör­ben meg­dup­lá­zó­dott a vér áramló mennyi­sége, ahogy a tüdő két­szer annyi le­ve­gőt szí­vott be és ki, a nyak­csi­go­lyák hal­kan pat­tan­tak, a ko­po­nya var­ra­tai is, és az agy négy fél­te­kéje még egy kis ideig le­be­gett a már kellő nagy­sá­gúra tá­gult ko­po­nya csont­csé­szé­jé­ben, és ekkor ab­szo­lút csend lett.

Az ablak előtt a táj elsöté­tült, be­lép­tünk a saját időnkbe.

Anett vette észre először a képek meg­je­le­né­sét, és hogy ezek a képek tet­szés sze­rint meg­ál­lít­ha­tóak.

Mi ez?, kérdezte.

Ez Zamárdi, egy évvel a for­ra­da­lom után, már erő­sen sö­té­te­dik, nagy­anyám egy kis­ko­csi­ban húz maga után, át a vas­úti so­rom­pón, nem­rég jö­vünk a rég­óta el­nép­te­le­ne­dett Ba­la­ton-part­ról ha­za­felé a kis házba, hogy ne le­gyek ott­hon, ha megint ki­törne egy újabb for­ra­da­lom, és ott hátul, ez a ha­tal­mas ber­nát­he­gyi vi­gyáz rám, hogy abból az irány­ból is védve le­gyek…

Mi ez?, kérdeztem.

Ez a kislány a kör közepén én va­gyok, egy pá­ri­zsi óvo­dá­ban hat­van­ket­tő­ben, és éne­ke­lek, a mama az ablak előtt áll, el­len­fény­ben, nem látom az arcát, fran­ci­ául éne­ke­lek, sur le pont D'Avignon, ami­kor be­fe­je­zem, az óvó­néni biz­tat, hogy va­lami ott­ho­nit is, ta­vasz­ról és víz­ről szól a dal, még nem tudom mek­kora je­len­tő­sége lesz ennek, hogy mit vált ki a ma­má­ból, és hogy az ő aka­rata fog ér­vé­nye­sülni a pa­pá­é­val szem­ben, aki ven­dég­elő­adó az egye­te­men, és a sza­bad­ide­jé­ben a Bateau Lavoirt járja, és ma­radni akar…

Mi ez?, kérdeztem.

Ez Rügen szigete, kamasz vagyok, nya­ra­lunk, és el­vo­nu­lok messze a szü­leim­től, egy olyan he­lyet ke­re­sek, ami meg­in­dít ben­nem va­la­mit, fel­ál­lí­tom a fes­tő­áll­ványt, a ten­ger­nek hát­tal állok, mert csak a tu­datra van szük­sé­gem, hogy ott van, és az ál­lan­dóan vál­tozó fény­ben fes­teni kez­dem a tájat, itt értem meg elő­ször, hogy nem azt kell fes­te­nem amit látok…

Mi ez?, kérdezte.

Ez Caserta, a Bourbon-palota nagy, orosz­lá­nos lép­cső­háza, és pró­bá­lok a vé­gére járni a lép­cső tit­ká­nak, mert azt tudom, hogy ez nem a mé­re­te­ken múlik, a hosszú­ság, szé­les­ség il­letve a ma­gas­ság egy­más­hoz vi­szo­nyí­tott ará­nyain, mert ez nem ma­gya­rázza azt az ér­zést, amely elfog, ha fel­felé lép­kedsz rajta, já­rá­sod miért lesz olyan könnyű és le­begő, mintha le­felé lép­ked­nél…

Elfogytak a képek, az utolsó, a ka­ma­ra­er­dei ös­vényt mu­tatja, ahogy a kocsi lám­pái az út fö­lött össze­hajló fák sö­tét­zöld ágait pász­tázza, és ahogy elő­tű­nik a ma­gá­nyo­san álló ház az ala­csony domb te­te­jén.

A barlangos test megtelt, a nyál­ka­hár­tya ha­ránt­ré­tege ki­tá­gult, a moz­gás kör­kö­rö­sen ön­ma­gába tért vissza, és az üte­met, a rit­must egyet­len met­ro­nóm se tudta volna le­ké­pezni, mert min­dig volt benne va­lami sza­bály­ta­lan­ság.

A denevérek, akik időcsapdába ke­rül­tek, mint a bom­bá­zók, egy­más után re­pül­tek ki az ab­la­kon, a még sö­tétbe.

Körvonala­zó­dik a szá­zad­törzs

Ott ültünk Efgyurival az üres ét­kez­dé­ben, előt­tünk az asz­ta­lon ott állt az a két sö­rös­üveg, amely nem­rég még egy hű­tő­ben várt a so­rára, és amely H. őr­nagy tu­laj­do­nát ké­pezte, aki teg­nap éj­szaka, egy nagy­vo­nalú gesz­tus­sal fel­aján­lotta Efgyu­rinak, ezzel el­len­té­te­lezve azt a szi­szi­fu­szi mun­kát, me­lyet az ő ér­de­ké­ben vég­zett.

Mi volt ez a munka?, kérdez­tem.

Undorító, adminisztratív jellegű rab­szol­ga­munka, vá­la­szolta.

És miért járt ez ekkora másnapos­ság­gal?

Mert közben folyton ittuk a szü­lő­he­lye pa­ti­nás piá­ját, azt a ki­bal­tá­zott szat­mári szil­vát.

Megborzongott, ahogy kimondta.

Tényleg szarul nézett ki, még nem is lát­tam ilyen ál­la­pot­ban. Nem le­he­tett akkor sem ré­sze­gebb, ami­kor Béárpi tár­sa­sá­gá­ban fel akart mászni a kö­zeli gyár hasz­ná­la­ton kí­vüli ké­mé­nyére.

Ami azt illeti, te sem vagy egészen komp­lett, mondta, miu­tán meg­ivott egy nagy po­hár­ral. A ma dél­előtti elő­adás­ról be­szé­lek, és vér­eres sze­mei­vel rám te­kin­tett egy pil­la­natra, nem tu­dott még foku­szálni, mint a cse­cse­mők.

Azt a szöveget ketten írtuk, mert tud­tam mire céloz, én meg a dai­mo­nionom.

Akkor vonultasd be azt az illetőt, hogy osz­toz­zon a fe­le­lős­ség­ben is.

És észrevette valaki, hogy miről szól a szö­veg?

Ketten is, vágta rá azonnal, Tréfli meg én. A szö­ve­get, ahogy te ne­vezd, a stú­diós Lő­rinc ol­vasta fel a maga zso­lozs­mázó mo­do­rá­ban, per­sze sem­mit nem értve abból amit olvas, az őr­nagy ekkor már nem volt bent, a saját elő­adása után ki­ment, gon­do­lom pi­henni egy ki­csit. Akkor kap­tam fel elő­ször a fejem, ami­kor a nap ese­mé­nyei kö­zött szóba ke­rült Kerenszkij, aki szerb tiszt­nek öl­tözve me­ne­kült ki a pa­lo­tá­ból, aztán sor­ban jöt­tek a kanoni­záció­ból ki­ma­radt, de mond­hat­nám úgy is, apok­rif ese­mé­nyek, a női őrség szét­za­va­rása, meg ahogy az Ide­ig­le­nes kor­mány mi­nisz­te­reit meg­lep­ték va­cso­rá­zás köz­ben, aztán a for­ra­dal­má­rok hogy dajda­joz­tak haj­na­lig a pin­cé­ben ta­lált már­kás bo­ro­kat iszo­gatva, meg per­sze tör­tek és zúz­tak. De nem ma­radt ki a for­ra­da­lom ve­ze­tő­jé­nek könnyű kéz­zel oda­ve­tett csip­ke­lő­dése, igaz, itt na­gyon kel­lett tudni a sorok kö­zötti ol­va­sás mű­vé­sze­tét annak, aki ezt meg akarta ér­teni, csak egy példa, a ve­zető po­fa­szőr­ze­té­nek el­tá­vo­lí­tása úgy lett be­ál­lítva, mint ügyes csel a ha­tó­sá­gok meg­té­vesz­té­sére, de mi, a vájt fülű ol­va­sók tud­juk ám, hogy ez csak puszta gyá­va­ság­ból tör­tént így, meg hogy rá­adá­sul fog­fá­jást imi­tálva be is kö­tötte a fél po­fá­ját, minek? kér­dez­heti a gya­nút­lan hall­gató, ami­kor Pet­rográd népe egy em­ber­ként stb., kitől félt akkor ez az ember?

Efgyuri kiszáradt, megitta a ma­ra­dék sört, és le­ha­jolt az asz­tal lá­bá­hoz tá­masz­tott dosszi­é­ért.

De hogy került ide Tréfli?, kérdez­tem.

A szerencsétlen betévedt erre az elő­adásra, mel­let­tem volt még egy hely. Annál a rész­nél, ami­kor a szö­veg azt ecse­teli, hogy nem volt éles lő­szer az Au­róra ágyú­já­hoz, és csak a dísz­lö­vés­hez tar­ta­lé­kolt vak­töl­ténnyel kez­dő­dött az ost­rom, felém for­dult és így szólt:

Ebben a dologban benne van a Rizsa keze, itt dö­göl­jek meg, ha nem!

Kezet csókolhatsz, folytatta Efgyuri, mert meg­sze­rez­tem a gé­pelt pél­dányt, de elő­húzta a kéz­ira­tot is, meg­for­dí­totta, és meg­mu­tatta. Rövid üze­net­vál­tás volt B. al­ez­re­des és D. ez­re­des kö­zött, akik el­ol­vas­ták és en­ge­dé­lyez­ték a nyil­vá­nos fel­ol­va­sást.

Nem vettük észre, de egyszer csak ott állt mel­let­tünk Mile, a szá­zad Her­mé­sze, hírek vi­vője és ho­zója. Nem tudta el­dön­teni, kihez be­szél­jen, végül hoz­zám for­dult, mert engem job­ban is­mert, mivel sza­kasz­tár­sak vol­tunk.

Az őrnagyról van szó. Fel-alá jár­kál a lak­ta­nyá­ban, és ta­lá­lomra szó­lítja meg a ka­to­ná­kat, és min­dig ugyan­azt kér­dezi tőlük.

Mit kérdez?, Efgyuri türelmetlen volt.

Hát azt, hogy ki ugatott? Ennyit, semmi mást. Engem is meg­kér­de­zett, val­lotta be sze­mér­me­sen, ki­vert a ve­rej­ték! Úgy né­zett!

Eszembe jutott a tegnap este.

De Efgyuri nem vette komolyan.

Akkor gyere legközelebb, ha tör­tént va­lami.

Kérhetek egy pohár sört?, kérdezte Mile.

Természetesen, mondta Efgyuri és fel­aján­lotta a saját po­ha­rát. Mile meg­itta, és sér­tő­dött arc­cal ki­ment.

Nem tudsz valamit, mondtam, de le­gyin­tett, és el­ment a terem másik vé­gébe, be­ki­a­bált a sza­kács­hoz, és rög­tön négy sört ren­delt.

Térjünk rá a lényegre, mondta ami­kor vissza­ért, H. őr­nagy egész tár­háza a hí­rek­nek. Kez­de­ném az ál­ta­lá­nos hí­rek­kel. Meg­jött a hi­va­ta­los pa­rancs az öreg­ka­to­nák le­sze­re­lé­sé­nek idő­pont­já­ról, egé­szen ma­gunkra ma­ra­dunk, aztán de­cem­ber ele­jén lesz a ri­a­dó­val egy­be­kö­tött éj­sza­kai lö­vé­szet, most jön­nek a sze­mé­lyi ügyek, he­te­di­kére ka­punk egy csont­csil­la­got, de csak mi, nyo­mo­rult ér­tel­mi­sé­giek, ebben az a jó, hogy nem kell részt ven­nünk az egy hó­na­pos tisz­tes­kép­zőn, vi­szont te bajba ke­rül­hetsz, mert kap­hatsz egy rajt, és a hát­ra­lévő fél évben játsz­hatsz egy kis ka­to­nás­dit, engem ez a ve­szély nem fe­nye­get, én le­szek az írnok, mert ez is ki­de­rül ezen az át­ko­zott hét­vé­gén, és na­gyot ivott a po­hár­ból.

Te mit csináltál ma?, kérdezte vá­rat­la­nul.

Semmi különöset, Anettel sétálgat­tunk a kör­nyé­ken, fel­fe­dez­tünk egy jó kis ven­dég­lőt.

Szóval itt volt a kisasszony.

Megint megjelent Mile, ugyanolyan csend­ben lo­pó­zott az asz­ta­lun­kig.

A dolog komolyra fordult. Az őrnagy be­vette magát az ír­no­kiba, és min­den­kit maga elé hívat, de egyen­ként, és sor­ban kér­dezi a de­lik­ven­se­ket. Ami­kor kap va­la­mi­lyen vá­laszt, hosszan nézi az il­le­tőt, és el­küldi. Nem aka­rok be­le­szólni, de ti lesz­tek itt a reísz­fűrerek, és úgy gon­do­lom, je­len­teni kéne az ese­tet.

Még egy sört?, és nyújtotta Mile felé a teli po­ha­rat.

Megyek, fordult felém, megnézem, mi van.

Sokáig ültem a besötétedő ebéd­lő­ben. A men­tő­autó ve­ze­tő­fül­kéje fö­lött forgó fény­for­rás éles pász­mája fan­tasz­ti­kus ár­nyé­ko­kat ve­tett a fa­lakra meg a pla­fonra. Az aj­tó­hoz men­tem, és ki­lép­tem a rám­pára. Már a be­já­rat­nál állt a kocsi, far­ral a ki­já­rat­nak, csak az egyik ápo­lót lát­tam meg az őr­nagy bal kar­ját. Efgyuri most már hamar vissza­ért.

Pocsék egy látvány volt.

Megint töltött, de túl hideg volt a sör és meg­kö­hög­te­tett.

Nem hagyjuk, hogy rajparancsnok le­gyen be­lő­led, te le­szel a szá­zad­tech­ni­kus.

De hiszen ilyen státus nincs is, mond­tam meg­hök­kenve.

Majd lesz, mondta határozottan.

Mégis, mi történt? Mit mondtak?

Nem akarok erről beszélni.

Kellemesen elzsibbasztott a sör, de még­sem tud­tam egé­szen el­en­gedni magam. Csak fél fül­lel hall­gat­tam Efgyuri lassú, nagy szü­ne­tek­kel tar­kí­tott be­szé­dére, amely­ben azon mor­fon­dí­ro­zott, mi­lyen vál­toz­ta­tá­so­kat csi­nál­junk, hogy a ka­to­nás­dit a mi­ni­má­lisra szo­rít­suk vissza.

A megoldás a századtörzs lesz, mondta, egyre job­ban be­le­me­le­gedve.

Az ajtó megint kinyílt, de ezúttal nem Mile jött, hanem egy is­me­ret­len civil, hosszú haját egy kí­gyó­bőr után­zatú haj­pánt fogta össze.

De jó dolga van egyeseknek, mondta, és az asz­ta­lunk­hoz jött, ke­re­set­len egy­sze­rű­ség­gel be­le­ivott a hozzá kö­ze­lebb álló sö­rös­üvegbe, és koc­kás inge felső zse­bé­ben kez­dett ko­to­rászni.

Ki ez a faszi?, kérdezte Efgyuri.

Hadd mutassam be neked Misibárót. A fi­a­tal­em­bert majd an­te­da­tál­nunk kell, mert a hát­ra­lévő ide­jét ve­lünk fogja el­töl­teni.

Amikor meghallotta a nevét, de­rék­ból ud­va­ri­a­san meg­ha­jolt, és miu­tán meg­ta­lálta azt, amit ke­re­sett, egy ci­ga­ret­tát, rá­gyúj­tott, szem­közt az ebéd­lő­ben do­há­nyozni tilos táb­lá­val.

Efgyuri felém fordult.

Mára ez már egy kicsit sok nekem, és fel­állt, hogy ki­men­jen.

Ennek meg mi baja?, kérdezte, és a füs­töt ud­va­ri­a­san, ol­dalra fújta. Va­laki fel­kap­csolta a lám­pát a tá­la­ló­ban, és ennek fé­nyé­ben Misi­báró ta­nul­má­nyozni kez­dett, mint egy ritka fajt az ál­lat­kert­ben, végül hossza­san a sze­membe né­zett, de én áll­tam a te­kin­te­tét.