Reviczky Károly Imre

A perzsa költészet kistükre, avagy
Samsz ad-dín Muham­mad
ti­zen­hat gha­zalja

Bevezetés

[…]

Való igaz, hogy nincs oly vidék Per­zsiá­ban, amely ne di­cse­ked­hetne egy vagy több híres köl­tő­vel, ám ebben a te­kin­tet­ben va­la­mennyi elől el­ra­gadja a di­cső­sé­get Fársz avagy Pársz tar­to­má­nya, amely a tu­laj­don­kép­peni Per­szisz, amely nyo­mán már az an­tik­vi­tás­tól kezdve az egész or­szá­got ne­ve­zik, s amely mára már nem csu­pán az innen szár­mazó köl­tők szá­má­ban, de ki­vá­ló­sá­guk­kal is messze meg­előzte a töb­bit. Ennek köz­pontja Síráz.1 Egye­sek a régi Per­sze­polisz­nak, mások Küro­polisz­nak gon­dol­ják, ám min­de­nütt is­me­rik Ke­le­ten, miu­tán az ata­bégek alatt az egész or­szág fő­vá­rosa volt. Előt­tünk alig vagy leg­fel­jebb nagy­szerű bo­rá­ról is­mert, ám ki­váló te­het­sé­gek so­ka­sága is ter­mett itt, talán annak is nagy mér­ték­ben kö­szön­he­tően, hogy a per­zsa ki­rá­lyi szék­hely mél­tó­sá­gára emel­ke­dett. Ta­lá­lóan ne­vezte va­laki a per­zsa Athén­nak, akár ami­att, hogy la­kói­nak ve­le­szü­le­tett nyelve a leg­tisz­tább per­zsa nyelv, amely kü­lön­le­ges és mű­velt – e nép gram­ma­ti­ku­sai által csak sírázi­nak ne­ve­zett – for­du­la­tok­ban bő­vel­ke­dik, akár ami­att, hogy a leg­mí­ve­sebb és leg­tet­sze­tő­sebb iro­da­lom ha­zá­ja­ként is­mert. Va­ló­ban igen sokan van­nak – hossza­dal­mas lenne itt fel­so­rolni – azok az ékes­szó­lá­suk­ról és mű­velt­sé­gük­ről szerte Ke­le­ten el­hí­re­sült írók, akik e vá­ros­ból szár­maz­nak; az is­mer­teb­bek kö­zött a ná­lunk is leg­alább név­ről is­mert Szádi és Samsz ad-dín Muham­mad, akik közül előbbi Eu­ró­pá­ban már több for­dí­tás­ban el­ter­jedt, utóbbi is­mert­sé­gé­nek azon­ban mos­ta­náig a for­dí­tás ne­héz­sége gátat szabni lát­szott. Mun­kánk ér­téke tehát abban van, hogy már-már a fe­le­dés­ből szó­lítja vissza a köl­tőt.

Samsz ad-dín Muhammad sorsának ala­ku­lá­sát hossza­san ecse­telni nem áll most szán­dé­kunk­ban, csu­pán ke­ve­set em­lí­tünk meg éle­té­ből, és ott is leg­in­kább a szerző mű­vei­ből ki­ra­ga­dott rész­le­te­ket. Ha egy­szer időnk en­gedi, és a Diván­ból hosszabb vá­lo­ga­tást tu­dunk köz­zé­tenni, bő­veb­ben ér­te­ke­zünk majd erről is.

Muhammed Samsz ad-dín (ez a költő igazi neve, mégha ra­gad­vány­ne­vén, Háfiz­ként is­me­re­te­sebb is)2 Síráz­ban szü­le­tett a Hidzs­rától szá­mí­tott nyol­ca­dik szá­zad eleje táján, és élete nagy ré­szét a Muzaffa­rida ki­rá­lyok ural­ko­dása alatt élte le, akkor, ami­kor Sáh Sudzsá szul­tán örö­kö­sei négy részre osz­tot­ták Per­zsiát, úgy­mint Síráz, Ker­mán, Jazd és Iszfahán tar­to­má­nyokra. Fe­je­del­meik neve sűrűn elő­for­dul Samsz ad-dín Muham­mad írá­sai­ban, nem is min­dig dícsérő han­gon, annak meg­fe­le­lően, aho­gyan ki-ki ke­gyes vagy éppen el­len­sé­ges bí­rája volt éne­kei­nek. Szer­zőnk ma­gán­éle­té­ről kevés biz­tos tud­ható; ta­nult, a jog­ban oly­annyira jár­tas ember volt, hogy az ulemák rend­jébe tar­to­zott; ez ki­tű­nik Divánja szá­mos he­lyé­ből, il­letve a ne­vé­hez ra­gasz­tott sejk cím­ből, amellyel ki­zá­ró­lag a szent ira­tok ma­gya­rá­zóit vagy a szer­ze­te­sek elöl­já­róit tün­te­tik ki; a művei alap­ján az is fel­te­hető to­vábbá, hogy szer­ze­tes volt, eset­leg egy rend­ház meg­be­csült tagja vagy ve­ze­tője, habár ezt biz­to­san nem ál­lít­hat­juk. Az azon­ban bi­zo­nyos, hogy a Qivámuddín Haszan által – aki­nek jó­té­te­mé­nyeit és nagy­lel­kű­ségét több­ször hir­deti írá­sai­ban – ala­pí­tott is­ko­lá­ban előbb a hit és a tör­vé­nyek ta­nul­má­nyo­zá­sá­nak, majd pedig mások ta­ní­tá­sá­nak szen­telte ide­jét. Így egy bi­zo­nyos tefszír Kassáf két­sé­ges és ho­má­lyos he­lyeit ma­gya­rá­za­tai­val meg­ol­dotta, Al-Szak­kákí mű­vé­hez írt szél­jegy­ze­tei pedig máig fenn­ma­rad­tak. Ám bár­mek­kora hír­ne­vet szer­zett is a jog­ban és a hit­tu­do­mány­ban ta­nú­sí­tott jár­tas­sá­gá­val, sok­kal na­gyobb meg­be­csü­lés övezte tet­sze­tős éne­kei­nek kö­szön­he­tően, ame­lyek­nek hír­neve vi­ha­ros gyor­sa­ság­gal be­járta egész Per­zsiát, sőt még a szom­szé­dos or­szá­go­kat is, oly­annyira, hogy a leg­több ki­rály és fe­je­de­lem, égve a vágy­tól, hogy egy ily neves fér­fiú ékes­szó­lá­sát él­vez­hesse, fűt-fát ígért, csak hogy meg­sze­rezze a köl­tőt, egye­sek pedig még a tá­vol­ból is aján­dé­kok­kal hal­moz­ták el. Mivel azon­ban lel­ké­nek egyet­len vágya csu­pán az volt, hogy az iro­da­lom­mal fog­lal­koz­zon nyu­ga­lom­ban, a fe­je­delmi párt­fo­gás­sal egy­ál­ta­lán nem fog­lal­kozva, tel­jes­ség­gel a köl­té­szet­nek szen­telte magát, és akár azért, mert sza­bad­ságra és nyu­ga­lomra vá­gyott, akár mert meg­ve­tette az ud­vari éle­tet; akár a tiszt­sé­gek és földi javak iránti kö­zö­nyé­ből, akár szü­lő­földje iránti sze­re­te­té­ből fa­ka­dóan,3 nem szen­ved­hette, ha Síráz­ból ki kel­lett moz­dul­nia. Egész éle­té­ben nem is tá­vo­zott el, csak egy­szer, Jazd ki­rá­lyá­hoz, de re­mé­nyei­ben igen hamar csa­lat­kozva meg­bánta, hogy útra kelt, épp­úgy, mint Theokri­tosz, aki­nek Hierónt, Szi­cí­lia türan­noszát meg­lá­to­gatva végül meg­aján­dé­ko­zat­la­nul és, ahogy írja, szinte csu­pa­szon kel­lett ha­za­tér­nie; és ezt annál ne­he­zeb­ben vi­selte, mivel Horezm ki­rá­lya, egye­dül Samsz ad-dín Muham­mad hír­ne­vé­től in­dít­tatva, bő­kezű aján­dé­kot kül­dött a soha nem lá­tott köl­tő­nek. Ezen­kí­vül abban is ha­son­lít a szüra­kuszai dal­nokra, hogy ami­kép­pen amaz a ti­zen­ha­to­dik idill­ben végig Hierón há­lát­lan lel­két sza­pulja, ugyan­így ő, szám­ta­lan he­lyen ócsá­rolja Jazd ki­rá­lyá­nak fu­kar­sá­gát, mi­köz­ben csep­pet sem fu­kar­ko­dik a jel­zők­kel, mint itt is:

Armuziának, hol nem jártam még sosem,
szul­tánja ád ado­mányt nekem.
Jazdi ki­rá­lyát lát­tam is, di­csér­tem is,
ju­tal­mat érte még­sem ad.

És másutt szinte ugyanígy:

Hát éljetek csak boldogan, pohár­no­kok,
s szul­tán étek­fo­gói, ti,
bár míg ti éltek, már nem lesz a ser­le­gem
meg­töltve bor­ral ott sosem.

Megemlíti Uvajsz királyt,4 miu­tán az há­lát­la­nul el­fe­led­ke­zett az őt di­csérő ver­sei­ről: róla így ír a Khos amed Gul kez­detű gha­zalban:

Uvajsz szultán szolgálatára itt va­gyok,
Ha szol­gá­já­ról már el is fe­led­ke­zett.

Teljességgel másként vélekedett Sáh Manszúr ki­rály­ról, aki a leg­ha­tal­ma­sabb volt a muzaffa­rida fe­je­del­mek kö­zött, és aki­nek az egész Khoszreva gha­zalt szen­telte, amely­ben a ki­rály ki­váló testi-lelki adott­sá­gait so­rolja és ma­gasz­talja. Nem ke­vésbé éke­sen di­cséri saját ki­rá­lyá­nak, Sáh Sudzsá­nak ke­gyes sze­líd­sé­gét, aki anyja merev és szi­gorú ural­ko­dása után5 kö­vet­kezve a per­zsa tró­non, az or­szá­got igen en­ge­dé­ke­nyen és vissza­fo­got­tan kor­má­nyozta; erre utal, mikor tré­fá­san azt írja:

Kegyes királyunk most alattvalóinak
mind meg­bo­csátja vét­keik,
Háfiz kan­csója min­dig telve, nem titok,
és bort iszik nyil­vá­no­san.

Egyébiránt Samsz ad-dín Muhammad, miu­tán mit sem tö­rő­dött annyi fe­je­de­lem jó­in­du­la­tá­val, osz­to­zott a köl­tők rend­sze­rint nehéz sor­sá­ban; né­hány­szor pa­nasz­ko­dik is, hogy a sze­ren­cse ál­dá­sai­ból oly szű­kö­sen lett neki ki­mérve, így a Muzulmánam mera kez­detű gha­zalban:

Minden derék mindig szörnyű nyomor­ban él,
Ám nálam rosszabb sorsa nem volt sen­ki­nek.

Nem kertel, amikor ínséges állapo­tá­ért saját ko­rára há­rítja a fe­le­lős­sé­get, és pa­nasz­ko­dik vá­rosa tu­dat­lan la­kói­nak sze­mér­met­len­sége és ala­mu­szi­sága miatt, akik gond nél­kül egy szintre he­lye­zik akár­mi­lyen rím­fa­ragó léha bu­ta­sá­gait az ő szel­lem­dús ver­sei­vel, sőt még többre is ér­té­ke­lik azo­kat. Saját köl­te­mé­nyeit az arany­pénz­hez, míg kora ke­re­sett köl­tői­nek mun­káit a ha­mi­sít­vány­hoz ha­son­lítja, ami­kor saját ver­sei­ről írva így szó­lítja meg ön­ma­gát:

Háfiz, aranyt ne hagyj elöl, kufár e nép,
nem jó a pénze, min­den ér­mé­jük hamis.

Hitének aszkétáival és derviseivel sok és nem cse­kély kel­le­met­len­sége volt. Ezek ha­ragvó irigy­ség­gel ócsá­rol­ták, ő pedig ke­gyet­le­nül meg­bosszulta a rajta esett sé­rel­me­kért azzal, hogy lép­ten-nyo­mon sze­mükre ve­tette kép­mu­ta­tá­su­kat és csu­pán szín­lelt szent­sé­gü­ket. A szám­ta­lan hely­ből le­gyen elég itt egy, amely így szól (Vaizan kin gilve):

Míg prédikál, a hangja zúg, a karja jár,
üdvös pa­ran­csa menny­dö­rög,
s épp csak lelép a pul­pi­tus­ról, már sza­vát
cá­folja tette, ki hisz neki?
Tör­vény­tu­dó­sok, ó, bírák, se­gít­se­tek,
vá­laszt várok ti­tő­le­tek:
bűn­bá­na­tot miért hir­det­nek oly sokat,
míg ők maguk nem mű­ve­lik?
s ők daj­ka­me­sék gya­nánt ne­vet­nek a halál
utáni lét ígé­re­tén,
s kik szín­le­lés­sel Val­lá­sunk szent rend­sze­rét
za­varni meg nem tar­ta­nak.

Házasember volt, felesége kiváló, er­köl­csös asszony volt, meg­hitt sze­re­tet­ben élt vele, akit em­ber­bőrbe bújt an­gyal­ként jel­le­mez gyász­ver­sé­ben, amely­ben el­bú­csúz­tatja, miu­tán a korai vég­zet el­ra­gadta tőle. Lásd az An jar kezo kez­detű gha­zalt, ahol töb­bek közt ezt írja:

Ily asszony oldalán akartam boldo­gan
meg­érni majd a vég­na­pot,
ám óha­jom s erőm össz­hangba nem ke­rült:
s mert job­ban ér­de­melte ő,
el­köl­tö­zött, s az égi karba fel­ju­tott,
hisz léte onnan szár­ma­zott.

Ahmed Namakkal szoros és kitartó ba­rát­sá­got ápolt, őt is sűrűn em­líti, pél­dául a Szofi hija kez­detű gha­zalban, amely­nek utolsó vers­szaka így szól:

Száraz torokkal várja csöbör borát
Háfiz, rö­pülj hát szár­nyai­don, Zephyr,
s – ba­rát­sá­gunk ta­núja lesz, hát –
vidd ezer üd­vö­met el Namak­nak.

Még Tamerlán is kegyesen bánt vele, és meg­aján­dé­kozta, igaz, meg­rótta, mivel em­lí­tést se tett róla ver­sei­ben, már ha igaz az, amit a má­so­dik gha­zal első vers­sza­ká­nál meg­je­gyez­tem, lásd ott.

A Hidzsra 791. évében hunyt el, Katip Cse­lebi kró­ni­kája sze­rint, abban az évben, ami­kor Baja­zid szul­tán, akit Ildirimnek, azaz a há­ború vil­lá­má­nak ne­vez­nek, ha­ta­lomra ke­rült, s amely évben Behauddin Nak­sibendi is el­tá­vo­zott. Szúdí be­ve­ze­tő­jé­nek jegy­ze­tei sze­rint vi­szont Samsz ad-dín Muham­mad Tasz­ta­zanival egy­idő­ben halt meg, aki a kö­vet­kező évben, tehát 792-ben tá­vo­zott el az élők so­rá­ból. Moszallá szen­té­lyé­ben te­met­ték el, amely­nek fek­vé­sét ő maga is annyi­szor di­csérte ver­sei­ben, s ame­lyet azon nyom­ban fel is ékí­tet­tek Muham­mad Mimainak, Babur szul­tán ne­ve­lő­jé­nek költ­sé­gén, aki a költő em­léke iránti ke­gye­let­tel ugyan­ott egy pom­pás sír­em­lé­ket emel­te­tett. Samsz ad-dín Muham­mad az­előtt szét­szórt és ren­de­zet­len köl­te­mé­nyeit Szaid Kászem Anvarí szedte és ren­dezte össze a Divánba.

Hátra van még, hogy költőnk hité­ről, val­lá­sá­ról és er­köl­csi el­vei­ről ír­junk, amely­ről oly kü­lön­böző és bi­zony­ta­lan kép élt min­dig ol­va­sói­ban, hogy a mo­ha­me­dá­nok kö­zött is sokan vol­tak, akik hi­tet­len­ség­gel és a musz­lim hit el­áru­lá­sá­val vá­dol­ták. Va­ló­ban, ha va­laki egy­sze­rűen szó sze­rint és nem át­vitt ér­te­lem­ben veszi az író sza­vait, könnyen erre a vé­le­ményre ha­jol­hat, annál is in­kább, mivel azok­ban semmi mást nem ajánl a költő, csak a mo­ha­me­dán tör­vé­nyek által szi­go­rúan til­tott bor­fo­gyasz­tást, az ér­zéki, sőt az ifjak iránti sze­rel­met – igaz, nem oly­annyira obsz­cén módon, így a sze­mér­mes ol­va­sót sem sérti job­ban, mint Ver­gi­lius Alexiasa – hogy ne is em­lít­sem ma­gá­nak a Pró­fé­tá­nak és ta­ní­tá­sá­nak sűrű gú­nyo­lá­sát, és a Korán sza­vai­nak fo­lya­ma­tos át­fer­dí­té­sét paj­zán ér­te­lem­ben.6 De ez a szem­be­tűnő vagy akár nyíl­tan fel­vál­lalt sza­ba­dos­ság sem tudta meg­aka­dá­lyozni, hogy a leg­igaz­hí­vőbb ta­nult em­be­rek is kézbe ve­gyék Samsz ad-dín Muham­mad köl­te­mé­nyeit, és azok a nép szá­ján fo­rog­ja­nak. Ez pedig ami­att is tör­tént, hogy sokan, rész­ben az ek­kora te­het­ség iránti cso­dá­lat­tól, rész­ben ra­jongó lel­ke­se­dés­től ve­zetve, fenn­költ és mennyei je­len­tés­ben ér­tel­mez­ték a köl­te­mé­nyek pro­fán sza­vait, és még a költő leg­nyil­ván­va­lóbb mon­da­tai mö­gött sem átal­lot­tak va­la­mi­féle mé­lyen el­rej­tett, ti­tok­za­tos tu­dást ke­resni. Ezek kö­zött a török Ahmed Ferí­dun a sze­re­lem és a bor képét egy az egy­ben az is­teni sze­re­tet­nek meg­fe­lel­tetve és a so­ro­kat tet­szése sze­rint ki­csa­varva, úgy igyek­szik meg­fej­teni a szerző lel­ké­nek tit­kos szán­dé­kait, hogy bár­mely épp csak oda­ve­tett mon­da­tát a hit­béli ki­tel­je­sü­lés csú­csára ve­zető ál­lo­más­ként ér­tel­mezi.7 Ezek után nem csoda, ha a köl­tőt, miu­tán szent­sé­gé­nek hírét oly sok fér­fiú vé­le­mé­nye meg­erő­sí­tette, mél­tó­nak ta­lál­ták a Lisza­nulghaib – azaz misz­ti­kus szavú – il­letve lép­ten-nyo­mon a Terdszomanul-Eszrar – azaz a tit­kok ma­gya­rá­zója – ne­ve­ken em­le­getni.

Érdemes még megemlíteni az alábbi ese­tet, ame­lyet egy török kó­dex­ben ta­lál­tam fel­je­gyezve.

Úgy tartják, hogy a költő ha­lála után egy ideig vita folyt a mo­ha­me­dán hit­tu­dósok kö­zött arról, hogy vajon az el­hunyt tes­tét el lehet-e han­tolni a többi igaz­hitű közé a te­me­tő­ben, avagy a is­ten­ta­ga­dás­tól szem­betűnően gya­nús művei miatt te­me­tet­len hagy­ják. S miu­tán a kü­lön­fé­le­kép­pen ér­velő jog­ér­tel­me­zők el­térő ál­lás­pontra he­lyez­ked­tek, végül a Tefa-ül-nek8 ne­ve­zett jós­lás­hoz fo­lya­mod­tak, amely nem más, mint egy erre a célra ki­vá­lasz­tott könyv­nek a fel­ütése egy vé­let­len­szerű he­lyen, és a ki­nyíló oldal első so­rai­nak al­kal­ma­zása a kér­dé­ses dolog el­dön­té­sére. Ezt a dol­got ma­gá­nak Samsz ad-dín Muham­madnak a Diván­ján vé­gez­ték el, ami­kor is a kö­vet­kező sorok tűn­tek a vá­ra­ko­zók szeme elé (Kadem dirigh medar):

Háfiz testétől undorodni nem való,
s el nem te­metve hagyni ott.
Habár a bűnök ten­ge­ré­ben el­me­rült,
a mennybe fog be­jutni ő.

Miután az eljárást még egyszer meg­is­mé­tel­ték, ezekre a so­rokra buk­kan­tak (Her csend garki Kunabem):

Mocsokban éltem, s boldogab­ban él­ve­zek
most vá­lasz­tot­tak közt sze­rel­met dí­ja­mul.

A hittudósok ezek után azt gondol­ták, e sza­vak­kal az is­ten­ség fi­gyel­mez­tette őket, s végül úgy dön­töt­tek, hogy meg­ad­ják a köl­tő­nek a vég­tisz­tes­sé­get. Leg­alábbis az em­lí­tett könyv sze­rint.

Én személy szerint bizony haboznék, ha ál­lást kel­lene fog­lal­nom ennyire kü­lön­böző vé­le­mé­nyek kö­zött, hi­szen ta­gad­ha­tat­lan, hogy leg­alább rész­ben bár­me­lyik íté­let könnyen el­fo­gad­ható és ér­vek­kel bő­sé­ge­sen iga­zol­ható.9 Bi­zo­nyos ugyanis, hogy a költő né­hány he­lyen emel­ke­det­tebb ér­te­lem­ben hasz­nálja a bor és a sze­re­lem sza­va­kat,10 és a mennyei dol­gokra céloz velük, de ugyan­így szá­mos he­lyen egy­ál­ta­lán nem tá­vo­lo­dik el a sza­vak köz­napi je­len­té­sé­től, így azo­kat leg­fel­jebb erő­szak­kal és a ra­jon­gók ál­mai­ban lehet fel­ru­házni misz­ti­kus ér­te­lem­mel. Mind­két eset vi­lá­go­sabb lesz egy-egy pél­dá­val; a Khos amed Kiul kez­detű gha­zalban a bor képén nyil­ván­va­lóan az is­teni ke­gyet érti, ami­kor azt mondja:

Majd adj, uram, borodból, ám olyat, mi nem
teher szivem­nek, s nem fáj­dítja meg fejem.

De kevéssel azután, ugyanebben a gha­zalban úgy be­szél, hogy tel­je­sen egy­ér­tel­műen meg­ma­rad a bor el­sőd­le­ges je­len­té­sé­nél, ami­kor azt mondja:

Kocsmázz velem, Vezérem, itt e bor! Mi­lyen?
Ilyen, hi­temre, még a Pa­ra­di­csom­ba’ sincs.

Hasonló a helyzet a szerelem elő­for­du­lá­sai­val ezek­ben a ver­sek­ben, ugyanis né­hány eset­ben két­ség­te­le­nül az égi dol­gok utáni vá­gya­ko­zás­nak fe­lel­nek meg, aho­gyan az első gha­zal utolsó stró­fá­já­ban, ahol saját ma­gá­hoz be­szél, imí­gyen:

Ó, Háfiz, ha nyugodt életet élni vágysz,
Egy per­cig se fe­ledd, hogy mi a fő­sza­bály:
Ints bú­csút min­den­nek, mi földi,
S min­den örökre tiéd, mi ked­ves.

És máskor, a Szaki be nuri bade kez­detű gha­zalban:

Az, kinek szent láng lobog a szivében,
Él örökké, és so­ha­sem hal az meg,
épp ezért én élni fogok, s a gyá­szos
vég sosem ér el.

És számos más helyen sokszor. El­len­ben nyil­ván­való, hogy a költő a Diván sok he­lyén meg­ma­rad a földi ér­te­lem­nél, és nem emel­ke­dik az ember fölé, ahogy bárki szá­mára vi­lá­gos, ho­gyan kell ér­teni azo­kat a sza­va­kat, ame­lye­ket a má­so­dik gha­zalban egy sírázi if­jú­ról ír:

Szép sirázi kecses fiú –
bár kész lenne nekem adni, mi óha­jom!
Or­cá­ján csak a kis je­gyért
Szamar­kand s Buhara kin­cse se lenne ár.

Valamint az sem ruházható fel ma­ga­sabb ér­te­lem­mel, amit egy szer­ze­test az ér­zéki örö­mökre biz­tatva ír:

Tárd már ki bús sötét szobáid aj­ta­ját,
vi­rág­ban áll a kert, siess,
a ró­zsa­il­lat­ban he­verve idd a bort,
s csó­kold az édes if­ja­kat.

Sem az, amit a Zefírhez ír, a Shoska Shiraz kez­detű gha­zalban:

Jaj, fel ne ébressz, kérlek az égre, még,
új álmom űz já­té­ko­kat épp velem:
egy ked­ves ifjú rózsa-kar­ját
épp a nya­kamra fonja benne.

Mindezen és az ezekhez hasonló so­rok­ból vi­lá­go­san ki­tű­nik, hogy a költő nem min­den sze­relmi tár­gyú ver­sét lehet az is­teni sze­re­tetre vo­nat­koz­tatni, bár­ho­gyan is áb­rán­doz­nak egyes ma­gya­rá­zók. Annál ke­vésbé, mivel maga is be­vallja né­hány­szor, hogy vak és őrült sze­re­lem ra­gadta el, amelyre meg­bá­nás­sal gon­dol, ahogy a Germez az bag kez­detű gha­zalban:

Ó én szegény, a bor s a vágy, mi el­ve­szejt,
Mikor vet Isten végre véget már nekik?

Ám nem csupán sajnálkozik, de meg­győ­ző­dése, hogy si­ke­rül majd ke­gyel­met ki­esz­kö­zöl­nie; bi­zal­mát az is­teni kö­nyö­rü­letbe veti, amelyre mél­tóbb, mint egy kö­zön­sé­ges ha­landó, ál­lítja me­ré­szen a Gulami nerkes kez­detű gha­zalban:

Igaz te, távozz, mert az Égi hon miénk,
A vét­ke­sek­nek is kijár az ir­ga­lom.

Bizony hosszúra nyúlna, ha mindah­hoz, amely a két vé­le­mény mel­lett és ellen érv­ként fel­hoz­ható, a szer­zőt akar­nám idézni: azt fűz­ném csu­pán még hozzá, hogy a költő va­ló­szí­nű­leg szán­dé­ko­san adott időn­ként ver­sei­nek át­vitt és misz­ti­kus ér­tel­met azért, hogy ele­jét vegye a fel­je­len­tők vá­das­ko­dá­sai­nak, és azért is, hogy miu­tán egy­szer így tett, úgy tűn­jön, hogy min­dig is így tett.

Végül, hogy az i-re pontot tegyünk, Samsz ad-dín Muham­mad dícsé­retét fűz­ném még mind­eh­hez, a török Szúdí által a Diván­hoz írt be­ve­ze­tő­ben, ahol fenn­költ sza­vak­kal ek­kép­pen ára­do­zik: Háfiz köl­te­mé­nyei, ame­lyek ter­mé­sze­tes bá­juk­nál fogva szinte az élet for­rá­sá­ból lát­sza­nak eredni, ke­cses­sé­gük­kel a pa­ra­di­csomi szü­zek szép­sé­gé­vel ve­te­ked­nek, a nép ér­zé­keit káp­rá­za­tos kel­le­mük­kel gyö­nyör­köd­te­tik, az elő­ke­lők gon­do­la­tait ere­jük­kel és sú­lyos mon­da­ni­va­ló­juk­kal éle­sí­tik; a fi­gyel­mes és értő ol­vasó előtt ajtót nyit­nak a tit­kok szen­té­lyébe, és fé­nyes fák­lyá­val vi­lá­gí­ta­nak a gyen­gébb vagy ho­mály­ban ta­po­ga­tózó elmék előtt. Min­den rendű és rangú ember szá­mára ér­de­kes és ta­láló mon­da­ni­va­lót tar­to­gat­nak, az értő szem­nek ked­ves és hasz­nos ol­vas­má­nyul szol­gál­nak, végül pedig kevés szó­val fog­nak át igen mély gon­do­la­to­kat. Éppen emiatt igen rövid idő alatt szinte az egész vi­lá­gon el­ter­jedve be­jár­ták a Török és az In­diai Bi­ro­dal­mat, szí­vet vi­dá­mító sorai pedig ha­ma­ro­san Irak és Azer­baj­dzsán ha­tár­vé­geit is el­ér­ték. Ők adják meg ízét és za­ma­tát a ta­nult dok­to­rok tár­sal­gá­sai­nak és a ki­rá­lyi ta­nács fé­nyét és te­kin­té­lyét is eme­lik édes éne­kük­kel. Azt már nem is em­lítve, hogy a sze­relmi csa­ló­dás fáj­dal­maira ezek az ódák nyúj­ta­nak eny­hítő or­vos­sá­got, a lár­más la­ko­mák pedig a vi­gas­ság és a jó ke­dély bő­sé­ges tár­ház­ára lel­het­nek ben­nük. Ahogy egy per­zsa költő írta ta­lá­lóan:

Oly édes ódát senki más a föld­te­kén
nem képes írni, mint amit Háfiz tu­dott.
Ha fogva tart a verse bája, mondd te is:
bé­kére, csöndre lel­jen itt e por­hü­vely.

Úgy tűnhetik talán, hogy fordítá­som­mal ártok a költő hír­ne­vé­nek, ám is­me­rem a tu­dó­sok ed­digi pró­bál­ko­zá­sait, ha pél­dául az első gha­zalt ve­szem, amit Franciscus Meninsky for­dí­tott le és gram­ma­ti­ká­jába il­lesz­tett, vagy, amit már fen­tebb is em­lí­tet­tem, Thomas Hyde Feri­duntól vett for­dí­tá­sát, amely posz­tu­musz mű­vei­ben je­lent meg.11 Némi jog­gal il­let­het­nek talán a meg­gon­do­lat­lan­ság vád­já­val, hogy egy olyan köl­tőt, aki nyel­vé­ben, szel­le­mé­ben, szó­ké­pei­ben és a ver­sek a for­má­já­ban annyira el­térő a la­tin­tól, mégis la­tinra pró­bál­tam át­ül­tetni. S va­ló­ban bo­lond vol­nék, ha azt re­mél­ném, hogy ezzel a for­dí­tás­sal ugyan­arra a hír­névre tehet szert ná­lunk is, amely­nek egész Ke­le­ten és kü­lö­nö­sen hon­fi­tár­sai kö­ré­ben ör­vend. De ki ne me­ré­szelt volna ek­kora fel­adatra vál­lal­kozni, ami­kor azt látta, hogy Szá­di­nak Gentius által ké­szí­tett hamis és az ere­de­tit el­ké­pesztő módon el­tor­zító ér­tel­me­zé­sét mek­kora öröm­mel fo­gad­ták, va­la­mint hogy Eu­rópa mi­lyen hálás a for­dí­tó­nak bár­mi­lyen olyan is­me­re­tért, amely egy eg­zo­ti­kus író­ról szólt? Immár min­den iránt ér­dek­lődő ko­runk tu­dás­vá­gya ugyanis ak­kora, hogy a leg­tá­vo­labbi népek és or­szá­gok szo­ká­sait, lel­kü­le­tét és tu­do­má­nyait sem vo­na­ko­dik a leg­ap­ró­lé­ko­sabb vizs­gá­lat alá vetni: eze­ket min­dig a köl­té­szet­ből lehet meg­is­merni a leg­könnyeb­ben, miu­tán min­dig az adott nép sa­já­tos lelki ar­cu­la­tát és tí­pu­sát hor­doz­zák ma­gu­kon. Úgy gon­dol­tam tehát, a kor­szel­lem­nek ked­ve­zek, ha a per­zsa köl­té­szet né­hány gyöngy­sze­mét olyan nem­zet­közi nyel­ven te­szem közzé, ame­lyet min­den ta­nult ember ismer, s így ezek a mű­velt, ám a per­zsa nyelv­ben já­rat­lan ol­vasó szá­mára is el­ér­he­tővé vál­nak.

Azt a bájt és kellemet, amely Samsz ad-dín Muham­mad köl­té­sze­té­ből su­gár­zik, csak azok ér­zé­kel­he­tik, akik a per­zsa nyelv­vel va­la­mi­kép­pen kap­cso­latba ke­rül­nek. Ám min­den rész­le­té­ben csak azok ért­he­tik meg, s a ver­sek ereje és stí­lusa csak azokra tud ma­ra­dék­ta­lan ha­tást ki­fej­teni, akik nem csu­pán a nyel­vet, de a nép szo­ká­sait és jel­le­mét is ki­vá­lóan is­me­rik, hi­szen min­de­nek­előtt az a leg­hasz­no­sabb bár­mely költő meg­ér­té­sé­hez, hogy ne csak a sza­va­kat ért­sük, hanem azt is, mi­lyen he­lyen, mikor, mi­lyen al­ka­lom­ból írták le őket. Ezen­kí­vül arra sze­ret­nék fi­gyel­mez­tetni, hogy senki ne mérje ezzel a for­dí­tás­sal a költő nagy­sá­gát, mivel ha­son­lí­tani sem lehet ahhoz, ami­kor va­laki a görög köl­té­szet­ről latin for­dí­tás alap­ján pró­bál vé­le­ményt al­kotni, annál ke­vésbé, mivel a per­zsa nyelv- és szó­for­du­la­tok jóval tá­vo­labb áll­nak a la­tin­tól, mint a gö­rö­gök. Ami pedig a ver­sek kö­tet­len for­dí­tá­sát il­leti, nincs két­sé­günk afe­lől, hogyha bár­mi­lyen köl­te­ményt meg­fosz­tasz min­den dí­szé­től, és el­ve­szed a rit­must, a szó­tag­szá­mot, a rí­me­ket és a han­gok zenei össz­ha­tá­sát, akár­mi­lyen pró­zát írsz is, ot­rom­bán fog szólni, mivel nem ér­vé­nye­sül­nek majd sem a kö­tött, sem a sza­bad be­széd sza­bá­lyai. Ezért tehát, hogy a for­dí­tás a rit­mus hiá­nyá­ban ne le­gyen tel­je­sen élet­te­len, Samsz ad-dín Muham­mad so­rait latin vers­mér­ték­kel pró­bál­tam vissza­adni, jól­le­het is­me­rem az ef­féle pró­bál­ko­zás­sal járó ne­héz­sé­ge­ket. S bár va­la­mennyi görög és latin vers­mér­ték közül az anak­re­óni és ho­ra­tiusi ha­son­lít leg­in­kább ezekre a per­zsa köl­te­mé­nyekre – amint azok­ban, úgy ezek­ben is köz­be­szórt sú­lyos gon­do­la­tok­kal és bölcs szó­vi­rág­ok­kal em­le­ge­tik több­nyire a bort, az él­ve­ze­te­ket és a sze­rel­met –, mégis, a gha­zalnak olyan a ter­mé­szete, hogy alig ta­lálni ese­tet, ami­kor ugyan­an­nak a gha­zalnak két vers­szaka ugyan­azt a foly­ta­tó­la­gos gon­do­la­tot tar­tal­mazná. Tel­jes­ség­gel nél­kü­lö­zik to­vábbá a sor­át­lé­pést, ami­ben nyil­ván­va­lóan tel­je­sen el­üt­nek a latin köl­té­szet­től.

Ha valaki a perzsa nyelv iránti ér­dek­lő­dés­ből veszi kézbe e ver­se­ket, az idő­mér­té­kes for­dí­tást mel­lőzve a pró­za­for­dí­tás­hoz és ma­gya­rá­za­tok­hoz kell fo­lya­mod­nia, s a for­dí­tás he­lyes­sé­gé­ről sem győ­ződ­het meg ha­ma­rabb, csak miu­tán ala­po­san át­ta­nul­má­nyozta mind­eze­ket. A kö­tött for­dí­tás­ban egyet­len ítész se ke­res­sen hi­bát­lan pon­tos­sá­got; a pró­zá­ban azon­ban, ha időn­ként el­tá­vo­lo­dunk a köz­napi, el­fo­ga­dott je­len­tés­től, igyek­szünk ér­vek­kel alá­tá­masz­tani el­térő ér­tel­me­zé­sün­ket.

A divánról és a gha­zalról

Amint ismeretes, a perzsák a többi tu­do­mánnyal együtt a köl­té­sze­tet is az ara­bok­tól vet­ték át. Így tehát mind­két nyelv­ben ugyan­azok a mű­sza­vai a köl­té­szet­tan­nak, ame­lyet sa­já­tos néven Elm-e arúznak ne­vez­nek; ezért amit az arab vers­tan­ról elő­adni szo­kás, azt a per­zsa köl­té­szet­ről is el lehet mon­dani.

Az arab vers hangvétel és szám sze­rint meg­ha­tá­ro­zott lá­bak­ból áll, ebben egye­zik a görög és latin köl­té­szet­tel, és messze meg­előzi a mo­dern nyel­vek erőt­len, hang­súly­ta­lan ver­se­lé­sét. Az arab és velük együtt a per­zsa ma­gán­hang­zók nem csu­pán hely­ze­tük­nél fogva, hanem ter­mé­sze­tük­ből fa­ka­dóan rö­vi­dek vagy hosszúak, amit könnyű fel­is­merni. Az alef, váv és já hang­zók ezzel szem­ben, va­la­hány­szor írás­ban for­dul­nak elő, hosszú­nak ol­va­san­dóak, pedig rö­vi­dek és csak hely­ze­tük miatt nyúl­nak meg, ki­vé­telt ké­pezve tehát a sza­bály alól. A vers­lá­ba­kon, a szó­tagok szá­mán és hosszú­sá­gán kívül az azo­nos sor­vé­gek­ben, avagy rí­mek­ben is ked­vü­ket lelik, amit egye­sek el­ha­mar­ko­dot­tan rit­mus­nak ne­vez­nek, mi­köz­ben a rit­mus fo­gal­mát va­ló­já­ban el­ső­sor­ban a görög és latin köl­té­szetre lehet al­kal­mazni, ame­lyek vi­szont ke­rülni igye­kez­nek az azo­nos szó­vég­ző­dé­sekre építő ha­tás­kel­tést. Ez tehát in­kább a mo­dern köl­té­szet­tel közös benne, amely csu­pán az azo­nos sor­vé­gekre és némi szó­tag­számra építi szinte tel­jes rit­mi­ká­ját Ezek után nem csoda, hogy az arab és per­zsa szép­köl­tés ne­héz­ség­ben meg­előzi mind az újat, mind a régit, mivel nem csu­pán a vers­lá­bakra, a szó­tagok hang­súly­ára és hosszú­sá­gára vo­nat­kozó sza­bá­lyo­kat kell be­tar­tani, hanem ezek­hez járul az azo­nos sor­vé­gekre vo­nat­kozó meg­kö­tés is. Te­gyük még hozzá, hogy a ke­leti köl­té­szet­ben a rímes ver­se­lés sok­kal kö­töt­tebb, mint ná­lunk, mivel több egy­be­hangzó szó­tag­nak kell len­nie – ez a szám sok­szor az ötöt is eléri. Nö­veli a ne­héz­sé­get, hogy né­hány, szá­mos vers­szak­ból álló vers­tí­pus­nál – ilyen a qaszída és a gha­zal – a zár­lat ál­lan­dóan egy és ugyanaz kell hogy ma­rad­jon, nem úgy, mint ná­lunk, ahol a disz­ti­chon bár­hogy ala­kít­ható. Való igaz, amint Olearius is meg­jegyzi, elő­for­dul időn­ként, hogy tel­jes igék is­mét­lőd­nek egé­szen a vers vé­géig, s ő ebben a vers­köl­tés cso­dá­la­tos könnyebb­sé­gét látja; azt azon­ban nem veszi észre, hogy ez az is­mét­lés egy­ál­ta­lán nem szün­tet meg sem­mi­lyen ne­héz­sé­get, hi­szen az igé­ket meg­előző szó­tag­ok­nak szin­tén ha­son­lóan kell vég­ződ­niük.

S amekkora hasonlóság van a szó­tagok szá­mát és hosszú­sá­gát te­kintve az arab és a görög-latin köl­té­szet kö­zött, ugyan­így egy sorba ál­lít­ha­tóak a vers­lá­bak és vers­mér­té­kek vál­to­za­tos­sága révén. Va­la­mennyi vers­tí­pus­ról szólni hossza­dal­mas és cél­ki­tű­zé­sünk­kel el­len­té­tes lenne, csu­pán né­hány dol­got kí­vá­nok itt meg­je­gyezni, csak arról, ami a qaszí­dára és a gha­zalra vo­nat­ko­zik, ame­lyek meg­ha­tá­rozó sze­re­pet töl­te­nek be a ke­leti köl­té­szet­ben. Aki bő­veb­ben kíván tá­jé­ko­zódni e tárgy­ban, vegye kézbe Vahídí neves per­zsa költő ars po­e­ti­cá­ját, vagy a be­lőle me­rítő gram­ma­ti­ku­sa­ink út­mu­ta­tóit.

A ghazal a szerelmi költészet egyik faj­tája, ame­lyet át- meg át­sző­nek a szó- és gon­do­lat­alak­za­tok; ha nincs is olyan görög és latin vers­forma, ami­vel tel­jes­ség­gel meg­egyezne, leg­in­kább mégis az anak­re­ó­nira ha­son­lít, nem annyira for­má­já­nak, mint in­kább tár­gyá­nak ha­son­ló­sága miatt. A qaszí­dával, ame­lyet az arab elé­giá­nak tar­ta­nak, né­hány do­log­ban egye­zik, né­hány­ban vi­szont kü­lön­bö­zik; for­má­já­ban egye­zik, ugyanis mind­kettő ugyan­azo­kat a vers­sor­faj­tá­kat hasz­nálja, és a pro­zó­dia is ugyan­azo­kat a sza­bá­lyo­kat kö­veti. Közös to­vábbá mind­ket­tő­ben, hogy az első so­rok­nak ugyanaz a vég­ző­dé­sük, a má­so­dik so­rok­nak pedig az el­ső­höz ha­son­lóan kell zá­ród­niuk, a köz­tük lévő so­rokra vo­nat­kozó meg­kö­tés nél­kül, ame­lyek csu­pán fél­sor­ok­nak szá­mí­ta­nak. Az első sorok zár­la­tát aruznak, fel­ve­tés­nek, a má­so­di­két zarbnak, vá­lasz­nak ne­ve­zik.

Abban különböznek, hogy míg a qaszída két­so­ro­sai­nak száma kor­lát­lan, addig a gha­zal nem áll­hat ke­ve­seb­ből, mint öt, és töb­ből, mint har­minc disz­ti­chon, még ha a leg­ki­vá­lóbb köl­tők oly­kor el­lent­mon­da­nak is e sza­bály­nak. Má­so­dik kü­lönb­ség, hogy amíg a qaszída tár­gyát fo­lya­ma­to­san viszi végig a vers vé­géig, a disz­ti­cho­nok össze­függő rend­ben épül­nek egy­másra, és nem egy­könnyen sza­kad el ki­tű­zött té­má­já­tól, addig a gha­zal ter­mé­szete már csak olyan, hogy min­den két­so­ros ön­ma­gá­ban zárt egy­ség, amely csak igen rit­kán van te­kin­tet­tel a meg­előző vagy a kö­vet­kező so­rokra, sőt több­nyire olyan mon­da­ni­va­lóba kezd, ami­nek az ég­vi­lá­gon semmi köze az elő­ző­ek­hez. A gon­do­la­tok­nak ez a ren­de­zet­len és szer­kesz­tet­len össze­hor­dása nyil­ván­va­lóan annak kö­szön­hető, hogy ez a fajta köl­té­szet vél­he­tően bo­ro­zás és la­ko­má­zás köz­ben szü­le­tett, és a költő bor­tól fel­he­vült s má­mor­tól ker­ge­tett el­méje hir­te­len meg­ra­ga­dott min­den elébe ke­rült képet, majd azt el­en­gedve egy újabb után ka­pott, s megint egy másik után, rend nél­kül csa­pongva. A gha­zal eme kü­lö­nös tu­laj­don­sága aka­dá­lya lehet annak, hogy hi­te­le­sen le­hes­sen át­ül­tetni latin versre, mivel a latin köl­té­szet va­la­mennyi faj­tája el­len­kezni lát­szik az ef­féle rög­tön­zés­sel.

A ghazal másik sajátossága, hogy az utolsó két­so­ros­ban, ame­lyet sahi-beit-nek, azaz a ki­rály­sor­nak ne­vez­nek, a költő név sze­rint meg­szó­lítja magát, amely meg­szó­lí­tást kü­lö­nös óva­tos­ság­gal kell ke­zelni. Nem rit­kán ugyanis ma­gá­nak a köl­tő­nek mér­ték nél­küli dícsé­retét tar­tal­mazza az utolsó két sor, ame­lyet min­denki tet­szése sze­rint oszt ma­gá­nak; az ot­tani né­pek­nél ez a me­rész­ség el­fo­ga­dott, és egy­ál­ta­lán nem nézik rossz szem­mel, aho­gyan köz­tu­do­má­sú­lag a görög és latin köl­tők is gyak­ran meg­tet­ték ugyan­ezt, leg­in­kább Ho­ra­tius, aki ezek­kel a sza­vak­kal men­te­geti nagy­ké­pű­ségét:

Quaesitam meritis sume superbiam
(Carm. III, 30, 14-15).

S jóllehet korunkban az e tá­jékra való poéta nem me­ré­szel­heti saját di­csé­re­tét zen­geni anél­kül, hogy ne érje a sze­mér­met­len­ség és a mér­ték­te­len önzés vádja, e dolog tehát a kor szo­ká­sai­val és szel­le­mé­vel el­len­ke­zik, de még az előző szá­zad­ban is bün­tet­le­nül meg le­he­tett tenni ná­lunk is. François Malherbe pél­dául így ír ma­gá­ról:

Les ouvrages communs durent quelqus années
Ce que Malherbe écrit dure éternelle­ment.

A nagyszámú és különböző zárlatú gha­zalok egy divánt al­kot­nak, de ehhez az szük­sé­gel­te­tik, hogy ne csu­pán sokan és kü­lön­féle vég­ző­dé­sűek le­gye­nek, hanem hogy né­há­nyuk az arab ábécé egy­más utáni be­tű­ire vég­ződ­jön, hogy így a ver­se­ket az ábécé sze­rint le­hes­sen a divánba ren­dezni. Ez rit­kán esik meg a szerző éle­té­ben, azaz addig, amíg fenn­áll a le­he­tő­ség, hogy új köl­te­ménnyel gaz­da­god­jon a gyűj­te­mény. Samsz ad-dín Muham­mad köl­te­mé­nyei össze­sen – az idők során több­ször egy kö­tetbe, azaz egy divánba ren­dezve – kö­rül­be­lül 569 da­ra­bot tesz­nek ki; a szá­mot nehéz pon­to­san meg­ha­tá­rozni a kó­de­xek kü­lön­bö­ző­sége miatt.

Létezett egy másik költő is Háfiz néven, Sák Ruk szul­tán, Tamer­lán fiá­nak ural­ko­dása ide­jén, akit Halva­ginak ne­vez­nek, hogy meg­kü­lön­böz­tes­sék a má­sik­tól. Volt egy har­ma­dik is, akit Hagem-el Rumi-nak ne­vez­nek, aki az Ergia-ül-ylm című köny­vet írta. Végül élt egy Háfiz Tebrizben, Tarkci néven, Szúdí sze­rint ő írta azt gha­zalt, amely­nek címe: Lutsi basched ker ne puschi, s ame­lyet több­nyire a mi köl­tőnk mű­vé­nek tar­ta­nak.

A sírázi Samsz ad-dín Muhammadnak szá­mos ma­gya­rá­zója van a tö­rö­kök kö­zött. A leg­ki­vá­lób­bak: Ahmed Feri­dun, aki a gha­zalokat misz­ti­kus ér­te­lem­ben ma­gya­rázta, és aki­ről fen­tebb már bő­sé­ge­sen szól­tunk. Aztán Surur és Sémi, akik nyelv­tani és kri­ti­kai jegy­ze­tek­kel lát­ták el a szerző szö­ve­gét, és azo­kat a he­lye­ket, ame­lyek szá­mos ta­lál­ga­tásra adtak okot és el­len­kez­tek a musz­lim hit­tel, igye­kez­tek az igaz hit tá­bo­rába vissza­ve­zetni. A leg­ki­vá­lóbb azon­ban Szúdí, aki könnyű­szer­rel az első ama nép szö­veg­ma­gya­rá­zói kö­zött, s nem csu­pán Samsz ad-dín Muham­madot, hanem több más ki­váló per­zsa köl­tőt is ala­pos jegy­ze­tek­kel lá­tott el, és aki Sémit és Sururt, ahol csak éri, tá­madni igyek­szik, nem rit­kán azon­ban in­kább a ver­sen­gés, sem­mint az igaz­ság ki­de­rí­tése ked­vért. Őneki – mel­lőzve va­la­mennyi áb­rán­dot, amellyel a ver­sek­nek fenn­költ és rej­tett ér­tel­met adtak volna – semmi másra nem volt gondja, csak hogy vi­lá­gos sza­vak­kal meg­ma­gya­rázza a költő csu­pasz, leg­ke­vésbé sem rej­té­lyes sza­vait. Emiatt szá­momra is a leg­al­kal­ma­sabb­nak lát­szott, hogy a kétes és bi­zony­ta­lan he­lye­ket az ő szel­le­mé­ben ér­tel­mez­zem.

(Petneházi Gábor és Nagyillés János for­dí­tása)

A szerző jegy­ze­tei

  1 Síráz nem oly régi te­le­pü­lés, nem egye­zik a régi Per­sze­polisszal, hanem már a mo­ha­me­dán kor­szak­ban ala­pí­tot­ták, ez ki­vi­lág­lik mind a város ké­pé­ből, mind a tör­té­neti mű­vek­ből; Per­sze­polisz rom­jai­ból épült azon­ban, miu­tán nem oly távol fe­küdt tőle, ál­lít­ják a geo­grá­fu­sok. A vá­ros­ról egy helyi költő így be­szél já­té­ko­san kér­kedve:

Mi Memphisz és Damaszkusz, vagy mit ér a föld
s a ten­ger min­den vá­rosa,
egész vi­lág­gal ér Siráz föl egy­maga,
mást vá­ros­nak se hív­ha­tunk.

 2 Keleten, különösen a mo­ha­me­dá­nok­nál szo­kás, hogy a fel­nőt­tek bi­zo­nyos ra­gad­vány­ne­ve­ket kap­nak, amely a szó­banforgó sze­mély jel­le­mére utal. Háfiz ugyan­azt je­lenti, mint a gö­rö­gök­nél Memnon vagy in­kább Mnémon, azaz: jó me­mó­ri­ájú, ki­váló em­lé­ke­ző­te­het­ségű. Háfiz­nak ne­ve­zik máig azo­kat, akik az egész Ko­ránt fej­ből tud­ják idézni.

 3 Hogy mekkora szeretet­tel vi­sel­te­tett a költő szü­lő­földje és kü­lö­nö­sen szü­lő­vá­rosa iránt, nyil­ván­való szá­mos el­ej­tett di­csérő sza­vá­ból, de kü­lö­nö­sen a Khosa Síráz kez­detű gha­zalból, amely Síráz dícsé­rete. Én így for­dí­tom:

Boldog kies hely, ó gyönyörű Siráz,
Éósi tájak nagyszerü éke vagy.
Ég áld­jon, óvjon ég a múló
kor va­la­mennyi csa­pása ellen.

Forrásod ontja életadó vizét,
min­den vi­rág­zik szinte szü­net­le­nül,
oly bőven árad, höm­pö­lyögve
fut fo­lya­mod le, a Rucnabade.

Rójam Moszallánk vagy Giaferünket épp,
tal­pam sze­lí­den járja a sík­ju­kat,
s az il­la­tos szellő fu­valma
oltja, mi fájva hevít, a lán­got.

Különösen sűrűn emlegeti a Rok­nábád fo­lyót és for­rá­sát, va­la­mint Moszallá li­ge­té­nek ös­vé­nyeit, ame­lyek kel­le­me­tes­sé­gét a Pa­ra­di­csom una­lo­mig is­mé­telt gyö­nyö­rű­sé­gei elé he­lyezi, lásd ugyan­en­nek a gha­zalnak má­so­dik stró­fá­ját, ahol így szó­lítja meg a po­hár­no­kot:

Hej, töltsd, ne menj sehová, a bort,
menny­bol­ton se’ lelem Rucnabade virág-
dí­szes ha­tá­rait én sehol,
S Moszallánk­nak örök­zöld pa­go­nyát se már.

 4 Uvajsz Szultán, azaz Ghaja­szuddin, az ilhán di­nasz­tiá­ból szár­ma­zott, ne­ve­zik még Ahmed Ben Veisznek is. Ez előbb ke­gyes volt a köl­tő­höz, és so­káig el­hal­mozta min­den jóval, hogy az ud­va­rába csalja. Ké­sőbb azon­ban, ahogy az tör­ténni szo­kott, az érint­ke­zés meg­sza­ka­dá­sá­val a ba­rát­ság is oda­lett.

 5 Dilsád Khátun Sáh Sudzsá ki­rály anyja és gyámja, ak­kora szi­gor­ral kor­má­nyozta fia ki­rály­sá­gát, hogy a leg­eny­hébb vét­ke­ket is a leg­sú­lyo­sabb bün­te­tés­sel to­rolta meg, a bor­ivókra pedig ha­lál­bün­te­tést mért. Ugyan­ezt Sáh Sudzsá nagy­ko­rúvá válva nem­hogy eny­héb­ben bün­tette, de tel­je­sen el is tö­rölte, és min­den­ki­nek meg­en­gedte a bor­fo­gyasz­tást.

 6 Elegendő egy helyet idézni a szám­ta­lan­ból. A bort Mo­ha­med a bűnök any­já­nak ne­vezte, mivel a bor­ivók bár­mi­lyen bűnre könnyen kap­ha­tóak. Erről a híres mon­dá­sá­ról imí­gyen tré­fál­ko­zik Háfiz:

Szőlő erős ízű, savanyú leve,
a bűnök anyja ez Mo­ha­med sze­rint,
ínyünkre oly jó ízt va­rá­zsol,
mint ami­lyent csak a lányka csókja.

 7 Az ő példáját kö­veti Thomas Hyde, egyéb­iránt igen ta­nult fér­fiú, aki az első gha­zalt misz­ti­kus ér­te­lem­ben for­dítja, meg­le­he­tő­sen tarka szó­zu­ha­tag­gal élve, ám vissza­ta­szító el­va­kult­ság­gal téve mind­ezt. Lásd posz­tu­musz művét. Ha­son­ló­kép­pen tesz Herbelot a má­so­dik gha­zal má­so­dik stró­fá­já­val, ame­lyet így lehet for­dí­tani: Ó po­hár­nok, töltsd ki a ma­ra­dék bort, s ne re­méld, hogy a Pa­ra­di­csom­ban rá­lelsz majd a Ruk­nabadi part­jára, vagy Musella ár­nyas lu­ga­sára. Ezt ő így tol­má­csolja, csak példa ked­vé­ért idé­zem: Donnez moi o celeste Echanson à boir le vin de cet amour divin, le plus pur qui se boive à la table des élus sur le bord du Rucnabad et dans le jardin de cet ora­toire sacré. De ezek­ről és a hoz­zá­juk ha­son­lók­ról leg­in­kább Mar­tialisszal szólva lehet mon­dani:

Csúfság, hogyha a tréfa túl nehéz lesz,
s csüg­geszt os­to­ba­ságra szánni mun­kám.
(Mar­tialis, epigr. 2, 86, 9-10.)

 8Tefa-ul vagy Tefal, a jós­lás egyik faj­tája, ame­lyet ki­zá­ró­lag köz­tisz­te­let­nek ör­vendő mű­vek­kel foly­tat­nak. Bár­mennyire ne­vet­sé­ges és fe­les­le­ges szo­kás, a ró­ma­iak is éltek vele, nyil­ván­való ez a sortes Virgiliani gya­kor­la­tá­ból és más ha­sonló jós­lási for­mák­ból. Ezen túl vol­tak még, akik né­hány híres poéta mű­vé­nek láz­űző és baj­el­há­rító jel­le­get tu­laj­do­ní­tot­tak, amint Sere­nus Sammo­nicus, Seve­rus és Gor­dianus ide­jén élt jóhírű orvos is, aki Ho­mé­rosz Ili­ászának ne­gye­dik köny­vé­ről ezt írja:

Hajtsd Iliász negyedik könyvére fejed, ha na­gyon fáj.

 9 Senki nem gondolhatja ko­mo­lyan, hogy Háfizt azért kel­lene fel­men­teni a gyanú alól, mivel ez el­len­kezne a mo­ha­me­dá­nok ál­ta­lá­ban fel­té­te­le­zett fa­na­ti­kus hi­té­vel; a val­lás­ta­lan­ság ugyanis, amely szá­za­dunk­ban vé­sze­sen el­ural­ko­dott, mos­tanra már ma­gába a musz­lim tör­vény­ho­zásba is be­fu­ra­ko­dott, hogy ne is em­lít­sem Jazid ben Moávot, akit az ara­bok is­ten­te­len­sége miatt ki­át­koz­tak. Rá­vi­lá­gí­ta­nak mind­erre Ahmed Ibn Szu­lejmán Elámi alábbi sorai:

Nem biztos útja: Krisztus híve té­ve­lyeg,
az ös­vény­től már messze jár a musz­lim is,
zsi­dók sem mások: fér­gek-ette mú­miák,
a per­zsa má­gu­sok tu­dása bal­ga­ság.
Két­féle ember él a föl­dön, még­pe­dig:
egyik­nek nincs se szent, se hit, csak józan ész,
buzgó hivő a másik, ámde nincs esze.

 10 A ghazal termé­szet sze­rinti tu­laj­don­sága, hogy igényli a sze­re­lem és a bor sűrű em­le­ge­té­sét, és hogy ezek mö­gött bár­mely ko­mo­lyabb dolog is meg­hú­zód­hat. Így a sze­rel­mes ifjak neve bár­mi­lyen nemű és korú sze­mélyt ta­kar­hat, így Háfiz­nál időn­ként a ki­rály vagy a vezír, vagy egy idő­sebb barát, sőt saját fe­le­sége is rej­tőz­het egy fiú ál­arca mö­gött, aho­gyan pél­dául a fent idé­zett bú­csúz­ta­tó­vers­ben is.

 1 1 Amikor ezt írtam, kap­tam egy le­ve­let Lon­don­ból, a ki­váló dok­tor William Jonestól, amely­ben hírül adja, hogy a per­zsa tör­té­net­író Sáh-Nadír mű­vé­nek a dán ki­rály által ösz­tön­zött for­dí­tá­sát be­fe­jezte, és műve vé­gé­hez egy ér­te­ke­zést csa­tolt a ke­leti köl­té­szet­ről, ame­lyet szá­mos költő mű­vé­vel il­luszt­rált, ezek kö­zött Háfiz né­hány köl­te­mé­nyé­vel, fran­cia nyel­ven. Fá­ra­do­zá­sá­nak ered­mé­nyé­ről, ha nem is áll mó­dom­ban meg­győ­ződni, mégis jól is­merve a szerző ke­leti nyel­vek­ben és tu­do­má­nyok­ban való jár­tas­sá­gát, biz­tos va­gyok benne, hogy műve min­den szem­pont­ból ki­fo­gás­ta­lan, amely­hez ez­úton gra­tu­lá­lok.

Jegyzetek, élet­rajz

Szádi – Seikh Muszliheddin Szádi (megh. 1291) ke­le­ten a leg­is­mer­tebb per­zsa költő, mo­ra­lista, di­dak­ti­kus író. Leg­is­mer­tebb műve a Gulisz­tán (Ró­zsás­kert).

Muzaffarida királyok – fárszi ural­ko­dó­csa­lád 1313 és 1393 kö­zött; a mon­gol ere­detű Ilhán di­nasz­tia bu­kása után ke­rül­nek a trónra, me­lyet Timúr Per­zsi­ába ér­kez­té­vel ve­szí­te­nek el.

ulemák – az ulema szó sze­rint isz­lám tör­vény­tu­dóst je­lent, de szinte va­la­mennyi egy­házi tu­do­mány­ban jár­tas fér­fiú ide­tar­to­zott. Nem ké­pez­tek olyan el­kü­lö­nült ren­det, mint nyu­ga­ton a klé­rus.

Qivámuddin Haszan – a Muzaffa­ridák előtti idő­ben nagy­ve­zír Fárszban.

tefszír Kassáf – nem tudni, itt kire gon­dolt Re­viczky.

Al-Szakkáki – Al-Sakkaki a 11. szá­zad­ban élt szerző, re­to­ri­kai mű­ve­ket írt.

Tamerlán – a Sánta Timúr (1336–1405) rövid életű, ám annál ha­tal­ma­sabb bi­ro­dal­mat te­rem­tett Közép-Ázsiá­ban, fel­dúlta Észak-Indiát és Kis­ázsiát, le­rom­bolta Bag­da­dot és Del­hit, Da­masz­kusz va­la­mennyi kéz­mű­vesét Szamar­kandba te­le­pí­tette át. Csak­nem vég­ze­tes csa­pást mért a fi­a­tal Osz­mán Bi­ro­da­lomra. Ha­lála után bi­ro­dalma ré­sze­ire sza­kadt.

A Hidzsra 791. évében – ez ke­resz­tény idő­szá­mí­tás sze­rint 1413 lenne. Háfiz va­ló­já­ban 1390–91 körül halt meg.

Katip Cselebi – (1609–1657), a 17. szá­zad leg­ter­mé­ke­nyebb ot­to­mán tör­té­net- és föld­rajz­tu­dósa.

Bajazid szultán – (1389–1403), ap­já­nak a ri­gó­me­zei csa­tá­ban (1389) be­kö­vet­ke­zett ha­lála után min­den szerb ha­di­fog­lyot le­mé­szá­rol­ta­tott. 1402-ben, az an­ka­rai csa­tá­ban ve­re­sé­get szen­ve­dett Timúr­tól, fog­ságba esett, s hát­ra­lévő éle­tét egy vas­ket­rec­ben töl­tötte.

Szúdi – Ahmed Szúdi, a 16. szá­zad végén szü­le­tett, bos­nyák ere­detű török tudós. Háfiz mel­lett Szádi és más je­len­tős per­zsa köl­tők mű­vei­hez írt kom­men­tárt.

Vergilius Alexiasa – utalás Ver­gi­lius II. ec­lo­gá­jára, mely­nek sze­rep­lői Alexis és Corydon.

Ahmed Feridún – (megh. 1583), Szokulu Mehmed nagy­ve­zír tit­kára, kan­cel­lár. Tör­té­neti fel­jegy­zé­sei­ről ne­ve­ze­tes. 1568-ban be­fe­je­zett kró­ni­kája I. Szu­lejmán szi­get­vári had­já­ra­tá­val fog­lal­ko­zik.

Herbelot – Barthélemy d’ Herbelot (1625–1695), fran­cia ori­en­ta­lista.

Thomas Hyde – (1636–1703), camb­ridge-i tudós, 1690-ben le­for­dí­totta az első gha­zalt, ám ezt csak 1767-ben pub­li­kál­ták.

sortes Virgiliani – helye­sen: sortes Virgilianae, azaz ’ver­gi­liusi jós­lás’. Az an­tik­vi­tás­ban és a kö­zép­kor­ban nép­szerű jós­lás, mely abból állt, hogy Ver­gi­lius Aeneisének egy vé­let­len­sze­rűen ki­vá­lasz­tott rész­lete alap­ján jö­ven­döl­ték meg az el­kö­vet­ke­zendő ese­mé­nye­ket.

Franciscus Meninsky – vagy Meninski. A The­sa­u­rus linguarum orien­talium Turcicae, Arabicae, Per­sicae… című, Bécs­ben 1680 és 1687 kö­zött meg­je­lent öt­kö­te­tes mű szer­zője. Le­for­dí­totta az első gha­zalt, amely 1697-ben je­lent meg.

William Jones – (1746–1794), angol ori­en­ta­lista, fi­lo­ló­gus. 1771-ben, tehát Re­viczky mű­vé­nek meg­je­le­né­sé­vel egy idő­ben pub­li­kálja Háfiz első angol for­dí­tá­sát, Grammar of the Per­sian Language című mű­vé­nek ré­sze­ként. Fi­a­tal­ko­rá­ban a Re­viczky könyv­tá­rát 1789-ben meg­vá­sá­roló Lord Spencer ne­ve­lője volt.

Gentius – Georgius Gentius, német ori­en­ta­lista, 1655-ben Amsz­ter­dam­ban pub­li­kálta Szá­di­ból ké­szí­te­tett latin for­dí­tá­sát Rosa­rium poli­ticum, sive amoenum sortis humanae theatrum cím­mel.

Olearius – Adam Olearius (1599–1671), a schleswig-holsteini her­ceg meg­bí­zá­sá­ból ké­szí­tett per­zsiai út­le­írá­sá­ról is­mert tudós.

Quaesitam meritis sume superbiam (Carm. III, 30, 14–15) – Ér­de­med büsz­kévé te­gyen… (Deve­cseri Gábor for­dí­tása)

François Malherbe – (1555–1628), fran­cia költő, kri­ti­kus.

Les ouvrages communs… – Mert a min­den­napi művek pár évet érnek, / Malherbe verse vi­szont örök idő­kig él. – Malherbe Au Roi (A ki­rály­hoz, 1630) című szo­nett­jé­nek utolsó két sora. (Rónay György for­dí­tása)

Reviczky Kár­oly Imre

(1736–1793)

Reviczky Károly Imre gróf árva me­gyei ősi ne­mesi csa­lád­ban szü­le­tett. Szá­mos nyel­ven írt és be­szélt, a klasszi­kus (latin–görög) és a nyu­gat-eu­ró­pai (német–angol–fran­cia) nyel­vek mel­lett a ke­leti nyel­vek (arab–török–per­zsa) el­is­mert szak­ér­tő­jé­nek szá­mí­tott. Dip­lo­ma­ta­ként te­vé­keny­ke­dett, ori­en­ta­lista és mű­for­dí­tói mun­kás­sá­gát sza­bad­ide­jé­ben vé­gezte. Első mun­kája a ma­gyar szár­ma­zású Ib­ra­him Müteferrika – a ro­dos­tói szám­űze­tését töltő Rá­kó­czi­ mel­lett a Porta meg­bí­zottja, il­letve az első isz­tam­buli nyomda ala­pí­tója – had­tu­do­má­nyi ér­te­ke­zé­sé­nek fran­cia for­dí­tása (Traité de la tactique ou méthode arti­ficielle pour l’ordonnance des troupes, Bécs, 1769). Pá­lyája ele­jén a bécsi udvar kons­tan­ti­ná­po­lyi kö­vet­sé­gén hi­va­tal­no­kos­ko­dott, itt ala­poz­hatta meg a ke­leti nyel­vek­ben való jár­tas­sá­gát, majd Len­gyel­or­szág első fel­osz­tá­sá­nak ide­jén, 1772–73-ban, a var­sói ud­var­ban volt kü­lön­meg­bí­zott. Ezt kö­ve­tően nagy­kö­vet­ként te­vé­keny­ke­dett a ber­lini, a badeni, végül a lon­doni ud­var­nál. II. Jó­zsef alatt mi­nisz­ter és va­ló­sá­gos belső tit­kos ta­ná­csos. Ha­tal­mas könyv­tá­rát, amely­nek ka­ta­ló­gu­sát 1784-ben pub­li­kálta, élete al­ko­nyán öt­száz font­nyi év­já­ra­dék­ért el­adta Lord Spencer­nek; a könyv­tár ma is az althorpi kas­tély­ban ta­lál­ható.

Specimen poeseos persicae… (Bécs, 1771) című mű­vé­ben a kö­zép­kori per­zsa költő, Háfiz ti­zen­hat gha­zalját ül­tette át latin idő­mér­té­kes versbe, s látta el pró­zai pa­ra­frá­zis­sal, jegy­ze­tek­kel és be­ve­ze­tő­vel. Háfiz­nak abban az idő­ben szinte még csak a nevét is­mer­ték Eu­ró­pá­ban. Ez is ma­gya­rázza a ki­ad­vány nép­sze­rű­ségét: 1774-ben meg­je­lent az angol for­dí­tása, 1782-ben pedig né­me­tül is nap­vi­lá­got lá­tott. Re­viczky el­ső­sor­ban ke­leti for­rá­sok­ból dol­go­zott, ezen belül is leg­in­kább Háfiz török kom­men­tá­to­rá­nak, a 16. szá­zad­ban élt Ahmed Szú­dinak a mun­ká­ját hasz­nálta, de jól is­merte a ko­ráb­ban Eu­ró­pá­ban meg­je­lent, az arab-per­zsa-török iro­da­lomba be­pil­lan­tást nyújtó gyűj­te­mé­nyes for­dí­tás­kö­te­te­ket is; ezek össze­ál­lí­tóit meg­le­he­tő­sen éle­sen kri­ti­zálta. Emel­lett jó vi­szonyt ápolt a kor­társ ori­en­ta­lis­ták­kal.

Az előszó versbetéteinek nagy része a per­zsa ere­de­ti­ből for­dítva hoz­zá­fér­hető a kü­lön­böző per­zsa köl­tői an­to­ló­gi­ák­ban. Re­viczky eze­ket nem for­ma­hűen, hanem ho­ra­tiusi-anak­re­óni mo­dor­ban ül­tette át la­tinra, mivel e vers­forma han­gu­la­tát érezte Háfiz köl­te­mé­nyei­hez a leg­kö­ze­lebb ál­ló­nak. For­dí­tá­sai ily módon lé­nye­ge­sen kü­lön­böz­nek ugyan a per­zsa ere­de­ti­től, ám ezzel együtt és ebben for­má­ban szer­ves ré­szét al­kot­ják a szö­veg­nek.

A szemelvény forrása: Reviczky Kár­oly Imre, Spe­ci­men Poeseos Per­sicae Sive Muham­medis Schems-Eddini notioris agnomine Haphysi Gazelae, sive Odae sexde­cim ex initio Divani depromtae, nunc primum latini­tate donatae, cum meta­phrasi ligata et soluta, paraphrasi item ac notis, Vindo­bonae, 1771, XVII–XLVIII.

(Petneházi Gábor)


MAGYARORSZÁGI GONDOLKODÓK, 18. SZÁ­ZAD
Bölcsészet­tu­do­mányok I.

(2010)

Megjelent a MAGYAR REMEKÍRÓK Új Fo­lyam so­ro­za­tá­ban.

Kiadja a Kortárs Könyvkiadó.

www.kortarskiado.hu


Oldal tetejére