Peti Zsombor

Haszontalan

Fakó árnyak sikolya őrli fel a gon­do­la­tai­mat.
Az el­mél­kedő em­ber­nek már csak ez a zene ma­radt
a csend­ben. Sü­völtő sze­lek nyir­kos te­lein,
alak­za­tok su­han­nak át az elme fest­mé­nyein.

Nem kell őket elkapni ahhoz, hogy végre ért­sük,
mivégre kap­tunk ér­tel­met s azt miért kér­tük.
Meg­fejt­he­tet­len ennek az ok­irat­nak az ere­dete,
s azok­nak cse­kély száma is, kik ma még élnek vele.

Alaktalan-anamorf kabátok lengedez­nek az ősz­ben,
hogy egy­fajta nyu­go­dal­mat ta­lál­ja­nak a kora tél­ben.
Egy ha­lo­vány szo­bá­ban, tört-tükör gro­teszk ké­pé­ben,
hol a csúf is szép már, s a jó jobb lenni kép­te­len.

Elmosódott már a címer a vi­asz­pe­csét poros nyo­ma­tá­ban,
mert a hosszú év­szá­zad­okon át sem for­gat­ták oly sokan.
Tisz­tít­suk meg a por­tól e vö­rös­ben ját­szó ékít­ményt,
hátha ki tu­dunk sütni be­lőle még némi csalfa-lele­ményt.

S ha kis időt rászánsz, hát add to­vább, má­sold le, mit ta­lálsz
benne, hogy to­vább égjen a so­ra­id­ban a lét­nek fe­le­dett ér­telme.
Néma ta­núk­ként zu­han­nak fö­lénk a szü­lető csil­la­gok s léha
moz­gá­suk­kal övez­nek min­ket el­lip­szis alakú pá­lyá­juk­kal.

De e ténytől, vagy képzettől a fakó árny még üvölt,
s min­den télen is ugyanaz a csúf szellő sü­völt.
Te­le­ví­zió he­lyett az em­be­rek úgy­sem ol­vas­nak köny­vet,
s az iro­da­lom sem emel­ke­dik első helyre a szám­tan he­lyett.

Tegyük fel a kérdést, mit a lét sűrű ten­ge­ré­ből ha­lá­szunk
ki, gond­ter­helt arc­cal, egyre gyen­gébb kéz­zel húz­zuk,
de azért még fel­emelni, ha oly fájó is má­sok­nak, fel tud­juk.
De csitt! Vi­gyáz­zunk, mit ol­va­sunk-oltal­ma­zunk, mit írunk.

Okfejtésem balga ifjúé csak, ki meg­ol­dást pró­bál
gyenge ke­zé­vel ta­lálni. Egy ék­szert, minek opál
kö­ze­pé­ből még ha­lo­vá­nyan ki­tű­nik, mit már rég
vissza­fo­ga­dott a tér ura s nap-útja; az ég.

Az utcák nedves tükör aszfaltjain ha jársz, mit látsz?
Mi szem-száj­nak in­gere, mi a bölcs­nek volt egy­ko­ron sü­vege?
A csú­szós jár­dán nem látsz, csak nézel sze­med­del.
S mi süveg volt a rég­múlt­ban, az most üres­ség egy ka­lap­ban.

Te vetted ki, én vettem ki, mi vet­tük ki be­lőle?!
Bi­zo­nyos, ha va­laki ezt tette, őt nem ta­lál­juk sose.
De apró da­rab­ból is áll­hat össze mű­al­ko­tás,
hisz a res­ta­u­rá­tor is egy­fajta mun­kás.

Mert a váz, miről orvul lelop­ták a szá­za­dok,
még nyújt­hat ne­künk magas-kegy bakot.
Ez az édes-szajha-sze­rető, az ér­te­lem má­mora,
bódít, mint nap­sü­tötte hegy­ol­da­lak bora.

No, ebben azonban nem kéne mérté­ket tar­tani,
még ha mások ezt is akar­ják tő­lünk hal­lani.
Ha el­ti­por­nak, biz' el kell törni azt a lábat,
mert leg­kö­ze­lebb újra s újra ránk ta­pos­hat.

Persze a boka begyógyul, s mint mus­lica a bor­ból,
úgy tör ki ke­vély sír­já­ból, s röfög vele a disz­nóól.
A fen­tebb írt mu­zsika, nem kell hogy si­koly le­gyen,
lehet az újra egy lágy pre­lűd, egy könnyed Cho­pin.

Mi szenderít, mi gyengéden átölel, mi csi­tít ugyan,
de nem butít, sőt bo­nyo­lult egy­sze­rű­ség­ben fel­emel.
Kinek kéne ugyan, ha soha nem hal­lott még róla?
Ki érti puszta ol­va­satra, mi is az a Ba­lassi-strófa?

Ösztönzés és cselekmény. Reductio ad absurdum.
Foly­jék könny­csepp­ként hát csap­ból a fehér rum!
Ha akar. Vagy, ha en­ge­dik neki egy­ál­ta­lán.
Nem­hi­ába nem lett szé­gyen­le­tes Trisz­tán.

Bizonyos szempontból való igaz, kor­lá­tok kel­le­nek.
De ki ácsolja a ke­rí­tést, mi a neve az ál­lat­kert­nek?
Ha­rag­ját nem vé­let­le­nül kor­bá­csolja fel Áresz,
mert ha­szon­ta­lan söp­re­dék itt a Primus inter pares!