Csáky Imre

Tündekrónikák

(A megbízatás)

Elexina körülbelül egy hétig kihasz­nálta a lá­ba­do­zás nyúj­totta kel­le­mes tét­len­ke­dést, ez­után már nem tu­dott nyug­ton ma­radni. Nerien egyéb bok­ros te­en­dői miatt csak rit­kán ug­rott be hozzá né­hány szóra. No meg a lányt az fog­lal­koz­tatta leg­in­kább, miért van az, hogy mi­előtt el­megy, szinte má­niá­kus ru­tin­nal igaz­gatja a ho­mok­óra alatti te­rí­tőt. Elexina egyik reg­gel oda­sé­tált az ágya mel­letti kis asz­tal­ká­hoz, és kí­ván­csian vizs­gál­gatta a kér­dé­ses erek­lyét.

A szerkezet már régóta működéskép­te­len le­he­tett, azon­ban igazi, mí­ve­sen meg­mun­kált mes­termű volt a maga ne­mé­ben. Két Arre­gon fából fa­ra­gott fe­dő­lap­ját arany­le­mez dí­szí­tette, rajta egy rú­nák­kal öve­zett fel­irat állt: „Nieriak holak es Nidion.” A fel­ira­tot a far­kas­nem­zet­ség által hasz­nált wol­lon nyel­ven írták, mégis kissé szo­kat­lan volt. Va­la­hogy így hang­zott: „Az idő örök­ké­va­ló­sága tőlem… Nidion.”

Türkizkék homokja mozdulatlanul lakta be a két kis üveg­tar­tá­lyocs­kát. Első pil­lan­tásra úgy lát­szott, a kris­tá­lyok össze­ta­pa­dása miatt szűnt meg mű­ködni, ám, ami­kor Elexina meg­rázta, a homok mind­két tar­tály­ban szem­csé­ire esve lö­työ­gött. Kü­lö­nös volt, még a por színe is csa­ló­ká­nak bi­zo­nyult. Ha kö­ze­lebb­ről nézte, in­kább a sö­té­tebb ki­rály­kék ár­nya­la­tá­ban tet­szel­gett. Amint né­ze­gette a szer­ke­ze­tet, szem­be­öt­lött szá­mára a kis erek­lye ki­me­re­ve­dett idő­pil­la­nata. A homok ugyan­abba a hely­zetbe állt vissza, mint ami­kor elő­ször meg­nézte. A fél­úton le­hul­lani ké­szülő sze­mek ugyan­ott, ugyan­úgy le­beg­tek, egyet­len kőbe vé­sett pil­la­na­tot je­lezve. Cso­dálta volna még to­vább is, ám Nerien ekkor nyi­totta rá az ajtót. Elexina meg­le­he­tő­sen kí­no­san érezte magát, ami azt il­leti, jó oka volt erre.

–  Mi a francot csinálsz azzal?! Tedd azt le, össze ne törd nekem! – Nerien sze­mé­ben ekkor lá­tott elő­ször némi ha­ra­got.

–  Jól van, na, ok, ok! Tudtad, hogy ez a cse­cse­be­cse már jó ideje késik? – pró­bálta némi tré­fá­val men­teni a dol­got.

–  Engem ez a legkevésbé sem ér­de­kel, csak tedd le! Nem is fog talán soha, amíg vissza nem… – de mon­da­tát itt in­du­la­tai vág­ták el.

–  Jól van, no! – pillantott vissza rá kissé meg­le­pet­ten Elexina, majd le­tette Nerien kegy­tár­gyát az asz­talra. Mind­ezt oly óva­tos­ság­gal, mintha egy ritka madár to­já­sára lelt volna.

–  Ez most mindegy! Látom, már vissza­nyer­ted az erőd, hogy a kí­ván­csis­ko­dásra is futja! – Nerien ar­cára vissza­tért a szí­vé­lyes­ség. A gyors han­gu­lat­vál­tás bá­mu­la­tos ön­ura­lom­ról ta­nús­ko­dott.

–  Ki az a Nidion?

–  Valaki, akit elvettek tőlem, és csak abban le­he­tek biz­tos, hogy él, de most ne ezzel fog­lal­kozz! – ekkor Nerien szem­mel lát­ha­tó­lag za­var­ban volt.

Elexina pedig látva, hogy kényes te­rü­letre té­vedt, úgy dön­tött, jobb, ha nem kér­de­zős­kö­dik to­vább.

–  Készülj, öltözz, mutatok valamit! Ideje mun­ká­hoz lát­nunk! Lent vár­lak a vár­kapu fo­ga­dó­ud­va­rán.

Nerien ezután megint sietve távo­zott. A ház ven­dége né­hány perc múlva me­net­ké­szen haj­totta be maga után az ajtót. Ma­gá­ban még mu­la­tott is, vajon hány­szor kel­lett volna meg­for­dí­ta­nia azt a be­cses ho­mok­órát. Egy biz­tos, Nerient nem fogja erről meg­kér­dezni.

A kastély gyönyörű volt, de ezzel együtt a leg­egy­sze­rűbb el­ren­de­zésű. Ha­tal­mas kör­fo­lyo­sói­ról min­den lép­cső a föld­szinti far­kas­is­ten­ségek csar­no­ká­hoz ve­ze­tett. A lány ez­út­tal nem bá­mész­ko­dott, pedig lett volna mit meg­cso­dál­nia. A fo­lyo­sók fa­lain dom­bor­mű­ves fa­rag­vá­nyok, mi­to­ló­giai je­le­ne­tek ékes­ked­tek. Az al­vi­lági múlt kró­ni­káit me­sél­ték, ami­kor egy napon maga Khnírea is­tennő kaput nyi­tott nekik, és fel­en­gedte őket a fenti vi­lágba. Na­gyon ke­ve­set tu­dott erről. Szinte ijesztő volt eze­ken a ké­pe­ken saját mi­volt­ára is­mer­nie.

Kilépve a hatalmas faajtón, Nerien már várta.

–  Mielőtt bárminek is nekikezdenénk, azt hi­szem, ez a tiéd – Nerien át­nyúj­totta neki édes­anyja szög­le­tes min­ták­kal vé­sett bot­ját.

–  Engedd meg, hogy ezúton fejezzem ki neked rész­vé­te­met, ám tudom, ez nem vi­gasz, de ígé­rem, lesz majd al­kal­mad meg­fi­zetni nekik! Azon­ban, mi­előtt még le­gyil­kol­nád az összes vitált, sokat kell még ta­nul­nod. Nem árt, ha tudod, hogy kö­zöt­tük is akad­nak jóval ve­szé­lye­sebb faj­ták. Az a tej­fe­les­szájú banda csu­pán ta­nonc ka­ma­szok gyü­le­ke­zete volt. Ők több fej­lő­dési fá­zi­son men­nek át. Va­ló­szí­nű­leg ez le­he­tett az első por­tyá­zá­suk. Bízz ben­nem, és ki­váló har­cos lehet be­lő­led. Erős vagy, de hir­te­len és meg­gon­do­lat­lan. A bosszú­hoz nem elég az in­du­lat. Meg­ta­nít­hat­lak arra, ho­gyan hasz­náld a ben­ned rejlő ké­pes­sé­ge­ket, és ho­gyan gon­dol­kozz a li­dérc vér­má­mor ha­tása alatt is. Nem egy­szerű, de le­het­sé­ges. A ta­nu­lás előtt azon­ban a se­gít­sé­ge­det sze­ret­ném kérni. Kö­vess!

Átsétáltak az udvar végében lévő mel­lék­épü­le­tek­hez, az őrség sűrű haj­bó­ko­lása kö­ze­pette. Elexina meg­hök­kenve köny­velte el új­sü­tetű ba­rát­nő­jé­nek be­fo­lyá­sos stá­tu­sát.

–  Úrnőm! – szólította meg egy ka­puőr. – Kharrut isten le­á­nya, légy üd­vö­zölve! Lady Nerien, miben le­he­tek a szol­gá­la­todra?

–  Nyiss kaput, Endon, a kene­lekhez me­gyünk!

–  Igenis!

–  Lady? Istenleány? Voltaképp kivel ho­zott össze a sor­som? – sze­gezte neki a kér­dést végül Elexina, mi­köz­ben be­lép­tek a kene­lekhez ve­zető fo­lyosó fél­ho­má­lyába.

–  Larrak Eneron Wierik Nerien, Kharrut, a leg­főbb far­kas­isten hír­nöke, és egy­ben egyet­len leszár­ma­zottja… úgy is mond­hat­nánk – só­haj­tott egy je­len­tő­ség­tel­jeset –, első Nerien, min­den far­ka­sok ural­ko­dója! De ami a pro­to­kollt il­leti, ezt bőven elég tőlük hall­gat­nom! – mo­so­lyo­dott el a hosszú ti­tu­lus fel­so­ro­lá­sát kö­ve­tően. Úgy hoz­ta­lak ide, mint egy bajba ju­tott ba­rá­tot, és nem úgy mint alatt­va­lót. Ven­dég­ként vagy itt, aki bár­mi­kor el­me­het. Habár örö­münkre szol­gálna, ha ma­rad­nál, te­kintve, hogy most aztán vég­képp nincs időm rájuk – kö­zölte Nerien mint­egy szán­dé­ko­san tré­fál­kozva a ki­rá­lyi töb­bes szám­mal.

–  Kikre nincs időd?

–  Hát rájuk! – mutatott végül a he­lyi­ség vé­gé­ben a csa­ho­lás­tól han­gos kene­lekre.

Javában folyt a civakodás a leg­fi­no­mabb fa­la­to­kért. Még ki sem le­helte a lel­két a sze­ren­csét­len kőrreng barom, ám a comb­jait már leg­alább né­gyen ci­bál­ták. Ezt kö­ve­tően a ve­zér­ál­lat vég­zett vele. Nerien szót­la­nul ki­nyi­totta a rá­cso­kat, mintha csak körül akarna nézni oda­bent. Ügyet sem ve­tett a nem­rég még ele­ven táp­lá­lék vé­ré­től fel­aj­zott „házi ked­ven­ce­ire”. Az őrö­ket ál­ta­lá­ban ettől min­dig a szív­baj ke­rül­gette, hi­szen, ha ebben a kri­ti­kus pil­la­nat­ban bár­me­lyik is el­sza­ba­dul, könnyen zsák­mány­nak te­kint­het min­den nála ki­sebb élet­for­mát. Ennek el­le­nére senki sem emel­he­tett volna kezet rájuk. Aki mégis meg­tenné, az éle­té­vel fi­zetne, akár azzal is, ha csak meg­érin­tené őket. Is­te­nek­nek hála, erre még nem volt példa. Az ál­la­tok jól vol­tak táp­lálva, s ezzel együtt az ölés és a va­dá­szat él­mé­nye is biz­to­sítva volt a szá­mukra.

Nerien látta, hogy frissen fogadott vé­den­cét úgy­szól­ván meg­ba­bo­názta a kép. A ti­zen­egy, pá­rat­la­nul im­po­záns, ezüs­tös szürke bun­dájú far­kas könnye­ket csalt a sze­mébe. Fel­sej­lett előtte az összes együtt töl­tött idő a fal­ká­val. A vég­te­len ha­va­sok, a ro­ha­nás nyu­lak után, a játék a kis szőr­gom­bo­lya­gok­kal.

Az egyik állat, habár a leg­fi­no­mabb falat járt neki, mégis egy­ked­vűen vo­nult el, szá­já­ban a ki­ra­ga­dott hús­sal. Le­tette maga elé, és szo­mo­rúan bá­mult hűvös ha­mu­szín sze­mei­vel. Azu­tán ké­sőbb mégis ne­ki­lá­tott az étel­nek. Köz­ben a töb­biek már egy­mást is meg-meg­tép­ték a bel­ső­sé­ge­kért. A vita eléggé el­dur­vult kö­zöt­tük. Elexina biz­tos volt benne, hogy a de­presszió­val küsz­ködő vezér tét­len­sége miatt a töb­biek ko­moly sé­rü­lé­se­ket oszt­hat­nak egy­más­nak. Így aztán fel­ocsúdva az em­lé­kek okozta könny­fá­tyol­ból, be­ron­tott rend­re­u­ta­sí­tani a ci­va­ko­dó­kat. Ön­kén­te­len ref­lex volt ez a ré­szé­ről. A saját csa­lád­já­ban is ezt tette far­ka­sai­val. Mel­les­leg Nerien éppen erre szá­mí­tott.

A kövezetnek ütötte botját, és en­gedte, hogy az is­me­ret­len bes­tiá­lis in­du­lat ereje szét­árad­jon a tes­té­ben. A fel­gyü­lem­lett ener­giát, ez­út­tal rög­tön ki­en­gedve a hang­szá­lain egy tor­zult hör­gés­sel ele­gyedő ki­ál­tás­sal bo­csá­totta út­jára. Az át­ala­ku­lása kis híján meg­kez­dő­dött. Csak azért ma­radt el, mert kí­ván­csi­sága gyor­san el­foj­totta benne éb­redő li­dérc vér­má­mo­rát. Az el­en­ge­dett erő per­sze így is meg­tette a maga ha­tá­sát. Ahol a földre kop­pan­tott, olybá tűnt, mintha egy ki­sebb föld­moz­gás kö­zepe lett volna. Az ener­gia kon­cent­ri­kus kö­rök­ben ter­jedve rázta meg egy pil­la­natra a kör­nyező teret.

–  Most már aztán elég legyen ebből, min­den­áron meg akar­já­tok nyo­mo­rí­tani egy­mást?!

A reakció, amely Elexinát érdekelte, kissé mu­lat­sá­gos­nak ha­tott. A négy meg­szep­pent far­kas nya­kig el­me­rülve a te­tem­ben egy­ből ijed­ten né­zett fel, szá­juk­ban meg­állt a falat. A másik öt, akik hol a négy tár­suk far­kát ci­bál­ták, hol a holt­test­hez pró­bál­tak fu­ra­kodni, hir­te­len úgy tett, mintha tel­je­sen vét­le­nek len­né­nek az egész­ben. Ezért, mí­melve a sze­re­te­tet, el­kezd­ték ba­rát­sá­go­san nya­lo­gatni a meg­té­pett ge­rinc­nyúl­ványt. Egy pedig az ál­do­zat feji ré­szén csám­cso­gott, ami­kor a vá­rat­lan döb­be­net érte. A mé­la­bús vezér szá­já­ból ki­esett a lel­ki­is­me­re­te­sen le­rá­gott velős csont. Meg­nyalta a szá­ját, majd fél­sze­gen vak­kan­tott egyet. A töb­biek per­sze még ennyit sem mer­tek hoz­zá­szólni a tör­tén­tek­hez.

–  Te meg mégis mi a fenét csi­nálsz? – lé­pett oda a ve­zér­ál­lat­hoz a vá­rat­la­nul ér­ke­zett fé­lel­me­tes jö­ve­vény. – Mégis ki fog se­gí­teni a va­dá­sza­to­kon, ha ha­gyod, hogy szét­tép­jék egy­mást?!

A szomorú falkavezér némi félszeg­ség­gel kissé le­hor­gasz­totta fejét, fü­leit hát­ra­húzta. Far­ká­val óva­to­san sep­re­gette a pad­lót. Amint kö­ze­lebb­ről szem­ügyre vette, meg­érin­tet­ték az állat lát­ha­tat­la­nul buj­káló lelki prob­lé­mái. Kér­dően pil­lan­tott hátra Nerienre.

–  Mi történt a párjával?

–  Lábadozik.

–  Hogy mit csinál?

–  Jól hallottad. – Nerien majdnem el­ne­vette magát. – Igen, jól hal­lot­tad!

–  De… őőő… hát Nina… – vakargatta a fejét Elexina – Nina az én ve­zér­szu­kám – fe­jezte be végül mon­da­tát már meg­le­he­tő­sen bi­zony­ta­la­nul.

–  Tévedsz – mosolygott vissza csi­bé­sze­sen az ural­kodó. – Téged ke­re­sett, és Kharrut­nak hála, meg is ta­lált.

Ekkor Nina váratlanul megjelent egy igen­csak frász­ban lévő ka­puőr ol­da­lán.

–  Lady Nerien, ez a szent állat kó­szált a vár­ka­pu­nál. Nem tudom, hon­nan jö­he­tett, de ahogy látom, a se­beit már el­lát­ták.

–  Tűnj el, és engedd be, te féleszű! Per­sze, hogy el­lát­ták, hi­szen két hete is las­san, hogy ha­za­hoz­tuk.

–  Értem, igenis, parancsodra, úrnőm!

–  Arra hát, lelépni!

A katona sietve távozott. Nina va­la­mi­féle kár­ör­vendő ber­zen­ke­dés­sel fi­gyelte a lán­dzsás szolga tá­vo­zá­sát. Vi­lá­gé­le­té­ben iszo­nyo­dott az ok­ta­lan fé­le­lem sza­gá­tól, mely még így, az orrát el­fedő mé­reg­zöld ke­nő­csön is át­ütött.

Néhány pillanatig csak állt Elexina előtt, te­kin­te­té­ben bá­nat­tal ve­gyes szé­gyen­ke­zés­sel. Bun­dája sok he­lyen hiá­nyos volt ott, ahol a ha­ra­pá­sok és kar­mo­lá­sok érték. Szőr­zet he­lyett zöld fol­tok tar­kí­tot­ták a gyö­nyörű ezüst mel­lényt min­den­hol. Jobb füle kissé le­haj­lott.

Nina kínos szorongását a lány ol­dotta. Oda­sé­tált hozzá, és gyen­gé­den meg­si­mo­gatta a hű­sé­ges test­őrt.

–  Semmi baj, örülök, hogy élsz!

–  Ahogy én is! – fűzte hozzá Nerien.

Ám ezt most már aligha állhatta meg szó nél­kül az Elexina mö­gött ücsörgő, fél­szeg dél­ceg­ség. Mint­egy kons­ta­tálva ked­vese vissza­té­ré­sét, vak­kan­tott ket­tőt-hár­mat ki­sebb nyü­szí­té­sek­kel meg­toldva. Igen nagy zűr­ben volt sze­gény fickó. Hol Nerienre, hol Elexi­nára san­dí­tott fél szem­mel, vajon en­ge­dé­lye­zik-e, hogy fel­áll­jon üd­vö­zölni Ninát. A töb­biek köz­ben fe­szült csend­ben fi­gyel­ték az ese­mé­nye­ket.

–  Na, jól van, te hősszerelmes, menj, és adj egy pu­szit a hit­ve­sed­nek! – in­tett neki ez­után Elexina.

Ezt a „parancsot” nem kellett két­szer mon­dani. Úgy fel­pat­tant, mint akit meg­csíp­tek. Tíz tár­suk ekkor ol­dó­dott fel, és az örö­mük­ben lu­bic­koló pár köré gyü­le­kez­tek. Ismét csa­ho­lás töl­tötte be a he­lyi­sé­get. Nerien el­ér­ke­zett­nek látta az időt, hogy rá­kér­dez­zen a lé­nyegre.

–  Na, mit mondasz, vállalod a gon­do­zá­su­kat? Nem bíz­ha­tom őket akár­kire, és látom, nálad lesz­nek a leg­jobb ke­zek­ben.

–  Szó ami szó, igazán pompázatosak! Szí­ve­sen, ha nem gond, hogy a szent fal­ká­dat egy messzi­ről jött, holmi ven­dég­li­dérc­féle pá­tyol­gatja. De azt még min­dig nem értem, ho­gyan le­het­sé­ges, hogy Nina hoz­zád tar­to­zik, ha egy­szer éve­kig az én csa­pa­tom­ban élt.

– Enyém vagy a tiéd, nem mind­egy ez most már? Itt mi mind­annyian össze­tar­to­zunk.

– Igaz…