Kósa Sándor

Kis elmozdulás

(A naplót tartalmazó vékony füze­tet Őfel­sége zász­lós­ha­jó­já­nak ka­pi­tá­nya ta­lálta meg, köz­vet­le­nül az­előtt, hogy 1913. szep­tem­ber 17-én ki­ha­jó­zott volna a polai ha­di­ki­kö­tő­ből. A szó­ban forgó tárgy a 9-es számú tisz­ti­kabinból ke­rült elő egy, a he­lyi­sé­get érintő át­ala­kí­tás kö­vet­kez­té­ben, és utolsó kö­tete volt egy négy fü­zet­ből álló nap­ló­so­ro­zat­nak. Az első három kötet el­ve­szett. Az utolsó pár oldal kö­vet­ke­zik. A napló, is­me­ret­len okból, be­fe­je­zet­len.)

Cuernavaca
México
1867. január

Lemondással vagy a nélkül

Az utca végén már látom a szé­les, tölgy­fá­ból ké­szült kaput. Ami­kor kö­ze­lebb érek, a két őr közül az egyik lo­vam­hoz lép, meg­fogja a kan­tár­szá­rat, míg le­szál­lok. Dél van. Jobbra, messze, ott, ahol a tég­la­ke­rí­tés véget ér, egy másik őr áll, alakja vib­rál a forró le­ve­gő­ben. Az őrök rez­ze­nés­te­len arcú in­diá­nok, Durango kör­nyé­kén lát­tam ilyen ar­co­kat, az északi fenn­sík és a Nyu­gati-Sierra Madre ta­lál­ko­zá­sá­nál. Elő­ve­szem a pa­pírt a nye­reg­tás­ká­ból, de jelzi: nem tud ol­vasni. „Mondja meg a pa­rancs­nok­nak, hogy Centule de Béarn gróf va­gyok, a fran­cia kö­vet­ség at­ta­séja." Nem­so­kára nyí­lik a kapu, egy is­me­rős had­nagy az ügye­le­tes, út­ba­iga­zít, a csá­szár a nyári lak­ban tar­tóz­ko­dik, ott szo­kott el­mél­kedni, mondja. Az in­dián el­ve­zeti a lo­va­mat, gya­log me­gyek to­vább az egyik, fehér ka­viccsal fel­szórt ös­vé­nyen. A kert kü­lö­nös egy­ve­lege az el­va­dult ter­mé­szet­nek és a ra­fi­nál­tan ki­vi­te­le­zett park­mű­vé­szet­nek. El­ha­la­dok egy felül össze­zá­ródó lugas alatt, balra ott a jól is­mert ze­ne­pa­vi­lon, utána egy kis emel­kedő kö­vet­ke­zik. Min­den a régi, mégis van va­lami bal­jós a le­ve­gő­ben. Meg­szó­lal a Cortés temp­lom ha­rangja, ön­kén­te­le­nül gyor­sí­tok, mintha engem hívna. A csá­szár a kerti lak­ban van, de nem el­mél­ke­dik, hanem ver­set ír. Meg­lát, föl­áll, még egy másik vi­lág­ban van, pró­bá­lok re­ti­rálni, de int, üljek le, mind­járt végez. Az asz­ta­lon egy könyv hever, német ki­adás, a Die Welt als Wille und Vorstellung, ahogy kézbe ve­szem, ma­gá­tól ki­nyí­lik egy bi­zo­nyos ol­da­lon. Egy mon­dat ce­ru­zá­val van alá­húzva: 'Akkor vi­lá­gos és bi­zo­nyos lesz előtte, hogy nem napot ismer, hanem min­dig csak sze­met, mely napot lát, hogy a világ, amely kö­rül­ve­szi, csu­pán kép­zet­ként van jelen.' Kis idő el­tel­té­vel átül hoz­zám. A he­lyiek lo­vag­ló­ru­há­ját vi­seli, fe­kete nad­rá­got ol­dalt ezüst­tel ki­vert min­tá­zat­tal és ugyan­olyan színű inget. Amíg szer­tar­tá­so­san meg­gyújtja a szi­var­ját, el­me­sé­lem, mi tör­tént három nap­pal ez­előtt Vera­cruz­ban, hogy Bazaine mar­sall mi­lyen szak­sze­rűen irá­nyí­totta a be­ha­jó­zást. Itt szar­kasz­ti­kus meg­jegy­zést tesz: „a me­ne­kü­lés­hez min­dig is ér­tett". Nyoma sincs rajta az ag­go­da­lom­nak, pedig a fran­cia had­test tá­vo­zása nagy vesz­te­sé­get je­lent. Kor­má­nyom ment­sé­géül fel­ho­zom, hogy az ame­ri­kai nagy­kö­vet­ség ir­dat­lan dip­lo­má­ciai nyo­má­sá­nak volt ki­téve, a Mon­roe-elvre hi­vat­kozva, mi­sze­rint eu­ró­pai ha­tal­mak ne avat­koz­za­nak be az Új­vi­lág bel­ügye­ibe, de int, min­dent ért, ne is foly­tas­sam. Ké­nyes pil­la­nat­hoz ér­ke­zem: meg kell győz­nöm arról, hogy akár le­mon­dás­sal vagy a nél­kül, de minél előbb el kell hagy­nia Mexicót. Em­lé­kez­te­tem, hogy még a mi ke­zün­kön van a Cuerna­vaca–Vera­cruz-vonal, és a ki­kö­tő­ben ott hor­go­nyoz a Dandoló nevű fre­gatt, arra várva, hogy Fran­ci­a­or­szágba vigye őt és az ud­vart. Utolsó érv­ként em­lí­tem, hogy a csá­szárné sze­mé­lyes pró­bál­ko­zá­sai az eu­ró­pai mo­nar­chi­ák­nál si­ker­te­le­nek vol­tak, és a pápa dip­lo­má­ciai erő­fe­szí­té­sei szin­tén ku­dar­cot val­lot­tak. Ez utóbbi hír tit­kos va­ti­káni kap­cso­la­to­kon ke­resz­tül ju­tott el hoz­zám. „A ki­bon­ta­ko­zás ér­de­ké­ben tett min­den erő­fe­szí­tését kö­szö­nöm, gróf úr, de több ok kö­zött sze­re­pel egy sze­mé­lyes is, amely meg­gá­tol abban, hogy itt hagy­jam ezt a gyö­nyörű, de vad or­szá­got." Mondja a maga iro­ni­ku­san kör­mön­font mód­ján, és rög­tön tud­tam, ezt a témát a to­váb­bi­ak­ban mel­lőz­nöm kell. „Men­jünk ebé­delni", foly­tatja, „majd el­me­sé­lem azt a kis malheur-t, ami azon a más­fél évvel ez­előtti, no­vem­ber máso­dikai bálon tör­tént. Na­gyon kell vi­gyázni, tudja, ha csak egy ki­csit is el­moz­dul az ember a fény­ké­pész len­cséje előtt, az egész kép megy tönkre", és ke­zé­ben a füs­tölgő szi­var­ral, elő­re­en­ged.

Tündökletes bál, kis figyelmetlen­ség­gel

Az étkezőpavilonban a magyar sza­kács sze­mé­lye­sen szol­gálja fel a fo­gá­so­kat. Reg­gel óta nem ettem, nagy ét­vággyal látok neki a nem min­den­napi fo­gá­sok­nak. Köz­ben hall­ga­tom, ahogy ma­gya­rul tár­sa­log­nak, látni, hogy meg­hitt vi­szony­ban van­nak. Ká­vé­zás után ma­gunkra ma­ra­dunk. „Ha nem bánja, most el­me­sé­lem, mi volt azon bálon, me­lyet a szá­raz év­szak be­kö­szön­te­kor ad­tunk", kezdi, „a Chapul­tepec kas­tély park­já­ban be­szél­get­tem a bra­zil nagy­kö­vet­tel, ami­kor látom, hogy egy négy­lo­vas hintó ka­pasz­ko­dik fel a szer­pen­ti­nen. Nem lehet össze­té­vesz­teni, Bazaine mar­sall ér­ke­zett, aki­nek ekkor észa­kon kel­lett volna tar­tóz­kod­nia. Az esz­ka­lá­ció idő­szaka volt ez, mivel véget ért az ame­ri­kai pol­gár­há­ború, és az oda­me­ne­kült fel­ke­lők kezd­tek vissza­szi­vá­rogni, át a ha­tá­ron. Ki­száll a hin­tó­ból, és ki­hall­ga­tást kér. Fel­me­gyünk a te­raszra, és az üve­ge­zett ol­dal­fo­lyo­són ve­ze­tem a bál­te­rem felé, ahogy be­lé­pünk a te­rembe, majd­nem össze­üt­kö­zünk egy lány­csa­pat­tal. Épp­hogy el­ke­rül­jük a koc­ca­nást. Mintha össze­be­szél­tek volna, mind­egyik lány a ci­pő­jére mered, pár má­sod­perc kínos vá­ra­ko­zás. Végül fel­te­kin­te­nek, bűn­bá­nást mí­melő te­kin­te­tük egy­szer csak meg­vál­to­zik, és túl­lépve jól­ne­velt­ségük ha­tá­rát, fel­sza­ba­dul­tan ne­vetni kez­de­nek. Meg­vá­rom, amíg elül a vi­hán­co­lás, a hoz­zám leg­kö­ze­lebb álló ar­cába nézek, de a lány szép­sé­gé­től el­né­mu­lok. Ki­hasz­nálja a pil­la­na­tot, maga elé en­gedi a töb­bie­ket, mi­köz­ben pil­lan­tá­sá­val fogva tart. Még hal­lom a mon­da­tot, amit in­kább ma­gá­nak szán, mint nekem: 'Nunca he visto tantos ojos azules', és már el is tűn­nek a fo­lyosó fél­ho­má­lyá­ban. A mar­sall sem­mit nem ért az egész je­le­net­ből. 'Mi van fel­sé­ged sze­mé­vel?', kérdi döb­ben­ten. A höl­gyek nem lát­tak még kék szemű em­bert, mon­dom, és be­te­re­lem egy ab­lak­mé­lye­désbe, hogy mi­előbb vé­gez­zünk. Mik ezek a pa­pí­rok?, kér­dem. 'Ezek stra­té­giai fon­tos­ságú in­téz­ke­dé­sek, az ön el­len­jegy­zése szük­sé­ges hozzá. Csa­pat­össze­vo­nások, had­táp­te­le­pí­tés Quere­taróba, fog­lyok­kal való szi­go­rúbb bá­nás­mód.' Ki­ve­szem a ke­zé­ből a pak­sa­mé­tát, és alá­írom az ab­lak­pár­ká­nyon." Új­ra­tölti a po­ha­rát, hom­lo­kán össze­fut­nak a rán­cok, ahogy felém for­dul, de nem rám néz, hanem el va­la­merre a messze­ségbe. „A fog­lyok­kal való bá­nás­mód!", foly­tatja egy kis szü­net után. „Ez annyit je­lent, ahogy ké­sőbb meg­tu­dom, hogy tár­gya­lás nél­kül, tu­cat­já­val lövik agyon a fel­ke­lő­ket. De most még min­den fel­hőt­len, nem­so­kára kez­dő­dik a nyi­tó­tánc, a kevés időt ki­hasz­nálva ki­me­gyek a te­raszra, hátha ta­lál­ko­zom a fi­a­tal lá­nyok­kal, a te­rasz tele van ven­dé­gek­kel, de őket nem látom. A nyi­tó­tánc bécsi ke­ringő, a szü­ne­tek­ben pezs­gő­zöm. Be­szél­ge­tés köz­ben, hir­te­len eszembe jut, nem kel­lett volna alá­írni azo­kat a pa­pí­ro­kat el­ol­va­sat­la­nul, de el­ra­gad a tánc újabb for­ga­taga. Igyek­szem fel­tű­nés nél­kül min­den nőt ala­po­san meg­nézni, az is­me­ret­len szép­sé­get a föld nyelte el. Éjfél körül ki­me­gyek a nép­te­len te­raszra, ott áll a ba­luszt­rádra kö­nyö­kölve, és a lent el­te­rülő vá­rost nézi. El­in­du­lok felé, hal­la­nia kell a lép­tei­met, de nem for­dul hátra. Együtt néz­zük a fő­vá­rost és a kör­nyező he­gye­ket el­lepő szám­ta­lan gyer­tya resz­kető fé­nyét, ha­lot­tak napja van. 'Guada­lupe Mar­tínez va­gyok', hal­lom a hang­ját. Nézem, mint egy je­le­nést, és ma este má­sod­szor nem tudok meg­szó­lalni. Fi­no­man, alig ész­re­ve­he­tően el­mo­so­lyo­dik. Hagyja, hogy nyi­tott te­nyér­rel meg­fog­jam az arcát. Kis idő el­tel­té­vel jobb ke­zé­nek mu­tató- és kö­zépső uj­já­val ját­szani kezd a nya­kam­ban lógó Arany­gyap­jas Rend ki­tű­ző­jé­vel. 'Mi ez az izé?', kér­dezi, ne­vetni kezd, majd elfut, én utána."

Az előérzet fontosságáról

Kora délután a császár elmegy lo­va­golni, én a nyári lak osz­lo­pai kö­zött ki­fe­szí­tett füg­gő­ágy­ban át­ol­va­som a fel­jegy­zést, amit a kö­vet­ség­nek ké­szí­tet­tem, fel aka­rok kelni, hogy te­gyek egy sétát, de mivel haj­nal óta ébren va­gyok, aka­ra­tom el­le­nére el­al­szom. A nagy csendre éb­re­dek. Köz­ben meg­vál­toz­tak a fé­nyek, a déli nap fehér iz­zá­sát fel­vál­totta egy sár­gás ár­nya­latú, egyen­le­tes meleg su­gár­zás. Kávét iszom, ami­kor a csá­szár meg­ér­ke­zik. Ked­venc he­lyére in­vi­tál, a kö­zeli domb­te­tőn ki­ala­kí­tott ár­nyas pi­he­nő­helyre. Mire fel­érünk, az asz­tal meg van te­rítve, két üveg to­kaji és nagy cse­rép­tál­ban kü­lön­böző édes­sé­gek. „Méxicóba in­du­lás előtt volt két he­tünk", kezdi me­sélni a csá­szár, „min­den­nap el­men­tem a Louvre-ba egy fest­mény ked­vé­ért. Tudom, hogy nem tar­to­zik a hí­re­sebb képek közé, de Claude Lorraine Kle­o­pátra part­ra­szál­lása Tar­zuszban című al­ko­tá­sá­nak van szá­momra több sze­mé­lyes vo­nat­ko­zása is. Azt lát­juk a képen, hogy a kis-ázsiai város ki­kö­tő­jé­ben Egyip­tom ural­ko­dó­nője ta­lál­ko­zik a volt kon­zul­lal és had­ve­zér­rel, An­to­niusszal. An­to­nius ma­gá­nyos­nak és bi­zony­ta­lan­nak tűnik, mintha arra várna, hogy szunnyadó am­bí­ció­ját va­laki fel­keltse, és nyoma sincs annak a kor­hely és kissé kö­zön­sé­ges ka­to­ná­nak, ahogy el­kép­zel­jük. Mintha könnyű préda lenne. Kle­o­pátra áb­rá­zo­lása sem felel meg az ál­ta­lunk fel­té­te­le­zett­nek. Sehol az int­ri­kus­sá­gát ügye­sen pa­lás­toló, női bá­jait be­vetni min­dig kész ural­ko­dónő. El­len­ke­ző­leg, a fest­mé­nyen va­ló­ság­gal bib­liai ma­gas­sá­gokba emel­ke­dik, ahogy ki­tárt kar­jait az ér­kező férfi felé nyújtja, mint aki se­gít­ségre szo­rul. A so­ka­dik lá­to­ga­tás után aztán rá­jöt­tem, nem erről szól a fest­mény, a festő a ta­lál­ko­zás kö­vet­kez­mé­nyei­ről akar be­szélni, a vég­ki­fej­let elő­ér­ze­té­ről, amit a kép kö­ze­pén a nap, a kon­tú­ro­kat fel­oldó és a ki­kötő elő­te­rét fá­tyo­los fénybe vonó su­gár­zá­sá­nak in­ten­zi­tá­sá­val ér el." El­hall­gat. Meg­fo­gom a bo­ros­üveg vé­kony nya­kát, töl­tök. Vá­rat­la­nul meg­szó­lal a temp­lom ha­rangja, pár pil­la­na­tig ki­tölti azt a teret, amit eddig a kert fe­lett a csend fog­lalt el. Ész­re­ve­szem, hogy a tit­kár, ke­zé­ben egy pa­pír­la­pot szo­ron­gatva, a kes­keny ös­vé­nyen fel­felé ka­pasz­kodva, fe­lénk tart.