P. Szabó Mária

Furi néni és a Hivatal

Furi néni ma korán kelt. Ismétel­ten, im­má­ron leg­alább szá­zad­jára, arra az el­ha­tá­ro­zásra ju­tott, be­megy a Hi­va­talba. Fel­me­rül­hetne ben­nem mint a téma rész­le­tes is­me­rő­jé­ben, egy kis saj­nál­ko­zás, már ami a Hi­va­talt il­leti. Sze­gény Hi­va­tal, só­hajt­hat­nék egy na­gyot, ha nem lenne a saj­nál­ko­zás­nál na­gyobb tisz­te­le­tem a néni kar­ri­ert építő te­vé­keny­sége irá­nyá­ban.

Az idős hölgyet ugyanis a ke­rü­let min­den ön­kor­mány­zati kép­vi­se­lője, a Hi­va­tal összes dol­go­zója is­merte. Furi néni neve az idők fo­lya­mán szál­ló­igévé vált, sőt, egy külön em­ber­tí­pus, egyedi ka­rak­ter meg­ne­ve­zése is lett egy­ben. Mint ügy­fél, mond­hat­nánk, va­lódi kar­ri­ert fu­tott be. Csak így, múlt idő­ben, egy­sze­rűen, már ha az ügyé­nek si­ke­rült volna vé­gére jár­nia az el­múlt ti­zen­két év fo­lya­mán. Miu­tán nem si­ke­rült, így nyu­god­tan te­kint­he­tünk rá úgy is, mint aki a kar­ri­erje épí­té­sé­nek va­la­hol kö­ze­pén tart. Szó­val meg­je­len­het­nek még Furi néni le­ve­lei, nyi­lat­ko­za­tai összes, Furi néni fel­iratú pólók, ki­tű­zők – pár példa a le­he­tő­sé­gek tár­há­zá­ból. Egy dolog tűnik le­he­tet­len­nek csak, ne­ve­ze­te­sen az, hogy ügye az el­kö­vet­kező ti­zen­két évben ren­de­ző­dik, és mint min­den hi­va­ta­los ügy – „ad acta” kerül.

Na de térjünk vissza a reggelre! Hő­sünk korán kelt, ün­ne­pé­lye­sen ké­szü­lődni kez­dett. Min­den­nek meg­adta a mód­ját. A le­ve­le­zé­sek­nek, a fel­je­len­té­sek­nek, a szó­beli pa­na­szok­nak, ter­mé­sze­te­sen az ehhez szük­sé­ges meg­je­le­nés­nek is. Ősz haját ma be­fonta, kicsi kontyba tűzte feje búb­ján. Fe­kete szok­nyát, szürke blúzt vett fel, hoz­zá­illő fe­kete, trottőr­sarkú cipőt. A szürke blúzt gyöngy­sor­ral éke­sí­tette, me­lyet a ke­rü­let egy szem kínai bolt­já­ban vá­sá­rolt három évvel ez­előtt, már akkor is abból a meg­fon­to­lás­ból, hogy ügye nagy­sága, mély­sége, fon­tos­sága szük­sé­gessé teszi a jó meg­je­le­nést.

Aki Furi nénit régről ismeri, meg­le­pődve ta­pasz­talta, évről évre ele­gán­sabb, ápol­tabb lett. Sőt, a téma fon­tos­sága még tar­tá­sát is meg­vál­toz­tatta, s mintha tor­ná­zott volna, já­rása is biz­to­sabb, für­gébb. Ahogy a múló évek során egyre job­ban be­le­ásta magát a hi­va­ta­los te­en­dőkbe, úgy vált egyre ma­ga­biz­to­sabbá, egyre töb­bet tu­dóvá.

Készülődése során elővette a nagy böl­lér­kést is, me­lyet már hó­na­pok óta fé­nye­sí­tett, éle­sí­tett. Gon­do­san be­cso­ma­golta egy ki­ke­mé­nyí­tett kony­ha­ru­hába, tás­ká­jába rakta. Meg­nézte, nála van-e az idé­zés, iga­zol­vány, tiszta zseb­kendő, fésű. Min­dent rend­ben lé­vő­nek ta­lált a fel­adat­nak meg­fe­le­lően.

Így azután kívül-belül felvértezve tíz óra­kor ko­po­gott az ügye­le­tes elő­adó aj­ta­ján. Ke­zé­ben egy idé­zést szo­ron­ga­tott, me­lyet a sors fur­csa fin­tora és az elő­adó té­ve­dése kö­vet­kez­té­ben a pos­tás neki kéz­be­sí­tett. Most ál­dotta azt az el­ha­tá­ro­zá­sát, hogy hó­na­pok­kal ez­előtt el­dön­tötte, ké­szül, és ha eljön a meg­fe­lelő idő, cse­lek­szik. Ez az igaz­ság­osztó pil­la­nat most meg is ér­ke­zett, és lám, ő gon­do­san fel­ké­szülve fo­gadta. Ez a gon­do­lat járt fe­jé­ben, mi­köz­ben a bent­ről ér­kező jel­zésre várt. Miu­tán semmi re­a­gá­lás nem hal­lat­szott, is­mé­tel­ten ko­po­gott, most már ha­tá­ro­zot­tab­ban.

A határozottság arcára is kiült. Gya­kor­lott volt, szinte első pil­la­nat­ban meg­érezte az el­len­ál­lást, amely pav­lovi ref­lex­sze­rűen erő­sí­tette benne az el­ha­tá­ro­zást.

–  Tessék! – hallatszott bentről a gya­nút­lan in­vi­tá­lás.

Ekkor Furi néni belépett. Kívülálló szá­mára te­át­rá­lis je­le­net­nek tűn­he­tett volna, de a bent ülő két elő­adónő erei­ben már az első pil­la­nat­ban meg­hűlt a vér, s mintha még a le­vegő is meg­fa­gyott volna a szo­bá­ban.

–  Jó napot kívánok! – a néni hangja ud­va­ri­a­san, enyhe alá­zat­tal csen­gett.

–  Jó napot kívánok! – köszöntek hal­kan a szo­bá­ban ülők. Szí­vük sze­rint el­süllyed­tek volna gyor­san az asz­tal alá, de hát mást nem te­het­tek, csak ültek ott, tel­je­sen ki­szol­gál­ta­tot­tan a régi ügy­fél­nek. Úgy tet­tek, mintha nem is­mer­nék, mert ha vé­let­le­nül ész­re­ve­szi, is­meri itt va­laki, mi­ni­mum három óra hosszat je­len­tett volna a nap­ból. Mond­hat­nánk per­sze, mind­egy, hi­szen telik a mun­ka­idő, de a ta­pasz­talt hi­va­tali dol­go­zók tud­ták, Furi néni ma­xi­mum húsz per­cig fo­gyaszt­ható, azt kö­ve­tően csak va­lami erős nyug­tató köz­be­ik­ta­tá­sá­val. Így azután gya­kor­lot­tan hall­gat­tak. Nem így az ügy­me­neti el­já­rást is­merő öreg hölgy. El­in­dult a la­vina.

–  Kérem szépen, tetszik tudni – hang­já­ban ér­zé­kel­hető volt még az enyhe alá­zat, s gyá­mol­ta­la­nul te­kin­ge­tett egyik nőről a má­sikra –, kap­tam önök­től egy idé­zést.

A két nő hitetlenkedve nézett össze. Mit volt mit tenni, erre a vá­rat­lan fej­le­ményre vá­la­szolni kel­lett.

–  Tessék mutatni! – a nagyda­rab, tes­tes elő­adónő gon­do­san ta­nul­má­nyozni kezdte az ira­tot. Va­ló­ban, cím­zett Furi Jánosné Lak­cím: Ke­le­vény, Go­mo­lya u. 3. Min­den stim­melt. Tárgy: sajt­üzem mű­köd­te­tése iránti ké­re­lem. Ami­kor eddig ju­tott az ol­va­sás­ban, mintha vil­lám­csa­pás érte volna, hir­te­len rán­ga­tózni kez­dett egyéb­ként is ér­zé­ke­nyebb bal szeme. Az elő­adót ezek után kí­vül­ről tudta: Pári Péterné. Pári Péterné, szü­le­tett Kis Aranka – gon­dolta to­vább. – De minek? – tette fel ma­gá­ban a köl­tői kér­dést. A ron­tást saját maga idézte elő.

–  Furi néni, sajnos ez az idézés té­ve­sen lett önnek cí­mezve.

Amikor kimondta a nevet, rög­tön ér­zé­kelte azt is, szar­vas­hi­bát kö­ve­tett el.

–  Tévesen? – kérdezte méltatlankodva az asszony. – Csak nem néz­nek hü­lyé­nek engem? – hangja kez­dett ke­mé­nyedni.

–  Tessék csak nézni, ez egy sajt­üzem tu­laj­do­no­sá­nak szól! – pró­bált a lé­nyegre rá­vi­lá­gí­tani Pári Péterné.

–  És mi itt a tévedés? A sajt­üze­met apám épí­tette még har­minc­nyolc­ban. Min­dig azt mondta sze­gény kis­öreg, ha más nem is lesz, lá­nyom, sajt­tal min­dig jól­lak­hatsz.

–  Igen, de ez nem az a sajt­üzem – pró­bálta a té­nye­ket tisz­tázni Aranka.

–  Nem-e? Most le akarja tagadni, hogy meg­ta­lál­ták? – a néni ki­a­bálni kez­dett. – Az apám sajt­üzeme el­tűnt, most meg­ta­lál­ták, és le akarja ta­gadni? – hang­zott a kér­dés is­mé­tel­ten, vád­lón. – Maguk csak azt hi­szik, hogy le­ta­gad­hat­ják! Még azt is hiába ma­gya­rá­zom, én meg­ol­dot­tam a csa­pa­dék el­ve­ze­té­sét, mert egy tavat épí­tet­tem az ud­va­romba önök he­lyett! Azt is már vagy nyolc éve. Azóta várom, hogy ki­fi­zes­sék.

A két előadónő meg sem mert mukkanni. Ér­zé­kel­ték, a néni egyre job­ban be­le­lo­valja magát ál­ma­iba. Ilyen­kor szo­kott egy biz­ton­sági őr be­jönni, ki­kí­sérni az egyre pap­ri­ká­sabb han­gu­latba ke­rülő öreg­asszonyt, majd fel­hívni fiát, fér­jét, vagy akár­kit.

–  Telefonálni kellene – gondolta Aranka, keze té­to­ván in­dult a te­le­fon felé.

–  Na, azt már nem! – csapott le Furi néni. – Hogy ide­jöj­jön nekem va­laki? Ez most, kis­asszo­nyok, nem fog menni. Ki­ta­nul­tam önö­ket, meg­vé­dem magam – ri­ká­csolta. – Most fi­zet­nek, mert ma nem ha­gyom annyi­ban. Ti­zen­két éven ke­resz­tül ál­lan­dóan le­ráz­tak, de min­dig tud­tam, eljön az én időm. A tó és a sajt­üzem össze­sen húsz­ezer fo­rint – várt egy ki­csit, majd meg­is­mé­telte –, húsz­ezer fo­rint.

A két hivatalnok tudat alatt valami rend­el­le­nes­sé­get ér­zett, mint ami­kor me­leg­ben hir­te­len fázni kezd az ember, s lúd­bőr­zik min­den por­ci­kája, min­den ma­gya­rá­zat és nyil­ván­való indok nél­kül.

–  Tessék megnyugodni, rögtön meg­be­szél­jük a fő­nök­kel! – pró­bál­ko­zott is­mé­tel­ten Aranka, köz­ben át­kozta magát gon­do­lat­ban.

–  Na, azt már nem! – kiabált a néni. Kis kon­tya re­zegni kez­dett feje búb­ján, mi­köz­ben tás­ká­já­ban ko­to­rá­szott. Elő­kapta a ha­tal­mas böl­lér­kést. Lát­szott, jól meg lett éle­sítve. Naná! Az öreg hölgy min­denre ké­szült. Az or­vo­sok min­dig azt mond­ták, tel­je­sen ár­tal­mat­lan, csak az el­méje sza­kadt sza­na­szét, ezért már ti­zen­két éve gyám­ság alatt volt. Egyet­len hob­bija, az ügy­in­té­zés, hosszú évek fo­lya­mán jól el­szó­ra­koz­tatta. Fá­rasz­tó­nak, de ve­szély­te­len­nek tar­tot­ták a Hi­va­tal dol­go­zói is. Ami most kö­vet­ke­zett, arra senki nem szá­mít­ha­tott.

A két nő szinte dermedten figyelte, szólni, moz­dulni nem mert egyi­kő­jük sem. Az öreg hölgy fogta a kést, szé­pen oda­lé­pe­ge­tett Aranka mellé. Min­den ere­jét össze­szedve a mel­lébe szúrta. Mintha gya­ko­rolta volna, cél­zása pon­tos volt, a szív kö­ze­pébe ta­lált. Óri­ási erő és el­ha­tá­ro­zás se­gí­tette, mert rög­tön ki­rán­totta a kést, és a másik nő felé for­dult. A fi­a­tal elő­adó mint igazi ál­do­zat, sok­kos ál­la­po­tá­ban tel­je­sen bé­nul­tan, vé­de­ke­zés nél­kül kí­nálta fel mell­ka­sát.

Hirtelen szúrt ismét, már szinte ru­tin­ból, majd­nem a szív kö­ze­pébe. Az asszony hör­gött, ez za­varta egy ki­csit Furi nénit, de tudta, mit kell ten­nie. Jó erő­sen meg­for­gatta a pen­gét a már erőt­len nő mell­ka­sá­ban. Az iroda PVC-pad­ló­ját el­bo­rí­totta a vér. A néni gon­do­san ki­ke­rülte a piros fo­lya­dé­kot, vi­gyázva fé­nyesre suvic­kolt ci­pő­jére. Távol a vér­tó­csá­tól elő­vett egy újabb, di­rekt erre a célra be­ké­szí­tett, ki­ke­mé­nyí­tett kony­ha­ru­hát, meg­tö­rölte a kést, gon­do­san el­cso­ma­golta, el­in­dult haza. Ott­hon öröm­mel új­sá­golta: meg­ol­dotta a prob­lé­mát örökre, a Hi­va­tal­ban végre neki adtak iga­zat, így töb­bet nem kell men­nie.