Fecske Panna

Végérvényesen

belefáradtam
a szürke hétköznapok
gépolajízű csók­ja­iba
reg­ge­lente
má­zsás sú­lyok­kal
ter­he­sen vissza­húz
az az álom­ta­lan po­cso­lya
ami­ben éj­je­lente ázakodom

a huszadik „szundi” után
megüve­ge­se­dik lel­kem­ben a kávé
hiába for­ra­lom
ki­hűlt
pedig kint nyár van
rek­kenő hő­ség­ben
magam körül ol­va­dok
a lassú ve­rej­ték
gleccsert váj ben­sőmbe

körülöttem
nincsenek arcok
tes­tek vo­nag­la­nak
go­molygó ütem­ben az utcán
nem vá­gyom is­merni
a já­ték­sza­bá­lyo­kat

én is ők vagyok
mégis más

végérvényesen
különváltam a rész­től
ami­nek egé­sze va­gyok