Peti Zsombor

A brit elegancia

1921-et írunk, mielőtt az ír haza­fiak ki­har­col­ták volna ma­guk­nak a füg­get­len Íror­szá­got. A ködös Lon­don ut­cáin egy ele­gáns fi­a­tal­em­ber sie­tett Őfel­sége Első Lord­já­hoz, mivel az ko­ráb­ban hí­vatta őt, há­rom­ne­gyed egyre, egy fon­tos meg­be­szé­lésre az ír kér­dést il­le­tően. Ne­gyed ket­tő­kor azon­ban Sir Bright­feldnek sür­gő­sen tá­voz­nia kell, ugyanis lo­vas­póló-mér­kő­zése lesz a klub­béli elő­kelő urak­kal. Sir Bright­feld te­het­sé­ges po­li­ti­kus és dip­lo­mata volt. Az 1921. esz­tendő volt a nyol­ca­dik éve a po­li­tika mű­vé­sze­té­ben, s kar­ri­erje me­re­de­ken emel­ke­dett fel­felé az évek során. Sir Bright­feldnek sok elve volt. Az egyik ilyen elve pedig, hogy sosem sza­bad olyan ok­ta­lan dol­gok­kal fog­lal­kozni a mun­kát il­le­tően, me­lyek annak ér­demi tar­tal­mát ve­szé­lyez­tet­nék. Jól is­merte Őfel­sége Első Lord­ját, tudta, hogy Lord Homfrey na­gyon finom ember, és nin­cse­nek ínyére olyan tár­sa­dalmi pi­masz­sá­gok, mint egyet­len rossz szó, őfel­sé­gét, V. György ki­rályt, vagy akár ön­ma­gát il­le­tően. Lord Homfrey egy ha­tal­mas, klasszi­cista épí­tésű pa­lo­tá­ban la­kott Lon­don bel­vá­ro­sá­ban. Sir Bright­feld min­dig él­vezte, amit csi­nál. Min­den meg­be­szé­lés, tár­gya­lás, de még min­den ba­ráti ital alatt is, ahol po­li­ti­kai üzel­mek­ről volt szó, na­gyon iz­ga­tot­tan érezte magát. Arra várt, hogy amint lehet, ő lesz a leg­fi­a­ta­labb Őfel­sége Első Lordja. Ezt dé­del­gette oly ne­he­zen szer­zett in­diai se­lyem­pár­ná­ján éj­je­lente, mikor nem őfel­sége kül­ügy­mi­nisz­té­ri­u­má­nak ügyeit in­tézte. Lord Homfrey há­zá­nak ka­puja egy ha­tal­mas ko­vá­csolt­vas szer­ke­zet volt, mely­ről su­gár­zott a szi­gorú, ám ele­gáns angol arisz­tok­rá­cia hi­bát­lan és ki­fo­gás­ta­lan íz­lése. Az elő­tér­ben egy fehér kesz­tyűs ko­mor­nyik fo­gadta. Német szár­ma­zású volt. Sir Bright­feld utálta a né­me­te­ket. Íz­lés­te­len po­já­cák­nak gon­dolta őket, akik azt hit­ték, hogy a Német Csá­szár­ság képes lesz le­győzni az év­szá­za­dos ha­gyo­má­nyok­kal ren­del­kező Brit Bi­ro­dal­mat. A ko­mor­nyik be­ve­zette Lord Homfrey dol­go­zó­szo­bá­jába. A lord éppen egy üveg ki­tűnő bran­dyből töl­tött ma­gá­nak, mikor meg­pil­lan­totta Sir Bright­feldet, nagy kék boxer­sze­meivel.

–  Áh! Sir Brightfeld! Jó, hogy jön. Kérem, fog­lal­jon he­lyet!

–  Hívatott, lordom! Parancsoljon, mivel áll­ha­tok ren­del­ke­zé­sére?

–  Mint tudja, kedves Brightfeld, re­mé­lem nem sérti sze­mé­lyét eme kö­tet­len tár­sal­gás, meg kell vi­tat­nunk a szer­ző­dést az írek­kel. A hely­zet ka­taszt­ro­fá­lis! Őfel­sége nyug­ta­lan.

–  Ne is mondja, uram! Ezek a pi­masz írek… Or­szá­gunk min­dig tö­re­ke­dett a „balance of power" el­vé­nek tu­da­tos és előre meg­fon­tolt be­tar­tá­sára az eu­ró­pai kon­ti­nen­sen, nem tudta meg­törni sem Na­pó­leon, sem holmi ne­vet­sé­ges Német Csá­szár­ság, erre tes­sék!

–  Ön mint őfelsége külügyminiszté­ri­u­má­nak fő­meg­bí­zottja, eme sú­lyos és ké­nyes kér­dés­ben, hogy látja hely­ze­tün­ket az ír fjor­do­kon? – kér­dezte Lord Homfrey, őszinte ér­dek­lő­dés­sel kerek, más­kor min­dig oly vidám arcán.

–  Mindenféleképpen egyezségre kell jut­nunk az írek­kel. Meg­győ­ző­dé­sem azon­ban, me­lyet szá­mos ta­pasz­ta­lat után tud­ha­tok ma­ga­mé­nak, hogy a dip­lo­má­cia mű­vé­sze­té­nek…

–  Már megbocsásson, méltóságos uram, hogy ily kel­let­len módon meg­za­va­rom – bi­zo­nyára két­ség­te­le­nül pre­cíz s meg­ala­po­zott – ter­vei­nek fel­vá­zo­lá­sá­ban, de a mű­vé­szet­ről mint olyan­ról ju­tott eszembe, tudja ön, mi volt az Ope­ra­ház­ban e hét­vé­gén? – kér­dezte Lord Homfrey oly he­ve­sen, hogy sűrű gesz­ti­ku­lá­ció­já­ban szi­varja ha­mu­ját pottyan­totta az alat­tuk el­te­rülő per­zsa­sző­nyegre.

–  Nem tudom, tisztelt uram – felelte Sir Bright­feld, majd iz­ga­tot­tan kö­ze­lebb ha­jolt a lord­hoz, hogy job­ban hallja őt.

–  Azt beszélik, ámbár személyesen nem vol­tam jelen, de Lon­don min­den ut­cá­ján lehet hal­lani, hogy a Mak­ran­cos hölgy elő­adá­sán, Ma­dame Skitcher, nem­ze­tünk büsz­ke­sége, ope­ra­há­zunk csil­laga, össze­tű­zésbe ke­ve­re­dett Sir McGlough úrral, a darab ren­de­ző­jé­vel. Egy szí­nésznő! Egy te­kin­té­lyes, finom em­ber­rel szem­ben! Az Ad­mi­ra­li­tás ün­ne­pelt hő­sé­vel szem­ben!

Sir Brightfeld csodálkozóan helyezte fel cvik­ke­rét bölcs, éj­fe­kete sze­mére, majd őszinte fel­há­bo­ro­dás­sal szinte ki­rob­bant be­lőle:

–  Mit nem mond, jó uram! Ez hallat­lan! Én is hal­lani vél­tem egy kur­ti­zán pár­be­széd­jét az egyik la­ká­jom­mal, akit ter­mé­sze­te­sen ez­után rög­tön el is bo­csá­tot­tam, hogy ne rontsa csa­lá­dom hír­ne­vét, mely­nek gusz­tus­ta­lan tar­talma az volt, hogy In­diá­ban, egy elő­kelő tár­sa­ság­nak ren­de­zett bálon egy szí­nész, őrült fa­na­tiz­mus­sal őfel­sége sze­mé­lyét sértő mon­da­to­kat hal­la­tott. Fel­há­bo­rító, ami itt fo­lyik, kérem! Hát hol marad a tisz­tes­ség?! Hol marad tö­ké­le­tes tár­sa­dal­munk, a nagy angol tár­sa­da­lom tar­tása és ele­gan­ci­ája, ha már holmi szí­né­szek is meg­en­ged­het­nek ma­guk­nak ilyen ék­te­len, íz­lés­rom­boló vi­sel­ke­dést!

–  Jól mondja, Brightfeld, teljes mér­ték­ben egyet­ér­tek önnel! – mondta Lord Homfrey, mi­köz­ben na­gyo­kat pö­fé­kelt első osz­tá­lyú szi­var­já­ból. Lord Homfrey sze­rette a szi­vart, sze­rette nézni a füst­jét, ahogy ka­va­rog a szoba par­fü­mös lég­te­ré­ben. Mint min­den kedv­te­lését, ezt is egy­fajta mű­vé­szet­nek gon­dolta, mely­ben min­den ki­fújt szi­var­füst előre meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan módon és for­má­ban ka­va­rog a le­ve­gő­ben, amely egye­divé és utá­noz­ha­tat­lanná tesz annak él­ve­zé­sé­ben min­den egyes moz­du­la­tot.

–  No de térjünk vissza az írekre, uram, en­ge­del­mé­vel! Úgy vélem, hogy ugyan Dél-Íror­szág­ban a hely­zet ka­taszt­ro­fá­lis, azon­ban észa­kot, ha ügye­sen tak­ti­ká­zunk a hét­végi tár­gya­lá­so­kon, meg­tart­hat­juk a Brit Ko­rona szá­mára. Úgy gon­do­lom, hogy a tár­gya­lás me­ne­tét il­le­tően ra­di­ká­lis el­vekre kell tá­masz­kod­nunk. Lord Bromfrey-t majd tá­jé­koz­ta­tom erről.

–  Áh! Lord Bromfrey!

–  Ön is tudja, mit terjeszt őfel­sége háta mö­gött, uram?

–  Hogyne tudnám, Sir Brightfeld… Az egész ud­var­tar­tás erről fe­cseg hó­na­pok óta. Tudta, hogy né­me­lyik szo­ba­lányt is el szokta in­vi­tálni a lak­osz­tá­lya­iba éj­je­lente Lon­don-szerte? – kér­dezte Lord Homfrey, őszinte un­dor­ral arcán, mellyel az ilyen becs­te­len fér­fi­a­kat meg­ve­tette.

–  Erről egészen idáig még nem sze­rez­tem tu­do­mást. Ha így foly­ta­tód­nak to­vább a dol­gok, és az angol elő­kelő csa­lá­dok sar­jait ennyire meg­mér­gezi a XX. szá­zad új er­köl­cse, akkor úgy vélem, a brit büsz­ke­sé­get, mely egye­dül­álló ezen a vi­lá­gon, tel­je­sen sárba fogja ti­porni a balga és mér­ték­te­len er­kölcs­te­len­ség fer­tője, mely egyre na­gyobb mér­ték­ben lepi el sze­re­tett bi­ro­dal­munk ut­cáit!

–  Nem csodálkozom azon, hogy ily ma­gasra emel­ke­dett a csil­laga, Sir Bright­feld, maga egy ki­tű­nően pal­lé­ro­zott elme!

–  Köszönöm, tisztelt uram, bár úgy érzem, nem va­gyok méltó egy ek­kora elme di­csé­re­tére – ha­zudta olyan ki­tűnő szí­né­szi te­het­ség­gel Sir Bright­feld, hogy Eu­rópa összes szín­tár­su­lata epe­kedve fo­gadta volna ezen mon­da­tá­ért.

–  Mit is tervez ön az írekkel?

–  Mint mondtam, a tárgyaláso­kon a ra­di­ká­lis vo­na­lat kéne kép­vi­sel­nünk, hogy meg­tart­has­suk a Ko­ro­ná­nak a…

–  Brian! Brian, kérem, jöjjön be! – rik­kan­totta hir­te­len Lord Homfrey az aj­tóra sze­gezve te­kin­te­tét. Pár má­sod­perc múlva, egy agár­kutya­képű szolga sie­tett be, mély fő­haj­tás­sal üd­vö­zölve az ura­kat. Sir Bright­feld kissé kezdte magát kel­le­met­le­nül érezni, fen­tebb em­lí­tett elvei okán.

–  Brian, kérem hozzon be forró vizet, la­vór­ban, kö­szö­nöm! – kérte a lord, s hang­sú­lyá­ból mé­lyen­szántó meg­ve­tés hal­lat­szott a szolga iránt.

–  Igenis, méltóságos uram – bólin­tott en­ge­del­me­sen a szolga, majd el­tűnt a ház hosszú fo­lyo­sóin.

–  Tudja, Sir Brightfeld, időnként áz­tat­nom kell a lá­bai­mat, ugyanis gyö­tör a kösz­vény. Az én ko­rom­ban az ember saj­ná­la­tos módon már nem oly fitt és egész­sé­ges, mint ön. Gyöt­rel­mes fáj­dal­mak kí­noz­nak nap mint nap.

–  Meg szabad kérdeznem, hogy fel­ke­reste-e már Lon­don leg­jobb or­vo­sát, Mr. Corn­wallist, aki az Egye­sült Ál­la­mok­ból ér­ke­zett hoz­zánk? Lord ba­rá­ta­im­tól hal­lot­tam, hogy ki­tűnő szak­em­ber! – ja­val­lotta Bright­feld szinte gő­gö­sen, hogy már csak ezzel az egy mon­da­tá­val is je­lezze nyil­ván­va­lóan ma­ga­sabb szintű tu­dá­sát az élet ily ér­ték­te­len és apró te­rü­le­tén. – Pár nap­pal ez­előtt el­ron­tot­tam a gyom­ro­mat, ami­nek kö­vet­kez­té­ben egy kissé sűrűn kell a mel­lék­he­lyi­ségbe tá­voz­nom. Éppen ma ke­res­tem fel Mr. Corn­wallist.

–  Valóban? – kérdezte Homfrey cso­dál­kozva. – Nos, azt hi­szem, fel­ke­re­sem a hét­vé­gén. Kö­szö­nöm a ja­vas­la­tát, Sir Bright­feld! – mondta őszinte cso­dá­lat­tal Lord Homfrey, mi­előtt le­haj­tott volna egy korty bran­dyt a po­ha­rá­ból. Bright­feld a szoba sar­ká­ban álló, mo­no­ton ke­tyegő órára né­zett. Pont­ban ti­zen­há­rom órát mu­ta­tott. A mér­kő­zés! – gon­dolta ma­gá­ban. Amint ezt ki­mondta, ször­nyű gör­csök je­lez­ték a hasa tá­jé­kán, már kettő darab nyo­mós oka van arra, hogy tá­voz­zon.

–  Köszönöm, uram! – mondta Sir Bright­feld el­is­me­rően, s egy ki­csiny büsz­ke­sé­get me­len­getve se­lyem­sza­lag­gal – mely grófi szár­ma­zá­sát hi­va­tott a köz­nép tud­tára adni – át­kö­tött mell­ka­sán, meg­szó­lalt:

–  Engedelmével távoznék, könnyíte­nék ma­ga­mon, ha meg nem sér­tem vele.

Mire Lord Homfrey elgondolkozott pár má­sod­per­cig, majd fel­hajtva a még kris­tály­po­ha­rá­ban lévő át­tet­sző bran­dyt, szi­varja csikk­jét el­nyomva, meg­szó­lalt:

–  Menjen csak, méltóságos uram, azt hi­szem, a dél­utáni írkávém után én is sza­rok egyet!