Kósa Sándor

Mintha

5.

A katona a nap huszonnégy
órá­já­ban kö­te­les ké­szen­lét­ben lenni,
de a huszön­ötö­dik­ben le­gyen: szórakozó(tt)!
(el­kép­zelt ka­to­nai sza­bály­zat)

Karambolok

Elkéshet-e egy katona, mint valami kö­zön­sé­ges vo­nat­csat­la­ko­zás­ról vagy szín­házi elő­adás­ról, az évi ren­des lö­vé­szet­ről? El. Főleg, hogyha előző este dob­bant, mert ked­vese apja fel­tét­le­nül látni akarja, ki is ez a fickó, aki­ért annyira oda­van a lánya, hogy már semmi más­sal nem akar fog­lal­kozni (véli té­ve­sen), csak azzal, mikor, hogy és hol ta­lál­koz­za­nak. Mert ez a lány (Anett), va­ló­já­ban nem ha­nya­golja el a ta­nul­má­nyait, sze­reti és kedv­ből is csi­nálja, nem kény­szer­ből, de azért jó lesz min­den­nek utá­na­járni, és kü­lön­ben is, gon­dolta a papa.

A meghívás a Szarvas csárdába szólt, csü­tör­tök este hétre. (Anett egy­szer meg­em­lí­tette az any­já­nak, mint­egy mel­lé­ke­sen, hogy mi­lyen jót et­tünk ott nem­rég ket­tes­ben: sa­va­nyú őz­le­vest, vö­rös­bo­ros vad­disznó­pör­költet al­ma­pü­ré­vel és áfo­nya­lek­vár­ral,) és Anett­nek di­rekt el kel­lett kés­nie egy ki­csit, hogy a papa egye­dül le­hes­sen velem.

A párizsi emlékeimről kezdtem be­szélni, rög­tön a be­mu­tat­ko­zás után, és ami­kor közbe akart szólni, ud­va­ri­a­san je­lez­tem, hogy még nincs vége a köz­len­dő­im­nek, újabb hely­szí­nek­ről tet­tem em­lí­tést, köz­tük a Beaubourg­ról, ké­sőbb óva­to­san meg­em­lí­tet­tem Utrillo nevét (szá­momra senki nem tudja úgy vissza­adni a régi Pá­rizs han­gu­la­tát, mint ő, szólt közbe ké­ret­le­nül), és már csak a ke­gye­lem­dö­fés volt hátra, a Bateau Lavoir. Ekkor már nem tö­rő­dött a for­ma­sá­gok­kal, át­vette a szót, le­nyű­gö­zött a rög­tön­zött elő­adá­sá­val, olyan dol­go­kat tud­tam meg, ame­lye­ket se­hon­nan más­hon­nan, Anett már régen meg­ér­ke­zett, de még min­dig bi­zo­nyos rész­le­tek­nél időz­tünk. Anett­nek a szo­kat­la­nul szé­les szal­vé­tája mögé kel­lett rej­tőz­nie, hogy pa­lás­tolni tudja fel­törő ne­ve­té­sét, mert min­dent ér­tett, jó­kedv­ében néha rám ka­csin­tott. Az apja úgy ka­na­lazta a gyöngy­tyúk­le­vest, hogy fo­galma se volt arról, va­ló­já­ban mit is eszik, néha vá­rat­la­nul fran­ci­ára vál­tott, nem tö­rődve vele, hogy ért­jük-e vagy sem.

Apa, útban van a könyököd, meg­ér­ke­zett a filet de cerf.

Mi van, kislányom, ja, vagy úgy!

Vörösbort ittunk a vacsorához (Anett ás­vány­vi­zet), az ét­ke­zés után pedig cse­rép­kor­só­ban tá­rolt spe­ciá­lis pá­lin­kát (hogy lé­le­gez­zen), amit a papa bírt rosszab­bul (nem volt edzés­ben úgy, mint én), és jóval éjfél előtt, egye­dül ment haza, lá­nyát rám bízva avec la meilleure bonne volonté.

Másnap délelőtt tíz óra körül Anett éb­resz­tett.

Azt hiszem, hogy átaludtad ezt a lö­vé­sze­tet, mondta, és ki­ment a kony­hába, hogy ké­szít­sen va­lami egy­szerű reg­ge­lit.

Tavaly február végén ugyanilyen ködös, hideg idő volt, mond­tam Anett­nek, ami­kor már úgy érez­tem, nem aka­dá­lyoz meg semmi abban, hogy vi­szony­lag ért­he­tően és vi­lá­go­san el tud­jak me­sélni neki egy, mit is?, ese­ményt?, tör­té­net­da­rab­kát?, amíg ő a reg­ge­li­vel baj­ló­dik (de még ezt meg­elő­zően, fel­tet­tem neki azt a kér­dést, ami­vel el­árul­tam, hogy mi­lyen szel­lemi és testi kon­dí­ció­ban le­le­dzem is éppen, hogy egy­ál­ta­lán ho­gyan ke­rült ő ide, mert nem em­lé­kez­tem, hogy csön­ge­tett-e, és én mikor en­ged­tem be?, teg­nap este haza kel­lett kí­sérni, vá­la­szolta és egy pil­la­natra rám né­zett, és ha volt is benne még mél­tat­lan­ko­dás, azt ügye­sen pa­lás­tolta, sőt, úgy lát­tam, hogy te­kin­tete in­kább némi szá­nal­mat és saj­nál­ko­zást mutat, ál­la­po­to­mat egy­szeri el­té­ve­lye­dés­nek tar­totta, mely­ben, ha csak kis mér­ték­ben, de ő is hibás).

Ott álltunk hárman, jobb kezünkben a teli táras gép­pisz­tollyal, elő­írás­sze­rűen a csö­vet le­felé tartva, mi­köz­ben lát­tam, hogy Csé őr­nagy min­dig nyu­godt ter­mé­szete el­le­nére most mi­lyen fe­szül­ten áll tő­lünk jobbra, a lő­ál­lások mel­lett. Czézolira néz­tem, vissza­vi­gyor­gott, ő is ész­re­vette.

Az őrnagy felemelte a jobb ke­zé­ben tar­tott kis piros zász­lót, pár lé­pést tet­tünk, és hasra fe­küd­tünk a rá­fa­gyott hó­lé­től merev pok­ró­con. Jobbra az őr­nagy mö­gött Brékli szá­za­dos állt, min­den moz­du­la­tun­kat szem­mel tartva. Ez­alatt a fegy­ver jobb ol­da­lán ta­lál­ható kal­lan­tyút kel­lett el­moz­dí­ta­nunk egyes lövés hely­zetbe (három golyó ere­jéig).

Czézoli gyorsabban végzett a cél­zás­sal, ha­ma­rabb ju­tott lőpo­zí­ci­óba, és a lövés hangja, amit ki­adott, azon­nal meg­sü­ke­tí­tett, csak egy zúgás ma­radt utána a fe­jem­ben. Meg­vár­tam, amíg Hege is be­végzi a fel­ada­tát, akkor lát­tam neki a cél­zás­nak. A Kalas­nyikov jobbra és föl­felé hord, nekem tehát balra és le­felé kell cé­lozni, ha a tí­zest aka­rom te­libe ta­lálni, fu­tott végig raj­tam a gon­do­latsor(ozat), ebben a nagy, bú­vár­ha­rang­szerű csönd­ben. A saját lö­vé­sem hang­jai ezek után már csak tompa buffaná­sok­nak hang­zot­tak.

Az őrnagy megint jelzett (az előre rög­zí­tett módon), és tud­tuk már, Czézoli, Hege meg én, hogy mi fog kö­vet­kezni: a mozgó cél­pont!, de előtte át kel­lett ál­lí­ta­nunk ismét a kis kal­lan­tyút so­ro­zat­lö­vésre, de in­nen­től kezdve min­den bi­zony­ta­lan volt, mikor tűnik fel az erős kar­ton­pa­pír­ból ki­vá­gott el­len­sé­ges ka­tona szi­lu­ettje, me­lyik ol­dal­ról sasszéz be (az enyém bal­ról és há­tul­ról), mennyi ideig teszi meg azt a lő­ál­lásra me­rő­le­ges pár mé­tert, amíg lőni ér­de­mes. A kez­de­mé­nye­zést át­en­ged­jük az el­len­ség­nek, és be­vár­juk, míg arc­vo­na­lunk előtt meg­je­le­nik. Meg­je­lent.

Hege fegyverével történt valami gik­szer, mert miu­tán ki­lőt­tem a tárat (a gép­pisz­toly, mint va­lami meg­ve­sze­ke­dett állat, foly­ton ki akart ug­rani a ke­zem­ből, a végén már én ka­pasz­kod­tam belé, ezt még gya­ko­rolni kéne, de mikor?) és az át­for­ró­so­dott töl­tény­hü­ve­lye­ket ta­nul­má­nyoz­tam, amint a szür­kére ko­szo­ló­dott hóban sis­te­regve ki­hűl­nek, ész­re­vet­tem, hogy az őr­nagy a két piros zász­lót ma­gasba tartja egy­mást ke­resz­tező kar­jai­val, va­gyis el­akadást jelez a messzi lő­tér­fi­gyelő to­ronynak, és azt is, hogy a szá­za­dos min­dig réz­vö­rös áb­rá­za­tán szürke fol­tok ütnek át, ahogy a tár­sam fölé hajol, és, bár nem hal­lot­tam a fen­tebb leírt okok miatt, jól le tud­tam ol­vasni száj­ról, mit mond a te­he­tet­le­nül ha­saló He­gé­nek.

Mit szórakozik a katona?! (még nem je­gyezte meg Hege nevét).

Ki ez a Hege?, kérdezte Anett, mi­köz­ben a ki­ola­jo­zott nye­les ser­pe­nyő­ben a kol­bász­da­rab­kák mind­két ol­da­lát meg­fut­tatta, még so­ha­sem me­sél­tél róla.

Hege egy csendes, kiegyensúlyozott fiú, aki (sor­rend­ben) meg­fi­gyel, ebből kö­vet­kez­te­té­sekre jut, majd eze­ket tö­mö­ren meg is fo­gal­mazza, és ha úgy látja jónak, meg­osztja veled, így fi­gyel­tem fel rá, még a Nagy Ka­ran­tén előtt, ami­kor vi­lá­gos hely­zet­le­írást adott egy engem érintő ügy­ben, és ez nagy­ban se­gí­tett nekem, hogy a do­log­nak jó vég­ki­fej­lete le­gyen. Innen már könnyű volt ba­rá­tokká len­nünk, mond­tam, mi­a­latt Anett már a tojás fel­ve­ré­sé­nél tar­tott, csuk­ló­já­val hely­ben apró kis kö­rö­ket írt le a mély­tá­nyér fö­lött, a villa fémes súr­ló­dás­sal ért rit­mi­ku­san a tá­nyér al­já­hoz. Meg­pró­bál­tam nagy le­ve­gőt venni, ma reg­gel most elő­ször, hogy múl­jék el ez a he­veny rosszul­lét. Anett ész­re­vette.

Most mondd meg, hogy mi a jó ebben?, és le­tette a fel­vert to­jást az asz­talra, hogy mi­előtt a kol­bászra önti, szem­be­néz­hes­sen velem. Mu­száj volt inni abból a pá­lin­ká­ból?

Muszáj, hisz te magad is hallottad, ami­kor a pin­cér azt mondta, hogy ebben a kor­só­ban jól át­szel­lő­zik. Ki a fene a gon­dolta, hogy ez ilyen erős, sosem iszom pá­lin­kát!

Erre a hülyeségre nem volt mit vá­la­szol­nia, rá­ön­tötte a ser­cegő kol­bá­szokra a to­jás­ha­ba­ré­kot.

Mi lenne, ha innék egy kis sört?, kér­dez­tem ma­gam­tól, és már áll­tam is fel, hogy nyis­sam a hű­tő­szek­rényt, még annyi időm volt az aj­tó­nyi­tá­sig, hogy vi­lá­go­san meg­hall­jam, mit sut­tog maga elé: „le­hunyja kék sze­mét az ég".

Hogy mi a jó ebben?, mármint a más­na­pos­ság­ban, mond­tam a pohár sör után, in­do­kolt eu­fó­riá­ban (az, hogy el­mú­lik, de ezt nem mond­tam ki, még volt időm ma­gam­ban tar­tani), hát, nem sok, de azért ez egy más ál­la­pot, mert pél­dául, jó­za­nul a tár­gyak kon­túr­jai vi­lá­go­sak, kö­rül­ír­ha­tók, ren­del­te­té­sük több­nyire is­mert, össze­füg­gé­se­ket ilyen ál­la­pot­ban (jó­za­nul) fel­is­me­rünk, kö­zöt­tük el­iga­zo­dunk, össze­fog­lalva: bi­zo­nyos is­me­re­tek­kel ren­del­ke­zünk, addig más­na­po­san nem tu­dunk, azt is el­fe­lejt­jük, amit tu­dunk (hogy a világ nem a dol­gok összes­sége, hanem a té­nyeké), tu­dá­sunk ele­nyé­szik, a nagy nyo­más alatt gel­lert kap, el­len­ben sej­tünk, és ez­ál­tal olyan új össze­füg­gé­sek ke­let­kez­nek, ame­lyek­ről józan ál­la­pot­ban fo­gal­munk sincs.

Nem mondhatnám, hogy Anett ne fi­gyelt volna, de job­ban ér­de­kelte a vajas lek­vá­ros kifli, amit a te­jes­ká­vé­já­hoz evett las­san, ki­mér­ten.

A Hegéről mesélj még, mondta.

Tudnod kell, mondtam engedelmesen, hogy fenn a má­so­dik eme­le­ten van egy klub­he­lyi­sé­günk, amely­nek meg­ha­tá­rozó ele­mei a nagy snoo­ker-, il­letve ka­ram­bol­asz­ta­lok, előb­bi­ből kettő van, bo­rí­tá­suk mély­zöld posztó, míg a ka­ram­bolé vi­lá­gos­kék színű. Ta­valy ta­vasszal, áp­ri­lis vége felé, nagy csata zaj­lott az utóbbi asz­ta­lon két jeles já­té­kos kö­zött, az egyik volt Hege, a má­si­kat nem is­me­red. Én ezek­ről az első össze­csa­pá­sok­ról le­ma­rad­tam, mert foly­ton ki­szök­dös­tem, lévén, hogy dél­után vagy kora este zaj­lot­tak. Az egyik dél­után Czézoli el­kapta a ka­ro­mat.

Ne télakolj Rizsa, gyere föl velem a klubba, egé­szen kü­lön­le­ges dol­gok tör­tén­nek ott mos­ta­ná­ban.

Háromfalas karambolt játszottak, ör­dön­gö­sen. Én azt hit­tem, hogy ez egy vég­te­le­nül unal­mas játék, de Hege gu­rí­tá­sai, koc­ca­ná­sai sok­szor hat­fa­las po­én­jai el­káp­ráz­tat­tak, és ugyan­úgy el­va­rá­zsol­tak, mint a töb­bie­ket.

De ennél a pontnál el kellett ma­gya­ráz­nom Anett­nek, hogy mi ez a ka­ram­bol: három ele­fánt­csont golyó ját­szik, mond­tam, ma már több­nyire mű­anyag, egy piros, és a két já­té­kos­nak egy-egy fehér vagy sárga, rajta pettyek­kel. Te­gyük fel, hogy én va­gyok a fehér, mond­tam, akkor nekem az a dol­gom, hogy az asz­tal fölé ha­jol­jak és a fehér go­lyót úgy üssem meg a dá­kó­val, hogy az előbb a pi­ro­sat érintse, utána meg a sár­gát, de úgy, hogy a két érin­tés kö­zött a fehér golyó a három ol­dal­fal­hoz ütőd­jön, mi­előtt a sár­gá­val koc­canna.

Anett letette a kávéscsészé­jét.

Én ezt így nem tudom, látnom kéne.

Kitöltöttem a maradék sört, és eszembe ju­tott (egy golyó, két érin­tés), ami­kor Vera ki­jött a kony­há­ból, ott a ka­ma­ra­er­dei ház­avató bulin, ke­zé­ben a tor­tá­val és meg­lá­tott min­ket, amint Anet­tel egy­más mel­lett ülünk, az én bal vál­lam az ő (Anett) jobb vál­lá­val és kar­já­val érint­ke­zik, és már hosszú per­cek óta nem moz­du­lunk, azért, hogy ez az érint­ke­zés ne sza­kad­jon meg, és ekkor Vera a tor­tát, mint egy ál­ar­cot, maga előtt tar­totta, hogy ne lás­suk azt a rövid, két­ség­beesett arc­ki­fe­je­zését, amit Grá­cia azon­nal ész­re­vett, mi­előtt még előtte el­rejt­hette volna magát, és tudta (Vera), hogy most már va­ló­szí­nű­leg vége lesz nem­so­kára a ket­tőnk vi­szo­nyá­nak.

Anett megelégedve nézte, hogy a ke­nyér­be­let a vil­lámra szúrva, fel­tun­ko­lom a kol­bász és a tojás szaft­ját.

Még az is jó a másnaposságban, mond­tam el­te­relő had­mű­ve­letként, hogy fo­kozza a vá­gyat az el­szen­ve­dő­jé­ben.

Hogy, mit?, kérdezte, közben föl­állt, hogy le­szedje az asz­talt, és a mo­so­ga­tóba tegye az evő­esz­kö­zö­ket meg a tá­nyé­ro­kat.

Baszhatnékom van, mondtam.

Ne, ne így… pfuj, …közönséges, hülye ka­tona…

Még aznap visszamentem, mert meg­ígér­tem Efgyu­rinak, hogy se­gí­tek neki a lö­vé­szet utáni ad­mi­niszt­rá­ció­ban. Va­la­mi­vel el­múlt dél, tud­tam, hogy mind­há­rom sza­kasz a saját kör­le­té­ben van, és min­denki az utolsó al­kat­ré­szig szét­sze­dett Kalas­nyikovját pu­colja, mert tele van ko­rom­mal, és ez a te­vé­keny­ség el­tart majd az ebéd ide­jéig.

A kapuban egy újonc állt, alig is­mer­tem, de az ál­lá­sá­ból ítélve máris vissza­sír­tam Tréf­lit, a min­ta­ka­pust (Tréfli de­cem­ber­ben le­sze­relt), aki­ben volt gran­dezza és iró­nia, nem úgy, mint ebben a szin­tén tes­tes, de merev tar­tású fic­kó­ban. Itt imp­ro­vi­zálni kell, semmi két­ség, ha nem aka­rok a foxiban ki­kötni lö­vé­szet­ről való iga­zo­lat­lan tá­vol­lét miatt. Már az sem tet­szett, hogy ki­nyitja előt­tem a kaput, el­fo­gott hir­te­len a ke­vély­ség, sze­re­tem magam ki­nyitni az ajtót, ha va­la­hová me­gyek, gon­dol­tam, de nem sza­bad fel­her­gel­nem magam.

Rizsa, hol voltál?, kérdezte, egy pil­la­natra el­bi­zony­ta­la­no­dott, mert te­kin­tete a csont­csil­la­gomra esett, köz­ben in­vi­táló moz­du­la­tot tett az őr­szoba felé, hogy az ilyen­kor ren­des be­je­lent­ke­zést meg­te­gyem.

A Honvédelmi Minisztériumban vol­tam, fe­lel­tem, és nem kel­lett a han­go­mat fel­emelni, mert már amúgy is fenn volt, és olyan ha­tá­ro­zot­tan lép­tem el mel­lette, hogy le­der­medt. Egye­ne­sen a má­so­dik eme­leti klubba men­tem. Szó­ra­ko­zot­tan lök­dösni kezd­tem a go­lyó­kat, a dákó, mint az ama­tő­rök­nél ál­ta­lá­ban, „szi­tálni" kez­dett a ke­zem­ben, és a go­lyók han­gos csat­ta­nás­sal ütőd­tek egy­más­hoz. Erre a hangra fi­gyel­he­tett fel Elgéza, mert kis idő múlva be­nyi­tott, és fej­csó­válva kö­ze­le­dett. A jobb karja egy nya­kán át­ve­tett, szür­kére ko­szo­ló­dott géz­hu­rok­ban pi­hent, ezek sze­rint ő is ki­hagyta a mai prog­ra­mot.

Ínhüvelygyulladás, mondta.

Becsúsztattam a dákót a tar­tóba. Elgéza a Ze­ne­aka­dé­mia dzsessz­tanszakán volt vég­zős hall­gató, ami­kor va­lami fa­tá­lis hü­lye­ség miatt be­hív­ták, mivel pro­tek­ci­ója nem volt, hiába tar­tot­ták a leg­jobb bő­gős­nek, be is kel­lett vo­nul­nia, igaz, ka­pott egy trom­bi­tát, és ő lett az őr­szem, míg tár­sai a strecken dol­goz­tak. Meg­állt mel­let­tem, át­ka­rolta kép­ze­let­beli hang­szerét, és

dung, dung, dung…

pengetni kezdte a láthatatlan hú­ro­kat.

Üssél valamit Rizsa, tudom, hogy jó a rit­mus­ér­zé­ked, a múlt­kor hal­lot­ta­lak, ami­kor éj­szaka az üres ben­zi­nes­hor­dó­kat ver­ted az ab­la­kunk alatt, majd­nem le­men­tem egy kis öröm­ze­né­lésre.

dung, dung, dung…

Verni kezdtem hát a csocsóasz­talt.

Hogy fogsz így játszani?, kérdez­tem egy kis idő múlva.

Pengetni még tudok, bólogatott, ne­he­zen jött le a ze­né­ről.

A Kóló már két napja keres, mondta csak úgy mel­lé­ke­sen.

Mit akar?

A múlt héten kedden megnyílt itt a kö­zel­ben egy zenés-tán­cos szó­ra­ko­zó­hely a híres Ch. gyógy­szer­gyár régi rak­tár­he­lyi­ség­ében. Tudod, hogy Kóló itt lakik nem messze, és nem vé­let­le­nül ér­te­sült erről az ese­mény­ről. Rög­tön rád gon­dolt, testre sza­bott fel­adat lenne, ha össze­szed­nél egy rajt, de csupa meg­bíz­ható em­ber­ből.

Kis szünetet tartott.

A hangsúly a megbízhatón van, tég­lák kí­mél­je­nek jel­szó­val. A har­ma­dik sza­kasz ebből a szem­pont­ból élet­ve­szé­lyes.

De hát Kóló meg te is odatartoztok, mond­tam meg­le­pet­ten, és azt is tud­tam, hogy jó ba­rá­tok.

Én nem tudok menni, válaszolta, kedd es­tén­ként a Tiszti Ház­ban ját­szom, a töb­bie­ket meg fi­gyel­teti Brékli, mond­tam is neki, hogy az éle­té­vel ját­szik, de tudod mi­lyen, fe­le­lőt­len, bár, igaz…

Oké, mondtam, írom a neveket. A klub­ban min­dig volt papír és ce­ruza, hogy je­gyezni le­hes­sen a po­é­no­kat.

Az első szakaszból Jairzinho, az enyém­ből Hosszú, Hege, Czézoli, a stú­diós Lő­rinc, neki van egy öreg Sko­dája, majd ko­csi­val me­gyünk, aho­gyan kell, Kóló meg én, az hét, ennyien még be is fé­rünk abba a ver­dába. Mondd meg neki, hogy még ma be­szé­lek a töb­bi­ek­kel, és este, va­csora után ta­lál­koz­zunk a könyv­tár­ban. Elgéza, mint egy igazi össze­es­küvő, fél­be­haj­totta a pa­pír­da­rab­kát, be­rakta a felső zse­bébe, és hang­ta­lan lép­tek­kel az aj­tó­hoz ment.

Hetes, hármas, nincs találat, mond­tam Efgyu­rinak, aki be­írta a jegy­ző­könyvbe az il­lető neve mellé a ta­lá­la­to­kat. Nyol­cas, nyol­cas, ket­tes, hetes nincs ta­lá­lat, nincs ta­lá­lat. Most jövök én, de nekem nincs cél­táb­la­pa­pí­rom, mond­tam.

Efgyuri, aki a mai napon a rossz idő el­le­nére majd' ki­csat­tant az egész­ség­től, de lesz! fel­ki­ál­tás­sal ki­húzta a fió­kot, fel­bon­tott egy pa­pír­cso­ma­got, ki­hú­zott egyet a sok közül, ce­ru­zá­já­val át­bökte a la­po­kat a hetes, ötös, hár­mas számú kö­rök­nél, ennyit né­zett ki be­lő­lem, és ezt hí­zel­gő­nek érez­tem ma­gamra nézve, majd gon­do­san be­je­gyezte ezen ta­lá­la­to­kat is a jegy­ző­könyvbe, utána pedig fel­írta a ne­ve­met a lapra.

Nyolcas, egyes, egyes… Ekkor szó­lalt meg a te­le­fon. Efgyuri ön­kén­te­le­nül fel­állt.

Igen, alezredes úr, …nem …nem tudok róla …ilyen nevű nincs…, de adom a szá­zad­tech­ni­kus urat, igen.

Ki az?, kérdeztem mérgesen.

F. alezredes, az üti, éppen most adja le a szo­lit, nekem pedig sür­gő­sen ki kell men­nem, és alig tudta vissza­tar­tani jó­ked­vét.

Mit tud maga egy Rizsa nevezetű őr­nagy­ról, kér­dezte vész­jósló han­gon az al­ez­re­des, miu­tán pró­bál­tam sza­bá­lyo­san be­je­lent­kezni, ezek a dol­gok nekem so­ha­sem si­ke­rül­tek.

Fogalmam sincs erről az illetőről, mond­tam las­san, hogy köz­ben időt nyer­jek a gon­dol­ko­dás­hoz. Az a merev újonc, akit ma Efgyuri meg­gon­do­lat­la­nul be­osz­tott ebbe a fe­le­lős­ség­tel­jes szol­gá­latba, csak beírt engem a szol­gá­lati nap­lóba.

De miért nem kérdezi meg a ka­pust? kér­dez­tem az al­ez­re­des­től, neki tud­nia kell min­dent, ami ott tör­té­nik, hi­szen…

Már leadta a szolgálatot, és eltávra ment, hiába ke­res­tet­tem tehát. Fel­néz­tem az órára, fél hét múlt. Ez a Rizsa őr­nagy a Hon­vé­delmi Mi­nisz­té­rium­ból ér­ke­zett, foly­tatta az al­ez­re­des, és nem értem, hogy miért nem je­lent­ke­zett be nálam, és egy­ál­ta­lán, hová me­he­tett?, és mikor hagyta el a lak­ta­nyát, ha el­hagyta! Ez­után cifra ká­rom­ko­dá­sok kö­vet­kez­tek, fe­nye­ge­té­sek­kel kö­rítve, majd rend­csi­ná­lási szán­dé­ká­nak adott han­got ebben a kup­le­ráj­ban, végül le­csapta a te­le­font.

F. alezredes a legveszélyesebb fi­gu­rák egyike, mondta Efgyuri, miu­tán vissza­tért, és min­dent el­me­sél­tem neki a dél körül tör­tén­tek­ről, volt al­kal­mam kö­ze­lebb­ről is meg­is­merni. Sze­rin­tem van va­lami a füle mö­gött, ha így ki­jött a sod­rá­ból, és ha ennyire tart a „mi­nisz­te­riá­lis" lá­to­ga­tó­tól. De sze­rin­tem az tör­tént, hogy ez a hü­lye­gye­rek, biz­tos úgy írt be téged, hogy Rizsa őrv., amit már könnyű össze­té­vesz­teni az őr­naggyal, főleg ha arra gon­do­lunk, hogy arány­lag kevés őr­ve­zető lehet a mi­nisz­té­rium­ban, mondta, és jó­kedve egyre csak fo­ko­zó­dott.

Diszkóraj

(A stúdiós Lőrinc beválogatása a csa­patba az ön­ma­gam­mal való komp­ro­misszum ered­mé­nye volt. Lő­rinc egy ki­csit el volt szállva ma­gá­tól, mint min­den olyan em­beri lény, 'human been', aki hi­va­talt kap [stú­dió], és úgy véli, ez­ál­tal egy ki­csit a töb­biek fölé emel­ke­dik, hi­szen a töb­biek nem ren­del­kez­nek hi­va­tal­lal, de az igaz­ság­hoz tar­to­zik, na­gyob­bat nyo­mott a latba az, hogy Lő­rinc­nek volt egy öreg Sko­dája, mint az ő hübrisze, de végül – ezt be kel­lett val­la­nom –, nem volt ez rossz dön­tés, mert Lő­rinc ebben a kö­zös­ség­ben szép las­san fel­ol­dó­dott, és na­gyot vál­to­zott, elő­nyére.) Ahogy ott áll­tunk moc­ca­nat­lan vi­gyázz­ál­lás­ban, a pil­la­nat nagy­sága le­ta­gad­ha­tat­lan volt, és ezt ki­vé­tel nél­kül min­denki át­élte, egy raj, amely­nek léte, ebben mind­annyian biz­to­sak vol­tunk, meg­is­mé­tel­he­tet­le­nül egyedi (hol és kinek jutna eszébe a Ma­gyar Nép­had­se­reg ke­re­tein belül még egy ilyet ala­kí­tani?, erő­sen re­mél­tük, hogy sen­ki­nek).

Oldalt álltam, hogy mindenkit jól lás­sak, egy­szerre lép-e min­denki a hely­ben járás alatt, de egy­szerre lé­pett, mond­hat­nám a raj egy em­ber­ként verte oda a lábát a be­ton­hoz, a tompa puf­fa­ná­so­kat meg­hal­lotta Elgéza, aki a klub­he­lyi­ség­ben tar­tóz­ko­dott éppen, ki­nyi­totta az egyik ab­la­kot és lein­te­ge­tett (a tisz­te­ket za­varta volna a be­kö­tö­zött kezű öröm­mu­zsi­kus lát­vá­nya, így fájó szív­vel, de le­mond­tak a ma esti köz­re­mű­kö­dé­sé­ről).

Nem jössz, Géza?, suttogtam fel a ma­gasba.

De csak ingatta a fejét.

Egy indulásra ösztökélő vezényszó után el­in­dul­tunk hátra, a fa­te­lep irá­nyába. Hosszú és Czézoli elő­re­sie­tett (ekkor már fel­bom­lott a raj­for­má­ció), és ké­tol­dalt fel­emel­ték a drót­ke­rí­tést, hogy ne kell­jen annyira mélyre ha­jol­nom, jel­lemző nyi­tá­nya­ként annak az iro­ni­kus meg­kü­lön­böz­te­tés­nek, amely­ben a raj mű­kö­dé­sé­nek egész ideje alatt ré­szem volt, azzal a hátsó szán­dék­kal ter­mé­sze­te­sen, hogy ha szá­mon­ké­résre kerül majd a sor, pél­dául le­bu­kunk, akkor már min­den iró­niá­tól men­te­sen én le­gyek a fő­bű­nös, ők csak pa­ran­csot haj­tot­tak végre, nekik (a raj egy­szerű tag­jai­nak) eszük ágá­ban sem volt rend­sze­re­sen szó­ra­kozni járni holmi zenés-tán­cos szó­ra­ko­zó­helyre. Nem vé­let­len, hogy so­ha­sem akar­tam raj­pa­rancs­nok lenni.

Felkelőnapfény-sárga színű árnya­lat tük­rö­ző­dött a ki­vi­lá­gí­tott kocsma előtti tó­csá­ban, ahol balra for­dul­tunk, hogy oda­ér­jünk az első ke­reszt­ut­cá­ban álló Sko­dá­hoz, hogy va­la­mi­lyen módon be­le­pré­sel­jük ma­gun­kat. Lő­rinc ki­nyi­totta mind a négy ajtót, és hosszas töp­ren­gés kez­dő­dött azon, hogy a leg­ide­á­li­sabb ülés­ren­det ala­kít­suk ki. Így ke­rül­tem Jairzinhó­val az anyós­ülésre, a töb­biek meg hátra. A motor fel­bő­gött, és a hang­já­ból ítélve nem vol­tam biz­tos benne, hogy még ma el tu­dunk in­dulni, Kóló fel­je­gyezte tit­kos nap­ló­jába az idő­pon­tot: dél­után hat óra ötven perc volt. Lő­rinc rám né­zett, elő­ször nem ér­tet­tem, miért, végül eszembe ju­tott, hi­szen az in­du­lási pa­rancsra vár, meg­ta­po­gat­tam a bal felső zse­bem­ben a kocsi­pa­rancs­no­ki­mat, ott volt, és ki­ad­tam az in­du­lási pa­ran­csot. De előtte Lő­rinc be­kap­csolta a mag­nót, és a hátsó ablak előtti ka­lap­tar­tóba süllyesz­tett hang­szó­rók­ból ki­áradt a Stairway to Heaven ak­kord­fel­bon­tá­sos gi­tár­kí­sé­retű le-fel hul­lámzó ének­szó­lója, és mon­dani se kell, bár a dal nem egy in­du­ló­tí­pus, ez lett min­den al­ka­lom­mal a ka­ba­la­da­lunk, Lő­rinc au­tója már el sem in­dult volna e nél­kül.

Nagy nehézségek árán (a mellékut­cát le­fa­gyott hó bo­rí­totta) ki­ka­nya­rod­tunk arra a hosszú fő­ut­cára, amely a ke­rü­let köz­pont­jába ve­ze­tett, három-négy ke­reszt­ut­cán ha­lad­tunk túl, az új os­tor­lám­pák ha­lott ha­lo­gén­fé­nyét gömb­szerű pára­bura vette körül, ez még fo­kozta a kör­nyék téli ma­gá­nyát, egyet­len au­tó­val vagy em­ber­rel sem ta­lál­koz­tunk e rövid út alatt.

Itt, itt, itt!, kiáltotta Kóló, mert a kocsi túl­fu­tott a kes­keny mel­lék­ut­cán. To­latva ér­kez­tünk, amit né­hány ba­bo­nás raj­tag rossz ómen­nek tar­tott. A mel­lék­utca nem­csak kes­keny volt, hanem rövid is, és zsák­ut­ca­jel­lege azon­nal szem­be­tűnő volt, mert vas­úti töl­tés zárta le túl­ol­dalt. El­ha­lad­tunk a diszkó be­já­rata előtt, és egy ha­tal­mas, dupla szár­nyú fém­aj­tó­nál áll­tunk meg. Ki­pat­tan­tunk a ko­csi­ból, és a be­já­rat két ol­da­lán sor­fa­lat álló ka­to­nák kö­zött, mintha egy kom­man­dós meg­szál­lási akció ré­sze­sei vol­nánk, ki­nyi­tot­tam az ajtót, és el­ső­ként be­lép­tem a disz­kóba.

Egyenesen egy szobába léptem, aki a vi­lá­gí­tást ter­vezte, nagy kedv­vel és hoz­zá­ér­tés­sel bír­ha­tott, a kör­ben rög­zí­tett fa­li­karok sár­gás fénye bur­kolta be az asz­tal­nál ülő­ket, a szé­kek ké­nyel­me­sek és for­ma­ter­ve­zet­tek vol­tak, ülő­fe­lü­le­tük és tám­lá­juk puha műbőr be­vo­natú, jobbra állt a pult, előtte magas­szé­kek, mö­götte tük­rös polc­rend­szer az ita­lok szá­mára, két méter ma­gas­ság­ban pedig egy lak­ko­zott faléc zárta le, és három piros lámpa égett hal­vány fénnyel, köz­vet­le­nül mel­lette az egyik ha­tal­mas ablak re­lu­xá­val ár­nyé­kolva, a kinti, hideg fényű utcai lámpa át­sü­tött a ré­se­ken, és sej­tel­mes kék fénybe bo­rí­totta a pult két ol­da­lát, ami­től a pult és kör­nyéke a flo­ri­dai ten­ger­par­ton ta­lál­ható éj­sza­kai bárok han­gu­la­tát árasz­totta, a be­já­rat­tal szem­ben nyílt egy kis szoba, ez volt a tánc­he­lyi­ség, de pil­la­nat­nyi­lag senki nem tar­tóz­ko­dott ott.

Jesszusom, megszállt minket a had­se­reg!, mondta egy fi­a­tal lány, aki fel­állt jöt­tünkre, és kezét a szája elé kapta mű­ri­a­dal­má­ban.

Fél tucat fiatal volt a bár­ban meg egy sze­rel­mes­pár, össze­ha­jolva a sa­rok­asz­tal­nál, ügyet sem ve­tet­tek ránk, és egy har­minc kö­rüli férfi a pult mel­letti asz­tal­nál, aki le sem vette a sze­mét ró­lunk, ami­óta be­lép­tünk. He­gé­vel a pult­hoz men­tünk, a töb­biek szét­szé­led­tek.

Mit isznak a vitéz urak?, kér­dezte a pult mö­gött álló, eny­hén le­har­colt, ötven kö­rüli fickó.

Láttam Hegén, hogy tetszik neki a dolog.

Kapitány úr, szólalt meg a pult­nál ülő, ki­eresztve a hang­ját, amire min­denki oda­for­dult, egyút­tal ud­va­ri­a­san meg­várva, hogy meg­igyam az első pohár sö­rö­met, kar­já­val in­vi­táló moz­du­lat­tal mu­ta­tott az asz­tal­lal szem­ben lévő üres székre.

Studebacker-Orlovich Milán a be­csü­le­tes nevem, mon­dotta, és fel­aján­lotta a ba­rát­sá­gát, nem szó­ban, hanem gesz­tu­sok­ban. Neked csak egy­sze­rűen: Milán. Nem kér­de­zem, hon­nan, mi cél­ból (ezt csak sej­tem) jöt­te­tek, gon­do­lom mind­ezt ille­gá­li­san…

A legteljesebb mértékig úgy, szúr­tam közbe.

Nem akarok faggatózni, mondta, én sosem vol­tam ka­tona, de azért ez elég kü­lön­le­ges…

A pultos, hogy a tánchoz ked­vet csi­nál­jon, meg­nyo­mott egy lát­ha­tat­lan gom­bot a pult alatt, meg­szó­lalt a zene, és pö­rögni kez­dett a fény­gömb.

És honnan a dizsi ötlete?, kér­dez­tem. Sze­ré­nyen el­mo­so­lyo­dott.

Ez egy hosszabb történet, mondta.

Milán hosszabb faggatózás után el­árulta, hogy a gyár egyik la­bo­ra­tó­ri­u­má­nak volt a ve­ze­tője, az itt jelen lévő höl­gyek és még szá­mos más, pil­la­nat­nyi­lag tá­vol­lé­vő­nek a fő­nöke, és mint egy for­dí­tott ka­to­na­ság ese­tén, itt a höl­gyek­nél lé­pett fel kró­ni­kus fér­fi­hi­ány, ezt va­la­hogy ke­zelni kel­lett, ha má­sért nem, hát a munka ter­me­lé­keny­sé­gé­nek leg­alábbis szin­ten tar­tása miatt, így szü­le­tett meg az ötlet a fe­jé­ben. Csak­hogy idő­köz­ben fel­aján­lot­ták neki a cég összes rak­tá­rát, lenne szí­ves dupla össze­gért ve­zetni azo­kat. El­vál­lalta, és első lé­pés­ként ezt a régi rak­tár­épü­le­tet, ahol pil­la­nat­nyi­lag ül­tünk, ki­ürít­tette és a cél meg­va­ló­sí­tása ér­de­ké­ben át­ala­kít­tatta, miu­tán meg­kapta a ve­ze­tő­ség en­ge­dé­lyét.

Ez volt az iroda, mutatott körbe, ahol most a tánc­te­rem van, ott tar­tot­ták a kü­lön­böző gyógy­sze­re­ket, de ve­szé­lyes és ég­hető anya­go­kat nem, azt azért ennél ko­mo­lyabb he­lye­ken tá­rol­ják, tette hozzá.

Jairzinho lépett az asztalunkhoz egy kis fe­kete lány tár­sa­sá­gá­ban, és en­ge­délyt kért, hogy táncba vi­hesse part­ne­rét, az en­ge­délyt min­den to­vábbi nél­kül meg­kapta. Milán el­ke­re­ke­dett kép­pel bá­mult utá­nuk.

Ahhoz is engedélyt kell kérni, hogy…

Ahhoz is, vágtam közbe.

Hát ezt még szoknom kell.

Kóló és Hosszú állt meg mellettünk az asz­tal­nál, csak annyit hal­lot­tam (Kóló mondta), sosem tud­ha­tod, hogy mikor kell majd az össze­gyűj­tött élet­idő­det, mint egy zse­tont, be­vál­ta­nod ha­lálra, és már men­tek is to­vább, el­mé­lyül­ten be­szél­getve a mosdó felé.

Mért pont a kedd?, kérdeztem Mi­lán­tól.

Azt én se tudom, ezt kaptuk, ezt en­ge­dé­lyez­ték, de azt tudom, hogy a pén­tek nem jó, mert sok a vi­déki csaj, hét­vé­gén ha­za­men­nek.

Valaki kinyitotta az ajtót, mert meg­csa­pott a hideg, hát­tal ültem a be­já­rat­nak. Még volt egy prak­ti­kus dolog, ami­nek utána akar­tam járni, még­pe­dig a vé­de­lem kér­dése, hogy mit lehet tenni raz­zia ese­tén.

Megoldjuk, mondta, és fel akart állni, ami­kor el­ment mel­let­tem a három lány, aki az imént ér­ke­zett, és azt a hideg lég­vo­na­tot okozta.

Szia Milánkám, mondta a leg­ma­ga­sabb kö­zü­lük, pro­fil­ból lát­tam, félig le­eresz­tett szem­héja egé­szen ki­nyílt, amint be­le­ütött Milán felétar­tott te­nye­rébe.

Engedd meg, hogy bemutassam neked (a másik két lány már to­vább­ha­ladt és leült nem messze egy asz­tal­hoz) a Ka­pi­tány urat. Hir­te­len for­dult felém, nem erre szá­mí­tott, és egy pil­la­natra a cso­dál­ko­zás­tól hát­ra­hő­költ, aztán nyúj­totta a kezét, és majd­nem össze­fe­jel­tünk, mert én éppen akkor áll­tam fel, arca egé­szen közel állt meg az enyém­től, futó be­nyo­más­ként annyit je­gyez­tem meg, hogy az arc­bőre tö­ké­le­tes, csak­úgy, mint a de­kol­tá­zsa által fel­tárt rész­le­tek.

Menjünk, megmutatom, hova tudtok el­bújni, ha jön­nek zser­nyákok. Nem ültem már le, hanem kö­vet­tem Mi­lánt, fél szem­mel lát­tam, hogy Hosszú meg Kóló jön vissza a mos­dó­ból. A tánc­te­rem éppen vö­rös­ben úszott.

Csak ön után, kiabálta Milán, mert itt han­go­sabb volt a zene. Ki­lép­tünk a le­be­to­no­zott, hó­fol­tos ud­varra, szem­ben egy másik épü­let állt, rak­tár­fé­lé­nek néz­tem a gyenge vi­lá­gí­tás­ban.

Ne ijedj meg Feofan Porfirijevicstől, mondta, mi­köz­ben ki­nyi­totta a nyi­korgó vas­aj­tót.

???

Egy hatalmas szürke kandúr ugrott le a fej­ma­gas­ság­ban lévő polc­ról, és tűnt el a ha­tal­mas kar­ton­do­bo­zok al­kotta dzsun­gel­ben.

Itt elbújhattok, mondta, jövő keddre csi­nál­ta­tok egy kul­csot, és majd a be­já­rati ajtót is zárva tart­juk, ha meg­jöt­te­tek, hogy le­gyen idő el­slisszolni.

Amikor le akarta kapcsolni a lám­pát, in­tet­tem, hogy vár­jon.

Ki ez a lány?

Aha, mondta, és megállt a moz­du­lat­tal. Rög­tön a csú­cson kez­ded. Ő az Óvó­néni, és nagy sze­ren­cséd van, egy­részt, mert éppen facér (most rúgta ki a ba­rát­ját, és eddig nya­lo­gatta a se­beit), más­részt lát­tam, hogy tet­szel neki. Csak az a baj, hogy ret­te­ne­te­sen fél­té­keny, min­den fény­ké­pet dug­jál el, ami nem őt áb­rá­zolja. Rég­óta is­me­rem…

Úgy?, kérdeztem.

Nem, ismeri a feleségem, nekem semmi esé­lyem nála. Ő is a be­osz­tot­tam volt, előtte egy évet le­hú­zott a gyár ovi­já­ban, innen a be­ce­neve, de vi­gyáz­nod kell vele, nem egy könnyű nő. Le­ol­totta a lám­pát, és vissza­men­tünk. Itt már fesz­te­le­nebb han­gu­lat ural­ko­dott, min­denki mász­kált az asz­ta­lok kö­zött, ment a nagy is­mer­ke­dés. A kis fe­kete nő el­ka­pott út­köz­ben.

Tényleg Rio de Janeiróban született?, kér­dezte.

Persze, én magam láttam a ka­to­na­könyv­ében.

Éjfélig, mint Feofan Porfirijevics a forró kását, úgy ke­rül­get­tük egy­mást az Óvó­nénivel, hogy aztán az utolsó pil­la­nat­ban, ami­kor már sem­mire nem volt idő, kint az ud­va­ron kap­jak tőle egy kis elő­le­get.

Add meg a telefonszámodat, mond­tam, már kint a diszkó előtt, az os­tor­lámpa fény­kö­ré­től meg­vi­lá­gítva, nem bírom ki jövő ked­dig.

Én sem, mondta, és a nyitott ka­bátja belső zse­bé­ből elő­vett egy apró no­teszt, ki­té­pett egy lapot és rá­írta a szá­mot. A ba­rát­női a túlsó sar­kon vár­ták, néma csend­ben, sü­tött róluk, hogy nem tet­szik nekik a dolog. Lő­rinc bein­dí­totta a mo­tort, a ki­pu­fo­gó­ból fehér gőz­pa­ma­csok száll­tak fel. Mi­előtt be­száll­tam volna a ko­csiba, Jairzinho ki­szállt, hogy kö­zépre ül­hes­sek. Tud­tam, hogy egy da­ra­big állni fo­gunk, amíg a motor be­me­leg­szik.

Úgy ennék egy kis citromfelfújtat, mondta hátul Kóló.

Rizsááám, megdugtad a nőt?, kér­dezte Hosszú.

Gyerekek, milyen helyes nőt szedett fel a mi kis bra­zi­lunk, mondta Czézoli.

A Lőrincé se rossz, állapította meg Hege, aki elő­re­ha­jolt, mert már túl ké­nyel­met­len volt neki ott hátul, és ba­rát­sá­go­san hátba vert.

Rizsa, szólt Lőrinc anélkül, hogy felém for­dult volna, mi­lyen pézs­ma­pat­kány­sza­god van!

Köszi, mondta Jairzinho, és először nem ér­tet­tem, hogy mit kö­szön.

Igen, mondtam aztán, látod, nem ér­de­mes a csa­jok­nak ha­zudni.

Mi lesz már, basszátok meg, éhes va­gyok, ki­a­bálta Kóló.

Rizsa, add már ki a parancsot az in­du­lásra, mondta Hosszú.