Zrínyi Miklós

Mátyás király életéről való
el­mél­ke­dé­sek

Corvinus Mátyás király
Győzel­mes sasok és se­re­gek, kik előtt a kerek föld
Ámult, ámul­tak ők a ha­tal­mam előtt.

Az dicsőséges királyoknak életük és vitéz cse­le­ke­de­tei nem csak csi­nál­nak az írók­nak kéván­ságot az ő di­csé­re­te­ket írnia, de sőt ne­vel­nek ben­nük éke­sen szó­lást. Az Nagy Sán­dor élete hány ékes be­szédű his­tó­ria­író el­mé­ket csi­nált! Julius Csá­szár vitéz se­rény­sége hány panegiristát ta­lált! Ezen sze­rint más fő ki­rá­lyok­nak is kinek-kinek maga or­szá­gá­ban való ma­ga­vi­se­lése fő el­mé­ket az írásra in­dí­tott. És noha a mi ma­gyar nem­ze­tünk min­den­ko­ron in­kább vi­téz­ség­nek cse­le­ke­de­tei­ben gyö­nyör­kö­dött, hogy­sem a maga di­cső­sé­gé­nek le­írá­sá­ban fá­ra­do­zott volna, mind­azon­ál­tal sok vitéz ki­rá­lya­ink­nak tün­döklő neve köz­tünk is in­dí­tott jó író­kat, akik elég­sé­ge­sek vol­tak a ma­gyar jó nevet örök feledé­kenségből di­cső­ségre és vi­lágra ki­hozni. Ha azért most éke­sen író his­to­ri­ku­sa­ink nin­cse­nek, nem tu­laj­do­nít­hat­juk nem­ze­tünk írás­hoz való rest­sé­gé­nek annyira, mint annak, hogy meg­hol­tak Má­tyás ki­rá­lyok, s újak nin­cse­nek, kik in­dí­ta­ná­nak új el­mé­ket, és ne­ve­ze­tes oko­kat ad­ná­nak az éke­sen való írá­son. Ho­lott annak a di­cső­sé­ges ki­rály­nak ha­lála után ha let­tek volna mások is olya­nok, az mi gyö­nyö­rű­sé­ges pen­nánk, Ist­ván­fink, nem­csak si­ra­lom­mal töl­tötte volna meg és ke­ser­ves pa­naszol­kodások­kal his­tó­riá­ját, hanem ta­lált volna más, ör­ven­de­tesb stí­lust, kivel Quin­tus Cur­tiust, Liviust, Plu­tar­chust ha meg nem győzte volna is, de bi­zony egy­aránt járt volna vélek, mi sem si­rat­nánk annyi ve­sze­del­mün­ket, ép volna or­szá­gunk, s Buda kö­zepe volna, ha nem egész ke­resz­tyén­ség­nek, leg­alább bi­zony Ma­gya­ror­szág­nak. De nem min­de­nik secu­lumban szü­le­tik főnix, és sok száz esz­ten­deig kell fá­ra­dozni a ter­mé­szet­nek, med­dig for­mál­hat oly em­bert, aki világ s or­szá­gok meg­bot­rán­ko­zá­sá­nak gyó­gyí­tója lé­gyen s maga nem­ze­té­nek meg­vi­lá­go­sí­tója.

Ilyen vala a mi jó Mátyás ki­rá­lyunk, aki mellé avagy igen kevés, avagy senki ke­resz­tyén ki­rá­lyok közül, kik utána vol­tak, ne áll­jon ha­son­la­tos­sá­gért, mert bi­zony meg­ocsú­so­dik ér­deme Má­tyás mel­lett, s el­vész tün­dök­lő­sége, mint a csil­la­gok­nak nap tá­ma­dá­sán. De mi­vel­hogy a ter­mé­szet ezen az ő al­kot­má­nyán sokat fárad, hi­hető, hogy meg is fá­radt. Mikor nyug­szik meg más­nak épí­té­sére? Nem tudom, de leg­alább az mi időnk­ben in­kább kévá­nható, hogy­sem re­mél­hető gon­do­lat. Én az ő ki­rá­lyi er­köl­csei­ben gyö­nyör­köd­vén ezen a két héten magam mu­lat­sá­gá­ért jegy­zés­ben venni aka­rom az el­mél­ke­désre való dol­gait, úgy­hogy ha nem lát­hat­juk sehun Má­tyás ki­rályt, lás­sam el­mém­ben az ő di­csé­retre méltó dol­gait, aki a sin­csen bol­dog­ság nél­kül.

Az én pennám meg fog akadozni Má­tyás ki­rály nem­zet­sége szám­lá­lá­sá­ban. Ele­get ver­sen­get­tek már az his­to­ri­ku­sok abban. Bonfi­nius ró­ma­iak­tul s régi tün­döklő Corvi­nusokról hozza ki a ge­ne­a­ló­giát. El is hit­tem, hogy úgy va­gyon, a ma­gyar írók penig nem egyez­nek véle ebben, hanem hogy Zsig­mond ki­rály­tul és egy bujér asszony­tul való volna, nem tör­vé­nyes há­zas­ság­ból, hanem sze­re­lem ger­je­dé­sé­ből. Ha így volna is, nem volna így mind­eb­ben szé­gyenleni. Nagy Sán­dor ugyan bánta, hogy Fülöp ki­rály fiá­nak mond­ják vala, in­kább akarta ren­det­len lineán is Ju­pi­ter fiá­nak mon­dat­tatni, hogy­sem igaz há­zas­ság­ból szál­lani. Amaz erős vi­téz­ségű Hercules, aki ez vi­lá­got bétöl­tötte szép neve zen­gé­sé­vel, ki fia volt? Ju­pi­teré Alcmená­bul. Sok száz más­nak, vitéz nevű fő­em­be­rek­nek ere­de­tét nem tud­juk, fa­bu­lák­kal tá­mo­gat­ván tu­dat­lan­sá­gun­kat. Így ha Hu­nyadi János is régi secu­lumokban lett volna, ennek is Ju­pi­tert aty­jául adták volna, vél­vén a ré­giek, hogy csak­nem le­he­tet­len em­bertül fa­jozni annak, kinek jó cse­le­ke­de­tei na­gyob­bak más em­be­rek­nek rend­jé­nél. Hu­nyadi Má­tyás­nak Hu­nyadi Má­tyás volt, s nem elég-e az? Mu­tas­son ilyen apát s ilyen fiat nékem egy his­to­ri­kus, aki ezer esz­ten­dőre fonja is né­mely ki­rály­nak ge­ne­a­ló­giá­ját. Szép és ékes dolog régi nem­zet­ség­nek rend­jét szám­lálni sok száz esz­ten­deig, de csak olyan­kor, mikor mind­azok­ban is mo­csok nem ta­lál­ko­zott, akik a ge­ne­a­ló­giát for­mál­ják. És úgyis osztán nem másra hasz­nál eleink tün­dök­lő­sége né­künk, hanem hogy égő szö­vét­nek­nél, fé­nyes fák­lyá­nál fut­juk az mi éle­tünk pá­lyá­ját, nem le­he­tünk setét­ben sem mi, sem az mi cse­le­ke­de­teink. Ha jól vi­sel­jük ma­gun­kat, azok­nak fé­nyes­sé­gé­nél mind­járt min­den ember meg­lát, ha rosszul, úgy sem ke­rül­het­jük ujjal való ránk mu­ta­tást. Aki azért rossz és he­nyélő s el­faj­zott régi jó eleitül, jobb volna neki, nem volna ne­ve­ze­tes az ő elei­nek neve, mert annak vi­lá­gos­sága miatt el nem búj­hatik úgy, mintha csak köz­rendű ember volna. Egyéb­iránt iga­zán mond­hatni, mit kit Ulysses mon­dott Aiax­nak: Nem­zet­ség és ősapa és mit nem mi csi­nál­tunk, nem lehet ám a miénk. Azért Hu­nyadi János Má­tyás­nak tar­tott vi­lá­gos­sá­got, annál a szép kar­bun­ku­lus­nál lát­ták meg Má­tyást a ma­gya­rok, kit talán meg nem ta­lál­tak volna oly könnyen, ha az a vi­lá­gos­ság nem lett volna. Az atyja ér­de­mé­ért lőn ki­rály, akit még ki­rály­ságra va­ló­nak nem is­mer­tek volna.

De amely világosság Mátyásnak hasz­nála, Lász­lót, báty­ját, elrontá. Cillei gróf gyű­löl­sége, kit ma­gá­ban meg nem tuda emész­teni, elrontá mind magát s mind azt a szép pa­lán­tát, Lász­lót. A gyű­löl­ség olyan, mint a fö­löt­tébb kén­kö­ves por­ral meg­töl­tött álgyú: ha ki­sü­töd, nem­csak azt, kire iránzottad, el­rontja, de a pat­tan­tyú­sát is. Fö­lötte rakva vala ez a német úr gyű­löl­ség­gel, el kel­lett sza­ka­dozni a maga ide­jé­ben. Lász­lót penig az incul­pata tutela mentté teheté és tészi min­den bírák előtt ez vi­lá­gon. Ho­lott a ki­rály előtt tudománt tett Cillei gróf­nak ha­mis­sága felől, igaz­sá­got kért tűle, de hiában, mert Cillei gróf­nak sze­re­tete bého­má­lyo­sí­totta az ki­rály­nak mind sze­mét, mind igaz­sá­gát, s ki tudja, ha a ki­rály szíve is nem volt-é szin­tén olyan gyű­löl­ség­gel teli, mint a grófé. Jobb volt tehát Lász­ló­nak ál­tal­esni el­len­sé­gén, hogy­sem várni Cillei gróf le­ve­lé­nek, kit desz­potnak írt, bétel­jesí­té­sét, tud­nia illik, hogy két go­lyó­bist küld néki e na­pok­ban aján­dé­kon, kivel játsz­hatik kedve sze­rint. Ó, Cillei gróf, ó, nemes László ki­rály, mi­ként meg­csal­já­tok ma­ga­to­kat! Az a két labda, kivel ját­szani akar­ta­tok, nem já­tékra valók vol­tak, az a két go­lyó­bis nem kugli­ját­szani ter­met­tek. Elég lett volna bi­zony az a két go­lyó­bis a közép otto­manus rend­ben is ki­ütni a ki­rályt. De az te gyű­löl­sé­ged, László, Cillei gróf ha­lá­lá­ért el­veszté ezt a szép reménséget, és a ket­tő­ből csak egy lőn. Má­tyás meg­ma­radna fog­ság­ban, Lász­ló­nak hóhár fejét vévé. S hun van, László, a te ki­rá­lyi hited, kit adtál a ma­gya­rok­nak, hun van leg­szen­tebb misz­té­ri­u­munkra való es­kü­vé­sed, kivel Lász­ló­nak s az any­já­nak fe­lel­tél? Talán ki­rály­sá­god mentté tett azok­tul? Úgy gon­dol­tad te. De Hu­nyadi Lász­ló­nak ár­tat­lan vére Is­ten­nél nem ereszte fe­le­dé­keny­sé­get. Ne le­gyen áldás a go­no­szon, ne hosszab­bod­ja­nak meg az ő nap­jai, hanem enyéssze­nek el, mint az ár­nyék, aki nem féli az Úr arcát. Az ki­rá­lyok szava szent, leg­alább annak kel­lene lenni. Azt tud­ják-é a ki­rá­lyok, mikor a ki­rá­lyi sza­vukra es­küsz­nek, disz­pen­zál­hat­nak azzal, ami­kép­pen akar­nak? Bi­zo­nyára nem, mert a ki­rály az Isten képét a föl­dön hor­dozza, az ő szava szak­ra­men­tum. Kó­pi­ája az is­ten­ség­nek a ki­rá­lyi ha­ta­lom, ha azért a kó­piát ember meg­mocs­kolja, nem vét­ke­zik-e az ori­gi­ná­lis ellen, nem in­dítja-é ha­ragra az Is­tent ha­mis­sá­gá­val?

Mátyás király választásában egyné­hány ob­szer­vá­ció jöhet előnk­ben. Egyik az, hogy előbb, hogy­sem mint elvá­lasz­ták, egy­né­hány nap­pal a pesti gyer­me­kek cso­por­ton­ként ki­ált­ják vala Má­tyás ki­rály nevét. Hiában ellen­zették ezt a ki­ál­tást az el­len­kező urak, mert annál in­kább ki­ált­ják vala. Itt mond­hat­juk ám: Uram, el­rej­tet­ted a böl­csek elől, és föl­fed­ted a kis­de­dek előtt. Sok­szor csu­dál­koz­tam ma­gam­ban a his­tó­riák ol­va­sá­sá­ban, hon­nan lehet az, hogy néha nagy tör­té­ne­te­ket az em­be­rek és a köz­ség kö­zön­sé­ge­sen elébb tud­ják meg, hogy­sem tör­tén­nek, jóval is. Római his­to­ri­ku­sok azt írják, hogy aznap, amely nap Per­seus ellen azt a nagy győ­ze­del­met nyeré­nek, Ró­má­ban híre lőn kö­zön­sé­ge­sen, ho­lott messzebb volt húsz­ezer stadium­nál. Por­tu­gá­liá­ban előbb, hogy­sem mos­tani János ki­rályt, aki akkor dux Bra­gantiae vala, vá­lasz­tot­ták volna, egy­né­hány esz­ten­dő­vel egy ma­ni­fesz­tum jött ki az egész Eu­ró­pá­ban széj­jel a bra­ganzai her­ceg jo­gá­ról Por­tu­gá­lia ki­rály­sá­gára, penig még akkor sem őnéki, sem sen­ki­nek eszé­ben az a vál­to­zás nem vala, és nem is mehetének soha vé­gére a ki­rá­lyok min­den ha­tal­mas­sá­guk­kal, hogy hon­nan szár­ma­zott lé­gyen. Az utolsó mantuai her­ceg­nek elébb, hogy­sem meg­holt is, elébb, hogy­sem beteg is volt, el­hí­re­se­dik ha­lála azon sze­rint, amint elébb híre vala. Mantuai had­nak elébb híre volt, hogy­sem meg is gon­dolta volna a csá­szár. Mi okokbul le­gye­nek ezek, senki nem tudja, és sem fi­lo­zó­fi­ánk, sem te­o­ló­gi­ánk nem ér addig, hogy ezt meg tud­nák fej­teni. Így Má­tyás ki­rály­nak is vá­lasz­tá­sát elébb vi­gad­ták meg, hogy­sem lett. Talán a ma­gyar­or­szági gé­niusz, aki akkor ha­tal­ma­sabb volt a töb­bi­nél, va­la­mely lát­tat által hir­det­tette ki az em­be­rek­kel. Talán az Isten azt a ki­ál­tást is grá­dics­nak csi­nálta a vá­lasz­tásra, s ez az ar­gu­men­tum is hasz­nált a vissza­vonó urak kö­zött: A nép szava Isten szava.

Másik obszerváció ebben a vá­lasz­tás­ban az, hogy fegy­ve­res kéz­zel, erő­ha­ta­lom­mal lőn meg. Nem­csak kénnyel lett ki­rály volt ez, hanem in manu forti. Bárd, kerék, akasz­tófa lett volna ju­talma az el­len­ke­ző­nek. Ugyanis ha más­kép­pen lett volna, az német arany nem hagyta volna a maga prak­ti­káit vissza. Friderik csá­szár, de hány más praeten­sor lett volna az or­szág­ban is, há­nyan vol­tak, kik vesz­te­get­ték min­den ere­jü­ket rajta, hogy ne men­jen elő Má­tyás! Gara László pala­tinus, Ujlaki Mik­lós er­dé­lyi vajda, Lindvai Bánfi Pál. De az Is­ten­nek keze volt itt, nem szeny­vedett kont­ra­dik­ciót. Nézd meg Saul ki­rályt, mit cse­le­ke­dett, mikor nem akar­nak vala néki en­ge­del­me­sek lenni. Pél­dá­val nem kell azért ezt tar­tani min­den idő­ben, mert nem jó volna, ha sza­bad or­szág­ban ily mód­dal kel­lene min­den­kor ki­rályt vá­lasz­tani. De az mi Má­tyás ki­rá­lyun­kat min­den ember oly in­du­latú if­jú­nak is­merte és annyi ér­de­mű­nek az aty­ját, hogy nem lehet abban vil­lon­gás, hanem csak a gono­szoktul. Tehát azok­nak meg­za­bo­lá­zá­sára jó volt a fé­le­lem, aki­vel bár másszor is éljen a ma­gyar, ha Má­tyás ki­rályra ta­lál­hat, mert a sza­bad­ság­nak sé­rü­lé­sét a ki­rály jó volta he­lyére hozná. Sehol sincs ked­ve­sebb sza­bad­ság, mint jó ki­rály alatt. De a fe­je­de­lem vá­lasz­tá­sát Isten ma­gá­nak tar­totta, avval aján­dé­kozá ő az ő szol­gáit, kiket sze­ret, avval is rontja, kiket gyű­löl. Isten a ma­gya­ro­kat azzal a vál­to­zás­sal meg­ál­dotta volt, s nem kell tu­laj­do­ní­ta­nunk em­beri ta­nács­nak. Igaz, hogy Szilá­gyi Mi­hály fáradott több Corvi­nus sze­rető urak­kal, de ki adta ezt a reménséget Szilá­gyi szí­vé­ben, hogy vég­hez­vi­hesse, ki adott néki mél­tó­sá­got, erőt, ha­tal­mat a do­log­nak vég­ben­vite­lére? Kü­lönb mél­tó­ságú em­be­rek vol­tak akkor Ma­gya­ror­szág­ban a ná­dor­is­pán, az er­dé­lyi vajda, de az Isten Szilá­gyit vá­lasz­totta esz­köz­nek, ő szí­vet, ő bá­tor­sá­got adott néki, ő Pogyeb­rád cseh ki­rály­nak a szí­vét Má­tyás sza­ba­dí­tá­sára al­kal­maz­tatta, ahol rab volt. Ihon ez az, kit Eccle­siastes mond: Hogy néha bör­tön­ből és bék­lyó­ból jut va­laki ura­lomra.

Mihánt az országnak botját kezében vette Má­tyás, és nem is szo­rít­hatta volt jól is össze a mar­kát, mind­járt oly három el­len­sége és hada támada, aki min­de­nik el­nyelni gon­dolta or­szá­gos­tul. Két vi­lág­bíró csá­szár, német és török, har­ma­dik a Gisra cseh maga or­szá­gá­ban, kit nehéz volt ki­vesz­teni, mint a nyü­vet a rot­hadt seb­ből. Nosza most, vitéz ki­rály, lás­suk, vagy-e olyan, mint Hercules, Ju­pi­ter fia, aki böl­cső­ben még két sár­kányt ölt meg egy­szer­smind, min­de­nik ke­zé­vel egyet? De a te állapatod annál is ne­he­zebb volt, mert min­de­nik ke­zedre egy el­len­ség ju­tott, az har­ma­di­kat mire szám­lá­lod, az áruló szol­gái­dat? Tedd hozzá or­szá­god­nak sze­gény­sé­gét, tár­há­zad­nak üres­sé­gét és a kö­zön­sé­ges té­bo­lyo­dást az or­szág­ban ilyen nagy el­len­ség­nek fé­lel­métül. Mit fogsz csi­nálni, hová fogsz kapni?

Nagy Simon nagy harccal győzettetik meg, sza­ba­don fut a te vitéz se­re­ged a német előtt. Vas vár­me­gye füs­töt ve­tett, füs­tö­lög, távul­rul is meg­lát­ha­tod. De mit érne az arany, ha a tűzbe füstté lenne, mire való volna a kor­má­nyos, ha csak jó időbe tudna ha­jó­kázni? Eze­ket a kon­fú­zió­kat, a há­bo­rú­sá­go­kat a fátum mind Má­tyás sze­ren­csé­jére hozta és fun­dálta, hogy di­cső­ség­gel és hal­ha­tat­lan­ság­gal ne ér­dem­te­le­nül ko­ro­názza meg. Azért össze­szedi a ki­rály min­den el­mé­jét, min­den ere­jét, am­nesz­tiát és tisz­te­ket ígér az áru­lói­nak, s ma­gá­hoz hó­dítja. Rá­küldi ugyan ismét Nagy Si­mont és gróf Szent­györgyi Zsig­mon­dot, aki az előb­beni harc­ban el­len­sége volt, a római csá­szárra, kit meg is vert.

Megfut a germán, és amit el­vett tőled, a pál­mát
Vissza­ereszti neked, mert küzd érted az Úr.

S kirázza a császárnak a ke­vély német gon­do­la­to­kat a fe­jé­ből. Félni kezd, aki az­előtt ijesz­tett, fél a maga prédájátul, kit há­zá­ban tar­tott, úgy­mint az ko­ro­nát. Örö­mest el­lenne nála nél­kül, ha tisz­tes­ség­gel le­hetne, gon­dolja, hogy ami­att lesz néki rom­lása, ha so­káig lesz nála. De a ki­rály magna­nimitása meg­menté ettül a fé­le­lem­tül a csá­szárt, ka­lá­csot vet a tor­ká­ban, mint Ae­neas a Cer­be­rus­nak, het­ven­ezer ara­nyat vet néki, kivel a fös­vény sze­met be­fedte.

Másfelől Rozgonyi Sebestyén a cse­he­ket sok likjából kiűzi, de ki­rály nél­kül Giskrát nem ve­heti ki. Rámegyen a ki­rály min­den biro­dal­má­tul, hadá­bul s ere­jé­ből, de aki na­gyobb, az ő sze­lédít­hetetlen el­mé­jét meg­sze­lé­díti, s tol­va­jok­nak ka­pi­tá­nyá­ból ma­gá­nak hívet csi­nál és áll­ha­ta­tos vitéz em­bert. Más ki­rály alig várta volna, hogy ke­zé­ben kap­hassa, hogy hur­col­ha­tott volna széj­jel vá­ro­sokrul vá­ro­sokra trium­fusban, de az mi ki­rá­lyunk ilyen hi­ú­sá­gos gon­do­la­to­kat nem gon­dolt, aki az kö­zön­sé­ges jónak szol­gá­latjára volt, in­kább kévánta, hogy­sem a maga ma­gá­nos di­csé­re­tét. Tacfa­ri­nassal kö­ze­lebb volt Tiberius csá­szár, Crassus is Spar­ta­cussal, hogy­sem a mi ki­rá­lyunk Gisk­rával, ho­lott kü­lönb ember vala Giskra, és hu­szon­há­rom esz­ten­deig egész Ma­gyar­or­szág Hu­nyadi Já­nos­sal egye­tem­ben ki nem tud­ták űzni az or­szág­ból.

Harmadik felől megüté az országot a török Ali bég, aki akkor híres had­vi­selő basa vala. Két úttal meg­pró­bálá a ki­rály sze­ren­csé­jét, egy­szer Száva s Duna kö­zött, másszor Er­dély­ben, de drá­gán meg­vette volna oda nem men­tét, mert mind hada s mind maga gya­lá­za­to­san jára. Az pré­dát, maga vi­té­zei­nek felét és az egész tisz­tes­sé­gét oda­hagyá, s e lőn is méltó oka írnia a maga csá­szá­rá­nak, hogy a ma­gyar ki­rály­nak csak az esz­ten­dei ifjak, de vi­téz­sége, de böl­cses­sége, de sze­ren­cséje éret­tek és vas­ta­gok, és hogy se ne szé­gyenelje ki­jö­ve­telét, se el ne mu­lassa a maga sze­mé­lye sze­rint, ha akarja, hogy a mu­zul­mán bi­ro­da­lom ez a gyer­mek miatt hátra ne ma­rad­jon.

Az király cselekedettel megbizonyítá Ali bég le­ve­lét, mert rámene Jaj­cára, aki­nek erős­sége min­den más­nak le­he­tet­len­sé­get csi­nált volna a meg­vé­tel­ben, csak Má­tyás­nak nem. Azért ma­gyar módra hoz­zá­nyúl­ván könnyen meg­vévé török csá­szár­nak örök gyalá­zatjára és bosszú­sá­gára. Kinek meg­tor­lá­sára és vissza­vé­te­lére eljöve ugyan Ma­ho­met csá­szár nagy ké­szü­let­tel, meg­szállá Jaj­cát, erő­sen ost­romlá, de nem aluvá el a ki­rály annak ol­tal­mát, mint az­előtt a csá­szár, ráindítá hadát, Szapo­lyai Imrét (kit akkor Imre de­ák­nak hív­nak vala) ereszté előt­tük. Várd meg, ha mered, csá­szár, ezt a de­á­kot, nézd szem­ben a ki­rály hadát, ha oly ret­te­ne­tes vagy, amint kévánsz lát­tatni! De nem kévánja Ma­ho­met aztat. Azt tudá, va­la­hol ma­gyar se­re­get halla, hogy min­de­nütt ott van a ki­rály, kit szem­ben nézni nem jónak tar­tott. Elkele Jajca alól mint a füst, ott­hagyá sá­to­rait, álgyúit, ott sok gaz­dag­sá­gát. Ki­csoda ijesz­tette el? Az Isten, aki Má­tyás ki­rály ne­vé­nek oly ret­te­ne­tes­sé­get engede, hogy meg nem meri vala várni senki me­ző­ben, úgy­annyira, hogy még a kis­leánzók is köz­ének­kel ének­lik vala akkor Mahumet csá­szár­rul: Mikor ma­gyar ki­rály zász­ló­ját látá, jó lo­vá­nak szá­ját futni bocsátá. Fut az is­ten­te­len, noha senki sem ül­dözi.

Egy botlásodat, jó király, az én pen­nám el nem tit­kol­hatja. Fö­löt­tébb nagy volt, mert há­lá­dat­lan­ság volt.

Arra tanítja a diszkréció a his­to­ri­ku­so­kat, hogy a nagy fe­je­del­mek fo­gyat­ko­zá­sait mikor írjuk, ne írjuk mint vét­ke­ket, hanem mint tö­ké­let­len vir­tu­so­kat. De mi­ként ír­hat­juk az há­lá­dat­lan­sá­got vir­tus­nak? Meg­bo­csáss, jó ki­rály, nagy vétek volt Szilá­gyi Mi­hályt meg­fo­gat­nod. S ki tudja, mit csi­nál­tak volna néki, ha az ő sza­ká­csa meg nem sza­ba­dí­totta volna. Szilá­gyi Mi­hályt, aki olyan híved volt, atyád­fia volt, or­szág­nak hű gu­ber­ná­tora volt! És hogy te ki­rály vagy, az ő mun­kája volt. Lehet-é ennél na­gyobb há­lá­dat­lan­ság? Tud­nia illik (a több rossz ki­rá­lyok­nak szo­ká­suk sze­rint) nem szeny­vedhetted sze­med előtt ezt az em­bert, kinek te annyi­val vol­tál adós, és nem té­rít­het­ted meg felét is adós­sá­god­nak. Tehát azért kell gyű­lölni ve­lünk jótét ba­rá­ta­in­kat, hogy jól tet­tek ve­lünk Az ő jelen­lé­telük vagy lá­tá­suk veri tehát az mi szí­vün­ket, s azért, ha nem fi­zet­he­tünk nékik, gyű­löl­jük. Most látom, iga­zat mon­dott Cornelius Ta­ci­tus: A jó­té­te­mé­nyek addig ked­ve­sek és mél­tá­nyol­tak, amíg vi­szo­noz­ha­tók­nak lát­sza­nak, ha túl­lép­nek a ha­tá­ron, hála he­lyett gyű­lö­let jár értük. Bi­zony, nagy mo­csok a há­lá­dat­lan­ság, a ki­rá­lyi pa­lás­ton sok szép­sé­get sö­té­tít bé. Neked penig, ki­rály, az fátum nagy könnyebb­sé­get szer­zett, és el akarta veled ke­rül­tetni az Atilla gya­lá­za­tos vét­két, ki az öccsét, Budát, meg­ölte, az Ro­mu­lus is­ten­te­len­sé­gét, ki Remust agyon­verte. Más ke­gyet­len­sége el­vette elő­led bá­tyá­dat, a Lász­lót, magad ural­kodol, magad vagy ki­rály. Ez, akit nem szeny­vedhetsz mel­let­ted, szol­gád, híved, tutorod, nem tár­sad, letészi ő az pre­cep­tor­sá­got, mihánt kimensz az ifjak esz­ten­de­jé­ből. Az ő fátumja közel van immár, török miatt ren­del­te­tett az ő ha­lála. De nehéz az öreg­em­be­rek da­ra­bos el­mé­jü­ket szeny­vedni az if­jak­nak. Bi­zony, szó fér Szil­ágyi­hoz is, mert ha ifjú volt is a ki­rály, nem kell vala úgy mint más if­jú­val néki bánni. Az orosz­lán soha nem lehet oly kö­lyök, hogy a körme ki nem tet­szik, sem a ki­rá­lyok oly ifjak, hogy örö­mest pa­ran­csol­tas­sa­nak ma­guk­nak. Ve­sze­del­mes ér­tet­le­nül velük bánni. Az ő ta­ná­csai­nak ne csak eszük lé­gyen a ta­nács­nak mi­volt­ára, hanem annak mód­já­val való elő­ho­zá­sára és vég­hez­vi­te­lére. Ol­vassa min­den, aki Szilá­gyi ké­pé­ben ki­rá­lyok­nak asszisz­tál, ezt, amit mond Gramon­dus Fran­cia­or­szág tör­té­ne­té­ben: Gyű­lö­lik a ki­rá­lyok azo­kat, akik­től fél­nek, a le­hető leg­első al­ka­lom­mal el­ej­tik őket, nem te­kintve erényt, szár­ma­zást, amely gyak­ran maga si­et­teti a vég­ze­tet.

Ki tudja, ha nem az Isten büntetése-é az és ezen a nagy há­lá­dat­lan­sá­gon való bosszú­ál­lása, hogy Má­tyás ki­rály Zvor­nik alól szin­tén olyan ki­sebb­ség­gel el­száll­jon és fus­son, mint az­előtt Mahumet csá­szár Jajca alól. Az Is­ten­nek az ő bün­te­tése sok­féle. Fel­tisz­telte ugyan az ki­rályt és meg­di­cső­sí­tette egy vi­lág­bíró csá­szár­nak sza­la­dá­sá­val, de íme, ez a há­lá­dat­lan­sága után szin­tén avval ismég meg­ki­sebbíté. Ott­hagyá azért a ki­rály álgyúit, ott sá­to­rait, és elfuta csak az üres hí­rére Mahumet csá­szár­nak. Tud­nia illik a vi­téz­kedő fe­je­del­mek­nek, a had­vi­se­lők­nek alá­zatja nem min­den­kor egy irá­nyú, néha ijesztnek, néha fél­nek. A hír a ha­da­ko­zás­ban nagy mo­men­tum. Néha hamis hír ret­ten­té­se­ket csi­nál a tá­bor­ban, néha maguk kö­zött is a hadak kö­zött támad a hír, semmi bi­zo­nyos ere­det. Ne eressze a had­vi­selő ember füle mel­lett hív­sá­go­san menni akár­mely hírt is, se ha­mi­sat, se iga­zat. Ha igaz, gon­dol­kod­jék az or­vos­ság­árul, s mi­ként áll­hat el­lent, annak az or­vos­ság­árul, s mi­ként áll­hat el­lene annak a va­ló­ság­nak; ha hamis, azon le­gyen, hogy a hada kö­zött csil­la­pítsa el mentül jobb for­mán lehet. A há­ború hír­ből áll, és amit té­ve­dés­ből el­hisz­nek, gyak­ran az is va­ló­ság­ként ér­vé­nye­sül.

Itten az én ítéletem szerint mind török csá­szár, mind ma­gyar ki­rály vét­kez­tek a ha­di­re­gu­lák ellen. Mert mikor csá­szár Jaj­cát, ki­rály Zvor­nikot meg­szállá, által kell vala látni elébb min­de­nik­nek, hogy se­gít­sé­gére jön az el­len­ség, és ha olyan re­zo­lú­ció­val oda nem ment, hogy meg­ve­re­ked­jék véle, hív­sá­gos dolog volt csak oda­menni is. Más az, mire valók vol­tak a kémek, mire valók a csa­ták, ha nem arra, hogy az el­len­ség­ről hírt hall­junk bi­zo­nyo­san, és ne min­den bizon­talan szón kell­jen meg­rez­zen­nünk, és mint egy dar­vak­nak el­re­pül­nünk. Imre deák sebe csi­nálá azt a bo­lond hírt, és semmi más fun­da­men­tum nél­kül miért kel­lett ezt el­hinni? Ké­szült ugyan a csá­szár, s talán jött is, de miért nem kel­lett mérsék­ben venni és szám­ban az időt, mikor ér­kez­he­tik, mikor nem, hanem leg­utolsó fé­le­le­mig ott­ma­radni, akkor álgyú nél­kül, tá­bori esz­köz nél­kül és tisz­tes­ség nél­kül el­sza­ladni? Így van, mikor nem asszisz­tál az, aki bá­tor­sá­got oszt.

Svehla is otthon pártot ütött, de mint a gomba egy éjjel nő, más éjjel sem­mivé lesz. Ke­res­tem az is­ten­te­len he­lyét, de nincs. Kö­szönje az or­szág a ki­rály serén­ségének, amely semmi ki­csint el nem mu­la­tott. Úgy Dobzse ki­rály ide­jé­ben Svehlá­ból Iskra le­he­tett volna. Szikrábul lesz a nagy tűz, azt kell el­ol­tani, med­dig szikra, azután hiában.

Erdély és Moldva felütik magukat, a ki­rály sze­ren­csé­jé­nek ellen mer­nek rúgni. Bo­lon­dok, nem jól gon­dol­ták meg a végét. Nehéz az alatta va­ló­nak igaz­sá­gos ki­rá­lya ellen tá­madni. A ki­rály mél­tó­sága csak maga is el­osz­lat­hatja a bo­lond s pártol­kodó fel­hő­ket. Er­dély az adó­nak nagy­sá­gát veszi okul, de rosszul, szük­sé­ges ki­rály­nak az adó, fő­kép­pen az olyan ki­rály­nak, mint Má­tyás volt. Sem a népek bé­kéje nem lehet fegy­ver nél­kül, sem fegy­ver zsold nél­kül, sem zsold adó nél­kül. Ez a ki­rály sem bo­lond épü­le­tekre, sem esze­lős, költ­sé­ges ven­dég­sé­gekre, sem bo­lon­dok gaz­da­gí­tá­sára nem köl­tötte az or­szág jö­ve­del­mét, hanem ha­zája meg­ma­ra­dá­sára, di­cső­sí­té­sére és öreg­bülé­sére. Ki­csoda nem kévánná maga ér­té­ké­vel se­gí­teni az ilyen ki­rályt? Ugyan nehéz kü­lönb helyre nézni az sze­gény­ség­nek mun­ká­ját s vérét, hogy mégyen, s emiatt szok­tak min­den­kor az or­szá­gok meg­zön­dülni, mikor az ő ér­té­ke­ket a ki­rá­lyok tor­kon verve kivészik, s nincs lát­tatja, avagy ha van is, olyan, aki a köz­sé­get des­pe­rá­cióra in­dítja, ho­lott abbul a jö­ve­de­lem­ből egy­né­hány rossz gaz­da­gul meg az Isten és az em­be­rek el­le­nére.

Moldvának kevesebb oka a pár­to­lásra, azért na­gyobb os­tora is, mert meg­za­bá­lott a jó sze­ren­csé­ben, nem ülhet vesz­teg szé­ké­ben. Azért mond­ják, rit­kán ada­tik az em­ber­nek jó sze­ren­cse és jó ész egy­szerre. Mikor ember fö­löt­tébb naggyá akarja csi­nálni álla­pat­ját, el­vesz­te­geti. Vess féket sze­ren­csédre, azt mondja az okos­ság, nagy böl­cses­ség az, ki célt tud tenni maga kéván­ságának.

Ezekben ismég a király serén­ségét obszer­vál­hatjuk: nem ha­gyott a pár­to­lás­nak üdőt, hogy na­gyobbra ter­jed­jen, mind­járt reá ment az ere­de­té­ben. Má­so­dik ob­szer­vá­ció, hogy ennek a ki­rály­nak nem­csak egy mes­ter­sége volt a dol­gok­nak vég­hez­vi­tel­ében. Moldva fegy­ver nél­kül nem sze­lé­dül­hetett meg, fegy­ver­rel bün­tette. Er­dély meg­is­meré vét­két, meg­kegyel­meze néki. Egy­né­há­nyat szám­ki­ve­tés­ben hajta, de ezek közül is egy­né­hány a ki­rály könnyű­sé­gé­ben bíz­ván a ter­mi­nus­napra ki nem mene. Az ki­rály hóhár ke­zé­ben adatta őket, ahol ta­nul­ták a többi, hogy nem kell ki­rály ke­gyel­mes­sé­gé­vel és tör­vé­nyé­vel ját­szani. Isten előtt sem lehet na­gyobb bűn, mint az is­teni ir­gal­mas­ság­ban való el­bi­za­ko­dott­ság. Har­ma­dik ob­szer­vá­ció a ki­rály se­rény­sége az mold­va­iak ellen való harc­ban. Más ki­rály el­fu­tott volna a hely­ből, ő meg­várta vitéz módra, meg is verte, a ki­rály is sebbe esék, de avval jár az. Vágva vi­rág­zik a vir­tus.

Cseh királyra s országára támada had ennek utána. Ösz­tö­nöz­ték erre a ki­rályt a római pápa s római csá­szár. Religio volt pre­tex­tus alatt. Nem tudom, mi­kép­pen kell di­csér­nünk azt az ex­pe­dí­ciót, igaz­ság­árul nem, annál in­kább nem szük­sé­gé­ről.

Az mostani világ (hogy ne nevezzek egy fe­je­del­met is), mikor színt akar adni a maga ha­da­ko­zá­sá­nak, religiót obtendál. De hun va­gyon az az egész ke­resz­tyé­nek re­gu­lá­já­ban vagy Krisz­tus urunk ta­ní­tá­sá­ban, hogy fegy­ver­rel kell eret­ne­ket, tö­rö­köt az mi hi­tünkre hoz­nunk? Sehol bi­zo­nyára én azt fel nem ta­lá­lom, de ta­lá­lom azt, hogy bé­kes­sé­ge­sen, tű­rés­sel, szeny­vedéssel szeny­vedjünk min­dent. Az mi hi­tünk más vért nem akar on­tani, hanem a maga fia ejt az Isten di­cső­sé­gére. Ha sok szent em­be­rek­nek exhortá­cióját az török, az eret­nek­ség ellen lát­juk, ha sok szent pré­di­ká­ció­kat, kiket azok ellen való gyúj­tá­sunkra csi­nál­tak, ha is­ten­félő pá­pák­nak ke­resz­tes hadak tá­masz­tá­sát, kik kö­zött a mi szent Kapisztrá­nusunkat, ne ítél­jük azok­ból, hogy a Mahumet vagy Cal­vinus János vagy Lu­ther Már­ton hite meg­bán­tá­sára és sem­mivé té­te­lére cse­le­ked­ték eze­ket, sem hogy erő­szak­kal más té­vely­gő­ket a mi hi­tünkre hoz­zunk. Kü­lönb pro­fesszi­ója va­gyon az katolika hit­nek, az ő geniumja ide­gen a hábo­rú­ság­tul. Szent Pé­ter­nek nem vala sza­bad a maga ol­tal­má­ért is kar­dos­kodni. Van­nak más okok és mél­tók, kik kénsze­rítenek az török ellen religión kívül is fegy­vert fog­nunk és mások ellen is, akik reánk tu­sa­kod­nak, akar azok a mi hi­tün­kön le­gye­nek, akar ne. De csak csu­pán a religio ti­tu­lus alatt rá­menni va­la­mely szom­szé­dunkra vagy ke­resz­tyén fe­je­de­lemre, nem hi­szem, hogy sem Isten előtt volna ez az ok ked­ves, sem em­be­rek előtt elege­dendő.

Nem vala László királynak oka Murád csá­szár ellen fegy­vert fogni, mikor meg­es­küdt vala néki szent evan­gé­liumra a bé­kes­ség meg­tar­tá­sára. De Eugenius pápa Julia­nus kar­di­nál által elhiteté, hogy bíz­vást lé­lek­sé­re­lem nél­kül meg­bont­hatja, kire ő is disz­pen­zála. De más­kép­pen ér­tette az Isten, mert nem akará, hogy jó vége lé­gyen annak a kötés bon­tá­sá­nak, aki­ben az ő szent neve hiában vé­te­tett és em­be­rek disz­pen­zá­ci­ója alá vet­te­tett. Az Isten nem azért küldte annak a szép hie­rar­chiá­nak képét úgy mint religiót kö­zünk­ben, hogy azzal az em­beri tár­sa­sá­gokra ren­delt és min­den nem­ze­tek­tül tar­ta­tott re­gu­lá­kat meg­bont­suk, azaz ok nél­kül és csak religiónak színe alatt va­la­kire tá­madni nem jó, nem Isten kedve sze­rint való. Ismég, ha szö­vet­sé­get ve­tünk el­len­sé­günk­kel, azt meg­bon­tani hit ti­tu­lus alatt bűn és nagy vétek. De ezt a mos­tani vi­lág­ban lévő pap­ja­ink más­kép­pen értik, ho­lott éjjel-nap­pal sze­gény or­szá­gunk­ban zelusnak neve alatt lu­the­rá­nu­sok s kál­vi­nis­ták ellen dek­la­mál­nak, ezekre ha­da­koz­nak és kiáltnak nem me­zí­te­len igaz­ság­nak okai­val és az Isten­tül ren­delt inst­ruk­ció­val, hanem ha­rag­gal, gyű­löl­ség­gel, s ha őtő­lük le­hetne, tűz­zel-vas­sal. Nin­csen talán caritas ben­nük, avagy ha van is, be­sö­té­tít­te­tett az gyű­löl­ség­től és a maguk passzió­játul, azért nem is­teni zelus ez, hanem lábuk alól fel­sze­dett am­bí­ció, kivel maguk javát s nem az Isten di­cső­sé­gét ke­re­sik, kivel Krisz­tus urunk in­ten­ció­ját, fun­dá­ció­ját és tes­ta­men­tu­mát el­ront­ják. Nem szó­lok azért in genere a pa­pok­ról, mert ha ilye­nek van­nak or­szá­gunk­ban, jók is ta­lál­koz­nak, akik maguk pél­dá­já­val, szent éle­té­vel és zelusával csak­nem égnek az Isten szol­gá­latjában és fe­le­ba­rá­tunk sze­re­te­té­ben, akik ha egy ke­véssé meg­se­be­se­dett kezet vagy lábat lát­nak, nem mind­járt kévánják el­vágni s az ebek­nek vetni, hanem lágy or­vos­sá­gok­kal fá­ra­doz­nak a gyó­gyu­lá­sán, akik ha egy ve­szett juhot hal­la­nak, utána­in­dul­nak s fá­ra­doz­nak az meg­ta­lá­lá­sá­ban a töb­bit el­hagy­ván addig.

De én igen messze menék a pro­posi­tumrul. Okot adott reá Má­tyás ki­rály ha­da­ko­zá­sá­nak az cse­hekre nem elege­dendő ti­tu­lusa, kivel ki­rály lévén más ki­rályra ment, és azt a kar­dot, kit az Isten ke­zé­ben igaz­ság­nak té­te­lére tett, olyan könnyen mások hi­te­ge­té­sére ki­rán­tott és vérbe bo­csá­tott, nem levén semmi na­gyobb oka a cse­hekre (fő­kép­pen a ki­rályra, ki vele annyi jót tet, és aki­nek ő veje volt) tá­madni, hanem a pápa és csá­szár perszuáziói és ígé­re­tei, kiket azután is ők meg nem tar­tának. De a ki­rály­nak ugyan nem vala káros, ho­lott evvel a szép szín­nel ugyan sokat nyere, Mor­vát, Szi­lé­ziát, Luzsáciát. Nézze meg min­den ember, már ha iga­zán volt-e religió ennek a had­nak célja, ho­lott a vége or­szá­gok­nak nye­re­sége s acces­siója. Azon­ban penig hu­szi­tákra a ki­rály hada­kozék, az török eljára dol­gá­ban, sok ezer lel­ket elvive fog­ság­ban, Sabá­cot megépíté, tud­nia illik: Hogyha az úr esze­lős, bűn­hő­dik a népe.

Ennek utána az esztergomi érsek sok fő­urak­kal, sok vár­me­gyék­kel az ki­rály­tul elpártol­kodék. Ki­rályt vá­lasz­tának ma­guk­nak bo­londá­ban. Maga­hittül csele­kedének, nem gon­dol­ván meg, hogy az a fej, aki ko­ro­nát hor­do­zott, nem könnyen fosz­tat­tatik meg pártol­kodással. De ők is a jó sze­ren­csé­ben és a ki­rály fa­mi­li­a­ri­tá­sá­ban el­bíz­ták vala ma­gu­kat. Az érsek, aki­nek a töb­bi­nél oko­sabb­nak kell vala lenni, meg­té­bo­lyo­dék. A szent ember a böl­cses­ség­ben ál­landó, mint a Nap, a bo­lond pedig vál­to­zik, mint a Hold. Őtet a ki­rály mint az aty­ját böcsülte, mint szent szer­ze­tűt obszer­válta, de ugyanaz vala az oka az ő té­bo­lyo­dá­sá­nak. Akit a sze­ren­cse túl­sá­go­san dé­del­get, bo­londdá teszi. Azt tud­ták akkor a pár­tos urak, hogy elég ennek a ha­mis­ság­nak meg­iga­zu­lá­sára, ha érsek lészen köz­tük vagy fejük.

Az érsek is hasonlót gondolt, de bo­lon­dul. Tudja a világ, mire ren­del­te­tett az Isten­tül a pap­ság. Semmi közük ez vi­lági po­li­ti­kus ad­mi­niszt­rá­ció­já­ban, hon­nan lött a maguk am­bí­ci­ója, s a fe­je­del­mek­nek fe­let­tébb való sze­léd­sége avagy negli­genciája tu­laj­do­nít nem igaz­sá­gos­ság­gal ma­gá­nak. Látta az mi időnk, most is látja ennek hasz­nát, vagy iga­zán hogy meg­mond­jam, ár­tal­mát. Ho­lott most a pap­ság (néme­lyek­ről szó­lok, nem min­de­nek­ről) első funda­men­tumját a maga kon­dí­ció­já­nak tartja, hogy ta­pod­hassa s gá­zol­hassa az po­li­ti­kus ad­mi­niszt­rá­ció­val együtt a vi­lági ura­kat. Látja ezt Len­gyel­or­szág, kinek annak is ér­seke első volt svecus­nak meg­hó­dolni. És látni fogja ez­után is min­den or­szág, aki ezt az abú­zust a klé­rus­ban meg­en­gedi. Nem ez volt a mi Szent Ist­ván ki­rá­lyunk­nak inten­tumja, de mi az ő szent gondo­lat­jával abu­tá­lunk, aki bár ne volna in­kább, hanem min­den rend tar­taná magát hiva­tal­jához. Nem exklamálna Francuz­or­szág annak az okos el­méjű Bartho­lomaeus Gramon­dusnak szája által, ha ezek a felül mon­dott dol­gok úgy nem vol­ná­nak, mond­ván ő a pap­ság­ról: A régi szo­ká­sok vissza­élésbe zül­löt­tek, úgy­hogy az egy­ház jö­ve­del­mét, a nép vérét és ve­rej­té­két a leg­hit­vá­nyabb módon el­her­dál­ják, tud­ni­il­lik va­dá­szatra, lu­xusra, üres és si­kam­lós sze­rel­mes­ke­désre, a ro­kon­ság gya­ra­pí­tá­sára, négyes­fo­ga­tokra, csi­nos ap­ró­dokra, fel­ci­co­má­zott pa­ri­pákra, arany ka­ca­tokra, mind ef­fé­lére ro­gyá­sig, óri­ási költ­sé­gen, míg a sze­gény, aki­nek a vérén híz­nak, fa­gyos­ko­dik és be­le­dög­lik a nyo­morba. Emiatt az eret­ne­kek bot­rán­ko­zása, a Szent­szék meg­ve­tése, és ezért megy tönkre az egy­házi rend – és így to­vább.

De hagyjunk ennek most békét, tér­jünk a dis­kur­zu­sunkra. A kons­pi­rá­ció ki­rály ellen nagy volt, és min­den más szí­vet el­ijeszt­he­tett volna a ki­rá­lyon kívül, ő csak egye­dül kévá­natos ma­té­riá­nak gon­dolá az ő hal­ha­tat­lan ne­vé­nek öreg­bülé­sére. Az ma­gya­rok Kazimir ki­rály­nak fiát, ugyan­azt is Kazimért az or­szág­ban béhozák, ma­gyar ki­rály­nak nevezék. De az igaz ki­rály ráméne, és bészo­rítá Tren­csénben mind ha­das­tul ezt az ét­sza­kai ki­rályt, ahon­nan a ma­gya­rok elállának a lengye­lektül. Az ér­se­ket szép szó­val ma­gá­hoz egyesíté a ki­rály és ígé­ret­tel. Tudta, hogy a fös­vény­ség fun­dálta a szűvét és am­bí­ció. Akik füs­töt esz­nek, füst­tel lak­ja­nak jól. Így csak­nem egy szem­pil­lan­tás­ban mind-mind az a machina oda lőn. Kö­szö­nöm a ki­rály se­rény­sé­gé­nek. A pol­gár­há­bo­rúk le­csil­la­pí­tá­sá­nak leg­jobb esz­köze a ki­rály meg­je­le­nése, ez ugyan a fel­ség lé­nye­gé­ből is kö­vet­ke­zik, leg­in­kább mégis az ered­mé­nyek iga­zol­ják, sehol sem fél­nek job­ban a lá­za­dás­tól, mint ahol a bűnre ott a szá­mon­ké­rés. Kazimir Len­gye­lor­szág­ban sza­lada szé­gyenvallva, a hada nem­so­kára ugyan­az­zal a mocs­kok­kal utána lé­zenge és szálan­kozék, kik­ben a pol­gár is ele­get vere agyon. Így jár, aki köz­ség­nek sza­vára indul. A köz­ség avagy a favor populi szin­tén olyan mint a ten­ger, néha za­va­ros, néha csen­des, amint a sze­lek en­ge­dik, nincs abban bi­zony­ság. Pietro Mattei sza­vait re­fe­rá­lom. Azért itt a len­gyel ki­rály­nak ér­tel­mét meg­szól­hatni, aki oly könnyen ezek­nek a meg­há­bo­ro­dott urak­nak sza­vára belé­ereszté magát ebben a ten­ger­ben, aki­ből naufragium nél­kül ki nem mehete. Má­tyás ki­rály penig el­vé­gez­vén ennek a tra­gé­diá­nak első ak­tu­sát és a töb­bit, az utol­sóra jöve. Az ér­se­ket nya­kon kapatá s fog­ság­ban küldé, nem ment­hette meg a szent­sé­ges ka­rak­ter, ho­lott inqui­nálta az árul­ta­tás. Tudja jól ki­rály, hogy ennek az ak­tus­nak utol­só­nak kell lenni, mert előbb ma­gá­nak tett volna kárt. Néha még a ki­rá­lyok is en­ged­nek a szük­ség­nek, és oly­kor szol­gál­nak az idő­nek. Eleresz­teté vég­tére, de ő teli gya­lá­zat­tal s ha­rag­gal hamar meg­hala.

Ó, egek, így legyen ez, ha a jám­bor­ság meg a hűség
el­vész, és csak az el­ve­te­mült­ség lép a he­lyükbe.

Ismég feltámada lengyel király a fiá­val, Lász­ló­val, cseh ki­rállyal, kik nagy or­szá­gos két hadat össze­hoz­ván Brasz­lót meg­szállák. De a ma­gyar ki­rály előbb, noha kevés nép­pel, ugyan jóval belészálla, ahol sehol sem­mit nem tehe­tének néki cse­hek és len­gye­lek. Ő penig vi­szon­tag szám­ta­lan rabot fo­gata úgy­annyira, hogy elije­dének a ma­gyar sze­ren­csé­tül, Len­gye­lor­szág­ban lett ká­rok­tól (Ki­ni­zsi Pál és Szapo­lyai Ist­ván által) és az éhség­tül, bé­kes­sé­get kérének tűle, oda­en­ged­vén néki Mor­vát, Szi­lé­ziát, Luzsáciát, és hogy Cseh­or­szág ti­tu­lu­sá­val ő is éljen.

Méltó itt a király mestersé­ges vi­téz­sé­gén meg­ál­la­podni és el­ménk­ben ven­nünk, hogy mi­kép­pen tudta ő az al­kal­ma­tos idő­ket meg­vá­lasz­tani min­den álla­patra és tör­té­netre. Ebben a had­ban neki ereje nem vala, kivel szem­ben meg­har­col­ha­tott volna, azért soha sem­mi­kép­pen nem hagyá magát ki­venni a me­zőre. Ele­get mes­ter­kedék, hogy ki­csal­hassa, néha fu­tás­nak tet­te­tével, néha bosszús kihiva­tallal, néha di­cső­ség­nek ké­pé­vel, de ennek az okos had­vi­se­lő­nek a vala az ő fel­tett célja, hogy az el­len­sé­get onnan ki­un­tassa és ki­éhez­tesse, azért nem akara az el­len­ség ta­ná­csán járni, sem az ő ked­vé­ért s bosszú­sá­gá­ért bo­lond­sá­got a maga igye­ke­ze­té­nek el­for­dí­tá­sá­val cse­le­kedni. Jut jól eszem­ben Fabius Maxi­mus, jut ama másik római had­nagy, kit Pirrus ki­rály harcra ki akar­ván venni: Gyere ki, egyem, a me­zőre, ha vitéz vagy, a vala vá­la­sza: Sőt, ha te vagy vitéz, végy ki innen el­le­nemre, hogy ki­men­jek a me­zőre veled har­colni. Jut ismég Julius Csá­szár, aki­nél senki job­ban nem tu­dott a hadi álla­pa­tokat s ta­ná­cso­kat vál­toz­tatni, mert néha, hol kel­le­tett, oly vak­me­rőn mégyen vala az el­len­ségre, néha, mikor ismég más szük­sége volt, úgy bésáncolta magát, hogy senki ki nem váj­hatta. Ha Pom­peius Mag­nus a leg­utolsó har­con nem kö­veti vala a nép­nek zen­dü­lé­sét, aki har­cot kiáltnak vala, s a maga fején s okos­sá­gán járt volna, nem kel­lett volna sza­ladni s buj­dosni s ha­lál­nak helyt vá­lo­gatni or­szágrul or­szágra. Julius Csá­szár nem te­he­tett volna neki sem­mit, el kel­lett volna hagyni, ho­lott el­fo­gyott volt élése. Az mi sze­ren­csét­len Lajos ki­rá­lyunk nem tudta azt a ha­di­mes­ter­sé­get, sem az ő hada. Azt tudja vala, hogy nincs a ha­da­ko­zás­ban több mes­ter­ség az üt­kö­zet­nél, azért most is óhajt­juk akkor­beli rom­lá­sun­kat. A há­bo­rú­ban nem lehet két­szer hi­bázni. Má­tyás ki­rály azért, mint akár­me­lyik régi had­na­gyok közül, tudá kü­lön­böz­tetni a maga ak­ci­óit, ami­nek mikor ideje volt, akkor vette elő. Ma­gya­ror­szág­ban len­gye­lekre mint egy vak­merő rájuk mene, és rájuk vítta Tren­csént. Brasz­lóban ki nem mutatá mint egy fé­lénk magát a me­zőre, ele­get nevet­kezék és csú­foló­dék el­lene az el­len­ség, de avval nem gon­dola, az ő igye­ke­ze­tét vég­hez­vivé oko­san és em­be­rül.

Ismég más elmélkedésünk is lehet ennek a had­nak fo­lyá­sá­ban, mert a ki­rály sok mes­ter­ség­gel élt az el­len­ség ellen. Un­ta­lan csa­tá­kat ereszte széj­jel a zsák­má­nyo­saira, és avval úgy el­fogyatá az el­len­sé­get, hogy mind tor­nyok s mind töm­lö­cök rakva valának velük. Egy­né­hány ezer volt az, azért az el­len­ség ettül igen meg­félemlék.

Második mestersége a király­nak a di­ver­zió. Aki ezzel tud élni, bi­zony nagy hasz­nait veszi. Szapo­lyai Ist­ván, Ki­ni­zsi Pál dúlja, vallja Len­gye­lor­szá­got bíz­vást, senki nem vala ol­tal­ma­zója. Tudta jól az ki­rály, hogy az ilyen kárra és hírre az el­len­ség el fog menni ha­zája se­gít­sé­gére, amint hogy nem is hibála, s ez kénsze­ríté őtet bé­kes­sé­get csi­nálni. Nem kell akár­mi­némű ki­csin dol­got maga ele­jé­ben venni, hanem de­re­kast, mert el­len­sé­ged nem indul meg akár­mi­némű ki­csin ká­rért, fő­kép­pen ha az, ami­hez kez­dett, na­gyobb álla­patú és ér­demű. Han­ni­bál Ola­szor­szág­ban hozta a hadat ró­ma­iak ellen, és senki onnan ki nem tudá vetni. Scipio vi­szont bémene Af­ri­ká­ban, sőt indítá hadát Kartágó ellen, kit ők el nem áll­ha­tá­nak, hanem Han­ni­bált vissza­hívák. Azért min­den had­nagy el­higgye, hogy ez di­ver­zió leg­mes­ter­sé­ge­sebb vi­téz­ség min­den­nél, aki oko­san, avval nem hibálhat.

Harmadik mestersége a király­nak, hogy ő nem volt oly fel­fu­val­ko­dott, hogy szé­gyenlette volna a jó szót és aján­dé­kot osz­tani, aki­nek kel­lett, és noha nyert pöre volt már az el­len­ség­nek annyi nyo­mo­rú­sá­gá­ban, mind­azon­ál­tal ő sok szép aján­dé­ko­kat külde az el­len­ség tá­bo­rá­ban a fő­urak­hoz, aki­vel ma­gá­hoz kapcsolá szí­vü­ket azok­nak és azok osztán a két ki­rály­nak. Jó pró­ká­to­rai valának az Má­tyás­nak, úgy­hogy min­den­kép­pen az ő ked­vére szólának az ki­rá­lyok.

Negyedik obszerváció, miképpen a ki­rály, hogy annyi­val in­kább ki­vesse az el­len­ség­nek reménségét szí­vé­ből, nagy te­át­ru­mo­kat csi­nál­tata a város mel­lett, ahol ő nagy ven­dég­sé­ge­ket és tán­co­kat sze­rez­te­tett. Hi­hető, hogy nem a maga gyö­nyör­kö­dé­sé­ért, mert Má­tyás ki­rály nem olyan ter­mé­szetű volt, hanem az el­len­ség bosszan­tá­sára, aki éjjel-nap­pal lát­hatja vala ezt a vi­gas­sá­got, ho­lott ő éhe­zik s kop­lal vala. Azért az is hasz­nált a Má­tyás in­ten­ció­jára nem ke­ve­set, gon­dol­ván az el­len­ség, ha a ma­gya­rok ilyen könnyen jut­nak a ha­da­ko­zás­hoz, ven­dég­ség­gel s tánc­cal, med­dig mi azo­kat ki­un­tat­juk, minnyá­jan éhhel meg­ha­lunk addig. Így cse­le­ke­dett László ki­rály is, aki Krak­kót mikor meg­szállá, mind már el­fogya élése, mes­ter­sé­get gon­dola, egy jó­kora hal­mot mind meg­hinte liszt­tel felül. Mikor az el­len­ség kö­ve­tei béjöt­tek volna a tá­bor­ban, meg­láták a hal­mot, és ugyan liszt­nek gon­do­lák, mert sok ember áll vala környüle zsá­kok­kal, mintha osz­tani akar­ták volna. Azért az el­len­ség meg­csa­lat­koz­ván megadák a vá­rost. Csak­nem ha­sonló vala ez a len­gye­lek dolga most is.

Ötödször lássuk a királynak se­rény­sé­gét. Mikor a három ki­rály bé­kes­sé­ge­sen össze­jöt­tek egy­más­sal való trak­tá­lásra, mely se­ré­nyen viselé magát a mi ki­rá­lyunk. Őtet sem a szép szó, sem harag, sem ijesz­tés ki nem tudá verni a maga pre­ten­ziójának el­ha­gyá­sá­ból, s noha min­de­nik­nek meg­adja vala a be­csü­le­tet fe­let­tébb is, ugyan a maga in­ten­ció­ját vég­ben­vivé bát­ran, úgy­annyira, hogy a Má­tyás mind a két ki­rály­tul sem fél vala, ama­zok penig tar­tani kezd­tek volt már a há­bo­rú­sá­gos szív­étül. Ta­nul­jon ebből min­den ember, ne fog­jon lá­gyan senki a dol­gá­ban, hanem keze, lába lé­gyen az ak­ció­nak, akit ember cseleke­szik. Mert ha csak lassú és ne­gé­de­sen ope­rál, semmi ju­tal­mát nem veszi. Ki félve kér, meg­ta­gadni kész­tet.

Hatodszor méltó obszerválnunk azt is, hogy a Má­tyás ki­rály meg­ven­déglé a több ki­rá­lyo­kat. Mely nagy volt az ő pro­vi­den­ci­ája, hogy oly mél­tó­sá­go­san tart­hatta őket és ki­rá­lyi módra! Hi­hető, hogy még othon is meg­gon­dolta ő eztet, és arra való ké­szü­lete is volt, és nem kel­lett akkor osztán két­felé kapni, sem futkozni, ke­res­vén po­hár­szé­ke­ket, pohárokat és egye­bet köl­csön másoktul. Azt írja a his­tó­ria, hogy semmi híja nem volt a három ki­rály tar­tá­sára való mél­tó­ság­nak. Ezek mind mél­tó­ságra való grá­di­csok, akit Má­tyás el nem mu­la­tott, sem más ki­rály sem mu­latja el, aki olyan lészen mint Má­tyás.

Sabácot közép télen szállá meg a ki­rály oly re­zo­lú­ció­val, vagy ott meg­hal, vagy meg­ve­szi. Aki ilyen re­zo­lú­ció­val mégyen a had­ban, nem jön szé­gyen­val­lás­sal vissza. Har­minc nap alatt meg­vevé strata­gémával. El­mentté tette vala magát, de fele ha­dá­nak ott marada tit­kon. A tö­rö­kök néki­örülvén a ki­rály el­me­ne­tel­ének, pusz­tán hagyák az túlsó bás­tyá­kat, csak mind a ki­rály felé néz­tek. Azért néki­men­nek túl ost­rom­nak a ma­gya­rok, a ki­rály is vissza­tér­vén könnyen meg­vevék. Ta­nul­jon itt min­den ka­pi­tány az tö­rö­kök sze­ren­csét­len­sé­gén, ne hagyja el a vi­gyá­zást, az őr­zést, ha elmégyen is az el­len­ség, ne jár­jon úgy, mint sabá­ciak és régen tró­ja­iak a fa­ló­val. Min­den­kor ál­nok­sá­got kell gon­dolni az el­len­ség­ről, és így meg nem csalat­tatik. Csúf­ság azt mon­dani, nem gon­dol­tam volna. Hogy télen szál­lotta meg Sabá­cot, a sincs misz­té­rium nél­kül, tud­ni­il­lik tudta jól, hogy akkor a török össze nem gyü­le­kez­he­tik, nem is mehet könnyen se­gít­sé­gére. Jó azért oly időt vá­lasz­tani a vi­téz­ke­désre, akit az el­len­ség meg sem gon­dolna és néki al­kal­mat­lan.

Az király megházasodék, neapolisi ki­rály­nak le­á­nyát, Be­at­ri­xet hozatá el ma­gá­nak. Mi­vel­hogy az Isten ma­gá­nak tar­totta a nagy em­be­rek há­zas­sá­gát, nem szól­hatni hozzá. Amint mond­ják az ola­szok: Nozze e magistrato dal cielo è des­tinato. Egyéb­iránt a ma­gya­rok szen­ten­ci­ája sem volna rossz: Messze ko­ma­sá­got, közel há­zas­sá­got kell ke­resni. A tá­vol­ság­nak al­kal­mat­lan­sága igen ga­li­bá­sok, de a ki­rá­lyok há­za­su­lá­sá­ban ve­sze­del­me­sek is, ho­lott me­nyeg­zőkre, pom­pára való ap­pa­rá­tu­suk kiszíjják az or­szá­gok­nak ér­té­kü­ket. Tedd hozzá, hogy épen minnyá­joknak oda­for­dul a szor­gal­ma­tos­sága s oda­vész esze, sem­mit mást akkor ember nem cse­le­ked­he­tik, leg­fő­kép­pen a vő­le­gé­nyek­nek az ő más­hová való se­rény­sé­gük meg­tom­pul. Mind meg­tel­je­se­dék ez a ki­rály há­zas­sá­gá­ban, mert meg­szám­lál­ha­tat­lan költ­ség­gel kelle meg­lenni, vég­he­tet­len fá­rad­ság­gal kelle a ki­rály­nét el­hozni. Észbe vévé ezt Ali bég, és el nem aluvá az al­kal­ma­tos­sá­got, és ha Má­tyás ki­rály sze­ren­csé­jére nem ta­lált volna, meg kell val­lani, hogy al­kal­ma­tos időt vá­lasz­tott volt ma­gá­nak a kár­té­telre. De noha a ki­rály­nak másuvá for­dult vala el­méje, az ő sze­ren­cséje, aki hol­tig vele vala, most sem hagyá el, mert az ő fő had­vi­selő alatta valói, úgy­mint ama híres-neves Vuk deszpot és Jak­sics Dö­mö­tör és sok mások utána­mené­nek az tö­rök­nek, a pré­dát vissza­nyerék, ma­gu­kat vesz­tére vágák, Szken­der béget meg­ölék, Ali bég alig sza­lada. Ugyan nem léve azért nagy kár nél­kül ez a me­nyeg­zői aktus, mert azon­ban török csá­szár nagy rab­lást tétete Hor­vát­or­szág­ban és Dal­má­ciá­ban, má­sod­szor ismét Er­dély­ben, ahon­nan negy­ven­ezer lel­ket a po­gá­nyok elvivének. Har­mad­szor Vég-Szendrő környül való kas­té­lyo­kat is a török el­égette. Így azért, amint felül meg­ír­tam, bi­zo­nyítja a his­tó­ria.

Véghezvivén a király a házas­sá­got, nem nyug­hatik, de a német csá­szárra való bosszú­ság annyira el­töl­tötte vala a szűvét, hogy ma­gá­val sem bír­hata. Mes­ter­ke­dik ugyan a Bonfi­nius elöl szám­lálni az okait ennek a há­bo­rú­ság­nak, de maga is meg­vallja, hogy hív­sá­go­san. Azt mondja a böl­cses­ség: Fenn az ég, alant a föld és a ki­rály szíve ki­für­kész­he­tet­len. Ki lesz tehát, aki ál­tal­lát­hatja annak okait, hogy sem ez a di­cső­ségre ter­mett ki­rály, tud­ván, hogy mél­tóbb ha­da­ko­zása le­hetne a török po­gány ellen, sőt in­kább szük­sé­ges, mégis hát­ra­hagy­ván aztat, sőt elszeny­vedvén a nagy ká­ro­kat, kiket a ha­da­ko­zá­sok alatt Ali bég Dal­má­ciá­ban tett, húsz­ezer em­bert be­lőle elvivén, ismét más had Re­ge­déig ra­bol­ván az or­szá­got har­minc­ezer lel­ket vivének el, mégis in­kább mene a német csá­szárra. Hi­hető bi­zony, hogy nem ki­csin ok volt, sem penig egy. Mert va­la­mint a nagy ha­jó­kat nem evez­he­tik eve­ző­vel, szin­tén úgy a nagy or­szá­gos dol­gok nem in­dul­hat­nak egy okkal, hanem sok­kal. Bi­zo­nyos, hogy a csá­szár sok bosszút tészen vala néki és hogy, noha fiá­nak híja vala a ki­rályt, ugyan gyű­löli vala azért, és irigyli vala tün­döklő vitéz hírét. Tehát, amint a ba­bérfa sem ég ro­po­gás nél­kül, a nagy ember sem hagyja magát meg­sér­teni bün­tet­le­nül, a ki­rály­nak nem le­hetne elszeny­vedni egy bosszú­ját, amint a Bonfi­nius írja. Adjuk hozzá azt is, hogy a két fe­je­de­lem­nek ter­mé­szete éppen kü­lön­böző vala. Ugyanis

Széthajló elmék közt frigy ne­he­zen si­ke­rül­het.

Német és magyar fő sohasem lehet egy fő (így mond Bonfi­nius):

Mátyás ugyanis természettől fogva bő­kezű és nemes lelkű volt, túl­zot­tan becs­vá­gyó, di­cső­ségre szom­jas, mér­he­tet­len lelki nagy­ság­gal, szíve a ve­sze­de­lemre és a dicső tettre min­dig kész. Ezzel szem­ben Fri­gyes csá­szár nem­csak ki­csi­nyes és ta­ka­ré­kos, de egye­ne­sen fös­vény, in­kább pénzre mint di­cső­ségre vágyó, és akár a saját, akár a mások hi­bá­já­ból lelke so­ha­sem emel­ke­dett föl a ke­resz­tény kö­zös­ség egye­te­mes ér­de­kei­hez. Ez har­cias volt és se­rény, nél­kü­lö­zést re­me­kül tűrő; az a béke és a nyu­ga­lom ba­rátja, sőt, túl­zot­tan is nem­tö­rő­döm, tunya és lomha. Ez mint a leg­hí­re­sebb fe­je­del­mek ver­seny­társa foly­vást ve­te­ke­dett a ré­giek di­cső­sé­gé­vel; az irigy­nek tar­tat­ván, mások derék tet­tei­nek rend­sze­rint útját szegte, a bé­ké­ben há­bo­rút, a há­bo­rú­ban békét kí­vánt, és egyik­ben sem mu­ta­tott kö­vet­ke­ze­tes­sé­get. Ennek lel­kü­lete nemes, harc­mo­dora nyílt, szíve bé­kére, há­bo­rúra kész. Az sze­rette min­den dol­gát csel­lel, ra­vasz­ko­dás­sal és a saját ész­já­rása sze­rint in­tézni, ba­rá­tai ta­ná­csát sem­mibe vette, s vég­ered­mény­ben ebben is, abban is ne­héz­kes volt. Ennek élet­módja pazar, per­zsa fény­űzés­sel, lel­ké­nek a bor­ban ta­lált üdü­lést, és nem volt el­len­sége a földi gyö­nyö­rű­sé­gek­nek, annak öl­tö­zete sze­rény, ter­mé­szete ön­meg­tar­tóz­tató, utálta a ré­sze­ges­ke­dést, sőt mind­vé­gig víz­ivó ma­radt, a ma­gány és az el­mél­ke­dés sze­rel­mese. Ezt na­gyon is gyö­nyör­köd­tette az el­més­ség, a tréfa, a ba­ráti kom­pá­nia. Azt a vissza­vo­nult, morc, sa­va­nyú élet, messze távol övéi tár­sa­sá­gá­tól. A ki­rály ezen­kí­vül derék lel­kü­le­té­vel könnyen oda­do­bott min­dent, bi­zony el is vesz­te­ge­tett min­dent, hogy a ki­rály­sá­got meg ne rö­vi­dítse, job­ban sze­rette a di­cső­sé­get mint a pénzt. Emel­lett vidám volt, ke­dé­lyes, sze­re­tetre méltó és min­denre kap­ható. A csá­szár ko­no­kul el­vi­selt min­dent, a ku­dar­cot nem vette számba, az el­len­fe­let ma­kacs­ság­gal fá­rasz­totta ki, haj­landó volt in­kább min­dent el­ve­szí­teni, mint hogy a lá­da­fiá­ból egy fi­tyin­get is elő­húz­zon, job­ban kí­mélte a pén­zét, mint a ba­rá­tait, azt re­mélte, hogy idő­hú­zás­sal min­dent vissza­nyer, és nem en­ge­dett a ri­deg­ség­ből és a zár­kó­zott­ság­ból. Mind­ket­tő­jük­ben egy­forma volt a val­lá­sos­ság, egy­forma az aszt­ro­ló­gu­sok hiú ba­bo­na­sága, mind­ket­ten be­val­lot­ták, hogy ezek­nek na­gyon is ki­szol­gál­tat­ják ma­gu­kat. De a cézár sok­kal ki­tar­tóbb volt az áj­ta­tos­ko­dás­ban, és sokat fog­lal­ko­zott is­teni el­mél­ke­dés­sel.

Ha egyéb ok nem volna is, de ez az el­mék­nek hason­lat­lansága in­dít­hat egye­net­len­sé­get két szom­széd fe­je­de­lem­ben. Ebből a deskrip­cióbul min­den ember eszé­ben ve­heti, a mi ki­rá­lyunk­nak mennyi szám­ta­lan ki­rá­lyi vir­tu­sai valának, akik őtet tün­dök­lővé tet­ték, és min­de­nek fe­lett di­csé­re­tessé. Nem­csak egy lelki jó­szág teszi az em­bert fé­nyessé, nem is lehet oly vir­tus ez vi­lá­gon, aki csak maga fel­emelje és ér­de­messé tegye az em­bert. So­kak­nak kell ottan kon­ku­rálni. Az ege­ket nem­csak egy csil­lag fé­nye­síti, és akit mi Tejes útnak hí­vunk, nem egyéb, hanem sok apró és lát­ha­tat­lan csil­la­gok­nak össze­gyű­lése és vi­lá­gos­sága. Mikor azért sok ilyen lelki jó egy em­ber­ben szerkeszik, nem lehet az setét­ségben, az ő vir­tu­sá­nak vi­lá­gos­sága elő­mu­tatja őtet, amint a mi jó ki­rá­lyun­kat min­den idő­ben cse­le­ke­det­ben és ha­son­la­tos­ság­ban meg­mu­tatja.

Hogy Bonfinius nagyobb áhítatossá­got tu­laj­do­nít a csá­szár­nak, szün­te­le­nebb is­teni szol­gá­la­tot, én el­hit­tem, azt is csak azért cse­le­kedte, hogy a csá­szár ne lássék az egész össze­ha­son­lí­tás­ban hit­vá­nyabb­nak az ol­va­sók­nak, és hogy ennyi ke­se­rű­ség után adjon a csá­szár­nak va­la­mit, aki­vel éde­sed­jék csá­szári mél­tó­sá­gos híre-neve. De bi­zony az én íté­le­tem sze­rint avval nem ke­vély­ked­he­tik csá­szár a ki­rály fe­lett, mert az un­ta­lan való szent­egy­há­zak­ról szent­egy­há­zakra való járás, mi­se­hal­lás, gyó­nás, pro­cessziók­kal való ke­rü­lés, spitá­lyok lá­to­ga­tása, un­ta­lan pa­pok­kal való s ba­rá­tok­kal tár­sa­ság, em­be­rek társa­ságátul való meg­vo­nás és szent atyák könyve ol­va­sása, meg kell val­lani, hogy nem ne­vez­het­jük más­kép­pen, hanem áhí­ta­tos­ság­nak, de azt is nem ta­gad­hatni ugyan, hogy ezek az áhí­ta­tos­sá­gok in­kább il­le­nek ala­cso­nyabb rendű em­be­rek­nek, hogy­sem ki­rá­lyok­nak és nagy ál­la­potú urak­nak. Az mi hi­tünk­nek buzgó sze­re­tete az Isten, hogy a ki­rá­lyok szol­gál­ják őtet az igaz­ság­nak egyenlő osz­tá­sá­val, maga or­szá­guk­nak szor­gal­ma­tos gondja vi­se­lé­sé­vel, az ő ne­vé­nek di­csé­re­tére né­zendő nagy ak­ciók­kal, po­gá­nyok rom­lá­sá­val s a maga fé­lel­mé­vel, hogy­sem ami­kor ők aljo­sabb áhí­ta­tos­sá­go­kat ke­res­nek, kol­du­sok lá­bait mos­sák, pa­pok­kal tár­sal­kod­nak, kalastro­mokban bészo­rul­nak, s un­ta­lan ke­zü­kön hor­doz­ván az ol­va­sót, semmi más di­csé­retre mél­tót nem cse­le­ked­nek. Ezek az áhí­ta­tos­sá­gok in­kább van­nak ama melancho­lica inclina­tióból és az nagy dol­gok­tul való fé­le­lem­ből, hogy­sem is­teni sze­re­tet­ből és igaz buz­gó­ság­bul.

Méltó elmélkednünk és megállapod­nunk egy ke­véssé a ki­rály ta­nács­ko­zá­sán, hogy ha jó-e Auszt­ri­ára menni had­dal avagy nem. Báthori Ist­ván nem javallá, sőt éppen el­lenző szen­ten­ciát ada erre a ha­da­ko­zásra, sok jó oko­kat elő­ál­lít­ván, kik kö­zött egy méltó gon­dol­ko­dásra. Így mond vala: Ha Auszt­riát meg­szer­zed, el­végre a Corvi­nus vir­tus­nak és sze­ren­csé­nek semmi sem áll­hat el­lent, higgy nekem, rit­kán, jaj, na­gyon rit­kán lát téged a te Ma­gya­ror­szá­god, úgy­szól­ván öz­ve­gyen ha­gyod, és az a másik meg­gaz­dag­szik, bár hamis jóst hal­la­ná­tok ben­nem, urun­kat és ki­rá­lyun­kat el­ra­gad­ják az auszt­ri­a­iak. Iga­zá­ban nagy punk­tum, és nem tudom, mi módon fe­lel­hetni meg neki, mert kettő a kon­zek­ven­ci­ája. Egyik, az or­szág ki­rály tá­vol­lé­té­vel meg­ká­ro­so­dik és ár­vául marad; másik, hogy a ki­rály Bécs­ben lak­ván el­lá­gyul ter­mé­sze­té­ben és meg­tom­pul vi­téz­sé­gé­ben, mint Han­ni­bál Capuában, Nagy Sán­dor Ba­bi­ló­niá­ban. De eze­ket a nagy oko­kat a ki­rály kéván­sága vi­lág­bíró csá­szár ellen ha­da­kozni ki­csinnyé tette és sem­mivé. Meg­hallá azért a többi urak íté­le­tét is, kik kö­zött Ki­ni­zsi Pál el­lent­monda Báthori Ist­ván­nak, és refutálá okait csak a maga vitéz bátor­sá­gá­tul vi­sel­tet­vén és nagy szív­étül. Itt azt kell mon­da­nom, hogy egy mély­sé­ges ta­nács­ko­zás­ban nem jó a vak­merő szívű em­be­re­ket hal­lani, mert a bi­zo­nyos, hogy ők soha nem fog­nak mon­dani, hogy ne, hanem min­den­kor, néki, maga a ta­nács­ko­zás­ban nem úgy kell. A ta­nács­ban a nyelv, a csa­tá­ban a kar ér­vé­nye­sül. De mind­azon­ál­tal egy ilyen bátor szavú és szívű ember, mint Ki­ni­zsi Pál, ha szól­hat ta­nács­ban, a töb­bit is a maga szen­ten­ciá­jára hoz­hatja könnyen a jó okok­nak ve­sze­del­mes el­bom­lá­sá­val. A ki­rály leg­utolsó volt a maga szen­ten­cia­mon­dá­sá­ban. Én azt nem ja­val­lom, hogy a ki­rály a maga vok­sát ki­mondja a ta­nács­ban, mert ha leg­elő­ször ő szól, bi­zo­nyo­san senki utána a ta­nács­ban el­len­ke­zőt nem mond, ha utol­szor, úgyis a maga vok­sára kénsze­ríti térni azo­kat is, kik elő­ször szó­lot­tak. Leg­jobb tehát, hall­gassa meg minnyá­jukat, és fi­gyel­metesen szeny­vedje pro et contra való dis­pu­tá­ció­kat, ne konk­lu­dál­jon ott sem­mit, hanem ma­gá­ban tartsa konk­lú­ziót, ami­kor akarja, akkor tegye vi­lá­gos­ságra a maga szán­dék­ját. Így az ő ta­ná­csá­nak is meg­ma­rad li­ber­tása, a vé­ge­zet­nek sem hí­re­se­dik el vé­ge­zése, amint szo­kott más ta­nács­ko­zá­sok­ban lenni.

Rámene azért a király Auszt­ri­ára, és azt erő­sen meg­rablá, sok vá­ro­so­kat benne meg­véve, Bé­cset meg­szállá, és ha hamar kö­ve­tek a csá­szár­tul nagy alá­za­tos­ság­gal, hí­zel­ke­dés­sel, ígé­ret­tel el nem ér­kez­tek volna, oda­lett volna akkor az egész Auszt­ria. De ki­rály azok­tul megenyhő­dék, végeze a kö­ve­tek­kel, hogy bi­zo­nyos ter­mi­nusra bi­zo­nyos summa pénzt a csá­szár néki leté­gyen, addig a ki­rály a meg­vett vá­ro­so­kat bírná, a csá­szár a ko­ro­nát és pre­ten­zióját el­eresz­tené. Így azért meglén ismég az szö­vet­ség. A ki­rály itt is meg­mu­tatta nagy magna­nimitását, mert noha nem vala a vé­ge­zés­ben az, ugyan a csá­szár­nak a meg­vett vá­ro­so­kat vissza­adá, és Auszt­riát épen vissza­ereszté. Az ki­rály a csá­szárt úgy mint fegy­ver­rel meggy­őzé, úgy ki­rá­lyi mél­tó­sá­gos genero­zitással is akará. De a csá­szár ha­mis­ság­gal felele néki, az ígé­re­tek­ben sem­mit meg nem álla. Ez lőn osztán mél­tóbb bosszúja a ki­rály­nak az el­ső­nél, kivel ma­gára a csá­szár bút, ve­sze­del­met és gya­lá­za­tot hoza.

De velencések is a szokott adó­ju­kat meg nem adák, sem a pápa, kin az ki­rály meg­hábo­rodék, és észbe kezdé magát venni, hogy a ke­resz­tyén fe­je­del­mek, akik az ő paj­zsa alatt ülnek vala bé­kes­ség­ben, el akar­ják vala hagyni csak magát a török ha­tal­mas­sága ellen. Azért a ki­rály is más­kép­pen gon­dol­kodék, és ő is elhagyá Dal­má­ciá­nak ol­tal­mát, hanem csak a maga ha­tá­rait őrzé. Ve­len­cé­sek ma­guk­nak mara­dának. Ezért Illyricum ha­tá­rá­ról, ame­lyet erős­sé­gen­ként el­he­lye­zett őr­csa­pa­tok vé­del­mez­tek, a sú­lyos költ­sé­gek meg a tal­já­nok nem­tö­rő­döm­sége és fös­vény­sége miatt vissza­vonta a lé­gió­kat, és csak a saját tar­to­má­nyai­val tö­rő­dött. Bonfi­nius sza­vait re­pe­tál­tam. De megadák az árát velencések, mert oly két csa­pás­sal meg­nyo­morítá őket a török, hogy soha olyan nya­va­lyá­jok az­előtt nem volt.

Itt volna helyem és alkalmatossá­gom, hogy in­vek­tí­vá­kat csi­nál­hat­nék a ke­resz­tyén fe­je­del­mekre, hogy Ma­gyar­or­szág s annak el­pusz­tu­lá­sát min­den­kor úgy negli­gálák, ho­lott ez volt ka­puja és grá­di­csa a török ve­sze­de­lem­nek. De ők egy­másra kis bosszú­sá­gért is in­kább hadako­zának,

Kedvelték a hadat, mely nem szült semmi ered­ményt,

hogysem a szomszéd háznak tüzét ol­tot­ták volna el. De az Isten őket meg­verte és va­kí­totta. Akit Ju­pi­ter el akar ve­szej­teni, el­ve­szi az eszét. Látja most mind az egész világ, hogy a ma­gyar nya­va­lyája nem­csak magáé, hanem kö­zön­sé­ges, ho­lott a török rá­jö­het Bécsre, mikor akarja, rá velencések or­szá­gára, mikor sze­reti. Cip­rus oda­van, Candia ha­ló­dik. Mit fogsz azután mon­dani, Szi­cí­lia, hozzá, talán nem jut­hat néked ebben a tűz­ben? Ne ne­vess bár Olasz­or­szág, Barba­rossa egy vil­la­más volt, aki a dör­gé­sek és menny­kö­vek előtt mu­tatja meg magát. De te, Spa­nyor­or­szág, sem me­ne­ked­tél meg úgy a mauru­soktul, hogy még egy­szer nya­kad­ban ne jö­hes­se­nek. Carolus Quin­tus fá­rad­sága sem­mivé lett, Tu­nisz és Algir nem a te devó­ciódban van, Af­rika mel­let­ted ólál­ko­dik. Azt mon­dod-é, nem félsz tűle? Nem okos vagy. Az te eleid is azt mond­ták az­előtt, de hi­ú­sá­go­san, mert sok száz esz­ten­deig oly igát ve­tet­tek a nya­kuk­ban, kinek kék he­lyei most meg­is­mer­sze­nek nya­ka­to­kon. De ezek hagy­ján, az én pro­posi­tumom nem ez. Ezt mind­azon­ál­tal meg aka­rom mon­dani, kit a Bonfi­nius mond, hogy ha a német csá­szár a ma­gyar nem­zet­tel olyan módon Má­tyás ki­rály alatt tö­rökre egyen­lő­kép­pen ment volna, bi­zony nem­csak ál­tal­űz­ték volna a ten­ge­ren, de amint Luca­nus mondja:

Járom alatt roskadna a bar­bár Ázsia, folyna
Aras, s élne a nép va­la­merre, hol fel­tör a Nílus.

Hogy a két elme nem egyezhe­tett, Isten dolga. Most, mikor nem­csak római csá­szár­ság s ma­gyar ki­rály­ság va­gyon egy­ben kap­csolva, de Cseh­or­szág, de sok más pre­rogatíva, remél­he­tünk-é mi jobb idő­ket, nem tudom, de bi­zony appa­ren­tiája semmi nin­csen. Va­gyon ugyan remédiumja, de nehéz az em­be­rek­nek átal­ko­dása miatt. Ha a mi urunk­nak alatta való ma­gyar nem­zet­hez való diffiden­tiáit nem nö­vel­nék, sőt ki­gyom­lál­nák a rossz ta­ná­csok, kik kö­zött mind német s mind ma­gyar va­gyon, de rossz, ha el nem hi­tet­nék vele, hogy nem bír más­kép­pen a ma­gyar­ral, hanem mikor nyo­mo­rult, ha vi­szont nem­ze­tün­ket annyi két­ség­ben hajon fogva nem húz­nák, és ha ugyan aka­ratja ellen is régi jó álla­patra fel igye­kez­né­nek emelni, kész volna a dolog, örül­hetne a ke­resz­tyén­ség, nem tel­nék to­vább az ot­to­mán hold. De va­la­mint le­he­tet­len a sze­lek­nek fú­já­sát a ten­ger há­bo­rú­sá­gára meg­gá­tolni, így le­he­tet­len a fe­je­del­mek taná­csátul az ilyen rossz el­méjű ta­nács­lókat el­til­tani. Nem ve­szik azok eszek­ben, mit ír Justus Lipsius a maga ara­nyas köny­vecs­ké­jé­ben az ál­lam­igaz­ga­tás­ról, avagy ha ve­szik is, el­fü­le­lik: Ne kö­vesse a fe­je­de­lem azt, aki azt ál­lítja, hogy a ki­rá­lyok annál erő­seb­bek, minél hit­vá­nyab­bak azok, aki­ken ural­kod­nak, mert tü­rel­me­sebb szol­gák­nak tart­ják azo­kat, akik­hez csak a szol­ga­sors illik. Ismét ugyan­ott: Bi­zony téved, mert a ve­ze­tőt a leg­hit­vá­nyabb tűri a leg­ne­he­zeb­ben. Vi­szont a jók, a sze­lí­dek és alá­za­to­sak in­kább fél­nek, mint fé­lel­me­te­sek, és könnyű az ura­lom a jók fö­lött. Elég ez eddig, töb­bet tud­nék mon­dani, ha hasz­nálna. De ez is fö­lös­le­ges.

Mátyás király csehországi királlyal újabb szö­vet­sé­get szerze, nem akará sok el­len­ség­gel magát meg­ter­helni fe­let­tébb. Nem ra­vasz, hanem bölcs a török proverbiumja: Ha tíz el­len­sé­ged van, a ki­lenc­cel bé­kélj meg, a ti­ze­dik­kel ha­da­koz­zál. Má­tyás ki­rály­nak más na­gyobb el­len­ség­gel való ha­da­ko­zásra gondja volt, azért szö­vet­sé­get szerze ezzel, hogy sza­ba­dabb lé­gyen az má­sik­kal. Az ki­rály azért nem szeny­vedheté to­vább a római csá­szár hi­tet­len­sé­gét és sza­vá­nak meg nem ál­lá­sát, ho­lott kit ígér­tek vala a kö­ve­tei, sem­mit sem álla meg benne. Igen nagy ké­szü­let­tel lén reá és Auszt­ri­ára, s maga akara ma­gá­nak eg­ze­kú­ciót tenni vitéz kard­já­val. De azon­ban a török csá­szár is, mint az ólál­kodó éh far­kas, lát­ván a ki­rály­nak messze vol­tát, Szi­lé­ziá­ban való hosszú gyű­lé­seit, rákülde or­szá­gára, és azt igen meg­ra­bol­tatá és dúlatá, har­minc­ezer lel­ket be­lőle elvive. Nosza most, ma­gyar ki­rály, meg­vá­lik ál­landó szí­ved, he­lyén van-é bá­tor­sá­god? Két vi­lág­bíró csá­szár el­len­sé­ged, elég volna egy is, hogy el­nyelne, tud­ni­il­lik a Hercules nem vé­te­tett is­te­nek­nek szá­má­ban, med­dig a sok­fejű hid­rá­val meg nem har­cola. Így az mi di­cső­sé­ges ki­rá­lyunk is, míg a két csá­szár ere­jét egy­szer­smind meg nem pró­bálá, nem nyug­haték meg. Az ő élete merő bá­tor­ság volt és min­den gondo­latja vi­téz­ség, az ő el­mé­jé­ben és szá­já­ban min­den­kor ama híres római ge­ne­rá­lis­nak szava vala: Me­rész­ség és tett gya­ra­pí­totta a ma­gyar bi­ro­dal­mat, nem idő­húzó ta­na­ko­dás, me­lyet a fé­lén­kek elő­vi­gyá­za­tos­nak mon­da­nak. Utána­indula a tö­rök­nek, Jaj­cáig űzé, de el nem érheté, hanem kivá­lo­gata ti­zen­hat­ezer lo­vast, akik vissza­nyerék a pré­dát, Verboszt Bosz­ni­ába meg­vévék, és sok szám­ta­lant a tö­rök­ben levágá­nak. Így álla azért bosszút a ki­rály egy csá­szá­ron. A má­sik­kal mit csi­nála osztán, ím meg­mon­dom.

Nagy kéntelenségét írja Bonfinius a ki­rály­nak német csá­szár ellen való ha­da­ko­zá­sára. Csak­nem üs­tö­kön fogva vo­nat­ta­tott reá, ho­lott őneki mind okai, mind kedve na­gyobb volt a török ellen való har­co­lásra. De a csá­szár min­den igye­ke­ze­té­ben meg­gá­tolá, és mikor leg­utol­szor a török had után ment volna a ki­rály és azo­kat meg­veré Bosz­niá­ban, azon­ban a csá­szár Győr felé küldé ha­dait, és az or­szá­got erő­sen pusz­títatá. És más­kor is, va­la­mit akara a ki­rály cse­le­kedni, mind­járt amaz hátul megint megüté az or­szá­got. Azért által akara esni rajta és el­vetni az koc­kát avagy hatra, avagy vakra. De a csá­szár egy­né­hány­szor ezt a hadi fel­hőt elbabo­názá ma­gá­ról, mert újon­nan a pápa kö­ve­tei és maga kö­ve­tei is által a ki­rály­nak min­den szatisz­fak­ciót ígére, de nem azzal az el­mé­vel, hogy meg­állja, mert mihánt az ki­rály elhagyá vala, amaz semmi ígé­re­té­ben meg nem álla. Azért a ki­rály meg­szállá Hain­burgot, kit meg­véve, azután rend­del-rend­del az auszt­riai vá­ro­so­kat, kik mind fejet haj­ta­nak néki. Végre Bé­cset, a csá­szári la­kó­helyt elvoná tűle. Sok volna mind­eb­ben a ha­da­ko­zás­ban való tör­té­ne­tek­ről való ob­szer­vá­ció­kat írnom, mert hosszú is vala, és sok tör­té­ne­tek valának. Mivel én hadi ob­szer­vá­ció­kat mos­tan nem ex pro­fesso írom, el­ha­gyom azért. Aki örö­mest látná, te­kint­heti a his­tó­riát, ottan meg­látja a ki­rály vi­téz­sé­gét, szor­gos­sá­gát és ha­dak­ban való fá­rad­ha­tat­lan­sá­gát, kiket ő mind úgy cseleke­szik, va­la­mint más em­be­rek va­lami ked­ves mu­lat­sá­got.

Tanulhat innen mindennemű hivatalú ember, hogy a maga dol­gai­hoz ne nyögve, ne meg­unva nyúl­jon, hanem jó víg kedv­vel és tel­jes app­li­ká­ció­val. Az em­ber­nek ez vi­lá­gon semmi dol­gá­ban, semmi álla­pat­jában nem lehet csen­des­sége, sem az ő lelke más­ban meg nem nyug­hatik, hanem mikor va­lami jó igye­ke­ze­tet tészen fel ma­gá­nak, jó véget vé­szen fel el­mé­jé­ben, aki­ben un­ta­lan fog­la­la­tos és gyö­nyör­kö­dés­sel fáradoz. Így aki vi­téz­sé­get űz, a szű­net­len ope­rá­ció­ban fá­rad­jon és gyö­nyör­köd­jék, az ő vége és célja nem más lévén az jó hír­nél-név­nél, és arra me­nendő mé­di­u­mok ope­rá­ció­já­ban. Így aki egy­házi ember, ne hág­jon ki az ő cir­culusából, az is­teni szol­gá­lat az ő fel­tett célja, ennek pre­tex­tusában ne ke­ver­jen min­den vi­lági dol­got. Így azért a mi ki­rá­lyunk is gyö­nyö­rű­sé­gül vévé min­den hadi fá­rad­sá­gait, nem csuda volt tehát, hogy soha meg nem uná, hanem ha­lála órá­jáig vi­téz­ség­ben fá­ra­do­zik, szin­tén mint régen­ten Archi­medes a maga fi­gu­rái­nak kon­temp­lá­ció­já­ban éle­té­nek utolsó fu­val­lá­sáig marada. Az ilyen ki­rály csi­nál maga alatta va­lói­ból is vi­té­ze­ket, a maga pél­dá­já­val fel­ser­kenti az alu­vó­kat és fel­éb­reszti a szunnya­dó­kat. Az ilyen alatt ne­vel­ked­nek jók és lesz­nek vi­té­zek min­den­nemű és rendű em­be­rek, úgy­mint Ki­ni­zsi Pál, aki mol­nár­ból lett fő had­vi­selő ember, és más sok alacson rendű em­be­rek­ből fő had­na­gya. Má­tyás ki­rály ural­ko­dá­sá­ban azért nem vala szük­ség régi ne­vek­nek és em­lé­ke­ze­tek­nek óhaj­tá­sá­val di­csérni és kévánni cse­le­ke­de­tét, ho­lott az ő or­szá­gá­ban mind Hectorok, mind Aiaxok, mind Ac­hil­le­sek és min­den régi di­cső­sé­gek­nek kö­ve­tői, sőt meg­ha­la­dói talál­kozának.

Nem hagya királynak sokáig ebben a ha­da­ko­zá­sá­ban is a török nyu­go­dal­mat, mert Er­délyt ke­mé­nyen rablá Ali bég. De noha sze­mé­lye sze­rint nem lehete ottan, az ő sze­ren­cséje ugyan el nem hagyá, mert Báthori Ist­ván és Ki­ni­zsi Pál ott meg­har­colának a tö­rök­kel, és vesz­téig verék. Má­sod­szor ismét ugyan Ki­ni­zsi Pál és Dóci Péter más­hun meg­verék a tö­rö­köt Ma­gya­ror­szág­ban. Hor­vát­or­szág­ban har­mad­szor ama nagy em­lé­ke­zetű Vuk deszpot és Bernard Fran­gepán. És nem­csak Ma­gya­ror­szá­got tölté meg di­cső­ség­gel ennek a ki­rály­nak fátumja, hanem va­la­hová mégyen vala a ma­gyar szab­lyája, min­de­nütt di­csé­re­tet és jó hírt-nevet hagya. Szin­tén Nea­polis or­szágra is ada se­gít­sé­get ki­rály az ipá­nak török ellen, odaküldé Ma­gyar Ba­lázst két­ezer ma­gyar­ral, aki Hidrun­tumot a tö­rök­nek ke­zé­ből gyor­san kicsapá. Így azért a ki­rály hada­kozék a két csá­szár ellen egyenlő sze­ren­csé­vel és kész­ség­gel.

Obszerválom a többi között a Bécs meg­szál­lá­sá­ban, hogy a ki­rály fe­let­tébb nagy bá­tor­ság­gal, de még na­gyobb ve­sze­de­lem­mel sze­mé­lye sze­rint for­go­ló­dott a bás­tyák­nak ke­rü­lé­sé­ben és meg­vizs­gá­lá­sá­ban. Az ilyen vak­me­rő­ség hadi fő­ve­zé­rek­ben nem kévá­natos s nem is di­csé­re­tes. Egy pus­ka­pat­ta­nás el­rontja éle­té­vel az egész ha­dá­nak s or­szá­gá­nak sze­ren­csé­jét, azért nem a ki­rá­lyok tiszte az, noha a maga nép­ének bá­to­rí­tá­sára mu­tat­hat ugyan néha több con­fiden­tiát is, hogy­sem va­gyon. Azt írja Plu­tar­chus, hogy egy­szer egy ge­ne­rá­lis, midőn böcsü­le­tes ha­da­ko­zá­sai után ha­za­tért volna, és mikor szá­mot adna a res­pub­lika előtt a maga dol­gai­ról és cse­le­ke­de­tei­rül, egy más ér­tet­le­nebb had­vi­selő gyű­löl­ség­ből el­lene támada szó­val, és mond vala néki: Amint látom, ba­rá­tom, te igen nagy secu­ritással ha­da­koz­tál, ho­lott fegy­ver miatt még köröm­zsölést sem látni raj­tad ennyi időtül fogva. Én penig, mikor ugyan­eb­ben a had­ban valék, nézd, mennyi be­csü­le­tes se­be­ket vet­tem fel ha­zá­mért, s nem kémé­let­tem ma­ga­mat úgy, mint látom, hogy te kémé­letted. Így felele néki a másik: Ba­rá­tom, ér­tet­le­nül szólsz. Az én res­pub­li­kám nem azért kül­dött en­ge­met, hogy én magam har­co­lá­sá­val ma­gam­nak hírt sze­rez­zek az aljos em­be­rek kö­zött, hanem azért, hogy ezzel a had­dal, kit az én kezem és okos­sá­gomra bí­zott, meg­győz­zem és meg­ver­jem az el­len­sé­get, kit én meg is cse­le­ked­tem, amint magad is látod. Min­dennyi idő ha­da­ko­zá­saim­ban is tör­tént egy­szer egy ost­rom­lás­nak ren­de­lé­sén, hogy egy el­len­ség dár­dája mel­let­tem esék és csak meg nem sebesíte, és én csak egye­dül ezt a tör­té­ne­tet min­den cse­le­ke­de­teim kö­zött szé­gyenlek és bánok, a töb­bi­vel mit kér­ked­he­tem. Ebből ta­nul­hat min­den had­vi­selő, fő­kép­pen, aki leg­főbb, hogy a maga sze­mé­lye sze­ren­csél­te­tése nem di­csé­ret, hanem vétek. Ugyan azért nem mon­dom, hogy ne le­gye­nek olyan ok­ká­ziók, akik­ben a fő­ge­ne­rá­lis­ok­nak félre kell tenni azt az res­pek­tust, akit mond­tunk, hanem ma­guk­nak sze­mé­lyek sze­rint elöl kell állani a had­nak bá­to­rí­tá­sára, mely­nél semmi in­kább a ha­da­kat nem bá­to­rítja. Julius Csá­szár, Nagy Sán­dor és egye­bek nem min­den harc­ban elsők vol­tak, hanem csak mikor az ő sze­mé­lyük mu­ta­tása szük­sé­ges volt a har­con, és mikor immár a hely­zet a leg­sú­lyo­sabbra for­dult.

Ebben a hadakozásban a király, noha ilyen nagy gond­jai valának, sem­mit el nem mulata, aki csu­dára méltó, aki or­szá­gá­nak meg­ma­ra­dá­sára való lett volna avagy éke­sí­té­sére. Mert len­gyel ki­rályt, kinek alatta valói az or­szág­ban tol­vaj­sá­gok­kal há­bor­gat­ják vala a föl­det, meg­fe­nye­geté és meg­ijeszté úgy, hogy elég volt néki az. Az tö­rö­kö­ket nagy csa­pá­sok­kal egy­né­hány ízben meg­rontá. Az cse­hek­kel meg­bé­ké­lék az or­szá­gon kívül, belül penig nem szám­lá­lom az épü­le­te­ket széj­jel az or­szág­ban, nem a nagy költ­sé­geit, az sok szám­ta­lan ide­gen em­be­rekre való gond­vi­se­lését, kö­ve­tek­nek be­csü­le­tes tar­tá­sát, mert ezt ha­szon­ta­lan volna ki­csin írás­ban fog­lalni, hanem or­szá­gá­nak secu­ritására né­zendő dol­go­kat konszi­de­rá­lom, úgy­mint tisz­tek­nek ér­de­mes diszt­ri­bú­ció­ját, tör­vé­nyek­nek fun­dá­ció­ját, vá­ro­sok­nak erő­sí­té­sét, nem­ze­té­nek fénye­sülését és az barba­riesnek el­rom­lá­sát, igaz­ság­nak min­de­nütt ad­mi­niszt­rá­ció­ját. Ezek a dol­gok nem min­den ki­rá­lyok­nak adat­nak, és leg­fő­kép­pen azok­nak so­ha­sem, akik a maga or­szá­gát s alatta való nem­ze­tét nem tiszta szív­ből sze­reti és gyö­nyör­kö­dik benne, mint Má­tyás ki­rály.

Ha az mi seculumunk előállana most, vajon mivel tudna a jó admi­nisztrá­ciórul kér­kedni? El­hit­tem, hogy annak pró­ká­tora azt mon­daná: Igenis meg­ér­demli a di­csé­re­tet a mos­tani idő is, mert mind a felül meg­szám­lált dol­gok­ban is szor­gal­ma­to­san for­gatja magát csak az egy tör­vé­nyek sza­bá­sá­val avagy ar­ti­ku­lu­sok for­má­lá­sá­val, akik­ben min­de­nek ta­lál­koz­nak, mind secu­ritás s mind ékes­ség, mind au­to­ri­tás, mind min­den. Ó, hív­sá­gok­nak hív­sága! Tör­vény­sza­bás­sal, ar­ti­ku­lu­sok írá­sá­val meg­töl­teni nem­csak a köny­ve­ket, de majd már bib­li­o­té­ká­kat is, azo­kat osztán meg nem tar­tani, hanem még nevet­kezni róla, ez ám egyik lá­tat­lan ve­szély, aki már régtül fogva rontja or­szá­gun­kat, ez ám a jel, hogy utolsó rom­lá­sunk nem messze va­gyon, ho­lott ma­gunk kon­fun­dál­juk ma­gun­kat a sok tör­vénnyel. Ol­vas­suk meg azt a két lineát, kit Gramon­dus írt, talán szin­tén ilyen álla­patban lévén Francuz­or­szág is: Egyéb­ként nem tar­tom fö­lös­le­ges­nek ki­mon­dani, hogy Fran­cia­or­szág bő­vel­ke­dik az új tör­vé­nyek­ben, ame­lye­ket az or­szág­gyű­lé­sek, ame­lye­ket a ki­rá­lyok hoz­nak, mert tör­vényt hozni rossz gya­kor­lat­tal azon­nali ha­tály­ta­la­ní­tás vé­gett mi más, mint ne­vet­sé­gessé tenni a ki­rály nevet, ame­lyet magán visel? Aki­ket tör­vény­szer­zők­nek tar­tunk, gyak­ran ugyanők a ren­del­ke­zé­sek fel­for­ga­tói, kö­te­teink van­nak csö­mö­rig, és még min­dig na­ponta szen­ve­dünk el új tör­vé­nye­ket. Sok­szor kevés és eny­hébb sze­rek­kel fogod meg­gyó­gyí­tani azt a be­teg­sé­get, ame­lyet bő­sé­gük növel és fokoz. Így, amit a tör­vé­nyek­kel vé­dünk, a tör­vé­nyek által ve­szít­jük el, aki az ételt tömi ma­gába, az fogy az éle­lem­től, mert erőn­ket leg­na­gyobb mér­ték­ben a mér­ték­tar­tás adja. Bi­zony, job­ban gon­dos­kod­nék Fran­ci­a­or­szág­ról kevés tör­vény, amely könnyeb­ben volna meg­tart­ható, mert szé­le­sebb kör­ben volna is­mert. A tör­vény­ára­dat el­bo­rítja a népet, és a ha­tá­lyo­sak meg ha­tály­ta­la­nok bi­zony­ta­la­nok lévén, el­veti mind, úgy­hogy el­mond­ható, nem annyira a ba­jok­tól szen­ved, mint a tör­vé­nyek­től. Csi­nála ugyan Má­tyás ki­rály tör­vé­nye­ket, de nem annyi so­ka­sá­got, hanem ke­ve­set, jót, azo­kat erő­sen maga is meg­tartá, s má­sok­kal is meg­tar­tatá, de most az mi időnk nem az meg­tar­tás­ban, hanem a sok ar­ti­ku­lus­csi­ná­lás­ban fáradoz. A tett ide­jén ta­nács­ko­zás­sal el­ve­szünk, penig amott a török erő­sen ra­bolja az or­szá­got, és nyil­ván tanít, hogy az író­ná­dat kard­dal vág­ják. Más­fe­lől, aki ha­tal­mas, tör­vé­nyün­ket gá­zolja, azaz nem a da­rázs­nak, hanem a nyo­mo­rult légy­nek csi­nál­ják a pókok há­ló­ju­kat. Ne­vet­ség gyű­lé­sünk, csúf­ság pörlé­sünk s ha­szon­ta­lan tör­vé­nyünk.

Haditudományát és militáris disz­cip­lí­ná­ját aki tudni akarja ennek a ki­rály­nak, ol­vassa meg Bonfi­niust. Én itt töb­bet nem mon­dok, hanem csak azt, hogy a ki­rá­lyok­ban sem­mi­némű mes­ter­ség nem oly szük­sé­ges, mint bene imperare, jól pa­ran­csolni, ha ezt a mes­ter­sé­get tudja, min­dent tud. Így a hadi ge­ne­rá­li­sok­ban is ez a mes­ter­ség elege­dendő, ha sem­mit töb­bet nem tud­nak is, aki jól pa­ran­csol, annak jól en­ge­del­mes­ked­nek. A dis­ciplina mili­taris abban áll, tudni, miből áll az, és tudni pa­ran­csolni asze­rint. Régen­ten Iphicra­test kér­dezte egy­va­laki: Ki vagy te, hogy ily nagyra tar­tod ma­ga­dat? Mi­cso­dás rendű? Nagy vi­téz­ség nevű vagy-e? Lovas-e, gya­log-e? Könnyű, nehéz fegy­verű-e? Az lőn fe­le­lete ettül a nagy generá­listul: Egyik sem va­gyok, egyem, ezek közül, hanem a va­gyok, aki mind­ezek­nek tudok pa­ran­csolni.

Másik punktumot itt azt konszide­rá­lom, hogy soha Má­tyás ki­rály oly dol­go­kat vég­ben nem vitt volna, ha ő rend­tar­tást ha­dá­ban nem csi­nált volna és disz­cip­lí­nát. Anél­kül a had nem had, hanem kon­fú­zió. Mi ma­gya­rok bi­zony már azt sem tud­juk, mi­csoda a disz­cip­lína, mi az oka, hogy meg­holt Má­tyás ki­rály, de a vi­tézlő álla­pat­járól más traktá­tusomban ele­get szól­tam, oda re­fe­rá­lom ma­ga­mat.

Továbbá azt írják az krónikák, hogy Má­tyás ki­rály ha­lála előtt csak­nem az egész ázsia-és európa­beli feje­delmektül vala kö­vet­ség nála, kik mind ba­rát­sá­got és bé­kes­sé­get kérének tűle úgy­annyira, hogy ő is mond­hatja vala, amit Luca­nus Pom­peiusról írt vala:

Nincs a világnak tája se­merre, amelyre a Nap süt,
Hol fé­nyes di­a­dal­jel­vé­nyem fenn ne ra­gyogna.

De szintén úgy nem örülhete néki so­káig, mint Nagy Sán­dor, aki­nél az egész vi­lági kö­ve­tek har­mad­nap­pal ha­lála előtt össze­gyűlének. Így van ez vi­lági di­cső­ség, így benne való reménség, mikor az üveg leg­fé­nye­sebb, el­tö­rik. Mind­azon­ál­tal ez a szo­morú gon­do­lat a nagy szívű em­be­re­ket a jó cse­le­ke­det­tül el nem ijeszt­heti, és senki mél­tán éle­té­nek rö­vid­sé­gé­ről nem pa­naszol­kodhatik. Mert noha nem sok, ho­lott azok­ban sokat a gyer­mek­ség, sokat be­teg­ség, sokat az ét­szaka ha­szon­ta­la­nul elvon, mind­azon­ál­tal az a kevés esz­tendő, aki fe­lül­ma­rad, elég­sé­ges sok és szép dol­gok­nak vég­hez­vi­te­lére. Sán­dor kevés esz­ten­dők alatt vi­lági monarchává lett. Julius Csá­szár ki­csin ideig vi­lág­bíró ró­mai­a­kat maga alá hajtá. Atilla kevés esz­ten­deig világ egyik vé­gé­ről a má­si­kig győ­ze­del­me­sen jára, sok nem­ze­te­ket elronta, ma­gá­nak s nem­ze­té­nek Pan­nó­niá­ban ki­rály­sá­got építe, aki mai napig is va­gyon, és noha Sán­dor ennél több dol­go­kat vive vég­hez, mert csak elnyar­galá a föl­det mint egy vil­la­más, amint Luca­nus írja:

Odahagyja övéi zugát, anyaföld­jét
A ma­ce­dón, ki­csi­nyellve az apja igázta Athént is,
Ázsia nem­ze­tein haj­szolja ke­resz­tül a fátum,
Em­beri vér­ben gázol, a kard­ját rázza a népek
Közt, sose lá­tott föld vi­zeit fer­tőz­teti vér­rel,
Per­zsa Euf­rá­teszt, indus vér festi a Gan­geszt,
Föld ke­re­ké­nek vég­zete, vil­lám, vészteli csil­lag
Vá­lo­ga­tás nél­kül pusz­tít tö­me­get, bi­ro­dal­mat.
Fel­ké­szíti a flot­tá­ját le­igázni a Külső
Ten­gert, föl nem tar­tóz­tatja a tűz vagy a hul­lám,
Sem Libyában a puszta, sem Ammon a syrtisi tájon,
El­ment volna nyu­gatra a föld­gömb haj­lata men­tén,
Kör­be­ke­ríti a Pó­lust és be­le­kós­tol a Nílus
For­rá­sába, ha nem támad fel a napja utol­szor.
Mert csak a ter­mé­szet tud gátat vetni az őrült
Úrnak s gyű­lö­le­té­nek, amellyel dúlta a föl­det,
És örö­kös nél­kül sor­sára ma­radt bi­ro­dalma,
Fel­kí­nálva a vá­ro­so­kat meg­sem­mi­sü­lésre.
Ám Ba­bi­lon­já­ban halt meg s a par­tus uralta,

de Atillának fáradsága hasznosabb vala, mert aman­nak az ő győ­ze­del­mei, or­szág­lá­sai holta után mind füst­ben mené­nek, ez ma­ra­dandó és örö­kös ki­rály­sá­got csi­nála ma­gyar­nak, ha mi is úgy konti­nuálnánk, mint a régi jó ma­gya­rok kezd­ték. Tam­burlán ha­da­ko­zása ha­sonló volt Sán­do­ré­hoz, az is mint egy gomba a föld­nek eről­te­té­sé­ből egy éjjel na­gyot nő, más éjjel el­rot­had. Így nem lőn haszna, hogy Baja­zet török csá­szárt ka­lit­ká­ban hor­doz­tatta, mert holta után semmi nem marada több a ren­de­lé­sé­ben a ne­vé­nél, aki az is lá­gyan alhat. Eze­ket azért hozom elő, hogy kénsze­rítsem az em­be­rek el­mé­jét jó cse­le­ke­de­tekre és un­ta­lan arra való app­li­ká­ció­jára, mert lehet jól app­li­kál­nunk éle­tün­ket, hogy ne lé­gyen ha­szon­ta­lan, ha igye­ke­zünk azon. Egyéb­iránt ta­gad­ha­tat­lan ama bölcs Hippoc­rates aforiz­musa: Az élet rövid, a ten­ni­való sok, az al­ka­lom il­lanó.

Ilyen állapatjában azért meghala a vitéz Má­tyás ki­rály, kinek sok csu­dá­lói, kevés kö­ve­tői voltanak, mara­dának. Bíz­vást bol­dog éle­tű­nek mond­hat­juk, kinek ennyi testi és lelki jókat és sze­ren­csé­ket az Isten ada. Ho­lott min­den nem­zet­sége min­den fa­mí­liá­nál ré­gi­ebb vala Corvi­nusoktul, sze­ren­cséje min­den vi­lági akkor­béli ki­rá­lyok­nak sze­ren­csé­jét meg­haladá. Élete sem hosszú, sem rövid. Nem rövid, mert ennyi dol­got vive vég­hez, két csá­szárt, két ki­rályt meg­zabo­lázhata, ve­len­cei res­pub­li­kát adóz­tatta, és ez egész vi­lá­got jó hí­ré­vel-ne­vé­vel bétölté. Nem hosszú, mert ő sok be­teg­sé­get nem láta, aki együtt a vén­ség­gel, amint mond­ják, féld az öreg­sé­get, mert nem jön egye­dül, az if­jak­nak contemp­tusából nem juta, amint a vén­em­be­rek szok­tak testi és lelki erőt­len­sé­gük miatt if­jak­nak csak una­lo­mul lenni. El­hagyja a di­cső­ség a meg­roggyant em­bert, az idő le­futva a kört végül vissza­tér a gyer­mek­korba, ezért gya­kori a ra­gyogó fér­fiak ha­nyat­lása. És nem látá sze­ren­csé­nek vál­to­zá­sát go­no­szabbra, mint min­den lát, aki so­káig él. Min­den sze­ren­csét­len­sé­ge­ket a fátum az ő éle­té­ben meg­tarta és gátola, hogy annál na­gyobb ve­sze­de­lem­mel or­szá­gunkra ereszt­hesse holta után, amint meg is lőn. S bi­zony csak­nem errül a ki­rályrul mond­hat­nánk: Vagy ne szü­let­tél, vagy örökké éltél volna.

Egy német historikus azt írja, hogy az ő ha­lá­lá­nak oka a harag volt, ho­lott va­lami rossz fü­gé­kért úgy meg­hara­guvék, hogy meg­hala belé. Hi­tet­len eb, ugatsz a meg­holt orosz­lánra, de nem ár­tasz néki. Hal­lani lát­ta­tom az ő ár­nyé­kát így be­szélve: Engem nem sért­het, mint az is­te­ne­ket sem azok, akik az ol­tárt le­rom­bol­ják. Ugass és ugas­sa­nak töb­ben is veled, mi­ként is­mer­het­nék más­ként, hogy ebek vagy­tok? A jó nem sérül a go­nosz sza­vak­tól. Azt írja Bonfi­nius, hogy való, hogy a fü­gé­kért meg­hara­gudt, de már akkor beteg volt, és nem az az ok fek­tette le. Meg kell bi­zony ha­ra­gudni em­ber­nek, aki­nek ér­zéken­sége va­gyon. Kinek ha­ragja nincs, más em­ber­sége nincs, a harag, az sze­re­lem em­ber­ben szo­kott lenni, vagy isten, vagy kő­da­rab, aki­ben nincs. De min­den ha­lál­nak okát ta­lál­ják az em­be­rek, és az Is­ten­nek el­szánt aka­rat­ját hi­ú­sá­go­san ma­gya­ráz­zák. Min­den test széna, és di­cső­sége mint a mező vi­rága. Így ren­delte az Isten, hogy így nagy adó­val adóz­zunk a ter­mé­szet­nek. Nehéz passzus, de ha ugyan jól ért­jük, az okos­ság­gal és az szük­ség­nek el­ke­rül­he­tet­len­sé­gé­vel úgyan meg­gon­dol­hat­juk, hogy ne­héz­ség nél­kül me­gyünk által rajta. A halál az utolsó gyöt­re­lem, fér­fi­ak­nak nem fé­lel­me­tes.

Ennek a királynak jóval is elébb a szava el­fogya ha­lá­lá­nál, avagy hogy maga szólni nem akara. Hi­hető, nagy ké­szü­let­tel volt ez a nagy lélek az Isten elében. Egy pil­la­nat alatt el­ké­szül a bol­dog vagy bol­dog­ta­lan örök­ké­va­ló­ság, ami­lyet ki-ki elő­ké­szí­tett ma­gá­nak. De az ő szá­já­ból soha az Isten neve el nem fogya. Ha mit ítél­het ember az örök­ség­ről, nem ok nél­kül mond­hat­juk, hogy Isten ma­gá­hoz vette lel­két, ho­lott az ő baj­nokja volt a föl­dön. Soha nem is vont volna kar­dot ke­resz­tyén ellen, ha az ok­ve­tet­len szük­ség nem kénsze­rítette volna.

Egynéhány nappal azután megége Bécs vá­rosa, mint Tur­nus ve­sze­delme után Ardea. Talán ennek a ki­rály­nak nagy gé­ni­u­sza nem szeny­vedhette az ő ha­lá­lát va­lami bosszú nél­kül, avagy onnan kezdte el az or­szág több ve­sze­del­mét, mintha immár nem kel­le­né­nek többé ezek, el­hal­ván Má­tyás ki­rály. Így cse­le­ke­dett Carolus Quin­tus gé­ni­u­sza is. Mihánt a csá­szár kiszálla a ha­jó­ból, aki őtet hozta az ten­ge­ren által utol­szor az ura­lom le­té­tele után, azt írja Famianus Strada, hogy mind­járt nagy szél­vész támada és elburítá a hajót, mint amely többé nem hor­doz csá­szárt. Avagy talán mint Hercu­lessel égett meg Oete, úgy ezzel a ki­rállyal Bécs a leg­utolsó mű.

Ilyen vala azért a mi királyunk, mely­nek em­lé­ke­zete örök­ké­tig lészen a ma­gya­rok­nál és kéván­sága. Ennek a vitéz hol­lója sas­ke­se­lyű­ket ker­ge­tett, és azok­nál ma­ga­sab­ban járt vi­téz­ség­gel, se­rény­ség­gel, un­ta­lan szor­gal­ma­tos fá­rad­ság­gal. Őtet senki meg nem győzte, az ő ud­vara Mars os­ko­lája volt, az ő te­kin­tete orosz­lánt ha­son­lí­tott, az ő ál­lan­dó­sága és ha­di­tu­do­má­nya min­dent meg­ha­la­dott. Az ő jó­sá­gá­ért a föld jól ter­mett, az Isten reánk ke­gyel­me­sen né­zett, és az egész or­szág-világ előtt tün­döklő volt. Azért ennek mond­hatni job­ban, hogy­sem Penelo­pénak ama Homerus ver­seit:

Úrnőm, ember nincs, aki téged szé­les e föl­dön
meg­szól­hat, hisz a híred a tágterü égig is elhat,
mint va­la­mely is­ten­félő, jóhírü ki­rá­lyé,
tör­vényt védve ki kor­má­nyozza erős bi­ro­dal­mát,
nagy népét: s neki ott ad bőven a bar­na­rögű föld
búzát és árpát, ros­kad­nak a fák a gyü­mölcs­től,
ellik idő­ben a nyáj, halat ad bő­ség­gel a ten­ger,
jó ve­ze­tése alatt, és népe vi­rág­zik erő­ben.

Az királyok állapatja olyan, hogy nem az ő ott­hon­béli és privata ope­rá­ció­juk­ból tesz­nek íté­le­tet az em­be­rek az ő jó­szá­gok­ról, hanem az or­szág­nak bol­dog­sá­gá­ból, az alatta való secu­ritásából, népe vi­téz­sé­gé­ből, kö­zön­sé­ges bő­ség­ből. Vi­szont ahol ezek­ben fo­gyat­ko­zás lát­ta­tik, a ki­rá­lyok vét­ké­nek tu­laj­do­nít­ta­tik. Mint az nem­csak sze­ren­csére esett tehát ki a Homerus szá­já­ból ama vers:

Hogyha az úr eszelős, bűnhődik a népe.

Mert viszont minnyájuknak szunnyadt­sá­gát az fe­je­de­lem ébréken­ségének kell őrzeni, minnyá­jok nyu­go­dal­mát az ő fá­rad­sá­gá­nak. Azért az egyptiu­sok a sceptrum­nak a te­te­jén és a he­gyén egy sze­met csi­nál­tak, hogy tud­nia illik avval mu­tas­sák, minémű vi­gyá­zás­ban kell lenni a ki­rály­nak. Le­he­tet­len, hogy a szem a sceptrum­nak he­gyén el­alud­jék. Így le­he­tet­len, így le­he­tet­len, hogy ha a ki­rá­lyok szeme alu­szik, az or­szá­gok kárt ne vall­ja­nak. A több ap­ró­lék vét­kek fe­je­del­mek­ben nem oly ob­szer­vá­ci­óra valók, ho­lott ha ki­rá­lyok is, de em­be­rek, de a gon­dat­lan­ság szin­tén gya­lá­zat­tal el­fecs­kendi azt a mél­tó­sá­gos tró­nust, aki­ben Isten őket csak arra a végre tette, hogy secu­ritást sze­rez­ze­nek alat­tok való­joknak. Má­tyás ki­rály is em­beri gyarló­ságbul nem szin­tén vétet­tetik ki, néha ba­rát­ság, néha mé­lyebb okok rá­vet­ték a vígan la­kásra, néha, de rit­kán, a ré­szeg­ségre is, a sze­re­lem is csi­nált ugyan jelt éle­té­ben, de ki­rá­lyok­ban kevés avagy semmi vétek az. Gramon­dus szen­ten­ciá­já­ból, ahol IV. Hen­rik fran­cia ki­rály­ról szól: Csak Venus ütött rá bé­lye­get, ami ki­rá­lyok­nál már csak azért is cse­kély hiba, mert ez a vétek rit­kán sújtja a népet, nem­igen képes ke­gyet­len­ségre, aki sze­ret. Nem tud­nék egy ki­rályt is talán ne­vezni (a szen­tekrül nem szó­lok), vi­téz­ség­gel híres volt, ki ebben nem bot­lott volna meg. Dávid, Sa­la­mon, Sán­dor, Julius Csá­szár, Henricus Ne­gye­dik, ez Nagy, és az mi Má­tyás ki­rá­lyunk pa­lás­tol­hat­ták gyar­ló­sá­gu­kat. Egyébbül én a mi ki­rá­lyunk­ban alig ta­lál­nék vét­ket. Ha­ra­gos volt, de ke­gyel­mes is, hamar ott érte a ke­gye­lem a ha­ra­got, noha nehéz kö­nyö­rü­le­tes­nek és bölcs­nek lenni, ugyan mind­azon­ál­tal benne mind a kettő volt. Az ő sze­ren­cséje min­de­nütt nagy volt, mert a szor­gal­ma­tos­sága vég­he­tet­len, mert fá­rad­sága un­ta­lan, mert bá­tor­sága győz­he­tet­len, mert vi­gyá­zása meg­csal­ha­tat­lan. Nem csuda azért, a sze­ren­cse hogy pó­rá­zon járt, és azt cse­le­kedte véle, amit akart.

Nem lennél isten, Fortúna, ha ész ele­gendő
Volna, de fel mi emel­tünk is­ten­nő­nek az égbe.

Ilyen állapattal volt a mi ki­rá­lyunk, ilyen di­cső­ség­ben meg is holt, azért az ő neve fog örökké lenni be­csü­let­tel és tisz­tes­ség­gel. Az mint Karna­rutics az ő hor­vát po­é­má­já­ban igen gyö­nyö­rű­sé­ge­sen írja:

gdo s poštenjem spravan na ov svit umira,
vièni mu glas slavan do nebes dopira;
a gdo žitak svrši pošteni sramotom,
vas mu se glas skrši, nî spomenut potom.

Ismég azután egy kevéssé:

taè da već ne umru nigdar nan imena,
doèin god rike vru i teku vrimena
.

Jegyzetek, élet­rajz

1655–1656-ban készült. A tör­té­neti ada­tok te­kin­te­té­ben Anto­nio Bonfini latin és Heltai Gás­pár ma­gyar nyelvű el­be­szé­lé­sére épül. Bő­veb­ben lásd Klaniczay Tibor: Zrí­nyi Mik­lós. 2., átdolg. kiad. Bp., 1964. 551–596. l.

Győzelmes sasok – A sas Zsig­mond óta a német–római csá­szár­ság cí­mer­ma­dara.

főnix – a mitológia cso­dás ma­dara, mely öt­száz éven­ként el­égeti magát, majd új­já­é­led.

Corvinusokról – Corvinus volt a római Valerius nem­zet­ség mel­lék­neve. A hu­ma­nista fel­té­te­le­zés sze­rint ez a csa­lád volt a Hu­nya­diak őse. Heltai Gás­pár ezt he­ve­sen cá­folta.

Nagy Sándor ugyan bánta – Nagy Sán­dor azért ke­reste föl az egyip­tomi Ju­pi­ter-temp­lo­mot, hogy meg­tudja, Ju­pi­ter volt-e az apja.

Hunyadi Mátyásnak Hunyadi Mátyás volt – értsd: (elég az, hogy) ő ő volt, azaz, ő Hu­nyadi Má­tyás volt.

inculpata tutela – jogos ön­vé­de­lem.

Cillei gróf levelének, kit desz­potnak írt – A deszpot Bran­kovics György (?–1456) 1427-től szerb des­pota; meg­kí­sé­relte a tö­rö­kök­kel való együtt­mű­kö­dést, de or­szá­gá­nak nagy ré­szét el­fog­lal­ták; több­nyire Ma­gya­ror­szá­gon élt, és szem­ben állt a ke­mény tö­rök­el­le­nes po­li­ti­kát foly­tató Hu­nyadi Já­nos­sal.

a közép ottomanus rendben – az ot­to­mán had­rend kö­ze­pén.

Lászlónak s az anyjának fe­lel­tél – Hu­nyadi László anyja Szilá­gyi Er­zsé­bet (?–1483).

mostani János királyt – IV. Já­nost.

dux Bragantiae – Braganza her­cege.

Mantuai hadnak – Mantova (né­me­tül Mantua) észak-itá­liai tar­to­mány; utolsó her­cege a gyer­mek­te­len Vincenzo II. Gonzaga (?–1627) volt, aki Carolo Gonzagát tette meg örö­kö­séül. A csá­szári csa­pa­tok 1630-ban fog­lal­ták el; a csá­szár akkor II. Fer­di­nánd (1619–1637) volt.

Mátyás királynak is választását elébb vi­gad­ták meg – Má­tyás meg­vá­lasz­tá­sát a ki­rály­vá­lasztó or­szág­gyű­lésre ti­zen­öt­ezer fegy­ve­res­sel fel­vo­nuló Szilá­gyi Mi­hály erő­sza­kolta ki.

in manu forti – erős kézzel.

Nézd meg Saul királyt – Az Úr Saul ki­rály­sá­gát en­ge­det­len­sége miatt Dá­vidra ru­házta át.

Pogyebrád cseh királynak a szí­vét – V. László ha­lála után a Prá­gá­ban őr­zött Má­tyás Podjebrád György ke­zébe ke­rült, ahon­nan meg­vá­lasz­tása után vált­ság­díj és Podjebrád le­á­nyá­nak, Ka­ta­lin­nak az el­jegy­zése árán sza­ba­dult.

Ecclesiastes – a bib­liai Pré­di­ká­tor köny­vé­nek írója.

mint Hercules, Jupiter fia – A görög–római mi­to­ló­gia sze­rint az új­szü­lött Her­ku­lest gyű­lölő Juno is­tennő két kí­gyót kül­dött a meg­ölé­sére, me­lye­ket az meg­foj­tott.

áruló szolgáidat – Mátyás meg­vá­lasz­tása után hu­szonöt du­nán­túli főúr Garai László ve­ze­té­sé­vel a trón­kö­ve­telő III. Fri­gyes mellé sze­gő­dött.

Nagy Simon – Nagy Simon 1459. áp­ri­lis 7-én Kör­mend­nél ve­re­sé­get szen­ve­dett Fri­gyes­től, de már 12-én győ­zött.

szabadon – fegyelmezetlenül.

fél a maga prédájátul – A ko­ro­nát Al­bert ki­rály öz­ve­gyen ma­radt fe­le­sége, Er­zsé­bet, 1440-ben Bécsbe csem­pészte, hogy akkor szü­le­tett fia, V. László szá­mára biz­to­sítsa azt a trónra meg­vá­lasz­tott I. Ulász­ló­val szem­ben; a ko­rona így ez idő­ben III. Fri­gyes ke­zé­ben volt, aki azt csak 1463-ban adta vissza.

Aeneas a Cerberusnak – Ae­neas le­szállt az al­vi­lágba, ahol a Cer­be­rus szét akarta tépni, de kí­sé­rője, a Sybilla, má­ko­nyos sü­te­ményt ve­tett elé, amely­től el­aludt.

Rozgonyi Sebestyén a cse­he­ket – A felső-ma­gyar­or­szági had­já­rat 1458 áp­ri­li­sá­ban Roz­gonyi Se­bes­tyén ve­ze­té­sé­vel in­dult meg, a ki­rály 146l jú­li­u­sá­ban vette át az irá­nyí­tást né­hány napra. A hosszan el­hú­zódó csa­tá­ro­zá­sok­nak azzal ve­tett véget, hogy Giskrát a szol­gá­la­tába fo­gadta.

rámene Jajcára – Jajca (Jajce) bosz­niai város 1463-ban török kézre ke­rült, de Má­tyás azon­nal vissza­vette; 1464-ben II. Mehmed szul­tán meg­pró­bál­ko­zott új­bóli meg­szer­zé­sé­vel, de a kö­ze­ledő ki­rá­lyi sereg ál­hí­rére el­vo­nult.

nagy vétek volt Szilágyi Mihályt meg­fo­gat­nod – 1458 jú­li­u­sá­ban Szilá­gyi Mi­hály, Ujlaki Mik­lós és Garai László szö­vet­sé­get kö­tött Má­tyás ellen; ok­tó­ber­ben Má­tyás le­fo­gatta Szilá­gyit és 1459 jú­ni­u­sáig bör­tön­ben tar­totta, majd ősszel ki­egyez­tek; Szilá­gyi ez­után le­vo­nult a dél­vi­dékre. Az egy­korú pletyka sze­rint Szilá­gyit a sza­ká­csa sza­ba­dí­totta ki a töm­löc­ből.

Zvornik alól… fusson – Zvor­nik bosz­niai város, Má­tyás 1464 no­vem­be­ré­ben pró­bál­ko­zott el­fog­la­lá­sá­val, de a kö­ze­ledő török hadak hí­rére vissza­vo­nult.

Svehlából Iskra lehetett volna – Giskra ne­vé­nek egyik vál­to­zata, a szláv nyel­vek­ben „szikra".

Erdély és Moldva felütik magu­kat – Az er­dé­lyi lá­za­dás 1467 au­gusz­tu­sá­nak kö­ze­pén tört ki, Má­tyás szep­tem­ber ele­jére el­foj­totta; a ve­ze­tők ke­gyel­met kap­tak, né­hány ala­cso­nyabb rangú rész­ve­vőt a ki­rály ki­vé­gez­te­tett, il­letve szám­űzött. A mold­vai had­já­rat (az er­dé­lyi lá­za­dás tá­mo­ga­tá­sá­nak meg­tor­lá­sára) 1467 no­vem­be­ré­ben in­dult, az üt­kö­zetre de­cem­ber 15-én Moldva­bányánál (Moldoua Nouă) ke­rült sor; a ma­gyar sereg ve­re­sé­get szen­ve­dett, a ki­rály meg­se­be­sült.

torkon verve – kényszerítve, ki­csi­karva.

Cseh királyra s országára támada – A cseh ki­rály Podjebrád György; a cseh há­ború 1468-tól 1478-ig tar­tott, miu­tán II. Pál pápa (1464–1471) ke­resz­tes had­já­ra­tot hir­de­tett a cseh hu­szi­ták ellen; Má­tyás III. Fri­gyes ké­ré­sére vo­nult hadba (ki azon­ban nem­so­kára ki­vonta magát), és el­fog­lalta Mor­va­or­szá­got, majd Szi­lé­ziát és Lausitzot. A ka­to­li­kus cse­hek 1469-ben ki­rállyá vá­lasz­tot­ták, a hu­szi­ták vi­szont 1471-ben II. Ulász­lót ko­ro­náz­ták meg, aki ké­sőbb Ma­gya­ror­szá­got is el­nyerte.

Religio volt pretextus alatt. – Értsd: a cégér alá a val­lás volt oda­írva, a val­lás volt az ürügy.

a maga fia – az Isten fia.

Nem vala László királynak oka – I. Ulászló. 1444 nya­rán a ma­gyar kor­mány tíz évre békét kö­tött a tö­rök­kel, Giuliano Cesa­rini pápai követ rá­be­szé­lé­sére azon­ban mégis tá­ma­dást in­dí­tott, amely no­vem­ber 10-én Vár­ná­nál ka­taszt­ro­fá­lis ve­re­ség­gel vég­ző­dött, mind a ki­rály, mind a követ meg­halt.

a királyra… akinek ő veje volt – Má­tyás első fe­le­sége Podjebrád György le­á­nya, Ka­ta­lin (1449–1464) volt, aki gyer­mek­ágyi láz­ban hunyt el.

Sabácot megépíté – Szabács (Šabac) szer­biai város; a török csa­pa­tok 1471 au­gusz­tu­sá­ban be­tör­tek Hor­vát­or­szágba és Szla­vó­ni­ába, majd ha­za­té­rő­ben a Száva part­ján a ma­gyar­or­szági be­tö­ré­se­ket meg­könnyí­tendő fel­épí­tet­ték Szabács várát. Má­tyás 1476. feb­ruár 15-én fog­lalta el. Erről a to­váb­bi­ak­nak még lesz szó.

az esztergomi érsek… elpártol­kodék – Vitéz János (?–1472) 1465-től esz­ter­gomi érsek, Má­tyás ro­kona, ne­ve­lője és egyik leg­hí­vebb tá­mo­ga­tója 1471 ele­jén a ki­rály el­leni össze­es­kü­vés élére állt.

Királyt választának maguknak – Az össze­es­kü­vők meg­hív­ták a trónra Káz­mér len­gyel her­ce­get, aki 1471 ok­tó­be­ré­ben be­nyo­mult az or­szágba, és el­fog­lalta Nyitrát (nem Tren­csént), de de­cem­ber végén ha­za­ment, a vá­rosba be­szo­rult em­be­rei meg­ad­ták ma­gu­kat.

magának – a papságnak.

fundamentumját a maga kon­dí­ció­já­nak tartja – értsd: a maga po­zí­ci­ója leg­fon­to­sabb pil­lé­ré­nek.

éjtszakai királyt – sintért.

Az érseket szép szóval magához egyesíté – Vitéz János de­cem­ber fo­lya­mán ki­bé­kült Má­tyás­sal; a kö­vet­kező már­cius­ban Má­tyás el­fo­gatta, egy hónap múlva sza­ba­don en­gedte, de Esz­ter­gom­ban házi őri­zet­ben tar­totta; az érsek au­gusz­tus 8-án meg­halt.

favor populi – népkegy.

Braszlót megszállák – Braszló – Bor­oszló (Wrocław) 1468 óta volt Má­tyás kezén; 1474 ok­tó­be­ré­ben nyolc­van­ezer fős cseh–len­gyel sereg zárta körül a vá­rosba tíz­ezer em­ber­rel be­szo­rult ki­rályt, aki Szapo­lyai Ist­vánt és Ki­ni­zsi Pált az el­len­ség há­tába, va­la­mint Len­gyel­or­szág dú­lá­sára küldte. A por­tyá­zók el­vág­ták az után­pót­lási vo­na­lat, a tá­ma­dók vég­szük­ségre ju­tot­tak, és no­vem­ber­ben fegy­ver­szü­netre kény­sze­rül­tek.

vallja – értelme bizonyta­lan, talán a 'bír, el­nyer' je­len­tésű „vall" igé­ből.

Scipio… indítá hadát Kartágó ellen – Kartágó (Kárthágó) a punok haj­dani fő­vá­rosa a mai Tu­nisz mel­lett. A ró­ma­iak Kr. e. 204-ben ost­rom alá vet­ték, mire az Itá­liát pusz­tító Han­ni­bál kény­te­len volt ha­za­térni.

Így cselekedett László király is – I. László 1094-ben járt Krak­kó­ban; ezt Zrí­nyi a Szent László-be­szédben is em­líti.

Mátyás király megvendéglé a több ki­rá­lyo­kat – A fegy­ver­szü­neti tár­gya­lá­sok 1474. no­vem­ber kö­ze­pé­től de­cem­ber 8-ig tar­tot­tak, ez­alatt Má­tyás ven­dé­gül látta a ki­éhe­zett el­len­fe­let.

Sabácot közép télen szállá meg a ki­rály – lásd a 379. lap jegy­ze­tét.

ne járjon úgy, mint… régen tró­ja­iak a fa­ló­val – Ho­mé­rosz (Ili­ász) el­be­szé­lése sze­rint a Tró­ját tíz évig ered­mény­te­le­nül ost­romló gö­rö­gök egy fa­lo­vat ál­lí­tot­tak a város elé, amely­ben har­co­so­kat rej­tet­tek el, majd el­vo­nu­lást szín­lel­tek; a tró­ja­iak be­von­tat­ták a szer­ke­ze­tet a vá­rosba, a ka­to­nák éjjel ki­szök­tek, és meg­nyi­tot­ták a kaput a vissza­térő tá­ma­dók előtt.

Beatrixet hozatá el magának – Be­at­rix 1476-ban ér­ke­zett Ma­gya­ror­szágra, az es­kü­vőt de­cem­ber­ben tar­tot­ták. Ali szendrői bég ez év de­cem­be­ré­ben több ki­sebb erő­dít­ményt el­fog­lalt Szendrő körül az Al-Duna men­tén, Er­délybe is be­tört.

Nozze e magistrato… – Há­zas­sá­got és hi­va­talt az ég ren­del.

Regedéig rabolván az országot – Regede a stá­jer­or­szági Rad­kersburg ma­gyar neve.

nem evezhetik eve­ző­vel – nem evez­he­tik egy eve­ző­vel.

Az mi hitünknek buzgó szeretete az Isten. – Hi­tünk sze­rint az Isten buzgó sze­re­tete.

melancholica inclinatióból – bús­ko­mor­ságra való haj­lam­ból.

mint Hannibál Capuában, Nagy Sán­dor Ba­bi­ló­niá­ban – Han­ni­bál se­rege a Kr. e. 216. esz­tendő telét töl­tötte pi­he­nés­sel Capuában, Nagy Sán­dor pedig Ba­bi­lon­ban pi­hente ki a hó­dító had­já­rat fá­ra­dal­mait.

Rámene azért a király Auszt­ri­ára – Má­tyás a had­üze­ne­tet 1477. jú­nius 12-én küldte meg, au­gusz­tus kö­ze­pén kö­rül­zárta Bé­cset; a bé­ke­szer­ző­dést de­cem­ber­ben írták alá, ez a csá­szárt száz­ezer fo­rint jó­vá­té­tel fi­ze­té­sére kö­te­lezte; a ko­rona vissza­szol­gál­ta­tá­sá­ról nem volt szó, hi­szen az már 1463-ban vissza­ke­rült.

sem a pápa – A pápa IV. Sixtus (1471–1484). A pápai se­gély meg­ta­ga­dá­sá­nak be­val­lott oka a szom­szé­dos ke­resz­tény fe­je­de­lem ellen vi­selt há­ború volt.

két csapással megnyomorítá őket a török – A tö­rö­kök 1476–1478-ban ro­ha­moz­ták Ve­lence te­rü­le­tét; az Isonzó vo­na­lán falat emel­tek el­le­nük, de hiába, egé­szen a laguná­kig és Ve­ro­náig el­ju­tot­tak, a kör­nyé­ket fel­éget­ték, húsz­ezer em­bert el­hur­col­tak. 1479 ja­nu­ár­já­ban meg­kö­töt­ték a békét, amely­nek ér­tel­mé­ben Ve­lence fel­ha­gyott a ma­gyar ha­di­vál­lal­ko­zá­sok tá­mo­ga­tá­sá­val.

Ciprus odavan, Candia halódik – Cip­rus 1571-ben esett el; Candia (Kréta olasz neve) 1645 és 1669 kö­zött ré­szen­ként ke­rült török ura­lom alá.

maurusoktól – móroktól; az ara­bok 711-ben fog­lal­ták el az Ibé­riai-fél­szi­ge­tet, és csak a 13. szá­zad­ban si­ke­rült őket fo­ko­za­to­san ki­szo­rí­tani, Gra­nada azon­ban 1492-ig az ural­muk alatt állt. V. Kár­oly 1545-ben el­fog­lalta Tu­niszt, de az 1575-ben ismét arab ura­lom alá ke­rült.

Mátyás… szövetséget szerze – Az 1468 óta tartó cseh há­bo­rút az 1478 szep­tem­be­ré­ben kö­tött béke zárta le, mely­nek alá­írá­sára 1479. jú­nius 21-én Olmütz­ben (Olomouc) ke­rült sor.

a török császár… megraboltatá és dúlatá – 1479 au­gusz­tu­sá­ban a tö­rö­kök vé­gig­por­tyáz­ták Zala és Vas me­gyét.

Hercules… a sokfejű hidrá­val meg nem har­cola – Her­ku­les ti­zen­két hős­tette kö­zött a má­so­dik a lernai vízikígyó meg­ölése volt.

Verboszt Boszniába megvévék – Verbosz (Vrhbosna) a mai Sza­ra­jevó he­lyén volt kö­zép­kori vár; a bosz­niai be­tö­rés 1480 no­vem­ber–de­cem­be­ré­ben zaj­lott.

a császár Győr felé küldé hadait – Fri­gyes csá­szár csa­pa­tai 148l ja­nu­ár­já­ban Győ­rig nyo­mul­tak be az or­szágba.

a király megszállá Hainburgot – A Duna menti Hain­burgot Má­tyás ki­lenc­havi ost­rom után 1482. szep­tem­ber 30-án fog­lalta el.

Végre Bécset… elvoná tűle – Bécs be­vé­tele 1485. jú­nius 1.

ex professo – hivatásszerűen.

Archimedes a maga figurái­nak – A ha­gyo­mány sze­rint Archi­médészt geo­met­riai ábrák fölé ha­jolva ta­lálta az éle­tére törő római ka­tona, kinek csak ennyit mon­dott: „Ne za­vard kö­rei­met!".

Erdélyt keményen rablá Ali bég – 1479 ok­tó­be­ré­ben egy har­minc–negy­ven­ezres török sereg tört Er­délyre Haszán-oglu Isza (nem Ali) bég ve­ze­té­sé­vel; Báthori Ist­ván és Ki­ni­zsi Pál ok­tó­ber 13-án a vi­lágra szóló ke­nyér­me­zei üt­kö­zet­ben tönk­re­verte a tá­ma­dó­kat. A másik csata 1482. szep­tem­ber 9-én a Torontál me­gyei Be­csé­nél folyt le. Hor­vát­or­szág­ban 1480 jú­li­u­sá­ban Daud bosz­niai basa pusz­tí­tott.

Hidruntumot – Otranto város Dél-Itá­liá­ban (Puglia), az Adria part­ján; a török 1480 au­gusz­tu­sá­ban fog­lalta el, a Ma­gyar Ba­lázs ve­zette ma­gyar csa­pa­tok­kal tá­mo­ga­tott ola­szok 1481 szep­tem­be­ré­ben vissza­sze­rez­ték.

hogy, megholt – értsd: azóta, hogy meg­holt.

Tamburlán hadakozása – Tamer­lán 1402-ben le­győzte és fog­ságba ej­tette I. Baja­zid török csá­szárt, akit ál­lí­tó­lag ket­rec­ben hur­colt ma­gá­val.

meghala a vitéz Mátyás ki­rály – Má­tyás Bécs­ben halt meg 1490. áp­ri­lis 6-án.

Ardea – a rutulok városa Itá­liá­ban.

Oete – Oeta (Oité) thesszá­liai hegy­ség, ame­lyen Her­ku­les meg­égette magát.

a vitéz hollója – A holló a Hu­nya­diak cí­mer­ma­dara, a sas a csá­száré (lásd fön­tebb).

Úrnőm, ember nincs… – Homé­rosz: Odüsszeia, XIX. 108–114. (Deve­cseri Gábor for­dí­tása.)

királyok szeme – minden bi­zonnyal Hórusz egyip­tomi nap­is­ten min­dent látó sze­mé­ről van szó.

a szerelem is csinált ugyan jelt éle­té­ben – Má­tyás há­zas­sá­gon kívül szü­le­tett fiá­nak, Cor­vin Já­nos­nak az anyja Edelpeck Bor­bála, bor­osz­lói pol­gár­lány volt.

Dávid, Salamon, Sándor… – Dávid Bathseba fér­jét ké­sza­karva ha­lálba küldte, majd fe­le­sé­gül vette az asszonyt. Sa­la­mon­nak több fe­le­sége, Nagy Sán­dor­nak szá­mos sze­re­tője volt, fe­le­sége Roxane. Julius Ca­e­sar és Kle­o­pátra kap­cso­lata köz­is­mert. IV. Hen­rik sze­re­tői közül a leg­hí­re­sebb Gabrielle d'Estrées, aki­től a Vendôme her­cegi di­nasz­tia ered.

gdo s poštenjem… – M. Rat­kovic mo­dern át­írása. Ma­gya­rul: Aki kész be­csü­let­tel meg­halni, dicső neve örök, és az ege­kig hatol, de aki árván, szé­gyen­nel pusz­tul el, neve meg­sem­mi­sül, sen­ki­től sem em­lít­tetve többé. Aki pedig úgy múlik ki, a neve fenn­ma­rad, míg a fo­lyók ki nem apad­nak és a dal el nem enyé­szik.


Zrínyi Miklós összes művei

(2003)

Megjelent a MAGYAR REMEKÍRÓK Új Fo­lyam so­ro­za­tá­ban.

Kiadja a Kortárs Könyvkiadó.

www.kortarskiado.hu


Oldal tetejére