Bácsi István

Mormota bukása

1

Mormota Amadeus híresen rossz alvó volt. Még a fel­me­női kö­zött sem akadt olyan, aki hozzá ha­sonló mér­tékű ál­mat­lan­ság­ban szen­ve­dett volna, leg­fel­jebb csak egy.

Ezen az éjszakán azonban aludt, mint a tej. Szo­kat­lan volt ez rend­kí­vüli módon, hi­szen több­nyire tel­je­sen ébe­ren fe­küdt az éj­szaka csend­jé­ben, fe­le­sége egyen­le­tes szu­szo­gá­sát vagy apró, vé­kony hor­kan­tá­sait hall­gatva, vagy ha be­csukta is a sze­mét, csak pi­hen­tette, s köz­ben tel­je­sen éber tu­dat­tal gon­dol­ko­dott a világ dol­gain vagy az éle­tén. Aludt tehát órák óta, mé­lyen és éde­sen, ami csak rit­kán ada­tott meg neki, ám az éj­szaka egy pont­ján, még a ka­ka­sok éb­re­dése előtt, vagy a körül, fel­éb­redt. Ami­lyen vá­rat­lan és szo­kat­lan volt nála a fo­lya­ma­tos, több­órás alvás, most ez a hir­te­len éb­re­dés, szeme ilyen kér­lel­he­tet­len ki­pat­ta­nása az éb­ren­lét sötét éj­sza­kai va­ló­sá­gába is épp­oly vá­rat­lan volt. Fe­küdt a bal ol­da­lán, arc­cal az ágy széle felé, és sze­mét az éj­je­li­szek­ré­nyen álló, hal­kan ke­tyegő éb­resz­tő­órára, a Szamuráj­keltetőre sze­gezte, eről­tette az egy pil­la­nat­tal ko­ráb­ban még zárt és alvó sze­mét, tel­jes éber­ség­gel, de mégis ho­má­lyo­san látva a zöl­den fosz­fo­resz­káló mu­ta­tó­kat, vaksi sze­mé­vel nem tudta pon­to­san ki­venni, hogy a nagy­mu­tató a hár­mas alatt vagy fö­lött van-e, így meg­pró­bálta ki­ta­lálni, hogy most fél három vagy fél négy múlt hét perc­cel, mert a kis­mu­ta­tót, ami a neve el­le­nére na­gyobb volt, mint a nagy, azt pon­to­san látta. Még van ideje, két és fél vagy leg­alább más­fél órája addig a per­cig, ami­kor majd fel kell kel­nie, hogy vé­cére men­jen, a für­dő­szo­bá­ban ké­szü­lőd­jön, meg­igya az el­ma­rad­ha­tat­lan dupla ká­vé­ját, fel­ve­gye ka­bát­ját, ke­zébe fogja a fe­kete műbőr, asszony­biz­tos ké­zi­tás­ká­ját, gon­do­san be­zár­jon min­den ajtót és zárat, és el­in­dul­jon a mun­ka­he­lye felé. De most még van ideje, sok, na­gyon is sok, ha az ember ébe­ren fek­szik, és nem tud aludni, de ő most akár al­hatna is, mert még nem kell fel­kel­nie, és sze­retne is aludni, mert úgy érzi magát, a meg­le­pően hosszú és mély alvás el­le­nére, ami­ben ma éjjel vá­rat­lan sze­ren­csé­vel része volt, hogy rög­tön, egyet­len pil­la­na­ton belül el­al­szik, mély álomba zuhan, és most nem is kel­lene ébren len­nie, csak té­ve­dés ez az egész, mert nem volt arra semmi szük­ség, hogy ki­pat­tan­jon a szeme és meg­nézze az éb­resz­tő­órát, meg­pró­bálja ki­für­készni és be­azo­no­sí­tani a zöl­de­sen de­rengő mu­ta­tók hely­ze­tét, mert nem azért Szamuráj­keltető annak az éb­resz­tő­órá­nak a neve, hogy az őt ne éb­resz­tené fel, ha itt az idő. Nem, ő nem sza­mu­ráj, hol van­nak már azok, talán va­la­me­lyik messzi, ho­mályba vesző, el­múlt vi­lág­ban élő ük­apja ide­jén, pél­dául a híres Hamil­kár ükapa ide­jé­ben, akkor még vol­tak, nem itt, hanem Ja­pán­ban, most már ott sin­cse­nek, de azok­nak nem is kel­lett éb­resz­tő­óra, ők le­het­tek olyan ébe­rek, mint a Mor­mo­ták nem­zet­sége, sőt ébe­reb­bek, mert ők vek­ker nél­kül is min­dig fel­éb­red­tek egy pil­la­nat alatt, ami­kor kel­lett, min­den bi­zonnyal még az én nem­zet­sé­gem­nél is sok­kal ébe­reb­bek, gon­dolta, va­ló­színű, hogy a sza­mu­ráj­nál ébe­rebb em­beri szer­ze­tet nem hor­dott hátán a föld. De az az óra japán gyárt­má­nyú, ezért Szamuráj­keltető a neve, ő adta neki ezt a nevet, egy tréfa ez, de jó tréfa, mert nem tojás a sza­mu­ráj, hogy kel­te­tő­gép­pel kell­jen a nap­vi­lágra köl­teni, azon­kí­vül miért is kel­lene a sza­mu­rájt ilyen órá­val éb­resz­teni, ame­lyik, midőn a be­ál­lí­tott idő­pont­ban kat­tan­nak a mu­ta­tói, rög­vest hoz­zá­kezd min­den te­rem­tett lélek fel­éb­resz­té­sé­hez, elő­ször egyet sípol, kö­ze­pe­set, csak mint­egy fi­gyel­mez­te­tés­kép­pen, hogy fel kell már kelni, nincs miért to­vább az ágy­ban me­len­getni le­las­sult vér­ke­rin­gésű tag­ja­in­kat, fürge em­ber­nek ta­pin­ta­to­san hagy is időt arra az a japán szer­ke­zet, hogy le­nyomja a te­te­jén lévő gom­bot, és meg­me­ne­kül­jön a má­so­dik sí­po­lás meg­rázó él­mé­nyé­től, ami már min­den át­me­net nél­kül, el­lent­mon­dást nem tű­rően olyan, mint a lég­ol­talmi szi­réna hangja a há­bo­rús fil­mek­ben, me­lyek­ben drá­mai hang­erő­vel játsszák le a vij­jogó vi­sí­tást a sok­kolt né­zők­nek, de a sza­mu­ráj­nak nem kell ez a ki­bír­ha­tat­lan, cson­tig ha­toló, si­vító biz­ta­tás, ami a hol­ta­kat is fel­költi sír­juk­ból, szokta mon­dani ne­vetve, nem­hogy a sza­mu­rá­jo­kat. Mert az óra min­dig pon­to­san be van ál­lítva a fel­ke­lés szük­sé­ges idő­pont­jára, ő ál­lítja be sze­mé­lye­sen, öt óra után öt perc­cel csö­rögne, va­gyis jelen eset­ben szi­ré­názna, ki­bír­ha­tat­la­nul, egyre gyor­suló ütem­ben, de nem, még soha nem tör­tént vele meg az a szé­gyen, hogy ne nyomta volna le az éb­resz­tést ki­ik­tató kap­cso­lót már jóval a be­ál­lí­tott idő­pont előtt, most sem kell éppen ezért ébe­ren vir­rasz­ta­nia, mert majd úgyis fel­éb­red, leg­ké­sőbb egy perc­cel az­előtt, hogy az éb­resz­tő­óra mű­kö­désbe lépne, mert olyan elő­for­dult már ne­megy­szer, hogy csak egy perc­cel a be­ál­lí­tott idő­pont előtt éb­redt fel, de min­dig fel­éb­redt előbb, most tehát alhat nyu­god­tan, mert hol van az még, hogy neki fel kell­jen kel­nie, és ugyan­csak álmos is. Mintha csak va­lami fel­sőbb ha­ta­lom, isten vagy más, meg­hall­gatta volna, sze­mei be­csu­kód­tak, el­aludt úgy, ahogy fel­éb­redt, egy pil­la­nat alatt be­le­zu­hant az álomba, ott foly­tatta az al­vást, ahol pár má­sod­perc­cel előbb ab­ba­hagyta. Aludt éde­sen, mé­lyen, hor­kolt is egy ki­csit, nem tudni mennyit aludt, talán egy órá­nál is töb­bet, vagy csak per­ce­ket, vagy még ke­ve­seb­bet, nem tud­hatja, nem mérte, de most hir­te­len megint ugyan­úgy fel­éb­redt, mint az előbb, és az éb­resz­tő­óra mu­ta­tóit für­készte. Sze­meit eről­tetve me­redt a gyenge, tá­voli li­dérc­fény­ként de­rengő, fosz­fo­resz­káló csí­kokra, ame­lyek lát­ha­tóan ugyan­ott, vagy ar­ra­felé vol­tak, mint az imént, ami­kor egy órá­val vagy csak pil­la­na­tok­kal ez­előtt fel­éb­redt. A mu­ta­tók ott sej­let­tek, ahol ko­ráb­ban, nem lehet, hi­tet­len­ke­dett, hogy nem is aludt sem­mit, vagy ha igen, akkor pon­to­san egy órát, mert a kis­mu­tató most is fél után hét per­cen állt, a nagy pedig kettő és a három kö­zött vagy három és a négy kö­zött, ezt nem látta pon­to­san most sem, de vil­lanyt nem akart kap­csolni, meg­moz­dulni, az ágy szé­lé­hez kepesz­kedni, fél­könyökre küzdve magát, az órát kézbe venni, nyomva tar­tani a te­te­jén lévő gom­bot, akkor meg­vi­lá­gítja a belső izzó a szám­la­pot, úgy végre lát­hatja, hogy akkor most fél három vagy fél négy múlt, ezt sem akarta, hogy ne za­varja a fe­le­sé­gét, ne­hogy fel­éb­ressze, pedig jól tudta, hogy nem za­varná, nem éb­resz­tené fel. Leó nem éb­redne fel, hi­szen ő na­gyon is jól tud aludni, min­dig is jól tu­dott aludni, már kis­lány ko­rá­ban is, fi­a­tal­asszony­ként is és most is ugyan­olyan el­ér­he­tet­len mély­ség­ben, fel­éb­reszt­he­tet­le­nül, egy Mor­mota szá­mára fel­fog­ha­tat­la­nul mé­lyen. Leó aludt, mint a bunda, mint a tej, mint a mor­mota, úgy, olyan ma­gán­kí­vül, hogy ágyút sü­tö­get­het­né­nek a füle mel­lett, fél­re­ver­het­nék a ha­ran­got, de ami még eze­ken is túl­tesz álom­űző hang­ha­tás­ban, a Szamuráj­keltetőt is füle mellé te­het­nék, nem éb­redne fel. De mégis, hogy ne za­varja a fe­le­sé­gét, óva­to­san má­szott ki az ágy­ból, és a lép­csőn csend­ben le­sur­rant a föld­szintre.

Az előszobában az óra fél három után hét per­cet mu­ta­tott, a nap­pa­li­ban lévő fa­li­óra is ennyit, a ka­ró­rája és a mo­bil­te­le­fonja is. Nem alud­tam tehát egy órá­nyit, csak má­sod­per­ce­ket, dör­mögte, mégis meg­ha­tá­roz­ha­tat­la­nul hosszú idő­nek tűnt, amíg aludt, ami alatt meg­tör­tén­het bármi, meg­vál­toz­hat­nak a csil­lag­ké­pek, fajok hal­hat­nak ki és me­rül­het­nek fe­le­désbe, meg­áll­hat­nak az órák, és akkor az em­be­rek ott re­ked­nek az idő­ben, nem tud­ják, hány óra van, van-e még idő, és ők egy­ál­ta­lán lé­tez­nek-e még, vagy csak egye­dül az ő órája áll meg, szá­mára szű­nik meg az idő, egye­dül ő reked benn az idő­ben, de az nem lehet, az ő órája nem áll­hat meg, mert az japán óra, és ő szer­fö­lött bízik a japán ipar ter­mé­kei­ben, így a japán éb­resz­tő­órá­ban is, mert a sza­mu­rá­jok is ja­pá­nok vol­tak, és mód­fe­lett ha­son­lí­tot­tak a Mor­mo­tákra, leg­alábbis az éber­sé­get il­le­tően, még ha a japán har­co­sok sok­kal ébe­reb­bek is vol­tak, mint az ő nem­zet­sé­gé­nek bár­mely tagja, így akár ő maga is, de mégis meg­áll­hat az óra, mert ha maga az óra nem is áll­hat meg, le­me­rül­het az elem, és akkor a japán óra is meg­áll. De nem me­rült le az elem, nem állt meg az éb­resz­tő­óra, amint az ál­tala mu­ta­tott idő egye­ző­sége is mu­tatja a többi órán lát­ható idő­vel, na­gyon is mű­kö­dik az az óra, hi­bát­la­nul el­látja a fel­ada­tát, mu­tatja az időt most, egy óra múlva és egy nap múlva is, min­dig, az idők vé­ge­ze­téig, az éb­resz­tő­óra ide­jé­nek vé­ge­ze­téig, vagy a világ vé­ge­ze­téig, ha úgy for­dulna a sors, hogy a világ előbb szűnne meg lé­tezni, mint a vek­ker, de akkor meg­szűnne az is, mert a vek­ker is a világ része, de addig mu­tatja az időt, mu­tatni fogja akkor is, ami­kor ki­tel­je­se­dik az a perc, ami­kor Ama­deusnak fel kell majd kel­nie, ami­kor mű­kö­désbe lép a lé­gi­ri­adó, hogy fel­éb­resszen min­den­kit, akit csak lehet, Leó ki­vé­te­lé­vel, mert Leót nem lehet fel­éb­resz­teni, de arra nem ke­rül­het sor, hogy az óra éb­ressze őt, Mor­mota Ama­deust, olyan eddig még nem volt soha, mert egye­dül ő az egyet­len az egész hosszú csa­ládi his­tó­riá­ban, aki még so­ha­sem aludt el akkor, ami­kor nem kel­lett volna el­aludni, és min­dig fel­éb­redt akkor, ami­kor fel kel­lett éb­redni, ezt csak egye­dül ő mond­hatja el ma­gá­ról, és így még nem volt soha olyan, hogy őt az éb­resz­tő­órá­nak kel­lett fel­éb­resz­te­nie. Ennek így is kell ma­rad­nia, szá­mára ez már becs­ület­beli ügy, mert eddig min­den Mor­mota el­csú­szott va­lami ap­ró­sá­gon, ami az ál­landó, csor­bí­tat­lan éber­sé­get il­leti, min­den­ki­vel tör­tént va­lami ap­rócska bal­eset vagy na­gyob­bacska malőr, va­gyis leg­alább egy­szer el­aludt, ami­kor nem kel­lett volna, vagy nem éb­redt fel, ami­kor fel kel­lett volna. De neki most min­den esé­lye meg­van, hogy első le­gyen a nem­zet­sé­gé­ben. Itt van pél­dául rög­tön a neve, ami az első esélyt adja szá­mára a bra­vúr vég­hez­vi­tel­ében, mert az ő neve nem olyan, mint a töb­bi­eké, ugyanis az egész nem­zet­ség­ben, a múlt mély­sé­ges mély kút­jába hulló tá­vol­sá­gig vissza­te­kintve, a fér­fi­ak­nak min­dig ókori hősök vagy had­ve­zé­rek ne­veit adták az apák a ke­reszt­ség­ben, vagy is­te­nek, híres köl­tők és tu­dó­sok ne­veit, de csakis az an­tik­vi­tás­ból, egé­szen az ő nagy­ap­jáig, Xer­xé­szig be­zá­ró­lag, aki a fiá­nak, va­gyis Ama­deus ap­já­nak az At­tila nevet ado­má­nyozta. Meg­törte a csa­ládi sort, mond­ták Xer­xészre a fe­lü­le­te­sen ítél­ke­zők, mert az At­tila kö­zön­sé­ges utó­név volt már abban az idő­ben, de nem, mert a nagy­apa nem holmi kö­zön­sé­ges em­ber­ről örö­kí­tette ezt a nevet a fiára, hanem a népek urá­ról, a hun ki­rály­ról, akit Isten os­to­rá­nak tar­tot­tak régen, az ő em­lé­két idézi a fia neve, előtte ki­fe­je­zett tisz­te­let­adás az, ezt el­mondta min­dig, min­den ál­dott nap a fiá­nak, na­ponta több­ször is, hogy az soha el ne fe­lejtse. Nem is fe­lej­tette el, már di­ák­ko­rá­tól kezdve, ha be­mu­tat­ko­zott, ha va­la­hol meg kel­lett mon­da­nia a nevét, min­dig hoz­zá­tette, hogy az Isten os­tora után, s akik nem ér­tet­ték, azok­nak még hoz­zá­tette azt is, hogy a nagy hun ki­rály után, de azok­nak, akik ezt sem ér­tet­ték, azok­nak hiába mondta az Isten os­to­rát is, így már a har­ma­di­kat, a népek urát már nem is mondta soha, mert azt már úgyis hiába mondta volna. At­tila aztán csak­ugyan meg­törte a sort a név­adást il­le­tően. Kora if­jú­sá­gá­tól ze­ne­bo­lond volt, szen­ve­dé­lye­sen imádta a német zenét, kü­lö­nö­sen az auszt­riai mes­te­rek mun­káit, de az is német zene, aztán meg kü­lö­nö­sen Wag­nert imádta, majd újra az oszt­rá­ko­kat, így, ko­ron­ként fel­váltva. Ami­kor a fia meg­szü­le­tett, ak­ko­ri­ban a leg­for­rób­ban Mo­zar­tért ra­jon­gott, így nagy fej­tö­rést oko­zott neki, hogy a fia Wolf­gang le­gyen avagy Ama­deus, mert Mor­mo­tá­nak csak egy ke­reszt­neve lehet, ez így van ős­idők óta, nem úgy, mint más csa­lá­dok­nál, ahol va­ló­ság­gal gyűj­tik a ke­reszt­ne­ve­ket a fiak szá­mára, mint a bé­lye­get, olyik­nak van három-négy is vagy akár több is, nem, ez az ő nem­zet­sé­gük­ben nem le­het­sé­ges, így lett Ama­deus. Ezzel a név­vel igazi esélyt te­rem­tett szá­mára az apja, hogy ki­tűn­jön, egye­dü­li­ként helyt­áll­jon az összes Mor­mo­ták közül az éber­sé­get il­le­tően, mert ha már a neve is ilyen kü­lön­le­ges, egyedi, senki má­sé­hoz nem fog­ható a nem­zet­ség­ben, akkor csakis neki si­ke­rül­het, hogy egé­szen az utolsó pil­la­na­tig helyt­áll­jon, egész éle­té­ben egyet­len­egy­szer se alud­jon el, ami­kor nem kell el­aludni, és min­dig fel­éb­red­jen, ami­kor fel kell éb­redni. Pedig ezt a nevet egész gye­rek­ko­rá­ban utálta, if­jú­ko­rá­ban egye­ne­sen gyű­lölte, meg­pró­bálta el­hagyni és más­képp ne­vez­tetni magát, aztán a ke­reszt­neve rész­le­tei­ből kép­zett név­rö­vi­dí­té­sek­kel kí­sér­le­te­zett, Amu vagy Deus, így hí­vatta magát a ba­rá­tai­val, de azok is min­dig vissza­tér­tek az Ama­deushoz, ide­ge­nek­nek pedig úgy mu­tatta be magát, mint har­ma­dik sze­mélyt, M. úr, mondta, de az ide­ge­nek fél­re­ér­tet­ték, emúr­nak vél­ték, úgy mint a lemúr, csak l nél­kül, Emúr, mond­ták neki, azt hit­ték, ez a neve, aztán fel­adta, be­le­tö­rő­dött, csak a gyomra rán­dult össze ide­ge­sen, ha a nevét hal­lotta, vagy akár csak ol­vasta va­la­hol a Wolf­gang vagy Mo­zart ne­ve­ket, már rög­tön el volt rontva a napja, annyira gyű­lölte az Ama­deust. Ren­des Mor­mota utó­ne­vet sze­re­tett volna ma­gá­nak, mint pél­dául Achil­leus vagy Paris, Hek­tor vagy Her­ku­les, vagy a Scipio, Julius, Ok­tá­viusz, nem, Oktá­viuszt még­sem sze­re­tett volna a déd­apja miatt, de mond­juk Ovi­dius, Ho­mé­rosz vagy Ver­gi­lius az jó lett volna, csak­úgy mint az Alekszand­rosz, az Aga­mem­nón vagy a Pe­rik­lész, Zeusz, Her­mész, még a Néró és a Sulla is jó lett volna, ha más nem jut az apja eszébe, csak­úgy mint a többi ókori hősi, is­teni vagy ki­rá­lyi név, ami­ket Mor­mo­ták kapni szok­tak a ke­reszt­ség­ben. De Ama­deus, így sen­kit nem ne­vez­tek még a nem­zet­ség­ben, őt is csak azért, mert neki egy ze­ne­bo­lond apa ju­tott, aki imádta a német zenét, min­dig azt hall­gatta, töl­csé­res gra­mo­fon­ról, sza­la­gos, majd ka­zet­tás mag­ne­to­fon­ról, aztán le­mez­ját­szó­ról, s köz­ben a rá­dió­ból is, ami­kor csak német zenét ját­szot­tak, ami­kor csak te­hette, min­dig, így a fia is, akit Mo­zart után ne­ve­zett el, mert ak­ko­ri­ban a zene ko­ro­ná­zat­lan ki­rá­lyát, ahogy szokta mon­dani, imádta a leg­job­ban, Mo­zart ze­né­jét hall­gatta örökké, ami­kor nem a moz­gal­mat szol­gálta, mert a német zene mel­lett a moz­ga­lom volt a min­dene, a bol­se­vik moz­ga­lom, aztán a kom­mu­nista, majd a mun­kásmoz­galom, de az ugyanaz volt mind, csak a név vál­to­zott, szol­gálta a moz­gal­mat, hall­gatta a zenét, épí­tette a kom­mu­nista tár­sa­dal­mat, ott me­ne­telt len­dü­le­te­sen a mun­kás­osz­tály meg­bont­ha­tat­lan, zárt so­rai­ban elő­re­sze­ge­zett vas­ököl­lel a pa­ra­di­csom felé, a kom­mu­nista jövő felé, de aztán vál­toz­tak az idők, a mun­kás­osz­tály zárt sorai fel­bom­lot­tak, az elő­re­sze­ge­zett vas­öklű osz­tály­har­cosok el­szé­led­tek, kar­jai­kat le­en­ged­ték, és szét­nyílt uj­jaik közé a cek­ker fülét fogva, le­las­sult lép­tek­kel ban­du­kol­tak a pi­acra, hogy a zöld­séges­standnál ér­dek­lőd­je­nek a pa­ra­di­csom után. Amedeus apja, ami­kor nem a moz­gal­mat szol­gálta, hall­gatta a német zenét, zen­gett az egész ház, így a fe­le­sége és a gye­re­kei is hall­gat­ták a német zenét, Ama­deus is, és ele­inte tet­szett is neki, ­ele­inte ő is imádta Wag­nert és ra­jon­gott Mo­zar­tért, cso­dálta Bee­tho­vent, bá­multa Haydnt, de aztán idő­vel sze­rette volna néha ki­kap­csolni a zenét, aztán egyre több­ször, de nem le­he­tett, az apja nem en­gedte. Elő­ször sár­ga­ré­pá­ból fa­ra­gott fül­du­gót, de az nem ért sem­mit, majd zseb­ken­dő­vel, zok­ni­val pró­bál­ko­zott, hiába, nem tudta ki­zárni, el­né­mí­tani a német zenét, aztán egyre job­ban a ha­tal­mába ke­rí­tette az ifjú Ama­deust a Vazul-tör­té­net külön­leges­sége, oly­annyira, hogy egy napon az apja éppen az utolsó pil­la­nat­ban verte ki ke­zé­ből az evő­ka­na­lat, amely­ből a gáz­láng fö­lött meg­ol­vasz­tott ólmot akarta csur­gatni a saját fü­lébe. De mégis, mind­ezek el­le­nére, éppen ezzel a név­vá­lasz­tás­sal te­rem­tette meg az apja az esélyt neki, hogy ő, Ama­deus, ki­tűn­hes­sen min­den Mor­mota közül, és majd róla szól­jon a csa­ládi le­genda, az egyet­len­ről, aki sosem mon­dott cső­döt az éber­ség­ben, de ezt az esélyt még akkor, a Vazul és az ólom ide­jén, akkor még nem ér­tette.

(Következő számunkban folytat­juk)