Csáky Imre

Tündekrónikák

(Fegyverben)

A készülődés már másnap kezdetét vette. Az ural­kodó el akarta ke­rülni a fe­les­le­ges pá­ni­kot és a fel­haj­tást, ezért fu­tá­rait a leg­na­gyobb diszk­ré­ció­val küldte, kó­dolt pa­ran­csok­kal. Az éj­szín avarott lo­va­sok őr­hely­ükön ké­szü­lőd­tek, pa­rázs­ron­tást osztó te­kin­tetű há­ta­sai­kat a leg­jobb mi­nő­ségű kreonit acél­ból ko­vá­csolt vér­te­zet­tel ru­ház­ták fel. A va­laha be­tör­he­tet­len vad­lo­vak mél­tó­ság­gal tűr­ték a szer­szá­mok és paj­zsok ké­nyel­met­len­sé­gét. Ren­dít­he­tet­len hű­sé­gük és alá­za­tuk vég­ze­tük­kel ma­gya­ráz­ható.

Egykor Nurnok erdejének tisztásfolt­jain, sza­ba­don leg­elé­sző mé­ne­sek vol­tak, ami­kor Knírea, a föld­is­tennő fel­égette ha­rag­já­ban a ren­ge­te­get velük együtt. Az al­vi­lág­ból ki­en­ge­dett éjszülött bün­te­tés-vég­re­haj­tók a hal­ha­tat­lan­ság­gal aján­dé­koz­ták meg őket. Va­rázs­la­tuk nyo­mán a föld örökké izzó tűz­mén élő­holt pa­ri­pái let­tek. Ártó te­kin­te­tük szür­re­á­lis szik­ra­csil­la­nása a hol­tak né­pére csak abban az eset­ben volt ve­szé­lyes, ha az il­lető más­vi­lági tu­data kép­te­len volt el­fo­gadni ho­va­tar­to­zá­sát, és ön­ma­gát még to­vábbra is élő­nek hitte. Ebben az eset­ben né­hány má­sod­perc le­for­gása alatt hó­lya­gok je­len­tek meg a tes­tén, majd a ki­fa­kadó, fel­fú­vó­dott bőr pil­la­na­tok alatt füs­tölve sze­ne­se­dett el test­szerte. Élők­nél ter­mé­sze­te­sen ez tel­je­sen ma­gá­tól ér­te­tődő, és azon­nali re­ak­ció volt. Haj­dani tarka szőr­ze­tük durva ko­romra em­lé­kez­tető, matt „bun­dává” lett. Érin­tése egy élő szá­mára olybá tűnt, mintha csa­lánba nyúlt volna. Tes­tük ál­landó hő­sé­get su­gár­zott ma­gá­ból, akár a si­va­ta­gok szik­lái al­ko­nyat­kor. Le­he­le­tük szürke per­nyé­től füs­töl­gött, amely ál­lan­dóan a meg­per­zselt hús sza­gát árasz­totta.

Gazdáik, az avarott lovasok a sa­kál­is­ten War­rovorn szol­gái, akik va­la­mi­kor nurnoki me­ne­külő ka­lan­do­rai vol­tak. Né­há­nyu­kat maga az is­ten­ség vá­lasz­totta ki, egy új esélyt adva a lé­te­zésre. Fél­em­ber ku­tya­szerű mu­tán­sokká let­tek, a bes­ti­a­li­tás min­den elő­nyé­vel és hát­rá­nyá­val együtt. Al­vi­lá­gi­ként nem­zet­sé­get ala­pítva so­káig hor­dák­ban ten­get­ték min­den­nap­jai­kat, míg végül Harlaukh (ejtsd Harlak) ge­ne­rá­lis had­já­ra­tai során végül az ak­kori úrnő, Wirena zász­la­já­nak fo­gad­tak hű­sé­get. Erő­sek vol­tak, ügyes stra­té­gák, vér­szom­jas va­dá­szok, ám ők, sok éjszülött tár­suk­kal el­len­tét­ben, már nem vol­tak hal­ha­tat­la­nok. Öre­ged­tek. Jól­le­het ko­ránt­sem úgy, mint egy élő, mégis le­élve a maguk hat­van évét, a ve­szett­ség kín­ha­lála várt rájuk. Azon­ban ál­ta­lá­ban ezt egyi­kük sem várta meg. Rend­sze­rint saját maguk ve­tet­tek véget „éle­tük­nek”. A had­ren­det úgy ál­lí­tot­ták fel, hogy az idő­seb­bek ro­ha­moz­tak min­den csa­tá­ban elöl. Ez azért is volt cél­szerű, mert a kez­dődő őrü­let tü­ne­tei na­gyobb pusz­tí­tást tet­tek le­he­tővé az el­len­fél so­rai­ban. A lo­vas­ság első sora sze­mé­lyen­ként ál­ta­lá­ban leg­alább öt har­cos­sal vég­zett az első hul­lám­ban, egy csa­pás­sal. Utá­nuk még tes­tek se igen ma­rad­tak. De min­dig akadt né­hány kard vagy dárda, ami véget ve­tett a tá­ma­dók őr­jön­gé­sé­nek. Arra vi­szont elég volt, hogy az egy­sé­ges front­vo­na­lat szét­zi­lálja. Az if­jak­nak ezért gyor­san kel­lett ta­nul­niuk. A ta­pasz­ta­la­to­kat a ne­gye­dik ti­ze­dük kez­de­tén járó baj­tár­sa­ik­tól les­het­ték el. Szá­mukra az élet maga volt a há­ború. Az avarott har­co­sok kö­zött volt egy mon­dás, mi­sze­rint, gyors élet, a harc­me­zőn szép halál, vér nél­kül kín­ha­lál.

A fegyverkező gyalogság általában tes­tes, alak­váltó or­da­sok­ból állt. Őket gya­korta kí­sér­ték nagy szám­ban az Örök­éj­ben kó­borló szürke far­ka­sok. Ám hogy mi volt a tit­kuk, ami­vel a szét­szórt kö­zös­sé­gek­ben élő ál­la­to­kat maguk köré gyűj­töt­ték, nem tudni. A tény már csak azért is fur­csa, mivel a velük csa­tába in­duló fal­kák ke­rül­ték a konf­ron­tá­ciót a többi éjszü­löttel, és Laon lan­káin haj­tot­ták pré­dái­kat. Éppen úgy, mint aho­gyan azt bár­me­lyik ku­tya­féle tenné szerte a vi­lá­gon.

A sereg a megadott jelre út­jára in­dult. Elexina ve­zette a War­ras felé ma­sí­rozó, kö­rül­be­lül három és fél ezres me­net­osz­lo­pot. Nerien úgy ter­vezte, meg­ke­rülve őket egy rö­vi­debb úton, Khorlok mögé ke­rülve hátba kapja a vitál hadat, tá­mo­gatva az új­don­sült had­ve­zért. Szá­mí­tá­sai azon­ban nem jöt­tek be. Khorlok lé­gi­ói­val el­érte War­ras fa­lait. Elexina a vitál had­test nyu­gati ol­da­lát tá­madta, ala­pos meg­le­pe­tést okozva a füst­va­dá­szok­nak, akik meg­za­va­rod­tak az elemen­tál in­vá­zió­tól, ame­lyet a far­kas­vezér kül­dött rájuk. Eköz­ben a ká­oszt ki­hasz­nálva az avarott lo­vas­ság éket vá­gott a város tá­ma­dói­nak nyu­gati szár­nyán. Mire vissza­zár­ták volna a ket­té­vá­gott vo­na­la­kat, óri­ási vesz­te­ség­gel kel­lett szem­be­sül­niük. A ci­kázó fan­tom­ször­nye­te­gek nyú­lánk, hosszan ter­jedő sik­lása ki­sü­lé­sek­kel is járt, amely túl azon, hogy szinte kö­vet­he­tet­len volt szá­mukra, so­ka­kat pusz­tí­tott el egyet­len kard­csa­pás nél­kül. Nem vé­let­le­nül adott pa­ran­csot Elexina a nyu­gati szárny át­vá­gá­sára. A be­ha­toló ék az ost­rom­gé­pek ke­ze­lői felé tö­re­ke­dett, ám csak a má­so­dik lo­vas­ro­ham érte el a célt. Az előt­tük so­ra­kozó íjá­szo­kat az elemen­tálok ki­sü­lé­sei ön­tu­dat­lan ideg­görcsbe rántva te­rí­tet­ték le. Az avarott sa­ká­lok ha­lomra ölték a gépek mö­gött ré­mül­ten ácsorgó tü­zé­re­ket, akik nem tud­ták mire vélni az égből ér­kező szik­ra­ha­lált.

Mire az elementálok energiái ele­nyész­tek, Elexina maga is meg­le­pő­dött a ha­té­kony­sá­gu­kon. A vitá­loknak már aligha akadt lö­vé­sze vagy tü­zére a város tá­ma­dá­sá­hoz. War­ras hely­őr­sége el­len­tá­ma­dásba kez­dett, ka­ta­pult­jai­val fron­tá­lis tűz alá véve a dé­mo­no­kat. Khorlok kez­deti lét­szám­fö­lé­nye ekkor már mit sem ért. A szét­rob­banó Menelag si­va­tagi kris­tá­lya lé­lek­csap­dába zárta a vitál lé­nye­ket. Ha­tal­mas, fehér por­fel­hők go­mo­lyog­tak a be­csa­pó­dá­sok nyo­mán. A fehér por­fel­le­gek­ben ver­gődő dé­mon­se­reg, akár a fu­tó­ho­mok­ban re­kedt re­pü­lő­ku­tyák, za­var­tan ka­pá­ló­zott. Füst­tes­tük­kel hiába is akar­tak szárnyra kelni, csu­pán kor­mo­san il­lanó csí­ko­kat ere­gető ho­mok­szob­rokká vál­tak, végül moz­du­lat­la­nul om­lot­tak össze.

Az öt robbanás, mely lélegzetnyi időt sem ha­gyott a tá­ma­dók­nak, gya­kor­la­ti­lag vég­ér­vé­nye­sen meg­sem­mi­sí­tette a fő­se­reg javát. Igaz… több nem volt a war­rasi gé­pek­ben, ám ennyi is ele­gendő volt ahhoz, hogy szer­te­osz­lassa Khorlok hó­dító gon­do­la­tait. A túl­élők fej­vesztve me­ne­kül­tek a por­fel­hők elől. Habár az el­rob­bant kris­tály ho­mokja már ár­tal­mat­lan volt, a ka­to­ná­kon el­ural­ko­dott a pánik. Aki tu­dott, kö­débe bur­ko­lózva röp­pent el, maga mö­gött hagyva a város fa­lait.

Nos… ami azt illeti, az igazi mé­szár­lás ekkor kez­dő­dött. A me­ne­kü­lők ugyanis éppen Elexina felé vet­ték az irányt. A nő látva a ka­ta­pul­tok tűz­ere­jét, előbb hát­rált se­re­gé­vel, azután a „wiullas úúna” csa­ta­ki­ál­tást hal­latva ne­ki­ron­tott a fe­léje tartó démon fattyak­nak. A biz­ton­ság ked­vé­ért ezzel a jel­lem­zően wol­lon üvöl­tés­sel tu­datta a város vé­dői­vel ér­ke­zé­sét. Szá­molta az öt rob­ba­nást, hi­szen tudta, hogy maga Nerien kül­dötte szá­mukra az öt kris­tályt, még Roak hely­tar­tói ki­ne­ve­zése előtt. De ha nyíl­zá­port sem akart a nya­kába, jobb­nak látta egy­ér­tel­művé tenni ho­va­tar­to­zá­sát.

Bajtársai egyként követve visszhan­goz­ták Elexi­nát. Ezer­öt­száz szürke far­kas tűnt elő a fehér por­fel­le­gek kö­dé­ből. Az ál­la­tok mö­gött gya­log­sága zász­lói lo­bog­tak az arany­sárga szélű far­kas­po­fá­val.

A hadvezér most már elérkezettnek látta az időt az alak­vál­tásra. A meg­ma­radt vitál me­ne­kül­tek csak ekkor pil­lan­tot­ták meg a si­va­tag­fá­tyol­ból ki­rontó ala­ko­kat. Jó né­há­nyan pró­bál­koz­tak kö­zü­lük is a for­ma­vál­tás­sal, ám még min­dig fél­tek kissé a le­begő fe­hér­ség­től, ami a rob­ba­ná­sok után alig akart le­üle­pedni. A bát­rab­bak sem jár­tak sok­kal job­ban, ugyanis egy ijesztő mé­retű far­kas­li­dérc fog­dosta össze őket. Ahogy azt Elexina kö­zölte em­be­rei­vel is, nem szán­dé­ko­zik sen­kit ha­di­fog­ságba ej­teni.

Pár óra leforgása alatt végérvénye­sen fel­emész­tet­ték a vissza­kozó „hó­dí­tó­kat”. Elexina saj­nos nem tu­dott annyit ölni, hogy rá­akad­jon Kholokra, a dé­mon­ki­rályra. Aki­ről eddig a napig az az ar­cát­lan mí­tosz járta, hogy le­győz­he­tet­len. Nos… ez­út­tal a le­genda el­bu­kott, még­pe­dig meg­le­he­tő­sen csú­fo­san. Mind­an­nak el­le­nére, hogy lét­szám­fö­lény­ben is volt.

Amikor Nerien megérkezett Warrasba, már csak vitál­marad­vá­nyo­kat ta­lált, mint annak ide­jén a szo­bá­ban, amint elő­ször pil­lan­totta meg az igaz szívű har­cost. Cso­dálta el­kö­te­le­zett­sé­gét, és most is ezt teszi.

Némi egyeztetés, átszervezés után Elexina to­vább­in­dult, ki­egé­szítve csa­pa­tait. Nerien­nel úgy dön­töt­tek, kör­be­jár­ják ter­ri­tó­ri­u­muk ha­tá­rait az eset­le­ge­sen por­tyázó vitál­hordák után ku­tatva. Mind­ket­ten el­len­té­tes irányba in­dul­tak el, majd a kör be­zá­ru­lá­sá­val ta­lál­koz­tak.

Az országjáró őrjárat Elexina ré­szé­ről nem volt ese­mény­te­len. Wiarran föld­jére sok he­lyütt be­szi­vá­rog­tak a „korom”szár­nyú dé­mo­nok. Újabb csa­ták kö­vet­kez­tek, és a nagy­hírű Khorlok most már rend­sze­rint me­ne­külni kény­sze­rült. Elexina azon kapta magát, hogy maga is bir­tok­szerző had­vi­se­lést fon­tol­gat. Nerien az őr­já­ra­tuk vé­gez­té­vel tör­tént be­szél­ge­té­sük al­kal­má­val ettől azért óva in­tette.

–  Nem akarok nyílt háborút velük, ez min­ket is meg­gyen­gí­tene! Nincs semmi ér­telme! Fe­les­le­ges annál több vért on­tani, mint amennyit fel­tét­le­nül kell! Érted? Egy hó­dító had­já­rat miatt nem fogok sen­kit se el­ve­szí­teni! – zárta le végül Nerien Elexina ál­mo­do­zá­sát ka­to­nai elő­me­ne­te­lé­ről. – Nekem nem szük­sé­ges bi­zo­nyí­ta­nod sem­mit, tudom, hogy mire vagy képes! Meg­ér­tet­ted?! – újra ugyan­azok a sze­mek néz­tek rá, mint ami­kor a ho­mok­órát bab­rálta.

–  Jól van, ok, ok.

–  Azéé mondom! – vette kissé vic­ce­sebbre a fi­gu­rát. – Naah, hol is tar­tot­tunk? Enir­gónál, igen! Ez az utolsó kis hely, amerre még nem jár­tál. Ezt a falut elég, ha egy tíz­fős fel­de­rítő csa­pat járja be. Rend­ben?

– Tiszta sor.

– Ha végeztetek, akkor most egyelőre nyugi van.

– Értem…