Mikszáth Kálmán

Veréb Pál traktában

Mindig irigyeltem azokat a vi­lág­fi­a­kat, akik a sze­relmi ka­land­jai­kat me­sé­lik. Ked­ves cse­mege a te­á­hoz, hall­gatni is mu­lat­ság, de el­be­szélni él­ve­zet. Át­élik még egy­szer.

Hanem 'iszen, ha dicsekedni akar­nék… én sem vol­tam jobb bor­dá­ban szőve a töb­bi­nél. Nekem is van ám el­tit­kol­ni­va­lóm a fe­le­sé­gem előtt, abból az idő­ből, mikor még a „Zugló"-ban lak­tam fi­a­tal ko­rom­ban, egy­pár esz­tendő előtt.

Nyári lakást béreltem volt ki a Zug­ló­ban egy föld­szin­tes, csi­nos vil­lá­ban, mely­nek ab­laka a bú­za­föl­dekre nyílt, ami fő­vá­rosi em­ber­nek nagy gyö­nyö­rű­ség; véges-végig a nyi­tott határ, amed­dig a szem ér, s ha hűs szellő leb­ben, látni a búzát, ahogy az a ka­lá­szát daj­kálja… Mintha mil­lió pesz­tonka állna, haj­la­dozna ott sűrű sor­ban. Há­tul­ról a kerti fák lomb­jai zúg­nak, s a ház­fe­délre fel­kú­szott ró­zsák körül ezer meg ezer méh züm­mög a ka­lá­szok­nak al­ta­tó­dalt.

A „Zugló" (hogy ne törje rajta fejét a geo­grá­fiá­ban já­rat­lan ol­vasó) a vá­ros­erdő el­ha­gyot­tabb része, túl a „Fuit" sír­kö­vön és a Her­mina-kápol­nán. Jóval ol­csóbb és kel­le­me­sebb hely a Her­mina úti vil­la­sor­nál, hol reg­gel­től estig szól a kör­hin­ták kin­tor­nája, bom­lik a ko­mé­di­ás­bó­dék dobja, cin­tá­nyérja, s ide­get öl a Vitéz László ri­ká­cso­lása. E po­koli zsi­nat ki­egé­szítő al­kat­ré­szei a cir­ku­szok, Pap­rika Já­no­sok és a lö­völ­dék, me­lyek­nek fi­gu­rái ré­mítő zaj­jal csö­röm­pöl­nek, ha el­ta­lálja őket a cél­lö­vés. Közbe Af­rika er­dei­nek unat­kozó ex­ki­rá­lya is bődül néha az ál­lat­kert­ből.

A néphumor a „siketek villái" nevet adta az ide épült nyári kas­té­lyok­nak, föl­té­te­lezve, hogy csak siket ember me­rít­het ma­gá­nak bá­tor­sá­got itt ke­resni nyári pi­he­nést. Ol­csób­bak­nak mond­tam a zug­lói vil­lá­kat, de vol­ta­kép­pen csak a nyárs­pol­gár­ok­nak ol­csób­bak, akik dol­gai­kat el­vé­gezve, nap­száll­ta­kor ha­za­bal­lag­nak a vá­ros­ból, s ott­hon csa­lád­ja­ik­kal töl­tik az estét, tele tü­dő­vel szíva a zöld­beli le­ve­gőt, me­lyet az urak még akkor is él­vezni tud­nak, ha már egy­szer meg­fi­zet­ték, midőn Kő­bá­nya felől fúj a szél.

De a magamszőrű embernek, aki nap­pal és este ott él, ott mozog két pus­ka­lö­vés­nyire a Redoute körül, aki éjfél után gon­dol a ha­za­me­ne­telre, a Zugló vil­lái drá­gáb­bak az ostendei nya­ra­lás­nál is. Gya­log ilyen­kor nem lehet ha­za­menni, nem is bá­tor­sá­gos az erdőn ke­resz­tül, még a bér­ko­csisok is ugyan­csak ké­re­tik ma­gu­kat (a bor­sos fi­ze­té­sen felül), míg ne­ki­in­dul­nak az éji útnak.

Általában sohase nyaralnék többé éle­tem­ben a Zug­ló­ban. Per­sze, önök ebben nem hisz­nek. Mert a nya­ra­lás az elé­ge­det­len­ség köl­té­szete.

A nyaralók váltig morognak-zúgnak. Ha olyan helyre jut­nak, ahol hűvös van, el­ne­ve­zik az ál­la­po­to­kat „pén­zen vett tél"-nek, ha meleg van, az akkor „eben guba".

Itthon közönségesen Árpádot szid­ják:

–  Rossz helyen tett le bennünket. Télen na­gyon hideg van, nyá­ron na­gyon meleg van. A tél nyolc hó­na­pig tart. Ta­vasz nincs. A nyár ki­áll­ha­tat­lan, tele van ziva­ta­rok­kal… Nem tud­tak volna az eleink egy ki­csit odább menni…! (De per­sze, tü­rel­met­le­nek vol­tak már, hogy az ál­do­mást meg­ihas­sák.)

Egy bizonyos, hogy a mennyei ha­tal­mak arze­ná­lisa itt fe­let­tünk van va­la­hol; az égi­há­bo­rú­hoz szük­sé­ges sze­rek, a dör­gésre való plé­hek és vil­lá­mok­kal fel­sze­relve, mert itt néha nyá­ron négy­szer is kitör na­pon­kint a vihar, zeng az ég, ka­va­rog a felhő, s ha­sa­doz­nak ki a menny­bolt­ból az izzó vörös pánt­li­kák…

Ilyenkor van aztán messze a Zugló.

Azon a bizonyos éjszakán is (amely­ről szó lesz) cudar fer­ge­teg tá­madt éj­fél­kor. Meg­nyíl­tak az ég csa­tor­nái, s a szél üvöltve nyar­galt végig az ut­cá­kon, rázta a cég­táb­lá­kat, csap­dosta a nyitva fe­lej­tett ab­la­ko­kat, néha ideg­ha­sító csat­ta­nás je­lezte, hogy az égiek egy-egy követ ha­jí­tot­tak el.

–  Hé, kocsis, mennyiért visz ki a Zug­lóba?

–  Istenkísértés lenne, uram. Nem vál­lal­ko­zom rá.

Sorba jártam a bérkocsisokat, kik a Redoute ka­pu­jába hú­zód­tak nagy csuk­lyás kö­pö­nye­geik­ben. Csak nagy ne­he­zen szánta rá magát az egyik.

–  Isten neki! Tessék felülni!

–  Mit kíván odáig?

–  Maga az úr fogja meglátni, mennyit ér­dem­lek – dör­mögte az ázott kö­pö­nyeg.

Beültem, a bárka megindult ugyan, de a két gebe mind­un­ta­lan meg­bi­csak­lott, ki­vált, mert csil­lámló jég­da­rab­kák kezd­tek csu­pogni.

–  Jól megoldták ott fent a mo­gyo­rós­ta­risz­nyát – vélte a ko­csis ked­vet­le­nül.

A két ló meghorkant az Andrássy út ele­jén, se­hogy sem akar­tak in­dí­tani.

–  Talán mégse menjünk ki, uram.

–  No, az volna szép. Mindenáron haza kell men­nem. Hajt­son!

A kocsis jó ember volt, engedett. A lovak, va­ló­színű, rossz em­ber­nek dek­la­rál­ták maguk közt, éppen ami­att, hogy en­ge­dett, és őket is rá­be­szélte os­to­rá­val.

Csak lassan, lépést haladtunk; bosszú­san vet­tem észre, hogy nincs szi­va­rom, pedig a csin­ta­lan út unal­mát jó volna agyon­füs­tölni. Ejh, no, hol le­hetne most szi­vart kapni! Egy or­szá­got egy szi­va­rért! Az And­rássy út azon­ban ki volt halva. Sehol egy nyi­tott ká­vé­ház, sehol egy járó-kelő lélek. A víz pa­tak­ként zu­ho­gott a sima fa­bur­ko­la­ton. Szu­rok­sö­tét­ség ho­nolt. A lám­pá­kat, me­lyek körül még teg­nap éj­fél­kor paj­kos mus­lin­cák adtak bált tán­coló ra­jok­ban, össze­törte a jég, s ki­ol­to­gatta a szél. Az üz­le­te­ket is nyil­ván az üve­ge­sek iránti el­len­szenv­ből csuk­ták be oly hamar.

Hopp, hó! Ahol ni, egy kivilágított do­hány­le­vél!

–  Kocsis, hajtson jobbra a nyitva levő tra­fik elé, az Er­zsé­bet kör­úton.

A bolt, melybe beléptem, csak félig dohány­tőzs, a másik ré­szé­ben li­kő­rö­ket, son­kát, sza­lá­mit is tar­ta­nak. Csi­nos, barna nőcske ült bent egye­dül, mé­lyen el­me­rülve va­lami ol­vas­mányba. Szép pisze orra volt s ele­ven bo­gár­sze­mei, me­lye­ket szinte bosszan­kodva emelt fel rám, hogy meg­za­var­tam.

–  Mi tetszik?

–  Regalitást kérek.

–  Barnát vagy világosat?

–  Maradjunk a barnánál.

Míg a szivardobozért felnyúlt a felső polcra, ész­re­vet­tem, hogy szép nyú­lánk ter­mete van, s hogy a köny­vecske, amit olvas: a Fri­vol akta. Bo­csá­na­tot kérek t. író­tár­saim­tól, hogy már a be­szély­alak­ja­im­mal is a saját köny­vei­met ol­vas­ta­tom. (De hadd le­gyen egy kis öröme ki­adóm­nak.)

Frivol akta, hm… Érdekes leány, hm… (Per­sze az író­nak mind­járt ér­de­kes.) Ezzel most be­szél­ge­tést kel­lene kez­deni, hm.

–  Cudar időnk van, kisasszony.

–  Hány darab?

–  Öt. Ilyen időre nem emlékszem.

–  Az ám! – szólt vontatottan. – Esik még?

–  De még hogy…! Persze, maga észre se veszi a nagy ol­va­sás­ban? Mit olvas?

–  A Frivol aktát.

–  Jó?

–  Nagy imposztor lehet, aki írta.

–  Szereti a regényeket?

–  Nagyon.

–  Hát akkor tegye be a köny­vet, és csi­nál­junk ket­ten egyet. Két sze­mély éppen elég hozzá.

Szép fehér fogsora megvillant a bíbor közt, ne­ve­tésre szét­nyílt szá­já­ban; kövér kis ke­zei­vel af­féle paj­kos moz­du­la­tot tett, mely be­il­lett fe­nye­ge­tés­nek.

Mindez felette biztatónak látszott. Az ör­dögbe is, ebből csak­ugyan nő­hetne va­lami ka­land. A csik­lan­dozó le­gen­dák­nak egész raja van az írói vi­lág­ban, hogy a toll imitt-amott mézes nyíllá vált a kol­lé­gák ke­zé­ben, szí­ve­ket meg­seb­zett. Bi­zony, egy kis ef­féle sze­ren­cse rám férne. Ki tudja, hátha éppen előtte állok… Csak az az át­ko­zott drága kocsi ne várna rám ott künn a fer­ge­teg­ben.

Ni, itt is jön már értem a tü­rel­met­len ko­csis.

Benyitott s megrázta köpönye­gét, egész po­cso­lya tá­madt alatta.

–  Adjisten jó reggelt!

–  Mit? Már reggelt mond?

–  Az idő nem ül veszteg, ténsuram.

–  No, no, megyek már, de mit is akar­tam mon­dani… Nem iszik egy kis pá­lin­kát?

–  Mért ne innám? – szólt nyájasan.

A bolt tündére felugrott, töltött neki egy ku­pi­cá­val, mi­a­latt időt nyer­tem vele fe­csegni.

–  Mindig ilyen sokáig van nyitva a tra­fik?

–  Néha tovább is.

–  Persze, sok az éji vevő.

–  Az Andrássy úton nagy a for­ga­lom éjjel is, s a ki­vi­lá­gí­tott do­hány­le­vél egész reg­ge­lig hoz ve­vő­ket.

–  A dohánylevél és a rózsa a do­hány­le­ve­lek közt.

–  A rózsa nem eladó. A rózsa nem hisz a fér­fi­ak­ban.

–  Nem hisz a férfihűségben? Le­he­tet­len!

–  Ön talán hisz?

–  Hogyne! Be is bizonyítom. De igyék még, öreg, egy ku­pi­cá­val. Iszik még?

–  Kétszer kaszálják a rétet – szólt mo­so­lyogva a kér­dett, ami azt je­len­tette, hogy iszik még.

–  Hogy hívják?

–  Veréb Pálnak.

Levette gyűrött kalapját, s rán­cos, réz­vö­rös hom­lo­ká­ról hát­ra­si­mí­totta őszbe ve­gyülő üs­tö­két. „Az va­gyok én, Veréb Pál" – ismétlé alá­za­to­san.

–  Nem tesz az semmit. Gyújtson rá. Ve­gyen ki a ska­tu­lyá­ból szi­vart. Úgy ni! Aztán, hátha el­férne még egy ku­pi­cá­val.

–  Háromszor iszik a magyar! – fe­lelte Veréb, és fel­haj­tott még egy po­hár­nyit a szesz­ből.

–  Hát igen… Hol is hagytuk el? Én hi­szek az örök hű­ség­ben, kis­asszony, hi­szek az örök sze­re­lem­ben. Magam is élő pél­dája va­gyok.

–  Ne mondja!

–  Hallgassa meg előbb az esetemet… de üljön, kérem, kö­ze­lebb. Hol volt, hol nem volt, Eper­je­sen volt, di­ák­ko­rom­ban, hogy be­le­sze­ret­tem va­lami Izsépy Esz­ter­kébe, nagy kék szeme volt, af­féle nedv­ben úszó szem. Arca, ha ne­ve­tett, meg­hor­pa­do­zott igé­zőn. Nem volt azon más hiba, csak hogy az orra egy ki­csit meg volt gör­bülve föl­felé, úgy­hogy ilyen idő­ben, mint a mos­tani, be­csur­gott volna rajta az eső… Veréb, ha éhes kend, lás­son hozzá a ha­rap­ni­va­ló­hoz, és tán iszik még egy gyű­szű­vel.

–  Négy fertályt szokott az óra ütni – szólt ke­net­tel­je­sen az öreg, kiből, úgy lát­szik, min­den nu­me­rus ki­pé­cé­zett egy jeles mon­dást.

Mennyei megelégedéssel fogott a fa­la­to­zás­hoz. Emiatt ugyan ma­rad­ha­tok még. Veréb már az ör­dögé, csak ez a kis ördög lenne már az enyém.

A bolt hátterében két leeresztett al­ma­zöld füg­göny je­lezte, hogy ott egy fülke van. Ked­ves kis fé­szek lehet. Bi­zo­nyo­san ott áll a hó­fe­hér ágyacska, duz­zadó puha ván­ko­sok… ha­nya­gul rájuk dobva a csip­kés háló­rékli…

–  I. E. Ezt a két betűt farag­tam az is­ko­la­pad­okba, az élő fákba az er­­dő­ben. Izsépy Esz­ter volt első sze­rel­mem, s mikor aztán Selmecre men­tem, na­gyon el vol­tam ke­se­redve, azt hit­tem, a szí­vem hasad meg az én Esz­ter­kém után (aki erről per­sze sem­mit sem tu­dott). He­te­kig, hó­na­po­kig rá se néz­tem női lényre, ki­vé­vén a há­zi­asszo­nyo­mat, Katkai Pálnét; so­vány, mé­lyen üre­geik­ben ülő szemű asszony volt, rop­pant elő­re­álló áll­csont­tal; vál­tig cso­dál­koz­tam a kosz­tos­gaz­dá­mon: hogy volt lelke el­venni ezt a rút jó­szá­got… De hát jöj­jön még kö­ze­lebb!

–  Csak nem ülhetek az ölébe. Innen is meg­hal­lom, mi tör­tént azután.

–  Az történt, hogy egyszer csinos fi­a­tal le­ányt pil­lan­tok meg a temp­lom­ban, kinek nem volt sem piros kerek arca, mint Esz­ter­ké­nek, sem göd­röcs­kéje, hanem éppen úgy kun­ko­ro­dott az orra, mint azé, föl­felé. Annyi, mint a fo­dor­menta, be­le­sze­ret­tem az orra miatt.

–  Csapodár! És még maga mer beszélni?

–  Majd a végén ítéljen, men­jünk to­vább. Rá­érünk. Azaz, hogy… tyűh, három óra! Mind­járt vir­rad. No mind­egy, igyék még, Veréb bácsi! Önt­sön ma­gá­nak, amennyit akar!

–  Olvasatlanok a csillagok! – jegyzé meg az öreg, a ke­zeit vígan dör­zsölve.

–  Margitnak hítták az új ideált. Hosszú­kás, ha­lo­vány arcú leány, egy len­csé­vel a bal szeme alatt, ami sokat le­vont.

–  Ugyan! Hisz a lencse még szé­pít.

–  Hagyja el, főzeléknek sem szere­tem.

–  Hja, persze magának az kellett volna, hogy len­cse he­lyett leg­alább is va­lami sza­móca le­gyen a bal szeme alatt.

–  Sok verset írtam akkoriban Mar­git­hoz, meg­éne­kel­tem haját, fülét, az orrát pláne he­xa­me­ter­ben is, de a len­csé­ről egy betűt sem szól­tam, s mégis mikor aztán ott kel­lett hagy­nom Selmeccel együtt Mar­gi­tot is, Pes­ten jo­gász ko­rom­ban, az első len­cse, me­lyet asszony­ar­con lát­tam, rög­tön rabbá tett… Maga gú­nyo­san mo­so­lyog. Pedig lássa, ez vol­ta­kép­pen még min­dig Izsépy Esz­ter.

–  No persze, persze…

–  De ebben az alakjában már Szabó Ka­ti­cá­nak ne­ve­zik. Ked­ves kis zsu­zsu. Fürge, élénk, me­rész te­kin­tetű, fi­no­man ere­zett hom­lok­kal, kurta, szöszke koszt­ros haj­jal, olyan szú­rós­sal, mint a ka­lász tok­lá­sza.

–  Természetesen ennek is volt va­lami hi­bája.

–  Eltalálta. Volt egy szépségbaja neki is, az, hogy na­gyon elő­re­állt az áll­csontja, de mind­egy, be­le­sze­ret­tem en bloc, úgy, amint volt.

–  Vártam már azt a meglepő for­du­la­tot.

–  Az most jön. Egypár év múlva ismét vissza­szár­maz­tam selmeci la­kos­nak, s kép­zelje csak, kiért ra­jong­tam ott most?

–  Margitért.

–  Ó, dehogy! Margit már közömbös volt rám nézve. A rút Katkai Pálné gyúj­totta meg szí­ve­met, mert neki is olyan ki­szö­gellő ál­lacs­kája volt, mint Ka­ti­cá­nak. Ő em­lé­kez­te­tett reá a leg­job­ban. A lo­gi­kai sor­rend meg­van az örök sze­re­lem­ben.

–  Gyönyörű egy logika!

–  Lássa, ez az átszármazási te­ó­ria, me­lyet én fe­dez­tem fel.

–  A szélcsapok számára.

–  Amelynek segítségével örökké hű ma­rad­hat az ember. Igaz, vagy nem?

–  Nagy habókosság!

–  Meglehet, de én hiszek benne, érzem, hogy amint ke­gye­det nézem most el­ra­gad­tatva, még mindég első ked­ven­cem­nek, Izsépy Esz­ter­nek hó­do­lok, mert hi­szen a szép Katkai­nénak éppen ilyen pisze orra, éppen ilyen da­rázs de­reka volt, mint a magáé.

S ezzel vakmerően, átfogtam a vál­lai­nál, hogy ma­gam­hoz szo­rít­sam.

–  No, mi az? – szisszent fel hara­go­san, s ki­tép­vén magát a ke­zem­ből, be­ro­hant a fül­kébe.

Utánaszaladtam, feldöntve széket és edé­nye­ket az útban.

–  Vissza! – kiáltá ingerülten, ki­pi­rulva. – Vissza, csúf ember! – S be­csapta az ajtót orrom elől. (Nem is vet­tem volt előbb észre, hogy el­csuk­ható ajtó vezet a fül­kébe.)

Kővé meredve álltam meg, tehetet­le­nül, rös­tel­kedve, míg az öreg Veréb egy­ked­vűen ször­pöl­ge­tett, dús­kált.

–  Csinos fehérnép – motyogta. – Be­cses kis kutya. Vál­las, göm­bö­lyű, nem af­féle szattyán por­téka. Hi­szen majd kijön az.

Magam is reméltem. Mert nem is olyan na­gyon szi­go­rúan hang­zott az a „csúf ember" szó. A sze­rel­me­sek szó­tá­rá­ban az édes sza­vak közé van be­je­gyezve. Az ember nem tud­hatja róla, hogy mit akar. Olyan na­gyon bo­lond két szó az.

Nosza, rimánkodásra fogtam az aj­tó­nál, gyön­gé­den ko­pog­tatva.

–  Megharagudott? Jöjjön ki, békül­jünk ki. Egy ujjal se nyú­lok ma­gá­hoz többé. Szá­nom-bánom a vak­me­rő­sé­ge­met. Csak egy percre lás­sam még szép arcát. No jöj­jön ki, kérem!

Semmi felelet. Némi elfojtott nesz hal­lat­szék be­lül­ről, mintha su­sogna, mintha ma­gá­ban be­szél­getne. Vagy az is le­het­sé­ges, zokog oda­bent. Meg van sértve sze­gényke!

Még lágyabb, hízelgőbb szavakat ke­res­tem össze, de arra sem fe­lelt. Most már el­vesz­tet­tem tü­rel­me­met, na­gyot ütve ök­löm­mel az aj­tóra.

–  Fizetek!

Az öreg Veréb a fejét csóválta a for­du­lat­nak.

–  Még esik ám odakint, ténsuram.

E föllépésre kisvártatva csakugyan meg­zör­rent bent gyen­gén a ki­lincs, s meg­nyílt az ajtó. Szí­vem meg­dob­bant. Üde fu­val­la­tot érez­tem be­sur­ranni a be­lé­pő­vel.

Ah, a kis madárka hát mégis ki­jött a ka­lit­ká­ból!

De egy tekintet rá – s ijed­ten tán­to­rod­tam hátra. A kis ma­dár­ká­nak bo­zon­tos sza­kálla volt, hosszú bi­bir­csó­kos orra, s a mez­te­len lá­bain két gyé­kény­pa­pucs.

–  Hát mi volt? – kérdé durva, álmos han­gon. – Szép, hogy az em­bert nem hagy­ják aludni.

–  Az ördög költötte fel – vágtam közbe in­ge­rül­ten. – Annak van ma­gára szük­sége.

Ásított egyet előbb, csak aztán fe­lelte:

–  Persze a feleségem körül mu­lat­sá­go­sabb le­gyes­kedni.

Nagy bütykös ujját betette egyik felső foga alá, s gú­nyo­lódva re­szel­gette meg vele, ami né­pies nyel­ven azt je­lenti: „Hiába kop­ta­tod az csiz­má­dat!"

Felszámítottuk az elfogyasztott hol­mit, és ki­sült, hogy Veréb uram na­gyon egész­sé­ges gyomrú ember, hála is­ten­nek. Ha­tal­ma­san dúlt és pusz­tí­tott. De már mind­egy. Ami tör­tént, tör­tént. Kár nem­csak pénz­ben, de idő­ben is. Hi­szen már reg­gel van. A tejes­sze­ke­rek vé­gig­ro­bog­nak az utcán, itt-ott hal­lik a bol­tok le­eresz­kedő vas­füg­gö­nyei­nek zör­gése. Csak a vihar és eső nem állt még el. A ku­darc fe­sze­gette ide­gei­met, tal­pam alatt égett a föld.

–  Menjünk, Veréb, menjünk!

–  Hová? – kérdé az öreg csodálkozva.

–  Hát a Zuglóba.

–  A Zuglóba? Minek?

–  Meg van maga bolondulva?

–  Én? Miért?

–  Hát nem fogadtam én meg?

–  Engem? Nem tudok róla semmit. Itt a bolt­ban lát­tam a tisz­tes úri sze­mé­lyét elő­ször.

–  No, ez szép história. Hát nem maga az én ko­csi­som, aki idáig ho­zott a Redoute-tól?

–  Én ugyan nem, de a szegény meg­bol­do­gult édes­apám, isten nyu­gosz­talja, az volt va­la­mi­kor ko­csis is Nagy­vá­ra­don.

–  És ki maga voltaképpen?

–  Mondtam már, hogy Veréb Pál…, a bolti őr itt a kör­nyék­ről.

Ez az egyetlen komolyabb kaland, mely egy­hangú éle­tem­ből ki­tar­kál­lik. S erről az egy ka­lan­dom­ról is el­mond­ha­tom, hogy sem ál­ta­lá­nos­ság­ban, sem rész­le­tei­ben nem si­ke­rült.

Jegyzetek
Veréb Pál traktában (1889)

„Fuit" sírkövön – a Vá­ros­li­get­ben egy ma­gá­nyos sírkő állt mind­össze „Fuit" (Volt) fel­irat­tal. A nagy összegű ala­pít­vá­nyo­kat tett Hor­váth Jakab (1738–1806) pesti ügy­vé­det te­met­ték el így saját kí­ván­sá­gára.

Kőbánya felől fúj a szél – Uta­lás a kő­bá­nyai ser­tés­hiz­lal­dákra.

Ostende – Fürdőváros a belga ten­ger­par­ton.

Frivol akta – Ezt az elbe­szé­lé­sét A brézói ludakkal együtt (a Pe­tőfi, il­letve a Kis­fa­ludy Tár­sa­ság­ban tar­tott szék­fog­la­ló­ját) Mik­száth 1882-ben egy külön kis kö­tet­ben is ki­adta. Ké­sőbb a Pi­pa­csok a bú­zá­ban című kö­te­tébe il­lesz­tette őket.


Mikszáth Kálmán

Novellák, karcolatok

(2002)

Megjelent a MAGYAR REMEKÍRÓK Új Fo­lyam so­ro­za­tá­ban.

Kiadja a Kortárs Könyvkiadó.

www.kortarskiado.hu


Oldal tetejére