Peti Zsombor

Vihar

Ínyedre válik e tőzegtől tűz­delt vidék,
te bo­lond vihar?
Nem bánt, mar,
e zord si­ko­lyok­tól ré­sze­gült szél?

Nem hagysz vigadni vendéglők vele­jé­ben,
hogy bé­kül­jünk végre?
Evezz tá­voli vi­zekre,
lelj nyu­go­dal­mat a nap egé­nek kék­sé­gé­ben.

Hagynád, hogy szebb idő jöjjön,
ha csó­kot nyo­mok?
El­tűn­nek-e láb­nyo­mok,
ha tom­bo­lá­said tompa tus­kóit meg­kö­szö­nöm?

Különös tornádóid gyermeki szellőkké sze­lí­dül­nek,
ha tom­bol alant az ára­dat?
Álmot, ha éjjel kegy­ben adsz,
vá­gyaid, cse­rébe pro­mé­the­u­szi tet­te­dért, nem vesz­nek-e el?

Válaszolj hát, felelj, míg rútul dü­hön­gesz,
marad-e ne­künk va­lami?
El hagysz min­ket veszni,
akkor, ha fu­val­latra min­dent romba dön­tesz?

Ínyedre válik hát e lerombolt vidék,
te bo­lond vihar?
Nem si­kolt már a kar,
messzire járó lép­teid mintha he­gyek zen­ge­nék.