Bácsi István

Mormota bukása

2

Nem időzött tovább lenn, csak meg­nézte az órá­kat és a te­le­fon­ját, össze­ve­tette az azo­nos idő­pon­to­kat, és már ment is fel, vissza a há­ló­szo­bába, mert már át­látta a hely­ze­tet, tudta, hogy van még majd­nem két és fél órája, be­fe­küdt az ágyba, ké­nyel­me­sen el­he­lyez­ke­dett a jobb ol­da­lán, arc­cal az alvó Le­o­nóra felé, hát­tal az éb­resztő­órá­nak, és máris ne­he­zül­tek a szem­pil­lái, már las­sul­tak a gon­do­la­tai, ame­lyek apja körül fo­rog­tak, majd annak az apja, va­gyis Xer­xész nagy­papa körül, majd még messzebb, Ok­tá­viusz déd­apa, majd aztán annak az apja, Julius ükapa körül és így to­vább, ott ka­var­gott fe­jé­ben a sok Mor­mota, egyre las­su­lóan, de még­sem tu­dott el­aludni, bár­mennyire is sze­re­tett volna. A név, gon­dolta, Ama­deus, ez a kü­lönc név kel­lett ahhoz, hogy ő ennyire ki akar­jon tűnni az éber­ség­ben, mert már a nem­zet­ség be­csü­lete for­gott koc­kán, hisz min­denki is­merte a Mor­mo­ták híres éber­sé­gét, de a ma­lő­rö­ket is min­denki is­merte, így aztán foly­ton zrikálták őket a híres éber­sé­gük­kel, de ő majd véget vet ennek, nem fog­nak rajta poén­kodni és rö­högni, úgy mint a töb­bie­ken, mert ő vég­hez­vi­szi a ma­ku­lát­lan éber­sé­get, hely­re­ál­lítja csa­ládja be­csü­le­tét, éppen ezzel a név­vel, amit gyű­lölt, és csak fel­nőtt­ként ér­tette meg, hogy miért kapta ezt a nevet, és akkor már hálás volt az ap­já­nak érte, még ha ko­ráb­ban sza­ba­dulni is igye­ke­zett a ne­vé­től, ha jobb lett volna he­lyette bármi más, még a Néró és a Sulla is, még az Ok­tá­viusz is, de nem, az még­sem, mert Ok­tá­viusz buta volt, sőt sötét, ki­ló­gott a sor­ból, ám rossz irány­ban ló­gott ki, mert a Mor­mo­ták min­dig is esze­sek és te­het­sé­ge­sek vol­tak, de Ok­tá­viusz nem, az olyan sötét volt, mint a bo­rult éj­szaka a vak em­ber­nek, me­sélte neki az apja, már az első osz­tály­ban meg­bu­kott, és azután is min­dig meg­bu­kott, vagy ti­zen­két éven át, nem ment be annak a fe­jébe semmi az is­ko­lá­ban, az ilyen volt, hiába eről­tette az apja, Julius, hiába vitte a ta­ní­tó­nak a sza­lon­ná­kat meg a son­ká­kat, az is­ko­la­igaz­ga­tó­nak a pénzt és a li­ba­má­jat, Oktá­viuszt meg­tűr­ték ugyan, de nem ta­nult sem­mit, egyet­len szót sem. A ta­nító jó­in­du­lat­tal volt a kis Oktá­viuszhoz, ele­inte sze­rette is, a sza­lonna meg a sonka miatt, mert na­gyon sze­rette a jó fe­hér­sza­lon­nát és a son­kát, így a kis Oktá­viuszt is sze­rette, de aztán csök­kent a sze­re­tete a gye­rek iránt, mert bár a sza­lonna és a sonka iránti sze­re­tete sem­mit nem csök­kent, sőt fo­ko­zó­dott az idő mú­lá­sá­val, de a gye­rek iránti sze­re­tete egyre csök­kent, mert a sze­re­te­tet meg­öli a bu­ta­ság, és Ok­tá­viusz már kicsi gye­rek­ként is buta volt, ret­te­ne­te­sen buta, és a ta­nító már egyre ke­vésbé sze­rette, meg is buk­tatta, mert mit te­he­tett volna egy olyan gye­rek­kel, aki sem­mit, de a vi­lá­gon sem­mit nem ta­nult az első évben, a má­so­dik­ban, a töb­bi­ben sem, így meg is buk­tatta, az első és a többi évben is, míg ne­gye­dik évben, még az év végi osz­tá­lyo­zás előtt, az igaz­gató szólt neki, hogy most már ne buk­tassa meg Oktá­viuszt, és a jö­vő­ben se min­dig buk­tassa meg, két­éven­ként en­gedje át, hadd ha­lad­jon az a gye­rek, aztán, ha végül csak el­végzi az elemi is­kola négy osz­tá­lyát, akkor talán meg­sza­ba­dul­nak tőle, akkor már biz­to­san nem eről­teti az apja, hogy is­ko­lába jár­jon, és akkor nekik sem kell to­vább el­vi­sel­niük egy ilyen ször­nyű buta gye­re­ket, ne­hogy ide jár­jon ez a buta kölök még há­za­su­landó ko­rá­ban is, mert már most is csak nyűg, nyűg neki, nyűg a ta­ní­tó­nak, li­ba­máj, sonka és min­de­nek el­le­nére is csak nyűg, és még majd a ször­nyű bu­ta­sá­gá­val meg­mér­gezi a töb­bie­ket is. Így a ta­nító időn­ként át­en­gedte Oktá­viuszt, néha fel­szó­lí­totta fe­lelni, egyre rit­káb­ban, végül már évente csak egy­szer-két­szer, mert hiába szó­lí­totta fel a gye­re­ket, ami­kor az hét­éves volt, és akkor is hiába, ami­kor ti­zen­hét éves volt, az csak állt a he­lyén, a pad mel­lett, bam­bán, és ha a táb­lá­hoz hívta, akkor ki­cam­mo­gott, ott áll­do­gált, za­va­ros te­kin­te­té­vel a pad­lót bá­multa vagy va­la­me­lyik sar­kot, nem szólt sem­mit, soha, se arra, hogy érti-e a kér­dést, se arra, hogy hal­lotta-e egy­ál­ta­lán a kér­dést, és arra se, hogy mi lenne a vá­lasz a kér­désre, csak állt, mint egy jám­bor ökör. A ta­nító erre meg­dü­hö­dött, feje veres lett, szo­rí­tást ér­zett a mell­ka­sá­ban, mert tudta ugyan, hogy ez a gye­rek ret­te­ne­te­sen buta, de ami­kor így szem­be­sült vele, a bu­ta­sá­gá­val, akkor min­dig ki­ké­szült tőle, nem bírta el­vi­selni azt a vas­tag sö­tét­sé­get, ami áradt a gye­rek­ből, fá­rad­tan le­ro­gyott a szé­kére, re­megő száj­jal, re­ked­ten a he­lyére küldte, le­ül­tette, és azon az órán már nem is fe­lel­te­tett töb­bet, nem volt ereje hozzá, magát át­kozta, az os­to­ba­sá­gát, hogy megint meg­pró­bálta fe­lel­tetni ezt a föld ne­he­zét, ezt a túl­ko­ros, sötét tul­kot, pedig jól tudja, hogy ez tel­jes­ség­gel le­he­tet­len, mert ezzel a gye­rek­kel nem megy többre, mint ha egy nád­ké­vé­vel vagy egy ho­ked­li­vel pró­bál­kozna, miért nem lett in­kább jegyző vagy ügy­véd, ke­ser­gett, akkor nem kel­lene ilyen el­vi­sel­he­tet­len sö­tét­ség­gel ve­sződ­nie, mert az ilyen föld ne­he­zét el­nyeli a zsel­lér­sors vagy a ku­bi­kos­ta­licska, soha nem kerül jegyző vagy ügy­véd elé, akkor ő sem ta­lál­ko­zott volna soha éle­té­ben Mor­mota Oktá­viusszal, és bi­zo­nyo­san hosszabb és bol­do­gabb élete lenne, mint így. De Ok­tá­viusz nem ma­radt ki azután sem, hogy már az elemi ne­gye­dik osz­tá­lyát is el­vé­gezte, mert az apja egyre csak eről­tette a dol­got, ha­vonta meg­lá­to­gatta az igaz­gató urat is és a ta­nító urat is, ő bízik a gye­re­ké­ben, mondta, mert ez a gye­rek is Mor­mota, és az ő faj­tá­juk min­dig is eszes volt, nem, nem lehet ilyen buta az ő fia sem, ami­lyen­nek eddig mu­tatta magát, csak még nem bon­ta­ko­zott ki, egy ki­csit las­sab­ban halad, idő kell neki, majd meg­látja az igaz­gató úr, majd meg­látja a ta­nító úr, hogy ki­bon­ta­ko­zik majd az a gye­rek, és akkor ki­de­rül, hogy mennyire okos is va­ló­já­ban, el­végre még­is­csak Mor­mota, mondta az apa, és vá­szonba cso­ma­golt, ken­der­ma­dzag­gal át­kö­tött cso­mag ké­pé­ben át­nyúj­totta az ér­veit. Így hát Ok­tá­viusz ma­radt az is­ko­la­pad­ban, de nem so­káig, mert ki­nőtte, nem fért bele, a pe­del­lus a sa­rokba ál­lí­tott neki egy ro­zoga, há­rom­lábú asz­talt egy szék­kel, ezen­túl ott ült az asz­talra kö­nyö­kölve, vagy rá­bo­rult az asz­tal lap­jára, fejét ol­dalra haj­totta, ki­nyúj­tott karja az asz­tal lap­ján fe­küdt, és fi­gyelte az uj­jait, me­lyek­kel az asz­tal lap­ján do­bolt vagy raj­zol­ga­tott, vagy a ta­ní­tót fi­gyelte, aki min­den­féle zagy­va­sá­gok­ról tu­dott hossza­san és unal­ma­san ma­gya­rázni, de nem érte be ennyi­vel, mert más­nap vagy har­mad­nap még képes volt ugyan­er­ről fag­gatni a diá­ko­kat, mintha ő maga nem tudná vagy már el­fe­lej­tette volna azt a dol­got, pedig nem, mert ha a ta­nuló aka­do­zott, akkor ő maga se­gí­tette ki, tehát még­sem fe­lej­tette el. Néha őt is fel­szó­lí­totta és kér­de­zett tőle ezt vagy azt, de ő erre sem­mit nem mon­dott soha, mert őt ez sosem ér­de­kelte és most sem ér­dekli, mert kis­gye­rek­ként őt a rét és a nádas ér­de­kelte, a békák, kí­gyók, ma­dár­fész­kek, most meg már főleg nem ér­dekli, mert most in­kább a lovak ér­dek­lik meg a lá­nyok és a kocsma, ahová apja po­fon­jai el­le­nére be-belóg, hall­gatja a ka­to­na­vi­selt fér­fiak és a le­gé­nyek be­szél­ge­té­seit, s ha lök­nek neki egy bögre bort, azt meg­issza. Aztán az osz­tály­tár­sait fi­gyelte, porba­fingók ezek, a vi­zel­dé­ben össze­vissza hu­gyoz­nak a cse­ne­vész pö­csük­kel, bez­zeg neki már igazi sző­rös fér­fi­szer­szám ágas­ko­dik a ga­tyá­já­ban, főleg, ha lá­nyokra gon­dolt, vagy a kocs­má­ros­néra vagy akár a szom­széd­asszonyra, rég nem is járna ő már ide ebbe a kis­ded­óvóba, ha az a meg­átal­ko­dott apja nem eről­tetné, és nem nyag­gatná foly­ton, hol szép sza­vak­kal, hol po­fo­nok­kal, hogy ta­nul­jon végre, em­be­relje meg magát, vá­la­szol­jon szé­pen a ta­nító úr kér­dé­se­ire, de ő nem vá­la­szol soha, mert nem ér­dekli ez az egész vacak is­kola, és a ta­nító sem ér­dekli, mert min­dig olyan dol­got kér­dez, ami csupa mar­ha­ság. De egy napon, egy álmos dél­előt­tön, ami­kor le-lera­gadó sze­mek­kel fi­gyelte az asz­tal lap­jára kö­rö­ket raj­zoló uj­jait, hir­te­len meg­ütötte a fülét egy szó, egy olyan szó, amit hal­lott ő már a kocs­má­ban, nem is rit­kán, de itt soha, a kocs­má­ban igen, csak nem ebben a for­má­ban, hanem egy másik szó­val, de ezt a szót is hal­lotta már a kocs­má­ban, csak rit­káb­ban, mint amazt, de ugyan­azt je­lenti mind­két szó, és ő foly­ton azt a dol­got pró­bálja el­kép­zelni, amit az a két szó je­lent, az alak­ját is­meri jól, le­raj­zol­ták neki a le­gé­nyek a kocs­má­ban, va­laki a kocs­ma­asz­talba is be­véste bics­ká­val. Ott­hon apja mű­he­lyé­ben a fa­hul­la­dék­ból ki­ko­tort négy léc­da­ra­bot, azok­ból ki­rakta a for­mát a gya­lu­pa­don, so­káig né­ze­gette, ál­lít­gatta a rom­busz szá­rait, vál­toz­tatta a mé­re­tét, ta­na­ko­dott, hogy mek­kora lehet, szé­le­sebb-e vagy kes­ke­nyebb-e, de hogy fe­nyő­fá­ból van, abban biz­tos volt, nem tudta más­ból el­kép­zelni, mert­hogy fából van ez a tá­bori vál­to­zat, azt tudta jól a ki­szol­gált ka­to­nák kocs­mai el­be­szé­lé­sei­ből, akik cin­ko­san egy­másra ne­vet­tek, úgy mond­ták, de a fa faj­tá­ját, azt nem mond­ták soha, de csakis fe­nyőfa lehet, mert a tölgy, a kőris és a gyer­tyán túl ke­mény, az akác na­gyon szál­kás és szin­tén ke­mény, a nyár­fé­lék meg tú­lon­túl puhák, a fenyő az éppen jó, se nem ke­mény, se nem puha és nem is na­gyon szál­kás, a ta­nító sem mondta a fa faj­tá­ját, csak egy­sze­rűen a fa faj­tá­já­nak meg­je­lö­lése nél­kül mondta, hogy fa­bula, és Ok­tá­viusz ujjai meg­áll­tak az asz­tal­la­pon, fejét fel­emelte és min­den ide­gé­vel meg­fe­szült, úgy fi­gyelt a ta­ní­tóra, fa­bula, mondta megint a ta­nító, tehát tény­leg jól hal­lotta, va­ló­ban ezt mondta a ta­nító, és még erő­seb­ben fi­gyelt. Sosem gon­dolta volna, hogy az is­ko­lá­ban va­laha is ezt a szót fogja hal­lani, főleg a ta­ní­tó­ról nem tudta eddig el­kép­zelni, hogy majd elő­hozza ezt a dol­got, hogy ki­mondja ezt a szót, talán mégis ér­de­mes volt neki ilyen sokat ásí­tozni és unat­kozni az is­ko­la­pad­ban, mert most majd meg­tudja az igaz­sá­got erről a do­log­ról, a ta­nító majd el­ma­gya­rázza ért­he­tően, mert a ta­nító min­dent tud, min­dent el tud ma­gya­rázni, és ő min­den sza­vát jól meg­jegyzi, mert a kocs­má­ban csak ki­mond­ták a szót, min­dig elé­mondva, hogy tá­bori, de a fa faj­tá­ját nem mond­ták, sőt egy­ál­ta­lán nem is mond­tak már sem­mit töb­bet róla, csak rö­hög­tek. De úgy lát­szik, a ta­nító még­sem tu­dott min­dent, mert a ma­gya­rá­zat rossz irányba ha­ladt, sok száz éve, több ezer éve meg­hótt fósze­rokról be­szélt a ta­nító, min­den­féle ál­la­tok­ról meg pa­tak­ról, hogy jön ez ide?, tü­rel­met­len­ke­dett, aztán ta­nul­sá­go­kat em­le­ge­tett a ta­nító, na, azt sze­rette volna tudni ő is, a ta­nul­sá­got, de már látta, hogy a ta­ní­tó­tól sem fogja meg­tudni az igaz­sá­got, mégis hiába vesz­te­geti az időt az is­ko­lá­ban, hiába vi­seli el apja po­fon­jait, csa­ló­dot­tan vissza­ha­salt a ro­zoga asz­talra. Más­nap a ta­nító vá­rat­la­nul fel­szó­lí­totta fe­lelni, mint de­rült égből a vil­lám­csa­pás, úgy érte, hogy a ta­nító az ő nevét mondja, a múlt héten már fe­lel­tette őt, akkor most nem kel­lene, mert egy évben csak egy­szer, eset­leg két­szer fe­lel­teti, de most na­gyon kü­lö­nö­sen vi­sel­ke­dik a ta­nító, nyá­ja­san mo­so­lyog rá, ilyen nem volt már régen, csak még ami­kor ő is kis porba­fingó volt, ak­ko­ri­ban, de azóta már nem mo­so­lyog rá a ta­nító, őrá ne is mo­so­lyog­jon, de most mo­so­lyog. Okti, mondta a ta­nító nyá­ja­san mo­so­lyogva, mivel el­ha­tá­rozta előző nap este, ami­kor vé­gig­gon­dolta az az­napi ta­ní­tást, hogy ba­rát­sá­gos lesz Oktá­viuszhoz, ugyanis látta, mennyire fel­élén­kült, ami­kor a fa­bu­lát vet­ték, és egy ideig fi­gyelt is, ami pél­dát­lan az ő közös tör­té­nel­mük­ben, mert Ok­tá­viusz soha, egyet­len pil­la­na­tig sem fi­gyelt a sok év alatt, de most na­gyon is, mintha ki­cse­rél­ték volna, a sö­tét­ség vas­tag kérge le­fosz­lott róla, ki­kelt be­lőle, a bu­ta­ság­ból, mint ha­mu­ból a főnix, és fi­gyelt, ele­ven, éber te­kin­tet­tel, mintha egy nor­má­lis gye­rek lenne, nem ilyen föld ne­heze. Okti, szólt nyá­ja­san a ta­nító, mit tudsz mon­dani a fa­bu­lá­ról? Sem­mit, vá­la­szolt azon­nal Ok­tá­viusz, mert eszébe ju­tott a teg­napi csa­ló­dása a fa­bu­lá­val, el­ön­tötte a hiá­ba­va­ló­ság ér­zése, ettől dühös lett, dühös az ap­jára, hogy miért eről­teti még min­dig az is­ko­lát, dühös a ta­ní­tóra, hogy tőle sem tu­dott meg sem­mit arról az egyet­len do­log­ról, ami mos­ta­ná­ban ér­dekli őt, és várt, várta, hogy a ta­nító, aki eddig a ka­tedra mel­lett állt tel­jes tes­té­vel Ok­tá­viusz felé for­dulva, majd csa­ló­dot­tan le­gyint egyet, le­ül­teti őt, a ka­tedra mögé áll, be­le­néz az osz­tály­könyvbe és másik gye­re­ket szó­lít fel, de nem ez tör­tént, pár pil­la­na­tig semmi nem tör­tént, csak el­tűnt a ta­nító nyá­jas mo­so­lya. Ok­tá­viusz fi­gyelte a ta­ní­tót, látta, hogy az vár még tőle va­la­mit, és ő is úgy érezte, meg kell ma­gya­ráz­nia, miért nem tud mon­dani sem­mit a fa­bu­lá­ról, a ta­nító pedig eköz­ben vál­to­zá­son ment át, szem­mel lát­ha­tóan a kez­dődő fel­dü­hö­dés je­leit mu­tatta, kez­dett ve­re­sedni a feje, ezért gyor­san hoz­zá­tette: Nem volt sze­ren­csém hozzá. A ta­nító va­ló­ban csa­ló­dott volt, pil­la­nat­ról pil­la­natra egyre csa­ló­dot­tabb lett, megint magát okolta, a balga, re­mény­kedő hi­szé­keny­sé­gét, ho­gyan is gon­dol­hatta, hogy Ok­tá­viusz fi­gyelt, hiába, öreg­szem, gon­dolta, gyen­gül a sze­mem, rosszul lát­tam teg­nap, nem ér­dek­lődő lett, nem a tárgyra fi­gyelt, hanem rüh vagy bolha rágta, azért ele­ven­kedett, azt lát­tam, és köz­ben egyre csa­ló­dot­tabb lett, főleg, ami­kor még ismét meg­szó­lalt a gye­rek, és az is­ko­lai éle­té­ben elő­ször mon­dott egy egész mon­da­tot, de azt is minek mondta, in­kább ta­padt volna fel a nyelve a száj­pad­lás­ára, mér­he­tet­len csa­ló­dott­sága fo­ko­za­to­san át­ala­kult te­he­tet­len dühvé, szája meg­re­me­gett, feje már kö­ze­pe­sen veres volt, sze­mei össze­szű­kül­tek, magas, éles han­gon pré­selte ki ma­gá­ból a kér­dést: Nem volt sze­ren­cséd hozzá? Nem-e?, és kö­ze­lebb lé­pett Oktá­viuszhoz. Nem, mondta megint a le­gény, vö­rö­sö­dött a füle, mit kép­zel róla a ta­nító, gon­dolta, de a ta­nító, mintha nem is hal­lotta volna a vá­la­szát, még kö­ze­lebb lé­pett, és már pap­ri­ka­vö­rö­sen, or­dítva kér­dezte: Nem? Nem volt sze­ren­cséd hozzá? Hát nem teg­nap volt vele dol­god? Meg­csi­kor­dul­tak a fogai, ahogy meg­nyomta a nem szót, sonka és fok­hagyma il­la­tát fújta Ok­tá­viusz ar­cába, aki ta­ga­dó­lag rázta a fejét, fülei vörös csó­vá­kat húz­tak oda és vissza a ta­nító sze­mei előtt, amint se­be­sen rázta a fejét, és újra mondta: nem, nem volt vele dol­gom. Te ta­kony, or­dí­tott a ta­nító, mivel nem volt dol­god? Hát nem itt ha­sal­tál teg­nap az órán, mivel nem volt dol­god?, hör­gött a ta­nító, le­vegő után kap­ko­dott, úgy érezte, men­ten sírba teszi őt ez az át­ko­zott kölök a konok ta­ga­dá­sá­val, miért nem ma­radt in­kább most is az a kuka, aki eddig volt, miért kel­lett ennek most meg­szó­lal­nia, csak rosszabb, mint ami­kor hall­ga­tott. A fapi…, a fa­bu­lá­val, nyögte Ok­tá­viusz egé­szen el­vö­rö­södve, za­va­ros te­kin­tete, ami eddig fel­váltva csün­gött a ta­nító ba­ju­szán és szem­öl­dö­kén, most el­röp­pent a gu­ta­üté­ses arc­ról, szállt, egé­szen az ajtó mel­letti sa­ro­kig, ott ver­gő­dött pár pil­la­na­tig, aztán vissza­röp­pent a gaz­dá­já­hoz, és annak a lába előtt a padló egy mé­lye­dé­sé­ben meg­pi­hent, és már nem is akart onnan el­moz­dulni, mintha csak te­he­tet­le­nül be­le­gu­rult volna. Ok­tá­viusz ezen a napon volt utol­jára is­ko­lá­ban, többé nem volt haj­landó el­menni, hiába po­fozta, csé­pelte az apja na­po­kig, össze­szo­rí­tott száj­jal tűrte a ve­rést. Végül Julius fel­adta, ke­serű ha­rag­gal ott hagyta a konok fiút, le­mon­dott róla, hogy a fia va­laha is ki­kec­me­reg a bu­ta­ság sötét mo­csa­rá­ból. De akkor, a bu­ta­ság sötét mo­csa­rá­nál, akkor Ama­deus már aludt, már jóval előbb, már va­la­hol a fa­bu­lá­nál ész­re­vét­le­nül el­aludt, és ál­má­ban foly­tatta, ami­ről addig ébren gon­dol­ko­dott. Ok­tá­viusz ló­ku­pec és mar­ha­tő­zsér lett, isten is annak te­rem­tette, mondta ké­sőbb az apja, ami­kor már büszke volt a fiára, ke­res­ke­dő­nek, mert bár nem tu­dott sem írni, sem ol­vasni és szá­molni sem, de nála job­ban senki sem tudta, mikor kell meg­venni és mikor kell el­adni a jó­szá­got, a szá­mok­ról pedig csal­ha­tat­lan ösz­tön­nel annyit min­dig tu­dott, hogy jók-e, elég­sé­ges mér­té­kűek-e vagy sem. Így aztán egy idő múlva már min­denki csak a pén­zét nézte, nem az eszét, és Oktá­viuszból ha­ma­ro­san meg­be­csült, te­kin­té­lyes pol­gár lett, apja büsz­ke­sége, és hogy méltó ke­re­te­ket adjon a te­kin­té­lyé­nek, Ok­tá­viusz épít­te­tett egy ha­tal­mas házat, ami­ben aztán Mor­mo­ták sora látta meg a nap­vi­lá­got és zárta le a sze­mét, még Ama­deus is abban a ház­ban töl­tötte élete első ne­gye­dét. Igaz ugyan, hogy a ház tu­laj­don­jo­gát már ko­ráb­ban el­vesz­tet­ték, akkor, ami­kor At­tila a di­csé­re­tes moz­galmi hév­től át­hatva a házat ön­ként fel­aján­lotta a moz­ga­lom ve­zető ere­jé­nek, a párt­nak, és a párt nagy­lel­kűen el is fo­gadta az ön­kén­tes fel­aján­lást, de aztán még nagy­lelkűbben meg­en­gedte, hogy a házat ezen­túl is a Mor­mo­ták lak­ják, a moz­galmi hév ju­tal­ma­ként. Ekkor Ama­deus hir­te­len fel­éb­redt. Most a bal ol­da­lán fe­küdt, arc­cal az óra felé, és eről­ködve kém­lelte a Szamuráj­keltető zöl­den de­rengő mu­ta­tóit. Meg­állt!, me­re­ve­dett meg ré­mül­ten, mert úgy látta, hogy az óra most is pon­to­san ugyan­annyit mutat, fél három el­múl­tát hét perc­cel, de az nem lehet, mert biz­to­san aludt vagy egy órát, és ami­kor le­fe­küdt, akkor még hosszú per­ce­kig, talán ne­gyed­óráig is ébe­ren gon­dol­ko­dott, tehát nem lehet ugyan­annyi az idő, mint akkor, ami­kor le­fe­küdt, va­gyis bi­zo­nyo­san meg­állt az óra. Megint le­ment a föld­szintre.

(Következő számunkban folytatjuk.)