Kósa Sándor

Mintha

7.

A katonának még az életénél is
fon­to­sabb az egész­sége.
Hát le­gyen: egész­sé­ges!
(el­kép­zelt ka­to­nai sza­bály­zat)

Relatív ma­gas­sá­gok

Százharmincöt.

A teodolit vízszintes síkja ennél a szám­nál ál­la­po­dott meg a mé­rő­léc füg­gő­le­ges ská­lá­ján. A g.-i domb­ság észak­ke­leti ha­tár­vi­dé­kén jár­tunk, éppen egy völgy leg­ala­cso­nyabb pont­ján, az út, ame­lyet kö­vet­tünk, innen már fel­felé ve­ze­tett to­vább, hogy aztán ki­fus­son két apró domb kö­zött a fenn­síkra. A fű már min­de­nütt ma­gasra nőtt, itt a völgy­ben sö­tét­zöld színű volt, mert a leg­utol­jára le­zú­duló csa­pa­dék­ból még ma­radt egy kevés, a fenn­sí­kon szal­ma­sárga szín­ben ját­szott, haj­la­do­zott a napok óta egyen­le­te­sen fújó déli szél­ben.

Efgyuri rögzítette a számot a mé­rési nap­ló­ban, Trotty, a fi­gu­ráns pedig gya­kor­lott moz­du­lat­tal meg­dön­tötte a lécet, és ele­gán­san a vál­lára en­gedte. Ma min­den nagy­sze­rűen ment.

De hogyan álltunk egészség dolgá­ban?

Trotty siralmasan. Mája úgy visel­ke­dett, mint köz­ponti égi­tes­tünk, a Nap fog majd vi­sel­kedni év­mil­liók múlva, fel­fú­jó­dott, meg­na­gyob­bo­dott, és az épí­tés­ve­ze­tő­ség fo­lyo­sóin ke­ringő hírek sze­rint, már meg is kez­dő­dött az el­len­té­tes irá­nyú fo­lya­mat, ahogy a Na­punk­nál is, el­ke­rül­he­tet­le­nül, va­gyis a kisse­bedés, zsu­go­ro­dás, ret­te­gett mű­szó­val a cirrhosis; le kéne áll­nia, volt az egy­ön­tetű vé­le­mény a kol­lé­gák kö­ré­ben. Efgyuri és én, mint egy­szerű hon­vé­dek csat­la­koz­tunk ehhez az ál­lás­pont­hoz.

Több mint egy hónapja jártuk már a domb­ság kü­lön­le­ges szép­ségű tá­jait, nem tu­risz­ti­kai in­dít­ta­tás­ból, hanem hogy elő­ze­tes mé­ré­se­ket vé­gez­zünk a majd nyá­ron tel­jes gőz­zel bein­duló nagy át­épí­tési mun­ká­la­tok­hoz. El­ső­sor­ban a G. és A. kö­zötti vas­út­vo­nal tel­jes vá­gány­cse­ré­jé­hez, majd e vo­na­lat szint­ben ke­resz­tező utak fel­újí­tá­sá­hoz, és végül a kis völgy­híd tel­jes át­épí­té­sé­hez.

Trotty kövér volt, kerekképű, szeme olyan, mint a nagy ter­metű, hű­sé­ges ku­tyáké, vér­ben forgó, de jó­sá­gos volt a vég­te­len­sé­gig. Egy al­ka­lom­mal, köz­vet­le­nül a tí­zó­rai­zás után, még mi­előtt fel­áll­tunk volna, hogy foly­tas­suk a mé­ré­se­ket, vá­rat­la­nul el­sá­padt, iz­zadni kez­dett és a be­széd­ké­pes­sé­gét is el­vesz­tette, leg­alábbis erre kö­vet­kez­tet­tünk abból, hogy szó nél­kül ott­ha­gyott min­ket, és meg­in­dult a mezőn ke­resz­tül a kö­zeli falu felé. Nem tud­tuk, hogy mi van.

Most akkor mi a picsa van?, kér­dezte Efgyuri.

Nem volt ajánlatos itt hagynunk a mű­szert, én men­tem hát Trotty után. A nyo­mok a falu ivó­jába ve­zet­tek.

Van ilyen néha, hogy rám jön, mondta, ami­kor be­áll­tam mellé egy korsó sör­rel. Két vagy három nagy­fröccsöt már meg­iha­tott, mert tel­je­sen nor­má­lis­nak tűnt.

Rendben van, bólogattam, csak előbb szólj, hogy mire szá­mít­sunk. Trotty égnek emelte a sze­mét, je­lezve, hiába szól, ilyen­kor neki men­nie kell.

Efgyuri egy kis grippével küszkö­dött, a szer­dai eltávról vissza­jö­vő­ben négy vagy több sör után le­fe­küdt egy padra, el­aludt, a könnyű éj­sza­kai zápor kí­vül­ről is el­áz­tatta, haj­nal­ban a saját tüsszö­gé­sére éb­redt.

Én viszonylag jól voltam, a vi­szony­la­gos­ság mér­té­ké­ről egy orvos vagy talán az eü. ka­tona nyi­lat­koz­ha­tott volna ér­dem­ben.

Trotty ment hát a mérőléccel a vál­lán, a szél be­le­ka­pott ki­gom­bolt, könnyű szö­vésű in­gébe, és mint a sá­tor­la­pot, a háta mö­gött fel­fújta. Ehet­nénk va­la­mit, gon­dol­tam, és mivel a saját já­ték­sza­bá­lya­ink sze­rint ját­szot­tunk, va­gyis az a főnök, aki­nél a te­o­do­lit van, el­ren­del­tem a rövid pi­he­nőt.

Hatvan felé járhatott, vagy ahogy ő maga mondta kü­lön­le­ges hang­súllyal (lám még itt va­gyok), bétófeni kor­ban járok, és már csak ezért is nehéz dol­gunk volt vele, apánk le­he­tett volna. Rá­adá­sul mind­ket­ten más­féle me­tó­dus sze­rint vi­szo­nyul­tunk hozzá. Efgyuri egye­ne­sen jel­lem­hi­bá­nak tar­totta ezt a gi­gá­szi al­ko­hol­füg­gő­sé­get, és attól tar­tott, némi jog­gal, hogy ha mi­atta nem vé­gez­zük el idő­ben a fel­ada­tot , meg­szű­nik ki­vált­sá­gos hely­ze­tünk, me­he­tünk vissza, minek is, hová is?

Én egy kicsit engedékenyebb voltam, mert Trotty vi­lá­gos pil­la­na­tai­ban fel­szik­rá­zott va­lami a régi va­ló­já­ból. Meg­érezve Efgyu­riból az al­ko­ho­lista énje felé áramló el­len­szen­vet, több­nyire velem kez­de­mé­nye­zett be­szél­ge­té­se­ket, ahogy tette most is, mi­köz­ben bics­ká­jára tűzte az előző este el­ké­szí­tett en­ni­va­ló­ját, az ap­róra vá­gott sült­csir­kemell-sze­le­te­ket, ame­lye­ket egyen­ként bu­gyo­lált körbe an­gol­sza­lon­ná­val, és a há­bo­rút köz­vet­le­nül meg­előző idők Pest­jé­ről me­sélt más­hon­nan már is­me­rős han­gu­latú tör­té­ne­te­ket. Te­jes­ká­vét ivott hozzá, vagy leg­alábbis egy ideig azt hit­tem, amíg el nem ért hoz­zám a zöld­szil­váni édes­kés il­lata. A szü­net vé­gez­té­vel nem ma­rad­ha­tott el Trotty az­napra ki­ókum­lált ta­lá­lós kér­dése, ahogy ő ne­vezte, ez egy re­gény kez­dő­mon­da­tá­ból állt, s úgy szólt: So­káig korán fe­küd­tem le. Ebből kel­lett ki­ta­lál­nom a re­gényt magát, ki írta, mi a címe, és hogy meg­ne­he­zítse, vagy in­kább meg­könnyítse a dol­gom, az ere­deti nyel­ven idézte a mon­da­tot: Longtemps je me suis couché de bonne heure.

Azt tudtam, hogy franciául az or­szá­guk negy­ven­ben be­kö­vet­ke­zett össze­om­lása után ide­me­ne­kült fran­cia ha­di­fog­lyok­tól ta­nult, akik az apja ba­la­toni vil­lá­já­ban ta­lál­tak me­ne­dé­ket.

Valamiért most szakadt el a cérna Efgyu­rinál, meg­szegve já­ték­sza­bá­lyun­kat, ő adott uta­sí­tást Trotty­nak a munka fel­vé­te­lére.

Nem volt túl erős ez a kávé?, kér­dezte.

Nem, felelte az öreg, jó sok tej­jel ké­szí­tet­tem, a te­kin­te­te­met ke­reste, hogy je­lezze, be­szél­nem kéne vele, még­is­csak az én ba­rá­tom.

Az állvány alá bújtam, hogy óvato­san meg­emel­jem a mű­szer­rel együtt. Utá­nuk bal­lag­tam, hogy el­fog­lal­jam a kö­vet­kező ál­lást. Most vet­tem észre, hogy az öreg húzza, ha alig ér­zé­kel­he­tően is, az egyik lábát. Az út me­re­de­ken fel­felé tar­tott, vi­gyázni kel­lett, hogy ne men­je­nek ki a mé­rési tar­to­mány­ból. Efgyu­rit hir­te­len tüsszö­gési roham fogta el, Trotty meg­állt, és be­várta, míg be­fe­jezi.

Hogy lehet nyáron megfázni!, mél­tat­lan­ko­dott.

Nincs még nyár, csak május vége. Efgyuri na­zá­li­sai olya­nok vol­tak, mint az igazi fran­ci­áké.

Száznyolcvannyolc.

Kiértünk a völgyből, a fenn­sík eny­hén, de fo­lya­ma­to­san eresz­ke­dett le­felé, az út egye­ne­sen a h.-i vas­út­ál­lo­más mo­nar­chia­beli épü­lete felé tar­tott, a falu messzebb, lent a völgy­ben te­rült el, innen egyet­len ház sem lát­szott.

Efgyuri meg én mindent ezeknek a szá­mok­nak kö­szön­het­tünk, a kí­vül­álló szá­mára ér­tel­met­len­nek tűnő so­ro­za­taik végül is egyet­len­egy, kéz­zel­fog­ható szám­ban egye­sül­tek, meg­ad­ták annak a pont­nak a re­la­tív ma­gas­sá­gát, amelyre szük­sé­günk volt, és sok ilyenre volt szük­sé­günk a mun­ká­nak ebben a fá­zi­sá­ban. Ezek a ma­gas­sá­gok mind vi­szo­nyí­tott ma­gas­sá­gok vol­tak, még­pe­dig a Balti-ten­ger­hez ké­pest (és nem mond­juk a Föld­közi-ten­ger­hez), ami még misz­ti­ku­sabb aurát köl­csön­zött az egész­nek, főleg, ha ma­gya­rázni pró­bál­tuk (hogy lehet va­la­mit a ten­ger szint­jé­hez viszo­nyí­tani?, há­bor­gott Golyó, mikor fü­lébe ju­tott a dolog, hát nem tud­já­tok, hogy a ten­ger min­dig hul­lám­zik?). Bögre szent bor­za­dállyal hall­gatta Efgyuri szak­szerű elő­adá­sait, bár egy szót sem ér­tett be­lőle. Brékli szá­za­dos nem ilyen el­von­tan állt a kér­dés­hez, ha rajta múlt volna, azon­nal el­pa­ran­csol min­ket a mű­sze­rek kö­ze­lé­ből, és la­pá­tot, csá­kányt ad a ke­zünkbe, mint a többi ren­des ka­to­ná­nak. De itt ő is aka­dályba üt­kö­zött, egy lát­ha­tat­lan, fel­sőbb erőbe, ki ez, mi ez az erő, kér­dezte ma­gá­tól es­tén­ként pá­lin­ka­ivás köz­ben, aki úgy dön­tött, hogy ez a két öröm­ka­tona ki­ke­rül­jön a ren­del­ke­zési kö­ré­ből, és önál­lóan te­vé­keny­ked­jen?!

Nyugodjon meg, százados, mondta neki egy­szer Csé őr­nagy, ez a te­vé­keny­ség az or­szág ér­de­ké­vel vág egybe, és fel­felé mu­ta­tott az uj­já­val, je­lezve, hogy fent, ma­ga­sabb kö­rök­ben dön­töt­tek erről (az őr­nagy konk­ré­ten az épí­tés­ügyi mi­nisz­ter kör­nye­ze­tére gon­dolt), amire Brékli szá­za­dos, az első ge­ne­rá­ciós ma­te­ri­a­lista, za­var­tan csak annyit tu­dott mon­dani, az aj­tóra ta­padó fül­ta­núk el­be­szé­lése sze­rint, hogy:

Na ja, vagy úgy!

Még egyszer leovastam a leol­va­san­dó­kat, hogy meg­győ­ződ­jek a szám he­lyes­sé­gé­ről (egy mérés nem mérés!), de a léc vá­rat­la­nul meg­moz­dult, előbb kissé jobbra, aztán balra, végül ki­ke­rült a te­o­do­lit lá­tó­kö­ré­ből. Trotty lé­ces­től zu­hant bele az út mel­letti árok magas fü­vébe, Efgyuri ag­gódó arc­ki­fe­je­zés­sel ha­jolt fölé. Ami­kor oda­ér­tem, már ma­gá­nál volt, ke­zé­vel bá­gyad­tan in­tett, nem lesz semmi baj, csak egy ki­csit vár­junk, hogy újra erőre kap­jon.

Ledőltem Trotty mellé, a fű össze­csa­pott a fejem fe­lett, olyan csend lett, mint ami­lyen a tor­nádó „sze­mé­ben" szo­kott lenni, gon­dol­tam, és hal­lot­tam, hogy a fekvő alak túl­ol­da­lán Efgyuri is el­te­rül a fűben.

A bevonulást megelőző nyáron is vol­tak ilyen heves szél­lö­ké­sek, így azon a napon is, ami­kor a ki­egé­szítő pa­rancs­nok­ság kül­vá­ros­ban ta­lál­ható iro­dá­já­ból vissza­felé tartva a B. L. téren meg­lát­tam a busz­meg­ál­ló­ban vá­ra­kozó Pét, aki azon­ban nem a buszra várt, hanem közös ba­rá­tunkra, Elre, hogy egy esti koncentre men­je­nek va­la­me­lyik budai művházba. Pé meg­örült nekem, régen ta­lál­koz­tunk. Egy­előre nem mond­tam meg neki, hogy hon­nan jövök, azt sem, hogy most már vég­ér­vé­nyes a dolog, be kell majd vo­nul­nom a kö­vet­kező év ja­nuár ne­gye­di­kén, mert ilyen pre­cí­zek ezek a ka­to­nák, ha be­vo­nu­lás­ról van szó.

Nem jön ez a marha, állapította meg Pé, és fel­aján­lotta El je­gyét. A ze­ne­kar, amely­nek kon­cert­jére men­tünk, nem­rég ki­adott egy tűr­hető le­mezt, de élő­ben még sosem hal­lot­tam őket.

Pé útközben jövendőbeli terveiről me­sélt, vett egy na­gyon olcsó tel­ket, mondta, kint a világ végén.

Mégis hol?, kérdeztem.

A Kamaraerdőnél, de ez a hely már közel van B.-hez.

A tervek elkészültek?

Igen, válaszolta, idén nyár végén kez­dődne azt épít­ke­zés, és jövő ilyen­kor lenne a ház­avató.

Nem akartam, de csak kicsúszott, hogy ak­korra már ka­tona le­szek.

Próbált legyinteni, a meghí­vás akkor is ér­vé­nyes lesz, de lát­tam, hogy el­fel­hő­sö­dik a hom­loka, neki is csak rossz em­lé­kei van­nak erről, úgy mint Tének.

Aztán felajánlotta, hogy ha van ked­vem, hét­vé­gén men­jünk ki, meg­mu­tatja a te­re­pet. Volt ked­vem, és ki is men­tünk.

A koncert szünetében kéretlenül, de Pé ér­dek­lődő hall­ga­tá­sá­tól kí­sérve egy rövid elő­adásba kezd­tem a le­me­zen hall­ható, il­letve az élő adás­ban meg­szó­laló zenei anyag kö­zötti kü­lönb­ség­ről, ég és föld!, to­vábbá arról, hogy a műfaj lassú hal­dok­lása, anél­kül hogy az ál­ta­lá­no­sí­tás hi­bá­jába akar­nék esni, fel­gyor­sult, mely­nek okait nem tudom, de az üz­leti szel­lem el­ha­ra­pó­zása csak si­et­teti ezt a dol­got, aztán el­mor­fon­dí­roz­tam az el­mú­lá­sok sok­fé­le­sé­gé­ről, hogy van­nak fel­emelő és mé­lyen át­él­hető bú­csúz­ko­dá­sok, egy­ál­ta­lán nem áll távol tőlem egy kis bo­ron­gós de­ka­den­cia, ami va­ló­szí­nű­leg élet­kori sa­já­tos­ság, de ez az elő­adás, fe­jez­tem be, na­gyon tré volt.

Közben sokan elhagyták a ter­met, és nagy üres terek ke­let­kez­tek, így kö­rü­löt­tünk is, két lány állt közel hoz­zánk, még min­dig a szín­pad felé for­dulva, mintha le­kötné őket a tech­ni­ku­sok ide-oda jár­ká­lása az erő­sí­tők és a hang­fa­lak körül. Pé gyen­gé­den tolni kez­dett a ki­já­rat felé, szom­jas va­gyok, mondta, ami­kor az egyik lány meg­for­dult, és te­kin­te­té­ből könnyű volt arra kö­vet­kez­tetni, hogy min­dent hal­lott az előbbi zagyva mo­no­ló­gom­ból.

Nagyon is igazad van, mondta ked­ves és ki­egyen­sú­lyo­zott hang­ján, ami­től érez­tem, ma már több rossz dolog nem tör­tén­het velem, te te­metni jöt­tél őket, nem di­csérni, és egy apró, alig ész­re­ve­hető moz­du­lat­tal súly­pont­ját a hoz­zám kö­ze­lebb lévő lá­bára he­lyezte át.

Mit szólnátok, ajánlottam fel hir­te­len, mert tud­tam, itt most új pers­pek­tí­vák nyíl­nak, ha meg­in­nánk va­la­mit?

Na de, mondta a barátnője, és Pé is tett egy pil­la­nat­nyi belső za­var­ról ta­nús­kodó moz­du­la­tot. Csak én és az is­me­ret­len lány ke­rül­tünk egy hul­lám­hosszra.

Menjünk, mondta.

Később, az első találkozások után, ami­kor már el­jött az elem­zé­sek ideje, el­mondta, hogy mi­lyen ha­tás­sal volt rá ez az este. Ké­sőbb, ami­kor Pé és az ő ba­rát­nője már el­ment, be­val­lotta, hogy a leg­job­ban Jimi Hendrixet sze­reti, de hát már ő is.

Hogyhogy?, kérdeztem meglepődve.

Mert őelőtte senki nem tudott ilyen han­go­kat elő­csa­lo­gatni a gi­tár­já­ból. Ilyen va­da­kat, tette hozzá.

Nála szelídebb lányt nem ismertem. És azt is csak ké­sőbb tud­tam meg, hogy a kon­cert nap­ján vizs­gá­zott a fő­is­ko­lán a Római Bi­ro­da­lom bu­ká­sá­ból, és hogy engem so­káig ti­tok­ban Ro­mu­lus Augus­tu­lus­nak hí­vott.

Már jobban vagyok, fiúk, hallottuk va­la­hon­nan messzi­ről Trotty hang­ját. El­aludt a ba­rá­tod, mondta már felülve, és gyen­gé­den rá­zo­gatni kezdte.

Mi történt veled? kérdeztem.

Valószínűleg lement a vérnyo­má­som vagy a vér­cuk­rom.

És mindkettő ájuláshoz vezethet, ál­la­pí­totta meg Efgyuri fel­tá­pász­ko­dás köz­ben.

Ha most nekiállunk dolgozni, akkor még idő­ben vég­zünk, mér­tem fel a te­re­pet.

Közeledtünk H. vasútállomásához, az út el­for­dult, a sí­nek­kel pár­hu­za­mo­san ha­ladva to­vább és be­fu­tott abba az or­szág­útba, amely a so­rom­pón túl le­ve­ze­tett a fa­luba. A h.-i vas­út­ál­lo­más­sal szem­ben ál­lí­tot­tam fel a mű­szert, és mivel Efgyu­riéknak a sík terep miatt messzebbre kel­lett men­niük, volt időm bá­mész­kodni. Már messzi­ről ész­re­vet­tem, hogy va­laki áll a sínek in­nenső ol­da­lán az ál­lo­más­sal szem­ben úgy, hogy min­dent jól lá­tott, de őt senki sem, mert egy fa szé­les tör­zse mö­gött állt, amely­nek le­ve­lek­től duz­zadó ágai még job­ban el­ta­kar­ták. El­for­dí­tot­tam a te­o­do­li­tot az adott irányba. A mű­szer for­dí­tott és na­gyí­tott képet ad, a leg­ki­sebb moz­du­latra hi­he­tet­len módon kitér az irány­ból, ami ne­héz­kessé teszi a hasz­ná­la­tát ilyen cé­lokra. Brékli szá­za­dos for­dí­tott és jócs­kán fel­na­gyí­tott képe je­lent meg a mű­szer­ben. To­vább pász­táz­tam, és fel­fe­dez­tem az én sza­ka­szom ka­to­náit, ahogy ott ültek egy hosszú­kás padon, Hege, Hosszú, Lő­rinc, Golyó, Czézoli, Mile meg a töb­biek, úgy mint a ve­re­bek a vil­lany­dró­ton. A har­ma­dik sza­kasz ka­to­nái az épü­let­től félig ta­karva a szer­szá­mai­kat pu­col­ták a nyo­mó­kút­nál.

A következő pontraállás után újra be­fog­tam a szá­za­dost, de most új szög­ből, a nap­fény meg­csil­lant az övén fi­tyegő pisz­toly­tás­kája fém­csat­ján. Ugyan­olyan moz­du­lat­la­nul állt, de a tar­tá­sá­ból arra kö­vet­kez­tet­tem, hogy tör­tént va­lami vá­rat­lan ese­mény, és hogy ez ké­nyel­met­le­nül érinti. Meg is moz­dult, el­lé­pett a fa mögül, mert va­laki ész­re­vette, aki a nem várt irány­ból kö­ze­le­dett, a sínek in­nenső ol­dala felől. Egy had­nagy volt, aki éppen most buk­kant ki a ka­nyar mögül. Brékli moz­du­lat­la­nul be­várta, és csak akkor vágta ő is vi­gyázzba magát, miu­tán a had­nagy oda­ért és je­lent­ke­zett nála. A szá­za­dos moz­du­lata olyan tö­ké­le­tes volt, hogy ilyet még nem lát­tam. Be­szél­getni kezd­tek, a had­nagy meg­kí­nálta egy ci­ga­ret­tá­val, a füs­töt azon­nal ma­gá­val ra­gadta az első szél­ro­ham. A had­nagy nyo­má­ban újabb ka­to­nák tűn­tek fel a ka­nyar­ban, úgy von­szol­ták ma­gu­kat, mint egy vert sereg. Az újon­nan ér­ke­zők át­lép­ked­tek a sínen és el­ve­gyül­tek a mienk kö­zött. A v.-i épí­tő­szá­zad ka­to­nái vol­tak, mint ké­sőbb ki­de­rült. Annyira le­fog­lalt a lát­vány, hogy Efgyuri re­kedt ki­a­bá­lása té­rí­tett ma­gam­hoz. Nem­so­kára ki­ér­tünk az or­szág­útra, ahol a mun­kánk véget ért. Trotty el­bú­csú­zott és el­in­dult a fa­luba. Efgyu­rival egy ideig néz­tük, ho­gyan tűnik el a ka­nyar­ban.

Betettem a műszert a dobozba, össze­haj­tot­tuk a mé­rő­lé­cet, az áll­vány te­lesz­kó­pos lá­bait egy­másba csúsz­tat­tuk, és mint a mál­hás lovak, el­in­dul­tunk a so­rompó felé.

A nagy ka­ran­tén

Hege vett észre minket először az áll­do­gá­lók cso­port­já­ból, és elénk jött. Efgyu­rinak ka­póra jött, meg­kérte, hogy fogja meg a lécet, amíg ő el­tű­nik egy rövid időre a fák kö­zött.

Hegével nem kellett udvariassági for­mu­lá­kat vál­ta­nunk, nagy­sze­rűen tud­tunk hall­gatni egy­más je­len­lét­ében. Fél szem­mel lát­tam, hogy va­la­mit for­gat a fe­jé­ben.

A hierarchiát bontjátok meg, kezdte, mert nem lehet ti­te­ket se­hová be­so­rolni, de főleg téged, Rizsa. A Gyuri még csak-csak be­ta­go­zódna, benne érzek ilyen szán­dé­kot, de te egy­ál­ta­lán nem. És miu­tán nincs meg a rög­zí­tett he­lye­tek, nem lehet ben­ne­te­ket irá­nyí­tani sem.

Igen, lehet, de erről nem tehetek, vá­la­szol­tam. Mile bi­zo­nyos mér­té­kig ugyan­úgy nem ka­tona, mint én.

Ne túlozz, mondta Hege, Milének meg­van a pon­tos helye a hie­rar­chiá­ban, de abban iga­zad van, hogy ezzel a köz­ve­títő sze­rep­pel, amit csi­nál, va­lami elől ő is me­ne­kül, a mások dol­gai­val fog­lal­ko­zik, hogy a sa­ját­já­val ne kell­jen.

Egyetlen igazi katona van itt, akit én is­me­rek, mond­tam, az a Tréfli.

Aláírom, mondta Efgyuri, aki az utóbbi mon­dat­nál ér­ke­zett vissza, és át­vette He­gé­től a lécet.

Rizsa, fordult hozzám újra Hege, lenne ked­ved foly­tatni ma a fran­cia­órá­kat?

Igen, lenne, Oui, il y aurait, ha nem jönne Vera dél­után ötkor értem.

Gondolhattam volna, hogy újabb ki nem kénysze­rített, spon­tán eltávra mész, mondta le­hal­kítva a hang­ját.

Tedd azt te is, javasoltam.

Nem lehet, válaszolta, tartaléko­lom egy fon­to­sabb al­ka­lomra, in­kább je lis un livre trés intéressant.

Az se rossz, mondtam. De olvashat­nád a na­gyon ér­de­kes nyol­ca­dik lec­két is, éppen ott tar­tunk.

Megérkeztünk, leraktuk a cuc­co­kat egy biz­ton­sá­gos helyre. Brékli még min­dig ott tár­sal­gott a fi­a­tal had­naggyal a sín másik ol­da­lán.

Rizsááám!, kiáltotta Hosszú, ami­kor meg­lá­tott min­ket, minek kö­szön­het­jük a rend­kí­vüli meg­tisz­tel­te­tést?

A véletlenek egybeesésének, vála­szolt he­lyet­tem Hege.

De Hosszú már máson törte a fejét.

Tényleg, nem kell nektek egy igazi se­géd­erő, kér­dezte, azt a lécet én is tud­nám tar­tani.

Egyelőre biztos nem, később való­szí­nű­leg, pél­dául a híd­nál, mondta el­gon­dol­kozva Efgyuri. Ott egy fi­gu­ráns biz­tos nem lesz elég.

Így van, mondtam, lesz még több ilyen al­ka­lom is.

Hege közben eltűnt valahová, a vonat meg­ér­ke­zett, a v.-iak raj­vo­nalba áll­tak az ál­lo­más épü­le­té­nek ol­da­lá­ban, a had­nagy te­át­rá­li­san ren­del­ke­zett, a műsor a szá­za­dos­nak szólt, de Brékli fa­arc­cal nézte végig a be­va­go­ní­ro­zást. Ami­kor a vonat el­in­dult, a had­nagy az ab­lak­ban állt, a nya­ká­ban füg­gött egy fény­ké­pe­ző­gép, ami­től ké­nyel­met­len ér­zé­seim tá­mad­tak, minek egy had­nagy­nak fény­ké­pe­ző­gép?

Brékli megvárta, amíg eltűnik a sze­rel­vény, össze­te­relte a saját sza­ka­szát, akik fá­sul­tan áll­tak be a sorba. A két busz ir­tó­za­tos por­fel­hőt ka­varva állt be a szűk helyre.

Mi volt ma?, kérdeztem Hegét, miu­tán el­he­lyez­ked­tünk hátul az utolsó sor­ban.

Mindig ugyanaz, toujours la méme, vi­téz­ked­tünk a strecken.

A tavalyi adategyeztetést hoz­tam szóba.

Emlékszel a tisztre, arra az al­ez­re­desre, aki ve­lünk fog­lal­ko­zott?

Hogy emlékezhetnék, vonta föl a szem­öl­dö­két, az már na­gyon régen volt.

Az alezredesnek, mondtam, mélyen ülő sze­mei vol­tak, me­lyek egé­szen el­tűn­tek a szem­öl­dök­csont ere­sze alatt, az arc­bőre a per­ga­menre em­lé­kez­te­tett, test­al­kata vé­kony volt és szi­kár, de a vi­sel­ke­dése szo­kat­la­nul ba­rát­sá­gos, és ha nem lenne túl­zás ilyet ál­lí­tani egy ka­to­na­tiszt­ről, akkor azt mon­da­nám, hogy na­gyon ked­ves is volt és fel­tű­nően in­tel­li­gens, a sza­va­kat ag­gá­lyo­san meg­vá­lo­gatta, igaz, volt benne egy kis szer­tar­tá­sos­ság, de ő pont a he­lyén volt, az volt a fel­adata, hogy kö­ze­lebb hozza a ka­to­na­sá­got mint in­téz­ményt a be­vo­nu­lók­hoz. Nem volt is­me­rős a le­írás?

Egyáltalán nem, pas du tous, mondta, de azért el­gon­dol­ko­dott. A négy tiszt közül ez a le­írás egye­dül a Gyu­fára illik, ő vi­szont őr­nagy, de te mintha al­ez­re­dest mond­tál volna.

Hát ez az, nézd meg egyszer a ki­me­nő­ru­há­ját, a má­so­dik ezüst­gomb he­lyén egy sötét fol­tot ta­lálsz majd.

Lefokozták!

Le, vagy ő nyúlt bele valaki­nek a dosszi­é­jába, vagy őt kér­ték meg, hogy nyúl­jon be va­la­ki­ébe, de nem tette, én az utób­bira gya­nak­szom, és ezért, bün­te­tés­ből el­vet­tek egy csil­la­got tőle, és bün­te­tés­ből át­ve­zé­nyel­ték hoz­zánk, csa­pat­szol­gá­latra. A sereg amúgy is tele van okos, in­tel­li­gens tisz­tek­kel.

Parbleu!, persze, mondta.

A busz kiért az autópályára, és Hege az egyen­le­tes mo­tor­zaj­ban nem­so­kára el­aludt, a töb­biek pél­dá­ját kö­vetve. Egye­dül ma­rad­tam, mint va­ló­szí­nű­leg Efgyuri is a másik ko­csi­ban, de ezt már kezd­tük meg­szokni.

Már egy hete voltunk az építésve­ze­tő­sé­gen, még nem kel­lett csi­nál­nunk sem­mit, csak a ter­ve­ket ta­nul­má­nyozni, ami­kor dön­töt­tem, Efgyuri til­ta­ko­zása el­le­nére, fel­hí­vom Verát, hogy lá­to­gas­son meg. Kö­ze­led­tek a min­dig ké­nyes már­ciusi ün­nep­sé­gek, ilyen­kor vit­ték el az is­ko­lá­so­kat és az egye­te­mis­tá­kat le­he­tő­leg minél messzebbre a fő­vá­ros­tól osz­tály­ki­rán­du­lásra, így ke­rül­tünk egy­szer mi is Sop­ronba, ju­tott eszembe, amíg a HÉV-meg­álló felé gya­lo­gol­tam, hogy az ot­tani te­le­fon­fül­két hasz­nál­jam. Korán akar­tam hívni, még mi­előtt el­in­dult volna a fő­is­ko­lára. Sü­tött a nap, a vi­lá­gos­kék égen las­san moz­dul­tak a fehér pa­macsra em­lé­kez­tető fel­le­gek. Vera azon­nal igent mon­dott.

Egy óra múlva szállt le a vég­ál­lo­má­son. Rövid szok­nyá­ban volt, fél­ma­gas ci­pő­ben, és min­den, ami rajta volt, a ki­egé­szí­tők is, egy­más­sal olyan szín­har­mó­niát al­kot­tak, ami­lyen har­mo­ni­kus a ter­mé­szete volt.

Hová megyünk?, kérdezte, és arra szá­mí­tott, hogy a kö­zeli egye­tem va­la­me­lyik presszó­ját lá­to­gat­juk meg, vagy a romos ál­la­pot­ban álló kas­tély park­já­ban sé­tál­ga­tunk a ka­viccsal fel­szórt sé­tá­nyo­kon, mint ahogy ké­sőbb ezt szám­ta­lan­szor meg is tet­tük.

Az erdőbe, válaszoltam. Jött azon­nal, ki­csit meg­le­pődve.

Elmerészkedtünk egészen az építés­ve­ze­tő­ség kö­ze­lébe, meg­mu­tat­tam neki a fák kö­zött rej­tőz­ködő épü­le­tet.

Nem egy was ist das, mondta.

Hát nem, de nekünk ez a para­di­csom. Aztán bel­jebb men­tünk, ahol sű­rűb­ben áll­tak a fák.

Az úttól távolabb egy vastag tör­zsű fa kö­ze­lé­ben ül­tünk le. Nem na­gyon volt ideje fel­ké­szülni, a vad, erup­tív ki­tö­ré­sem vá­rat­la­nul érte, elő­ször va­la­hogy me­derbe kel­lett te­rel­nie. Finom ké­zi­mun­ká­val, teste kü­lön­böző ré­szei­nek át­adá­sá­val, majd, kés­lel­te­tés cél­já­ból ezek vissza­vo­ná­sá­val ját­szott velem, meg ön­ma­gá­val is, az egy pontra kon­cent­ráló erő­fe­szí­té­sei­met így több­felé pró­bálta el­osz­tani, míg végül nem ma­radt több le­he­tő­ség, és vég­képp el­vesz­tet­tük a fe­jün­ket.

Körülöttünk szétszórva, akár egy kéj­gyil­kos­ság hely­szí­nén, kü­lön­böző ru­ha­da­rabok lóg­tak az ága­kon, vagy a még ta­valy meg­rozs­dá­so­dott ava­ron fe­küd­tek, mint ha­lott ma­da­rak.

Most összekoszoltalak, mondtam, mi­köz­ben össze­ölel­kezve áll­tunk a fa­törzs­nek dőlve a kora ta­va­szi nap­fény éles pász­má­já­ban, me­lyet mo­zai­kosra szűr­tek a fák le­ve­lei. Olyan so­káig áll­tunk, amíg hal­lani nem kezd­tük a fák apró reccse­né­seit. Aztán kí­ván­csi let­tem az ar­cára. Még min­dig gyor­sab­ban szedte a le­ve­gőt a szo­ká­sos­nál.

Egyszerre voltál ma erős és töré­keny, mondta köz­vet­le­nül in­du­lás előtt, mint aki erre a ket­tős­ségre várt már rég­óta.

A harmadik szakasz autóbusza már be­állt a meg­szo­kott helyre, a lak­ta­nyá­val szem­beni üres térre, és a miénk is köz­vet­le­nül mögé, de aztán nem tör­tént semmi. Golyó le­húzta az ab­la­kot, és ki­pré­selte ha­tal­mas fel­ső­tes­tét.

Gyerekek, jön az üti.

De már mi is láttuk, hogy megáll az első busz aj­ta­já­nál, hogy Brékli szá­za­dos­sal szót vált­son. Az üti, R. szá­za­dos, rövid mon­dan­dója után vissza­ment az őr­házba, Brékli össze­ha­jolt a sza­kasz­pa­rancs­nok-he­lyet­tes­sel, Ledényi ti­ze­des­sel, az ab­lak­üve­ge­ken ke­resz­tül lát­tuk, amint a ti­ze­des va­la­mit mond a ka­to­nák­nak, a szá­za­dos pedig át­jött hoz­zánk és kö­zölte, hogy senki sem hagy­hatja el az au­tó­buszt, várni kell.

De mi történt?, kérdezte Golyó, akit ez az egész hely­zet na­gyon fel­bosszan­tott.

A katona mindent meg fog tudni idő­ben, fe­lelte a szá­za­dos, és le akart szállni, ami­kor Hosszú elő­re­ki­a­bált.

Az ablakot le lehet húzni?

Le, mondta Brékli, mint aki már várta ezt a kér­dést. A busz ru­gó­zá­sá­ból érez­tük, hogy le­ug­rott. Össze­néz­tünk He­gé­vel. Egy da­ra­big min­denki csend­ben volt, pró­bál­tuk fel­dol­gozni a hely­ze­tet, de aztán győ­zött a fá­sult­ság, leg­töb­ben vissza­alud­tak a kel­le­mes ke­reszt­hu­zat­ban. Czézoli elő­vette erő­sen el­hasz­nált fran­cia­kár­tya-cso­mag­ját.

Póker, filléres alapon, mondta, nekem egy fil­lé­rem sincs, tette hozzá, men­te­gő­zés­képpen. Hal­lot­tam, hogy a so­rompó felől egy kocsi ér­ke­zik, pár pil­la­nat múlva be­for­dult a lak­ta­nya felé a ha­tal­mas, fe­kete Csajka, meg­szó­lalt a kapu felől a Rá­kó­czi­-in­duló. A hang­szóró re­csegő hang­ját fel­erő­sí­tette az eső­fogó akusz­ti­kai­lag sem el­ha­nya­gol­ható bolt­íve. Golyó megint nyug­ta­lan­kodni kez­dett.

Basszátok meg!, itt valami nagy disz­nó­ság tör­tént, meg­ér­ke­zett D. ez­re­des!

Az autó a lehető legnagyobb se­bes­ség­gel ha­ladt a ko­csi­fel­haj­tón, Tréf­li­nek éppen annyi ideje volt, hogy fel­rántsa a so­rom­pót, a kocsi el­érte az út leg­ma­ga­sabb pont­ját, és az égő piros fék­lám­pák pár­hu­za­mosa el­tűnt az ebédlő irá­nyá­ban. Az aj­tó­csa­pó­dás után hosszú ideig nem tör­tént más.

Golyó járkálni kezdett a szék­sorok kö­zötti szűk fo­lyo­són.

Éhes vagyok, hugyoznom kell és már fél négy van!, emelte fel bal csuk­ló­ját, és ko­cog­tatta meg az óra üveg­lap­ját jobb ke­zé­nek mu­ta­tó­uj­já­val.

Váratlanul megjelent D. ezredes, ha­tá­ro­zott lép­tek­kel in­dult el a bu­szok felé. Brékli szá­za­dos, mivel sem­mi­lyen jel­zést nem ka­pott, hogy men­jen elé je­len­tést tenni, moc­ca­nat­la­nul várta be az ez­re­dest a jármű mel­lett. Az ez­re­des kerek képét rövid, ősz sörte ke­re­tezte, úgy né­zett ki, mint Manlicher Trotli, ró­zsa­szín pír­ban égő po­fa­csontja el­árulta, hogy ott­hon­ról jön, és le­haj­tott már né­hány po­hár­ká­val. Most in­tett Brék­linek, hogy hagyja a for­ma­sá­go­kat.

Hol a picsában van az eü. ka­tona?, or­dí­totta. Golyó az üvöl­tésre ab­ba­hagyta a fel-alá mász­ká­lást.

Az ezredes nem kaphatott érdemi vá­laszt, a szá­za­dos­nak fo­galma sem le­he­tett annak tar­tóz­ko­dási he­lyé­ről. Rövid ta­nács­ko­zás után az ez­re­des vissza­ment az őrház felé, a szá­za­dos pedig jelt adott az előt­tünk álló busz­nak az in­du­lásra. A gyász­me­net se­bes­sé­gé­vel ha­ladó buszt kezd­tük kö­vetni fel­felé a so­rom­póig. A sö­vény mel­lett ott állt maga D. ez­re­des, mel­lette Tréfli fal­fe­hé­ren, gép­pisz­to­lyát ránk fogva.

Még a végén belénk lő ez a barom!, szó­lalt meg Hosszú.

Lassan elhaladtunk az esőfogó alatt, és lent a lak­ta­nya­épü­let­tel szem­ben áll­tunk meg. Az aj­tó­ban már ott várt Nagy­feri, az írnok, és a le­szálló Brék­linek mu­ta­tott va­lami pa­pír­fé­le­sé­get. A szá­za­dos ala­po­san át­ta­nul­má­nyozta, majd vissza­adta. Lő­rin­cet le­ké­rette a busz­ról, és el­tűnt vele a lak­ta­nya épü­le­té­ben.

Meg kellett várnunk, amíg visszaér, hogy sze­mé­lye­sen fel­ügyelje az ak­ciót. Egyen­ként száll­tunk le és men­tünk be az ajtón, de nem a kör­le­tek felé, mert a fel­ve­ze­tő­lép­csőn ott állt Tréfli, ke­zé­ben a gép­pisz­tollyal, hanem a jobbra az egész­ség­ügyi szoba felé. Át­vo­nul­tunk a tö­mény de­na­tu­rált szesz sza­gát árasztó apró he­lyi­sé­gen, az eü. ka­tona bi­ro­dal­mán, és be­lép­tünk, az egy­másba nyíló két há­ló­te­rembe. A szá­za­dos, to­vábbi ren­del­ke­zé­sig ránk zárta az ajtót. A min­denre élén­ken re­a­gáló Golyó szó­lalt meg elő­ször.

Úgy érzem magam, mint egy kalitkába zárt pa­pa­gáj, akit egy még na­gyobb ka­lit­kába tet­tek!

Negyedóra múlva Lőrinc nyitotta ránk az ajtót, fehér kö­peny­ben volt, bal felső kar­ján egy, az eü. ka­tona he­lyet­tese fel­iratú kar­sza­lag­gal.

Nyugi, nyugi, mondta, amitől min­denki rög­tön ide­ges lett. Az a nagy hely­zet, foly­tatta, alig pa­lás­tolva elé­ge­dett­sé­gét a hely­zet szá­mára ked­vező for­du­lata miatt, hogy a v.-i hely­őr­ség, ezt a szót hasz­nálta, egyik ka­to­nája a tí­fusz be­azo­no­sí­tá­sá­hoz szük­sé­ges összes szimp­tó­mát pro­du­kálta ma kora dél­után, köz­vet­le­nül a lak­ta­nyába ér­ke­zés után. És mivel, sze­ren­csét­len­sé­günkre, mi is érint­ke­zésbe ke­rül­tünk velük...

Került a fene!, kiabált közbe Golyó, én le se szar­tam őket, nem­hogy...

Így D. ezredes parancsára, folytatta Lő­rinc, Csé őr­nagy, te­le­fo­non, ka­ran­tént ren­delt el a tel­jes har­ma­dik sza­kasz, il­letve a má­so­dik sza­kasz har­ma­dik és ne­gye­dik raja szá­mára. A lap­pan­gási idő egyéb­ként két hét. Most pedig fel kell ven­nünk a név­sort, Efgyuri, légy szí­ves!

Efgyuri mint írnokaspiráns, minden­kit lajst­romba vett. Előtte a mé­rő­lé­cet a gond­ja­imra bízta, én pedig el­he­lyez­tem a többi közé az egyik sa­rokba.

Az ebédet én fogom kiosztani nem­so­kára, foly­tatta Lő­rinc.

Mért pont téged választottak ki ennek a ré­sze­ges eü. ka­to­ná­nak a he­lyet­te­sí­té­sére?, kér­dezte Hosszú kí­ván­csian. A töb­biek is Lő­rinc köré gyűl­tek, hogy ki­kér­dez­zék, mit kell ilyen­kor csi­nálni.

Azért, válaszolta Lőrinc, mert én el­vé­gez­tem egy el­ső­se­gély-nyúj­tási tan­fo­lya­mot. Töb­ben rö­högni kezd­tünk. De nyugi, már ke­re­sik az igazi eü. ka­to­nát, belső kö­rö­zés van ér­vény­ben.

Hurrá, végre letartóztatják!, ki­a­bálta Mile, aki­vel egy­szer na­gyon dur­ván bánt az eü. ka­tona.

Ez nem azt jelenti, hogy letartóz­tat­ják, csak fo­ko­zot­tabb ke­re­sé­sét, ma­gya­rázta Milének Lő­rinc.

A hátsó ablaksorhoz menetem, kinyi­tot­tam az egyi­ket és kö­rül­néz­tem. A fo­ci­pá­lyán nem volt senki, és jobbra a fa­te­le­pen sem lát­tam moz­gást. Szól­tam Hegééknek, hogy jöj­je­nek ők is hátra, és fog­lal­juk le az ablak előtti ágya­kat.

A többiek még sokáig tolongtak Lő­rinc körül, végül meg­jött az ebéd, és min­denki el­fog­lalta végre a saját ágyát. Mile hát­ra­jött hoz­zánk.

Megtudtam, Rizsa, mondta, hogy éjjel-nap­pal fegy­ve­res őr fog állni a kör­let előtt.

De itt hátul remélem, hogy nem, és ki­mu­tat­tam az üres pá­lyára.

Ezt nem tudom, mondta Mile, erről nem volt szó. Egy da­ra­big csend­ben et­tünk. Eszembe ju­tott Vera, aki mind­járt meg­ér­ke­zik a sö­vény­hez. Oda­men­tem Lő­rinc­hez, és meg­kér­tem, hogy ha majd ki­vi­szi az üres tá­nyé­ro­kat, meg tál­cá­kat, szól­jon Tréf­li­nek, hogy ér­te­sítse Verát a hely­zet­ről.

Nyugi, meglesz, ne aggódj!

Visszamentem és az ablakon bámul­tam ki­felé.

A Rizsa gondolkodik, szólalt meg Hosszú a hátam mö­gött, ebből még nagy baj lesz.

Ki az, aki az est leszálltával velem tart?, kér­dez­tem őket.

Megint hülyéskedsz?

Hosszú, Hege és Czézoli jelentke­zett.

Megszólalt a Rákóczi-induló, D. ez­re­des el­hagyta a lak­ta­nyát.

Az én libuskáim, itt vannak az én kis bete­geim!, ki­ál­totta az eü. ka­tona bol­do­gan. A gon­do­san ada­golt mor­fium és a mellé meg­ivott de­na­tu­rált szesz ha­té­kony kevercse okozta ezt az euforikus jó­ked­vet.

Hát honnan szedtétek össze ezt a csú­nya be­teg­sé­get? Me­sél­je­tek nekem, hasz­nál­tá­tok a WC-t azon tá­voli ál­lo­má­son, és mi­lyen mér­ték­ben érint­kez­te­tek az ide­gen ka­to­nák­kal? Szkan­de­rez­tetek pél­dául vagy seggre­pacsiz­tatok?

Hirtelen elhallgatott, és egy olasz opera áriá­ját kezdte fü­tyülni, a mű­ked­ve­lők­nél egy fok­kal ma­ga­sabb szin­ten. Lő­rinc köz­ben be­tolta a kom­bi­nált ol­tó­anyag fi­o­láit tar­tal­mazó kis moz­gat­ható, négy­ke­rekű asz­tal­kát. Az eü. ka­tona, miu­tán be­fe­jezte a tel­jes áriát, meg­for­dult és atyás­kodva meg­pas­kolta az arcát.

Nagyszerű orvos lesz belőled! Az urak pedig, in­tett fe­lénk, áll­ja­nak sorba!, meg­ér­ke­zett a min­den igényt ki­elé­gítő, az egekbe re­pítő lószé­rum! Ala­cso­nyak előre!

Begyakorolt mozdulattal szívta fel az első ada­got, uj­já­val, mintha ci­ga­ret­ta­ha­mut pöc­kölne le, meg­ko­cog­tatta a fecs­kendő tar­tá­lyát, és fel­felé tartva egy apró szö­kő­kút­nyi mennyi­sé­get ki­spric­celt be­lőle, hogy ne ma­rad­jon le­vegő a tűben. Mile a lát­vány­tól hát­ra­dobta magát az ágyon.

Nem kapkodtunk el semmit, utolsó­nak áll­tunk be a sorba. Hal­lot­tam, ahogy Golyó hal­kan meg­fe­nye­geti a ré­sze­get.

Ha belém töröd a tűt, össze­mor­zso­lom a tö­kei­det, te sze­mét. Az eü. ka­tona úgy tett, mint aki nem hal­lott sem­mit, jöhet a kö­vet­kező, mondta bű­bá­jos mo­sollyal. Golyó fej­csó­válva ment to­vább, ke­zé­vel apró vat­tát szo­rí­tott az oltás he­lyére, amit az asszisz­tens Lő­rinc nyo­mott a mar­kába.

Most már semmi baj nem érhet min­ket, mondta Czézoli.

Hosszú replikázott, vita volt ki­bon­ta­ko­zó­ban.

Elő kell kerítenünk Jairzinhót, sza­kí­tot­tam félbe őket, ha el­ment eltávra, a dol­gunk jócs­kán meg­ne­he­ze­dik. Lő­rinc vál­lalta az újabb meg­bí­za­tást. Az ab­la­kot egy rés­nyire ki­nyi­tot­tam, és vár­tam, hogy fel­tűn­jön a fal mel­lett Jairzinho vé­kony alakja.

Mi van?, kérdezte, amikor az ablak mellé ért.

Tífuszjárvány, de szerintem kamu.

Erről már tudok, és szerintem is vak­lárma, min­den­esetre tel­jes zár­lat van, senki nem mehet se­hová. Fer­tőző be­teg­sé­gek­ben jó va­gyok, tette hozzá sze­ré­nyen, ne fe­lejtsd el, hogy az apám ma­lá­riás.

De te nem vagy az.

Az öreg viszont beavatott minket ezekbe a dol­gokba még gye­rek­ko­runk­ban, és a be­teg­sége miatt kel­lett végül is ha­za­jön­nünk. Ha aka­rod, egy hosszabb elő­adást tar­tok itt neked az ablak alatt...

Vigyorogni kezdett a helyze­ten.

A memóriádra van szükségem. Emlék­szel arra, ami­kor Hóapó rosszul lett, és az eü. ka­tona vérhast di­ag­nosz­ti­zált nála?

Igen, hiszen én voltam a napos, én is kí­sér­tem le.

És neked kellett telefonálni men­tő­kért, mert az eü. ka­to­ná­nak a dan­dár­ban kel­lett je­len­teni az ese­tet Sz. al­ez­re­des­nél, az eü. fel­ügye­let pa­rancs­no­ká­nál. Me­lyik te­le­font hasz­nál­tad, kér­dez­tem, me­lyik­nek volt köz­vet­len vá­rosi vo­nala?

Jairzinho meghökkent, erre a kér­désre nem szá­mí­tott.

Várj, várj!, mondta. Két telefon volt bent, és mind­kettő fehér volt. Igen, mondta egy kis szü­net után, azon te­le­fo­nál­tam, ame­lyik­nek a tár­csa alatti kis cím­ké­jére fel volt írva fe­kete filc­tol­lal a három se­gély­hívó szám, a 04, 05 meg 07.

A másikon semmi felirat nem volt?

Nem, azon egy üres lapocska volt, hi­szen, mi­előtt az eü. ka­tona át­sza­ladt volna, meg­mu­tatta, me­lyi­ket hasz­nál­jam.

Jairzinho elsőrendű konspirátor lenne, gon­dol­tam, nagy meg­könnyeb­bü­lés­sel.

De minek ez az egész? Telefonálni akarsz...

Igen, nemsokára...

Rizsa, te nem vagy normális.

Tudom.

Ha most elkapnak, az nem egyszerű de­zer­tá­lás lesz, hanem mit tudom én, mi­csoda! Mások éle­té­nek köz­vet­len ve­szé­lyez­te­tése, tár­gya­lásra sem lesz szük­ség, hosszú évekre be­vág­nak a futira.

Te ezt nem értheted, mondtam.

Dehogynem értem, válaszolta. Tudod mit, me­gyek én is.

Jól van, akkor kell még egy kocsi.

Milyen kocsi?

Hátranéztem, és láttam, hogy Hosszú meg a töb­biek úgy he­lyez­ked­nek, hogy be­lő­lem minél töb­bet ki­ta­kar­ja­nak. Czézoli éppen be­mon­dott egy fullt.

Figyelj, mondtam, ma éjszaka fél ti­zen­egy előtt egy perc­cel le­gyél itt az ablak előtt!

Bólintott, aztán eltűnt a sze­mem elől.

Vacsora közben döntöttem el, hogy Hosszú­nak kell elő­csa­lo­gat­nia a med­vét a bar­lang­já­ból, mert ő a leg­erő­sza­ko­sabb hár­muk közül. Ma későn va­cso­ráz­tunk, mert min­den­nel el vol­tunk csúszva, alig ma­radt idő.

Hosszú már türelmetlen volt, és be is sö­té­te­dett.

Beavatnál minket a részletekbe Rizsa, el­végre mi is koc­kára...

Mindjárt bemész az eü. ka­to­ná­hoz, és je­len­ted neki, hogy Hege most jött vissza a mel­lék­he­lyi­ség­ből, vé­re­set szart és ki­csit fáj a gyomra. Fel­tét­le­nül el kell érned, hogy ki­jöj­jön és meg­nézze ala­po­san. Leg­alább két-három per­cig fel kell tar­ta­no­tok.

De mi lesz, ha ezek után tényleg men­tőt hív, és be­vi­teti Hegét a kór­házba?

Nem viteti sehová. Három percig bo­hóc­kod­tok, utána vala­me­lyi­kőtök, mond­juk te Zoli, el­mon­dod neki, hogy dél­ben cék­lát adtak az ebéd­hez.

Tényleg azt adtak ebédre?, kérdezte Hosszú.

Nem, ma ecetes paprika volt, szólt közbe Hege.

És ennek mi köze van egészhez, ér­tet­len­ke­dett Hosszú.

Ha sokat eszel belőle, véresnek néz ki az excremen­tum, ol­dotta meg a rej­télyt Czézoli. Érted már?

Most menj, mondtam, és ha nem jönne ki, fe­nye­gesd meg, hogy je­len­ted Sz. al­ez­re­des­nek, hogy nem látja el szak­sze­rűen, ez a kulcs­szó!, a fel­ada­tát.

A falicsapnál éppen az arcomat mos­tam, ami­kor el­men­tek mel­let­tem, az eü. ka­tona va­la­mit mor­mo­gott elé, Hosszú nem né­zett rám.

Szerencsére Vera vette fel a te­le­font.

Nagyon megijedtem, mondta, de nem hagy­tam, hogy ki­bon­ta­koz­zon. Elő­ző­leg több­ször el­gya­ko­rol­tam, ho­gyan lehet a leg­rö­vi­deb­ben, és mégis ért­he­tően el­mon­dani neki, hogy mit várok tőle.

Van nálad pénz?, kérdeztem, miután be­fe­jez­tem.

Van, mondta, és hallottam, hogy egé­szen iz­ga­tott lett.

Amikor visszaértem, az eü. ka­tona éppen a két öklét nyomta Hege ha­sába.

Még hogy céklát, az anyátok...

Hosszú nem bírta nézni, és Czézolival együtt le­rán­gat­ták róla.

Legalább sikerült?, kérdezte Hege a gyom­rát masszí­rozva.

Igen, mondtam, gombold be az inge­det, mert te is meg­fá­zol, mint Efgyuri.

Lefeküdtem az ágyra, hogy ellazít­sam az iz­mai­mat, és hogy las­san, egyen­le­te­sen lé­le­gez­zem. A töb­biek már a mosdó előtt so­ra­koz­nak, itt kör­le­ten­ként csak két-két zu­hanyzó volt, meg két WC. Hosszú vette a tö­rül­kö­ző­jét és Czézolival jó­ked­vűen be­szél­getve el­in­dul­nak, hogy ők is csat­la­koz­za­nak a sor­hoz.

Sikerülni fog, Rizsa?, kérdezte Hege a pla­font fi­xí­rozva, csak las­san emelte rám a te­kin­te­tét.

Nagyszerű ez a Jairzinho, el­mél­ked­tem ma­gam­ban, hi­he­tet­len, hogy mire nem em­lé­ke­zik! Ez a Hóapó-eset majd­nem két hó­napja tör­tént. Csak azt té­vesz­tette el, hogy nem fe­kete filc­tol­lal volt fel­írva a három se­gély­hívó szám, hanem kék­kel.

Ilyenkor vánszorogni szokott az idő. Nincs az a tiszt, aki arra gon­dolna, hogy bárki is szökni akarna egy ka­ran­tén­ból, még Brékli szá­za­dos sem. A terv is erre épí­tett. Az ab­la­kot a szo­kat­lan meleg miatt nyu­god­tan nyitva hagy­hat­tam, sen­ki­nek nem tűnt fel. Mind­annyian gya­kor­ló­ru­há­ban vá­ra­koz­tunk, el­nyúlva az ágyon. Aztán egy­szer csak meg­hal­lot­tam Jairzinho ba­kan­csá­nak jel­leg­ze­tes, súr­ló­dás­szerű hang­ját.

Kint a sportpályát körbevevő magas fák ár­nyé­ká­ban sza­lad­tunk a fa­te­lep felé, hogy el­ke­rül­jük az egyik utcai lámpa fény­tó­csáit. Ész­re­vet­tem a taxi sárga te­tő­lám­pá­ját, Pon­to­san azon a he­lyen állt, ahol egy­szer Ve­rá­nak annak ide­jén meg­mu­tat­tam, hol szok­tunk ki­szökni. Egyen­ként búj­tunk ki a nyí­lá­son, ami­kor fel­tűnt a másik taxi is, a kocsma felől ér­ke­zett lé­pés­ben. Be­ug­rot­tam Vera mellé, aki a hátsó ülé­sen ült, és na­gyon iz­ga­tott volt.

Mi történt?, kérdezte suttogva.

Majd elmondom, válaszoltam, mert nem akar­tam a sofőr előtt a tí­fuszt meg­em­lí­teni, bár meg­bíz­ható fic­kó­nak lát­szott, ha akarta volna, már ri­a­dóz­tat­hatta volna mond­juk a rend­őr­sé­get, de akár a VÁP-osokat is. Lát­tam, hogy köz­ben a töb­biek azon töp­ren­ge­nek, hogy ki me­lyik ko­csiba üljön. Semmi sem lehet tö­ké­le­tes, mond­tam félig han­go­san. Már csak az hi­ány­zik, hogy emiatt le­buk­junk. Végül Czézoli és Hege ült be a mi­énkbe. Hogy vissza­felé mi lesz, azt még elő­ző­leg meg­be­szél­tük.

Verához mentünk praktikus okból, kö­ze­lebb la­kott, és haj­na­lig be­szél­get­tünk, pár óra alvás után már csör­gött is a vek­ker. Ra­gasz­ko­dott hozzá, hogy el­kí­sér­jen, és a ko­csi­ban, ami­kor már a töb­biek ki­száll­tak, eszébe ju­tott még va­lami.

Pé üzeni, hogy, itt egy időpontot ne­ve­zett meg, lesz a kamarerdei ház­avató buli.

Sikerült utolérnem a többie­ket a pálya sar­ká­nál. Egy pil­la­natra meg­for­dul­tam és még lát­tam, hogy a taxi a kocsma előtt jobbra for­dul.

Tízkor arra ébredtem, hogy Mile ül az ágyam mel­lett.

A kedvenc reggelid van ma, Rizsa, kakaó, briós és egy kis lek­vár, mu­ta­tott oda a tál­cára, mely a másik ol­da­la­mon he­vert egy szé­ken. Hege, Hosszú és Czézoli még alud­tak.

Van egy jó hírem, vigyorgott Mile, vak­lár­má­nak bi­zo­nyult a tí­fusz, a fic­kót ala­po­san meg­vizs­gál­ták, va­lami je­len­ték­te­len baja van, egy­ál­ta­lán nem fer­tőző. Dél­ben ná­lunk is fel­old­ják a ka­ran­tént.

Ez megnyugtató, gondoltam. Felül­tem, hogy egyek va­la­mit, meg­kí­nál­tam Milét egy kis bri­ós­sal, de nem fo­gadta el. A szoba túlsó vé­gé­ben nagy kár­tya­csata folyt. Efgyuri is most éb­re­de­zett, vissza­in­te­ge­tett. Ki­néz­tem az ab­la­kon, a nap há­bo­rí­tat­la­nul sü­tött, már el­hagyta a fák ko­ro­ná­ját, és a szél ugyan­olyan élén­ken fújt, mint teg­nap dél­előtt, ott a völgy­ben.