Mikszáth Kálmán

Timár Zsófi özvegysége

Ezek a kedves kis portékák, ezek a szőke asszo­nyok, olyan sze­lí­dek, olyan jók, mint a bá­rá­nyok. Leg­alább ez a Timár Zsófi, ez egé­szen olyan.

Mióta férjhez ment, csak a mo­so­lyát lát­hatni. Az­előtt a bol­dog mo­so­lyát, most a fájót.

A boldogságával nem volt terhére sen­ki­nek, a fáj­dal­má­val sin­csen. Nem kér­ke­dett, nem pa­nasz­ko­dik. Hanem az a fehér arca, az a min­dig fe­hé­rebb arca, el­be­széli min­den­nap min­den­ki­nek, amit úgyis min­denki tud.

Itt hagyta a férje kegyetle­nül, go­no­szul. Pedig derék fi­a­tal ember volt, a leg­dol­go­sabb, leg­ügye­sebb ács a kör­nyé­ken; ki hitte volna fe­lőle, hogy meg­csalja azt az ál­dott, ked­ves asszonyt, két hamis szem éj­sza­kája hogy annyira meg­fe­ke­títi a lel­két… s el­megy azzal a másik nővel a vi­lágba el­kár­hozni.

Hírét sem hallotta, ki tudja, merre men­tek; út pora, melybe nyo­muk ve­szett, el nem be­széli, szellő nem árulja el, hol van­nak, sut­togó lom­bok nem mond­ják meg ér­tel­me­sen, pedig arról be­szél­nek.

Csak legalább egy szót mondott volna, mikor el­ment Bágy­ról, nem fájna úgy a szíve annak a szép szőke asszony­nak, aki­nek most az a neve, hogy „szal­ma­öz­vegy". Ha leg­alább meg­csó­kolta volna még egy­szer, ha hi­de­gen is, ha eről­tetve is, és így szólt volna: „Engem te már nem látsz soha többé: mást sze­re­tek, annak adom az éle­te­met."

Hanem lopva ment el, össze voltak be­szélve. El­ment és nem jött vissza. Pedig már egy éve, egé­szen egy éve.

Visszajön. Ó, bizonyosan vissza­jön. Péter nem rossz ember. A szíve min­dig jó volt, nem lehet vég­képp el­ro­molva; az a sze­mély el­ve­hette az eszét, be­ve­hette magát a szí­vébe; hanem olyan az csak, mint a hamis fes­ték, az idő ki­szívja, meg­hal­vá­nyítja; vissza fog ő térni.

Timár Zsófi remélt, s mikor az olló var­rás köz­ben ki­esett a ke­zé­ből, min­dig fel­só­haj­tott, ó bár­csak a földbe szú­ród­nék; mikor rö­pülő szar­kát lá­tott az ab­lak­ból, min­dig fel­só­haj­tott, ó bár­csak az ő ke­rí­té­sükre ülne rá.

De az olló sem akart hazudni, a szarka madár sem…

Esténkint a küszöbre ült ki, onnan el le­he­tett látni messze-messze a kí­gyózó or­szág­úton, egé­szen odáig, hol már a fel­hők lába lóg le.

A szép, halovány arc fölé ernyőt csi­nált kis ke­zé­ből és úgy bá­mult arra a nagy tit­kos lapra, amely­ről mint egyes betűk bon­ta­koz­nak ki fur­má­nyos sze­ke­rek, utazó vá­sá­ro­sok, ván­do­rok és a jó isten tudná el­mon­dani: kik még.

A falubeliek sokszor mentek el mel­lette, kö­szön­tek is neki, de észre nem vette.

–  Zsófi az urát várja! – suttogták egy­más közt és még ne­vet­tek is hozzá.

Pedig mégis a szegény Zsófi­nak volt igaza. Az ő szíve töb­bet tu­dott, töb­bet sej­tett, mint amennyit az egész világ böl­cses­sége meg­mond­hatna.

Amint egy délelőtt a dohány­pa­lán­tát ön­tözné nagy gond­dal (ha meg­jön a gazda, le­gyen mit füs­töl­nie a télen), ra­gyás öreg­asszony lé­pett be az ud­varra: üze­ne­tet ho­zott.

–  A férjedtől jövök, Zsófi. Arra kér, bo­csáss meg neki! Meg­bánta, amit tett. Ott dol­go­zik a har­ma­dik fa­lu­ban, Gózon­ban: a bá­dog­tor­nyot re­pa­rál­ják. Ő maga nem mert el­jönni, félt, na­gyon ha­rag­szol. Ha meg­bo­csá­tasz neki, jöjj el hozzá, azt üzeni.

–  Menjünk! – mondá a szelíd szőke asszony.

A fekete kendőt leoldotta s piros, ola­jo­sat kö­tött fel az útra. Péter ked­venc színe, meg aztán il­lőbb is ehhez a szép nap­hoz.

Egy aranyozott keresztet kellett fel­tenni a to­rony te­te­jén a gombra. A te­kin­te­tes asszony, a tiszt­tartóné, ik­re­ket szült, annak az örö­mére aján­dé­kozta az ek­lé­zsiá­nak.

–  Ki vállalja el a dolgot, fiúk? – kérdi az ács­mes­ter, Rögi Mi­hály uram.

–  Én! – mondá Péter. – Én megyek, majsz­ter uram.

–  Inkább talán Belindek Samu. Te már nehéz vagy egy ki­csit.

–  Sohasem éreztem magamat könnyebb­nek.

–  Elhiszem. Megszabadultál a nyűg­től. Hát csak­ugyan el­ker­get­ted? Hm! Elég csi­nos vá­szon­jó­szág volt. Igaz-e, Samu?

Péter lesütötte a fejét s las­san, kel­let­le­nül mondá:

–  Megutáltam benne magamat. De meg az iga­zat meg­vallva, ami egy­szer ka­rika, gurul az.

–  Gurult a te kezedből is, ugye? Hal­lod-e, Samu? He­hehe! Ejnye, kópé, kópé! No, most már csak­ugyan te te­szed fel az arany­gom­bot.

Péter megvető, nyugodt pillantást ve­tett Sa­mura.

–  Hagyja Samut, Rögi uram! Majd föl­te­szem én. Várok va­la­kit va­la­hon­nan. Úgy dobog a szí­vem, ha vajon eljön-e? Már csak azért is fel­me­gyek a to­ronyra, hogy egy pil­lan­tást vet­hes­sek Bágy felé véges-végig az or­szág­úton.

–  No, én azt sem bánom. Eredj hát sza­po­rán, a felső ab­lak­ból magam adom ki majd a ke­resz­tet, ha már fent le­szel.

Fent is volt Péter nemsokára; olyan ügye­sen kú­szott a desz­ka­pár­kány­zat­ról, akár az evet.

–  Ide most azt a keresztet! – kiáltá alá­ha­jolva. – Hadd te­gyem föl sza­po­rán.

–  Itt van, fiam.

Péter még följebb kapaszkodott, s mikor már egé­szen he­lyén volt, leg­elő­ször is oda­né­zett a bágyi or­szág­útra.

Amott jön! Zsófi az! A vénasszony mel­lett ügető lép­tek­kel, éppen most for­dul be a fa­luba.

Szíve nagyot dobban, majd összeszo­rítja va­lami, keze meg­resz­ket, szeme el­ho­má­lyo­sul.

–  Hahó, Péter! Föltetted-e már?

Zavartan, remegő hangon felelt vissza:

–  Melyik gombra tegyem föl?

A vén ács elsápadt, a torony­ab­lak­ban ke­resz­tet ve­tett ma­gára s szo­mo­rúan dünnyögé:

–  Teheted már akármelyikre!

Nem volt ott több gomb egynél. Azt a szé­dülő ember lát­hatja csak ket­tő­nek, há­rom­nak. Tudta, mi kö­vet­ke­zik.

Eszeveszetten rohant le a ga­rá­di­cso­kon; tudta, mire leér, az­alatt már Péter lent lesz… még messzebb lesz – a túl­vi­lá­gon…

Egyszerre értek a torony alá férj, fe­le­ség. Csak­hogy az egyik a ma­gas­ból, halva.

Mégis csak a fekete kendőt kel­lett volna el­hozni ehhez a ta­lál­ko­zás­hoz!

Zsófi némán borult a holttest fölé, s csó­kok­kal bo­rí­totta s so­káig tartá át­ka­rolva, gör­csö­sen.

Mikor erőszakkal elszakították onnan, akkor is olyan sze­líd, olyan nyu­godt volt az a bá­na­tos arca, mint egyéb­kor. Nem volt még sem szava, sem könnye.

Visszafordult, egy utolsó tekinte­tet ve­tett a ha­lottra s össze­ros­kadt.

Majd felkelt, megragadta acélerő­vel az öreg­asszony vál­lát s szi­laj, dúlt arc­cal, tompa han­gon kérdé:

–  Minek hozott kend ide? Honnan fogom őt ezen­túl várni?

S könnye csak most eredt meg, mint a ki­en­ge­dett patak.


Mikszáth Kálmán

Novellák, karcolatok

(2002)

Megjelent a MAGYAR REMEKÍRÓK Új Fo­lyam so­ro­za­tá­ban.

Kiadja a Kortárs Könyvkiadó.

www.kortarskiado.hu


Oldal tetejére